Vas Népe, 1990. január (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-02 / 1. szám
Részjegyeken a közös vagyon — Az ezután belépőkre is gondolnak ■ ■ ~. —— -- — -—.——---------------------- .. . —— Mekkora lesz a háztáji föld? — Bérli, megveszi vagy kiméri Döntés előtt Chernelházadamonyán Nemsokára a tagok nevére írják a közös vagyon egy hányadát a chernelházadamonyai termelőszövetkezetben. Ezzel hivatalossá teszik a tulajdont, ami eddig csupán elméletben volt meg, valójában azonban nem létezett, hiszen a szövetkezeti tag mint legilletékesebb nem rendelkezhetett vagyonával. Így nem is törődött vele eleget, mert fejlesztésében, gyarapításában nem volt érdekelt. A szövetkezethez tartozó falvakban járva lépten-nyomon tapasztalom a tulajdonossá válás izgalmát, remélt örömét, a tulajdonlási vágyakozás beteljesülését. Ismét értelmet kap a paraszti szorgalom, újból becsülete lesz a törekvő, a többre vágyó embereknek, akik mindig is a fejlődés hajtóerői voltak. A feladat izgalmában él Istenes István tsz-elnök is, aki a vezetőséggel együtt a legnagyobb megelégedésre — ha ilyen egyáltalán létezik — szeretné ezt véghezvinni. A közeli napokban, hetekben három fontos tennivaló lesz: a vagyonfelosztás, a háztáji föld nagyságának meghatározása, és a föld nevesítése ... — Előzetesen tárgyaltak ezekről a tagokkal? — kérdezem az elnököt. — Ez magától értetődő, hiszen ők az illetékesek, ők mondják ki az áment. Nálunk jó hagyomány, hogy a nagyobb horderejű dolgokat, tennivalókat megvitatjuk a munkahelyi közösségekben, mint a legélénkebb vitafórumokon. A tapasztalatok összegezése után tárgyal róla a vezetőség, majd a küldöttgyűlés, és az utána kialakított álláspontot visszük közgyűlés elé. Ez most is így történt. Már túl is lennénk az egészen, de a tagok javaslatára átvisszük az új évre, hadd tegye mindenki a sajátos év végi elfoglaltságát. — Értem a vagyonfelosztás lényegét,mégis megkérdezem: mi a konkrét cél vele? — Summázva: az igazságszolgáltatás, és ebben minden benne van. Az is, hogy a szövetkezeti tag jobban kötődjön a vagyonhoz, és érdekeltebb legyen annak gyarapításában, mint a további megélhetése forrásában. Mi ezt úgy szoktuk érzékeltetni, hogy vegye fel a földre hullott szénanyalábot, támassza fel az eldőlt seprűt, és a gépen, az állaton, a növényen már a kicsi bajt is észlelje. Ahogy ezt apáink tették, vagy ahogy most is teszi az osztrák, a dán, a holland paraszt... Nálunk a legtöbben eddig is becsületesen dolgoztak, és le a kalappal előttük, de a jó gazda gondossága nem mindenkinél és nem mindig volt érezhető, éppen az érdektelenség miatt. Részesedést kell, hogy kapjon a szövetkezeti tag. Ezt megelőzően résztegyesíteni kell a közös vagyont. A közgyűlésnek arra teszünk javaslatot, hogy — korábbi jelzővel mondva — az úgynevezett fel nem osztható közös vagyonnak egyelőre a 40 százalékát osszuk fel részjegyekre. (E témánál a föld még nem kerül szóba.) Vagyis minden érdekeltnek a neve mellé kerül a vagyonának értéke függetlenül attól, volt-e földje vagy nem. — Mégis mi kerül a tagok részjegyére? — A termelés eszközeinek: az épületeknek, a gépeknek, az állatoknak az értéke. Ez egy zárt rendszerű vagyonrészjegy lesz, aminek a lényege, hogy a tagok egymás közt eladhatják ezeket a részjegyeket, de már kívülállóknak nem, és kívülálló nem is örökölheti azokat. A javaslat szerint ilyen formában osztjuk fel a közös tulajdonban levő földet is, ha ezt a javaslatot a közgyűlés elfogadja. — Maradjunk a közös vagyon felosztásánál. Mi lesz a kiindulópont és miért csak 40 százalékára tesznek javaslatot? — Hogy kinek mekkora összeg kerül a részjegyére, az a javaslatunk szerint függjön a tagként eltöltött időtől és az utóbbi tíz év keresetétől. Ezt így találjuk igazságosnak, hiszen jobban hozzájárult a közös vagyon gyarapításához az, aki mondjuk húsz vagy harminc évet dolgozott a tszben, mint aki csak hármat... A közös vagyonnak az ötven százalékát is feloszthatnánk, részt egyesíthetnénk, de az ezután belépő fiatalokra is gondoltunk, és nekik tartanánk fenn a 10 százalékot, ha ezt a közgyűlés is így látja jónak. — Mekkora legyen a háztáji föld Chernelházadamonyán? — Azt javasoljuk, hogy az eddigi egy hold helyett két hold legyen tagonként, a nyugdíjasokét is így értve. De csak az kaphatja a két holdat, akit az egy eddig is megilletett, mert az teljesítette a tsz-törvény és az alapszabály szerint előírt kötelezettségét. Ez, mármint a két hold a javaslatunk szerint csak lehetőség legyen, mert aki azt mondja, neki az egy is elég, arra minek erőltetni a kettőt?! Az alkalmazottaknak és az özvegyi földjáradékosoknak is lehetőségük lesz az eddigi földterületük megkétszerezésére. A nagyobb földterülettel kiegyenlítettebb lesz a háztáji állattartók és a nem tartók vagy a tartani nem tudók jövedelme. A terv szerint a személyi tulajdonban levő 800 négyszögölnél kisebb beltelkeket, zártkerteket figyelmen kívül hagyjuk. — Nem mehet a közös munka rovására a megnövelt háztáji föld? — Ezt a tagok is kérdezik. Majd meglátjuk. A jól végzett közös munka tagi érdek is ... — A nagyobb háztáji területtel kisebb az esély a szövetkezet nyereségének növelésére. Ugyanakkor a részjegyekre jó lenne nagyobb osztalékot fizetni, hogy általa is rangot kapjanak. A munkabéreket is emelni kell, és a gazdaság fejlesztése is indokolt lesz. Megy ez majd együtt? — Menni kell, különben baj lesz. Ha mégsem megy, az új helyzetet teremt, és azt át kell értékelni. A háztájiba kiadott többletterülettel csökkent a közös bevétele, amit melléktevékenységgel, a költségek lefaragásával, a jobb szervezéssel pótolni kell. Jómagam nagy tartalékot remélek a részjegyesítésben, ami felszínre hozza a paraszti találékonyságot, és mint említettem is, a jó gazda gondosságát, amiben milliók szunnyadnak. Hiszen tovább tart a gép, az épület, hosszabb ideig termelhet az állat, ha mint a sajátjával bánik vele, a gondozója. Ha úgy becsüli a részjegyesített és a nem részjegyesített tulajdont, mint a személyautóját, a saját traktorját, a háztáji tehenét, a családi házát... Ha ez nem így lesz, akkor nem tudom, mi csinálunk. De a rosszra nem is gondolok, hiszen senki nem ellensége önmagának, legalábbis a mi vidékünkön nem. — Meg nem váltott földje is van a szövetkezetnek. Megváltani már nem lehet. Mi lesz vele? — Bérbe vesszük a tulajdonostól, ha elfogadja azt az összeget, amennyit a tagoknak fizetünk földjáradékként. További lehetőség, hogy megvesszük azt a föld jelenlegi hozadékának arányában. Ezt az összeget magunk is keveselljük, de nincs több pénzünk. Utolsó lehetőség, hogy kérésre kimérjük a földjét. Minden falu határában helyrajzi szám szerint tudjuk, hol kell kiadni a területet, ha azt a tulajdonosa kéri. Tehát alapszabálymódosítással, határozatok elfogadásával nagy feladat, felelősség hárul a közgyűlésre, amit az év elején hívunk össze. Utána remélem, jó egészségben és jó megértésben folytatódik az életünk, ami értelmében és lényegében már más lesz az eddiginél — mondotta Istenes István. Udvardy Gyula tradifogolykórház történetetn sorolt orvosok betegként, avagy kisegítőként voltak-e itt, és benn szerepeltek-e abban a bizonyos 23 főben, avagy azokon felül többlet létszámnak tekintendők. Mi lett a további sorsuk, nem tudom. Miként azt sem sikerült megtudnom, mi történhetett a többi visszahurcolt magyar hadifogollyal, továbbá a már említett 113 nem magyar állampolgárságú fogollyal. Ismerve az akkori körülményeket, erősen valószínűsíthető, hogy értelmetlen módon még évekig kellett rabságban sínylődniük, s ki tudja, élhettek-e még egyáltalán szabad emberként a háború után kettéosztott Európában. A foglyok elszállítását követően Maráczi főorvost durva támadások érték. A Nemzeti Bizottság által ellene lefolytatott „kirakatper” fő vádpontja az úgynevezett fogoly ügy volt. A több hónapig elhúzódó ügy dr. Maráczi Jenő B-listázásával zárult. 1946. március 3-án ügyében a celldömölki Nemzeti Bizottság az alábbi, 86/1946 számú határozatot hozta: „Dr. Maráczi Jenő kórházigazgató úrnak Helyben. A celldömölki Nemzeti Bizottság a Demokratikus Pártok egyhangú határozata alapján felhívja, hogy kórházigazgatói állását azonnal hagyja el, mert a Demokratikus Pártok nem tartják alkalmasnak arra, hogy a Demokratikus Magyarországon ezt az állást betöltse, és hogy közéleti tevékenységet fejtsen ki. Magánorvosi működése ellen azonban kifogást nem emelnek és azt továbbra is folytathatja, úgyszintén osztályvezető orvosi állását is.” Az utolsó fél mondatot más írógéppel, valószínűleg utólag írták a szöveghez. A határozatot a Nemzeti Bizottság elnöke, és a négy koalíciós párt megbízottja írta alá. Dr. Maráczi Jenő a küzdelmet nem adta fel. Állását el nem hagyta, tovább küzdött az igazáért és a kórházért. Ebben a küzdelemben nem volt egyedül. Egyértelműen mellé álltak a kórház személyzetének tagjai, a megye vezetői, és legfőképpen a betegei. Ez erőt adhatott neki, mert tele volt újabb és újabb tervekkel, kórházfejlesztő elképzelésekkel, melyek megvalósításába bizonytalan helyzete ellenére is belekezdett. Ezek ismertetése jelen munkám kereteit már meghaladná. Maráczi Jenő ügye végül csak 1947. január 10-én került nyugvópontra, amikor a 9050/1946. M. E. számú rendelet 4. §-a alapján alakult bizottság a Szociáldemokrata Párt előterjesztésére állásába — melyet soha egy percre nem hagyott el — visszavette. Az erről szóló 16142/1947. számú miniszterelnöki határozatot Nagy Ferenc miniszterelnök, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszterelnökhelyettesek és dr. Rácz Jenő pénzügyminiszter írták alá. Azt, hogy ügye erre a fórumra egyáltalán eljuthatott, azt elsősorban dr. K Endre pécsi ügyvédnek, ekkor már Baranya vármegye főispánjának köszönhette, akit annak idején ő mentett ki a hadifgstságból. Ezzel kapcsolatban Nagy Ferenc miniszterelnök 1947. február 25-én az alábbi levelet írta Pécsre, dr. K. Endre főispánnak. ..Kedves Barátom. Örömmel értesítelek, hogy pártfogoltad, dr. Maráczy Jenő kórházigazgató a 9050/1946. M. E. számú rendelet értelmében alakult bizottság döntése alapján állásába visszakerült. Szívélyesen üdvözöl: Nagy Ferenc” (sajátkezű aláírással). írásommal tisztelegni kívántam a háború befejezése utáni megtorlás áldozataiként sokat szenvedett hadifoglyok, valamint az ő fájdalmaikat tettekkel is enyhítő dr. Maráczi Jenő egykori celldömölki kórházigazgató főorvos emléke előtt. Az íráshoz felhasznált dokumentumanyag az ő meghurcoltatásából fakadó önvédelem érdekében maradt fenn az utókor számára. Fehér Tamás 1990. január 2. Kedd Halálhír Tóth Tibor Ferenc 31 éves jáski lakos 1989. december 16-án, szombaton este Kőszegen a határátkelő felé vezető úton feküdt. Egy autó áthajtott rajta. A sérültet a mentő még beszállította a megyei kórház intenzív osztályára, ahol néhány perc múlva életét vesztette. Tóth Tibor Ferenc haláláról szülei és testvérei december 18-án,hétfőn a Vas Népe baleseti híréből szereztek tudomást. Az apa, az anya s az elhalt, öccse keresett meg bennünket. A szülők elmondták, a legnagyobb gyermeküket vesztették el. Nem tagadták, hogy ez a fiúk nem tudott beilleszkedni a becsületes emberek sorába. Többször ültbörtönben. Utoljára egy hónappal ezelőtt szabadul! Két hétig otthon is maradt. A szülőknél volt az állandó lakása. Tíz nap után azzal távozott, hogy a személyi igazolványáért megy a rendőrségre. Nem tért haza. Egyik rokona összefutott vele Kőszegen, valamelyik kocsmában. Neki azt mondta, élettársához költözött ... A szülők azt mondják, akármilyen is volt a fiuk, mégse értik, miért nem kaptak senkitől értesítést a haláláról. Tóth Tibor Ferenc nem az úton halt meg, a rendőrök ezért nem értesítették a családot. A kórház intenzív osztályára már nem vehették föl a beteget, mert egy-két perc múlva meghalt. Levitték az ambulanciára. Az intenzív osztályon azt hitték, az ambulanciáról küldenek táviratot az elhalt hozzátartozóinak. A távirat elmaradt. Az intenzív osztályon, ahol évente nagyon sok emberéletet adnak vissza, ahol naponta néznek szembe a halállal, ahonnan minden éviben a legtöbb halálról értesítő táviratot küldik útjára, most az egyszer elkéstek. A gyászoló családtól személyesen kértek bocsánatot a mulasztásért... — treiber — □ □ □ Villa és társai Sajnálom már azt a 214 forintot, amennyit a tavasszal fizettem egy vasvilláért. De ha kell, mert kertje, takarítanivalója van az embernek, és a kezét nem használhatja olyasmire, amit csak villával lehet elvégezni, megfizeti a magas árat is. Teszi ezt abban a reményben, hogy egy villa akár egy életen át eltarthat, főleg ha legfeljebb hétvégeken használják. Az enyém sajnos az első használatkor felmondta a szolgálatot. Nem kellett nagy erőt kifejtenem, hogy az ágai rendre kimozduljanak eredeti állapotukból. S mivel így teljesen alkalmatlanná váltak még a fű összekotrására is, vissza kellett görbíteni őket. Aztán megint kiegyenesedtek, és újfent villa hajlatára igazítottam őket, mígnem nyakban eltört az első majd a második is. Mondtam az áfész igazgatójának, hogyan jártam. Megértő volt, mondta, hogy nem én vagyok az első ilyen panaszos. De nem ők gyártják a vasvillát, ők csak forgalmazzák és szégyenkeznek is a gyártók hanyag munkája miatt. Megyek tovább az utcán, s az egyik falumbeli szatyorjából újsággal betakart ásót látok elővillanni. — Nem volt túlságosan kemény a föld, nem is nagyon erőltettem, mégis elhajolt majdnem derékban — mondta ismerősöm. — Visszaviszem nekik, mert az ilyent nem szabad eladni, sőt gyártani sem — folytatta és néhány jelzővel illette az ásó megcsinálóját. Kertszövetkezeti tagok között járva hallottam, hogy kimarsultak a kaszaélek, rosszak, nehezek a kapák, és a metszőollók késel sem illeszkednek mindig a forgórészhez. Nem tudom, meg hogyan minősíthet és forgalmazásra hogyan engedélyezhet ilyen szégyellni való munkát. S szeretném látni, hogy a hanyag munkás és a minőségi ellenőr milyen képet vágna, ha a mezőgazdasági termelő is a villához, az ásóhoz hasonló minőségű élelmiszerekkel traktálgatná őket?! . □ □ □ 3