Vas Népe, 1990. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-21 / 170. szám
Böröczki Mihály Négysorosok egy szemvillanásból 1. A KINEVEZETT Jelen van, mégis idegen, ijesztőn kívülálló, maga sem sejti mert ilyen, nincs benne más — csak zárszó. 2. A MAGABIZTOS Oszlop. De tudja — érti is, hogy dőlni kényszerülhet. Nő. Nagyasszony. Istenem, bárki fenékre ülhet. 3. AZ ORVOS Gyógyít. Az istennel pöröl, akarja is — hát szentség. Nem fél magától, doktor úr? Nincs jóságra mentség! 4. A KONOK Mint aki falnak ütközött és állandóan tagadja, hogy azt az irdatlan falat naponta újra rakja. Koszta Rozália: Utca Ajtósfalván. Kóka Mélán gondolt egyet, és útját megszakítva, benyitott a kerületi rendőrfőkapitányság épületének kapuján. Az ügyeletes a rablással foglalkozó ügyosztályra irányította. — Jó napot kívánok! — mondta Kóka Mélán. — Erőt, egészséget! — válaszolta az asztal mögött ülő őrmester. — Kérem, én Kóka Bélán vagyok, vállalkozó ... Szeretném bejelenteni, hogy elrabolták a ... humorérzékemet ... — Ismeretlen tettes ellen tesz feljelentést? — Tulajdonképpen nem. Név szerint meg tudom nevezni, balról az SZTK-hozzájárulás húzta ki a humorérzékemet, jobbról meg a vállalkozói adó, de a lábamban még most is húz a csúz. — Hát ez pech! — Igen, az a pech is ott volt. — Megsérült? Humorérzék — Zúg a fejem, lyukas a zsebem, maholnap a padlóra esem. Egy éven túl gyógyulok. — Sajnálom. És hogy nézett ki? — Micsoda? — A humorérzéke. — Hát olyan nemzetiszínű, helyenként szaftos, örökké mosolygós, gyakran nevetős, és mindig röhélyes. Az utóbbi néhány évben az áremelések nagyon betartottak neki, a sebhelyeit adóbevallással takargatta. Olyan jókat derült saját magán, néha még jósolt is az aranyos. — Jósolt? És mit? — Például azt, hogy szélesedik a piac, és csökken az adó. — És? — Ha úgy vesszük, bejött. Romániába segélyt küldhetek, és ha a helyzet rosszabbra fordul, az azerbajdzsániaknak és a grúzoknak is juttathatok valamit ... — Akkor jó. Na, szóval, akkor feljelentést tesz? — Igen... Bár nem tudom, hogy az ilyen ügy mennyiben tartozik a rendőrségre. És egyáltalán sikerül-e megtalálni az elkövetőt? — Kérem, mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Mindjárt felhívom a főnökömet... Halló! Halló! ... Nincs vonal. Persze lehetnek kisebb problémák, mert nemcsak a bűnözőkkel, hanem létszámhiánnyal is küzdünk. Halló!... Már megint nincs vonal. Délelőtt egy órát kellett várnom ... — Elnézést, talán próbálja meg CB-n. — Uram, hol él maga? összesen 10 CB-nk van, abból öt javíthatatlan, a többire telep kellene. Egyszerűen nincs rá keretünk. Kóka Mélán ekkor hangos kacajra fakadt. Úgy csengett a nevetése, mint öt évvel ezelőtt, amikor hivatalosan elismerték, hogy infláció van Magyarországon. Ő ugyanis feketén ezt már régen tudta. — Már megbocsásson, min nevet? — Elnézést, őrmester bajtárs..., de akkor jobb lesz, ha a saját rablóikat keresik. Egyébként megtaláltam a humorérzékemet. Köszönöm. Viszontlátásra! . Salga Attila 1990. július 21. Szombat IRODALOM, MŰVÉSZET Határ Győző: Szállongva A lélek néha visszajár szállongva tétovázva amely megnyugvást nem talál s mindegyre hazajárna A lélek melyet szomjúhoz de mások elcsodálják felisszák élik szürcsölik: olthatatlan egy hazáját Szomjúság! Olthatatlan egy! Kisértet-repülések te éjféltáján délibáb, kutadról le ne késsek Te csaki sivatag körül melyet az álom érlel mikor medencéd megtelül a hű nyelv csermelyével tétovázva Az álomórán így beszél köldökzsinórja lüktet az Éden béli bennlakók így hívtak édenüknek A jelképes futás a csel — a nyíl visszafelé sül merül közöl megrészegülsz a nagy elégüléstül Behunyod szárnyad átszeled az óperenciákat és tüzes nyelvvel szónokolsz éjféli délibábnak A nyelv pernyéje szerteszáll hasad a hajnalének szedi irháját csürhe had — így jár aki kísértet A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbéli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava — legalábbis a legjobbaké — messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USÁ-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsei a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül. 1910), Hatk Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921—1981), de idevehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1905 —1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű — Villon a példa! —, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző — nemrég járt Szombathelyen — lírahőse az az átokkal-játékkal-filozófiával-műveltséggel megvert csörgősipkás bohóc — egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli regény- és drámaalakjai is —, aki a Nyugatnemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyugalommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarbore, papköltő pedig magányban, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert — íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterületen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad: a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon indult — életpályák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek — volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György — Cambridge, András Sándor — Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György — Toronto, illetve Montreal), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként keresték-keresik kenyerüket, s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia, stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérlófia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellem hőjét ésenergiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költőprofesszor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire rokon világú Keszei István (1935—1984), aki egy párizsi hónapos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóiratalapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikich Gábor (1923) és Csokits János (1928) — Csokitsnak nemrég jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Szabó Ferenc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929— 1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és peformance szerelmeseinek: Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sokszáz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Szakolczay Lajos Kemenes Géfin László: Jégvirág Leült a hóza s dudorászott sötétedésig. Vak kutyák morogtak mellette, vadászok füttyei csillogtak a ferde csapáson. A gonosz megszokott helyén állt most is és figyelte. Elhallgatott s hosszan nézte a gomolygó, lángszemű izzást. „Megformázlak” — mondta s kezében a jég fortyogott csikorogva. Egyedül lett, mire kibomlott hideg ujjai közt a rózsa. ötágú síp Tépett zsoltár — méltósággal A nyugati magyar költészetről Gara Lászlónak Dedinszky Erika: Párhuzam ha a szél ablakait ki tudnám tárni s megfésülhetném a zápor haját s az orgonák magas fogsora is eltűrné a fogkefét talán járhatóvá válna a tenger hídja talán elindulna feléd a mindig másutt heverő pénz hogy: égő, ezüst kerozin, a határok fölé hajtson egy-két évvel idébb vagy csak majd ott ahol az utolérhetetlen fény is fekete kútba szédül és megtorpan és visszafordul a földi idő találkozhat a párhuzam s nyílhatok ki neked mint a virág mint az ébredő szem melyben öröktől fogva ott él az is ki ráhajol akár az elnyelt katedrális a pontos kövekkel kivert pentaton kert a gyémánt város és az ártéri láz lassú állatai amint haló porukban gázolva tízezer napon át jönnek? akkor robbanhat Csak a teljes gyönyör ha már láb sem lesz melyet leszakítson? 7