Vas Népe, 1990. január (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám

Részjegyeken a közös vagyon — Az ezután belépőkre is gondolnak ■ ■ ~. —— -- — -—.——---------------------- .. . —— Mekkora lesz a háztáji föld? — Bérli, megveszi vagy kiméri Döntés előtt Chernelházadamonyán Nemsokára a tagok nevé­re írják a közös vagyon egy hányadát a chernelházada­­monyai termelőszövetkezet­ben. Ezzel hivatalossá teszik a tulajdont, ami eddig csu­pán elméletben volt meg, valójában azonban nem lé­tezett, hiszen a szövetkezeti tag mint legilletékesebb nem rendelkezhetett vagyonával. Így nem is törődött vele eleget, mert fejlesztésében, gyarapításában nem volt ér­dekelt. A szövetkezethez tartozó falvakban járva lépten-nyo­­mon tapasztalom a tulajdo­nossá válás izgalmát, re­mélt örömét, a tulajdonlási vágyakozás beteljesülését. Ismét értelmet kap a pa­raszti szorgalom, újból be­csülete lesz a törekvő, a többre vágyó embereknek, akik mindig is a fejlődés hajtóerői voltak. A feladat izgalmában él Istenes Ist­ván tsz-elnök is, aki a ve­zetőséggel együtt a legna­gyobb megelégedésre — ha ilyen egyáltalán létezik — szeretné ezt véghezvinni. A közeli napokban, he­tekben három fontos tenni­való lesz: a vagyonfelosz­tás, a háztáji föld nagysá­gának meghatározása, és a föld nevesítése ... — Előzetesen tárgyaltak­­­ ezekről a tagokkal? — kérdezem az elnököt. — Ez magától értetődő, hiszen ők az illetékesek, ők mondják ki az áment. Ná­lunk jó hagyomány, hogy a nagyobb horderejű dolgokat, tennivalókat megvitatjuk a munkahelyi közösségekben, mint a legélénkebb vitafó­rumokon. A tapasztalatok összegezése után tárgyal ró­la a vezetőség, majd a kül­döttgyűlés, és az utána ki­alakított álláspontot visszük közgyűlés elé. Ez most is így történt. Már túl is len­nénk az egészen, de a tagok javaslatára átvisszük az új évre, hadd tegye mindenki a sajátos év végi elfoglalt­ságát. — Értem a vagyonfelosz­tás lényegét,­­mégis meg­kérdezem: mi a konkrét cél vele? — Summázva: az igazság­szolgáltatás, és ebben min­den benne van. Az is, hogy a szövetkezeti tag jobban kötődjön a vagyonhoz, és érdekeltebb legyen annak gyarapításában, mint a to­vábbi megélhetése forrásá­ban. Mi ezt úgy szoktuk ér­zékeltetni, hogy vegye fel a földre hullott szénanyalábot, támassza fel az eldőlt sep­rűt, és a gépen, az állaton, a növényen már a kicsi bajt is észlelje. Ahogy ezt apá­ink tették, vagy ahogy most is teszi az osztrák, a dán, a holland paraszt... Nálunk a legtöbben eddig is becsüle­tesen dolgoztak, és le a ka­lappal előttük, de a jó gaz­da gondossága nem minden­kinél és nem mindig volt érezhető, éppen az érdekte­lenség miatt. Részesedést kell, hogy kapjon a szövet­kezeti tag. Ezt megelőzően részt­egyesíteni kell a közös vagyont. A közgyűlésnek ar­ra teszünk javaslatot, hogy — korábbi jelzővel mondva — az úgynevezett fel nem osztható közös vagyonnak egyelőre a 40 százalékát osszuk fel részjegyekre. (E témánál a föld még nem kerül szóba.) Vagyis minden érdekeltnek a neve mellé kerül a vagyonának értéke függetlenül attól, volt-e földje vagy nem. — Mégis mi kerül a ta­gok részjegyére? — A termelés eszközei­nek: az épületeknek, a gé­peknek, az állatoknak az ér­téke. Ez egy zárt rendszerű v­agyonrészjegy lesz, aminek a lényege, hogy a tagok egy­más közt eladhatják ezeket a részjegyeket, de már kí­vülállóknak nem, és kívül­álló nem is örökölheti azo­kat. A javaslat szerint ilyen formában osztjuk fel a kö­zös tulajdonban levő földet is, ha ezt a javaslatot a köz­gyűlés elfogadja. — Maradjunk a közös va­gyon felosztásánál. Mi lesz a kiindulópont és miért csak 40 százalékára tesznek ja­vaslatot? — Hogy kinek mekkora összeg kerül a részjegyére, az a javaslatunk szerint függjön a tagként eltöltött időtől és az utóbbi tíz év keresetétől. Ezt így találjuk igazságosnak, hiszen jobban hozzájárult a közös vagyon gyarapításához az, aki mondjuk húsz vagy har­minc évet dolgozott a tsz­­ben, mint aki csak hármat... A közös vagyonnak az öt­ven százalékát is feloszthat­nánk, részt egyesíthetnénk, de az ezután belépő fiata­lokra is gondoltunk, és ne­kik tartanánk fenn a 10 százalékot, ha ezt a közgyű­lés is így látja jónak. — Mekkora legyen a ház­táji föld Chernelházadamo­nyán? — Azt javasoljuk, hogy az eddigi egy hold helyett két hold legyen tagonként, a nyugdíjasokét is így értve. De csak az kaphatja a két holdat, akit az egy eddig is megilletett, mert az teljesí­tette a tsz-törvény és az alapszabály szerint előírt kötelezettségét. Ez, mármint a két hold a javaslatunk szerint csak lehetőség le­gyen, mert aki azt mondja, neki az egy is elég, arra mi­nek erőltetni a kettőt?! Az alkalmazottaknak és az öz­vegyi föld­járadékosoknak is lehetőségük lesz az eddigi földterületük megkétszere­zésére. A nagyobb földterü­lettel kiegyenlítettebb lesz a háztáji állattartók és a nem tartók vagy a tartani nem tudók jövedelme. A terv szerint a személyi tu­lajdonban levő 800 négyszö­gölnél kisebb beltelkeket, zártkerteket figyelmen kí­vül hagyjuk. — Nem mehet a közös munka rovására a megnö­velt háztáji föld? — Ezt a tagok is kérde­zik. Majd meglátjuk. A jól végzett közös munka tagi érdek is ... — A nagyobb háztáji te­rülettel kisebb az esély a szövetkezet nyereségének növelésére. Ugyanakkor a részjegyekre jó lenne na­gyobb osztalékot fizetni, hogy általa is rangot kap­janak. A munkabéreket is emelni kell, és a gazdaság fejlesztése is indokolt lesz. Megy ez majd együtt? — Menni kell, különben baj lesz. Ha mégsem megy, az új helyzetet teremt, és azt át kell értékelni. A ház­tájiba kiadott többletterület­tel csökkent a közös bevé­tele, amit melléktevékeny­séggel, a költségek lefara­gásával, a jobb szervezés­sel pótolni kell. Jómagam nagy tartalékot remélek a részjegyesítésben, ami fel­színre hozza a paraszti ta­lálékonyságot, és mint em­lítettem is, a jó gazda gon­dosságát, amiben milliók szunnyadnak. Hiszen to­vább tart a gép, az épület, hosszabb ideig termelhet az állat, ha mint a sajátjával bánik vele, a gondozója. Ha úgy becsüli a részj­egyesített és a nem részjegyesített tu­lajdont, mint a személyau­tóját, a saját traktorját, a háztáji tehenét, a családi házát... Ha ez nem így lesz, akkor nem tudom, mi csinálunk. De a rosszra nem is gondolok, hiszen senki nem ellensége önmagának, legalábbis a mi vidékünkön nem. — Meg nem váltott földje is van a szövetkezetnek. Megváltani már nem lehet. Mi lesz vele? — Bérbe vesszük a tulaj­donostól, ha elfogadja azt az összeget, amennyit a tagok­nak fizetünk földjáradék­ként. További lehetőség, hogy megvesszük azt a föld jelenlegi hozadékának ará­nyában. Ezt az összeget ma­gunk is keveselljük, de nincs több pénzünk. Utolsó lehe­tőség, hogy kérésre kimér­jük a földjét. Minden falu határában helyrajzi szám szerint tudjuk, hol kell ki­adni a területet, ha azt a tulajdonosa kéri. Tehát alap­szabálymódosítással, hatá­rozatok elfogadásával nagy feladat, felelősség hárul a közgyűlésre, amit az év ele­jén hívunk össze. Utána re­mélem, jó egészségben és jó megértésben folytatódik az életünk, ami értelmében és lényegében már más lesz az eddiginél — mondotta Iste­nes István. Udvardy Gyula tradifogolykórház története­tn sorolt orvosok betegként, avagy kisegítőként voltak-e itt, és benn szerepeltek-e abban a bizonyos 23 főben, avagy azokon felül többlet létszámnak tekintendők. Mi lett a további sorsuk, nem tudom. Miként azt sem si­került megtudnom, mi tör­ténhetett a többi visszahur­colt magyar hadifogollyal, továbbá a már említett 113 nem magyar állampolgársá­gú fogollyal. Ismerve az ak­kori körülményeket, erősen valószínűsíthető, hogy értel­metlen módon még évekig kellett rabságban sínylődni­ük, s ki tudja, élhettek-e még egyáltalán szabad em­berként a háború után ket­téosztott Európában. A foglyok elszállítását kö­vetően Maráczi főorvost dur­va támadások érték. A Nem­zeti Bizottság által ellene lefolytatott „kirakatper” fő vádpontja az úgynevezett fogoly ügy volt. A több hó­napig elhúzódó ügy dr. Ma­ráczi Jenő B-listázásával zá­rult. 1946. március 3-án ügyében a celldömölki Nem­zeti Bizottság az alábbi, 86/1946 számú határozatot hozta: „Dr. Maráczi Jenő kórházigazgató úrnak Hely­ben. A celldömölki Nem­zeti Bizottság a Demokrati­kus Pártok egyhangú hatá­rozata alapján felhívja, hogy kórházigazgatói állását azonnal hagyja el, mert a Demokratikus Pártok nem tartják alkalmasnak arra, hogy a Demokratikus Ma­gyarországon ezt az állást betöltse, és hogy közéleti tevékenységet fejtsen ki. Magánorvosi működése el­len azonban kifogást nem emelnek és azt továbbra is folytathatja, úgyszintén osz­tályvezető orvosi állását is.” Az utolsó fél mondatot más írógéppel, valószínűleg utólag írták a szöveghez. A határozatot a Nemzeti Bi­zottság elnöke, és a négy koalíciós párt megbízottja írta alá. Dr. Maráczi Jenő a küz­delmet nem adta fel. Állá­sát el nem hagyta, tovább küzdött az igazáért és a kór­házért. Ebben a küzdelem­ben nem volt egyedül. Egy­értelműen mellé álltak a kórház személyzetének tag­jai, a megye vezetői, és legfőképpen a betegei. Ez erőt adhatott neki, mert te­le volt újabb és újabb ter­vekkel, kórházfejlesztő el­képzelésekkel, melyek meg­valósításába bizonytalan helyzete ellenére is bele­kezdett. Ezek ismertetése je­len munkám kereteit már meghaladná. Maráczi Jenő ügye végül csak 1947. janu­ár 10-én került nyugvópont­ra, amikor a 9050/1946. M. E. számú rendelet 4. §-a alap­ján alakult bizottság a Szo­ciáldemokrata Párt előter­jesztésére állásába — me­lyet soha egy percre nem hagyott el — visszavette. Az erről szóló 16142/1947. szá­mú miniszterelnöki határo­zatot Nagy Ferenc minisz­terelnök, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszter­elnökhelyettesek és dr. Rácz Jenő pénzügyminiszter írták alá. Azt, hogy ügye erre a fórumra egyáltalán eljutha­tott, azt elsősorban dr. K Endre pécsi ügyvédnek, ek­kor már Baranya vármegye főispánjának köszönhette, akit annak idején ő mentett ki a hadifgstságból. Ezzel kapcsolatban Nagy Ferenc miniszterelnök 1947. február 25-én az alábbi levelet írta Pécsre, dr. K. Endre főis­pánnak. ..Kedves Barátom. Örömmel értesítelek, hogy pártfogoltad, dr. Maráczy Jenő kórházigazgató a 9050/1946. M. E. számú ren­delet értelmében alakult bi­zottság döntése alapján ál­lásába visszakerült. Szívé­lyesen üdvözöl: Nagy Fe­renc” (sajátkezű aláírással). írásommal tisztelegni kí­vántam a háború befejezése utáni megtorlás áldozatai­ként sokat szenvedett ha­difoglyok, valamint az ő fájdalmaikat tettekkel is enyhítő dr. Maráczi Jenő egykori celldömölki kórház­­igazgató főorvos emléke előtt. Az íráshoz felhasznált dokumentumanyag az ő meghurcoltatásából fakadó önvédelem érdekében ma­radt fenn az utókor számá­ra. Fehér Tamás 1990. január 2. Kedd Halálhír Tóth Tibor Ferenc 31 éves jáski lakos 1989. de­cember 16-án, szombaton este Kőszege­n a határát­kelő felé vezető úton feküdt. Egy autó áthajtott raj­ta. A sérültet a mentő­ még beszállította a megyei kórház intenzív osztályára, ahol néhány perc múlva életét vesztette. Tóth Tibor Ferenc­ haláláról szülei és testvérei de­cember 18-án­,­­hétfőn­ a Vas Népe baleseti híréből szereztek tudomást. Az apa, az anya s az elhalt, öccse keresett meg bennünket. A szülők elmondták, a leg­nagyobb gyermeküket vesztették el. Nem tagadták, hogy ez a fiúk nem tudott beilleszkedni a becsüle­tes emberek sorába. Többször ült­­börtönben. Utol­jára egy hónappal ezelőtt szabad­ul! Két hétig ott­hon is maradt. A szülőknél volt az állandó lakása. Tíz nap u­tán­ azzal távozott, hogy a személyi iga­zolványáért megy a rendőrségre. Nem tért haza. Egyik rokona összefutott vele Kőszegen, valamelyik kocsmában. Neki azt mondta, élettársához költö­zött ... A szülők azt mondják, akármilyen is volt a fiuk, mégse értik, miért nem kaptak senkitől értesítést a haláláról. Tóth Tibor Ferenc nem az úton halt meg, a rendőrök ezért nem értesítették a családot. A kórház intenzív osztályára már nem vehették föl a beteget, mert egy-két perc múlva meghalt. Levitték az am­bulanciára. Az intenzív osztályon azt hitték, az am­bulanciáról küldenek táviratot az elhalt hozzátarto­zóinak. A távirat elmaradt. Az intenzív osztályon, ahol évente nagyon sok emberéletet adnak vissza, ahol naponta néznek szembe a halállal, ahonnan minden éviben­ a legtöbb halálról értesítő táviratot küldik útjára, most az egyszer elkéstek. A gyászoló családtól személyesen­ kértek bocsá­natot a mulasztásért... — treiber — □ □ □ Villa és társai Sajnálom már azt a 214 forintot, amennyit a ta­vasszal fizettem egy vasvilláért. De ha kell, mert kertje, takarítanivalója van az embernek, és a kezét nem használhatja olyasmire, amit csak villával lehet elvégezni, megfizeti a magas árat is. Teszi ezt ab­ban a reményben, hogy egy­ villa akár egy életen át eltarthat, főleg ha legfeljebb hétvégeken használják. Az enyém sajnos az első használatkor felmondta a szolgálatot. Nem kellett nagy erőt kifejtenem, hogy az ágai rendre kimozduljanak eredeti állapotukból. S mivel így teljesen alkalmatlanná váltak még a fű összekotrására is, vissza kellett görbíteni őket. Az­tán megint kiegyenesedtek, és újfent villa hajlatára igazítottam őket, mígnem nyakban eltört az első majd a második is. Mondtam az áfész igazgatójának, hogyan jártam. Megértő volt, mondta, hogy nem én vagyok az első ilyen panaszos. De nem ők gyártják a vasvillát, ők csak forgalmazzák és szégyenkeznek is a gyártók hanyag munkája miatt. Megyek tovább az utcán, s az egyik falumbeli szatyorjából újsággal betakart ásót látok elővillanni. — Nem volt túlságosan kemény a föld, nem is nagyon erőltettem, mégis elhajolt majdnem derék­ban — mondta ismerősöm. — Visszaviszem nekik, mert az ilyent nem szabad eladni, sőt gyártani sem — folytatta és néhány jelzővel illette az ásó megcsi­­nálóját. Kertszövetkezeti tagok között járva hallottam, hogy kimarsultak a kaszaélek, rosszak, nehezek a ka­pák, és a metszőollók késel sem illeszkednek mindig a forgórészhez. Nem tudom, meg hogyan minősíthet és forgalmazásra hogyan engedélyezhet ilyen szé­gyellni való munkát. S szeretném látni, hogy a ha­nyag munkás és a minőségi ellenőr milyen képet vágna, ha a mezőgazdasági termelő is a villához, az ásóhoz hasonló minőségű élelmiszerekkel traktálgat­­ná őket?!­ ­. □ □ □ 3

Next