Vas Népe, 1990. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-07 / 158. szám

­— Munkástanács alakult — Joghézag és következményei — Alapvető ellentétek azt rendelkezések irányítják. Schmidt János azt is meg­jegyzi, hogy az ő jövedelme csupán három és félszerese egy szakmunkásénak, és so­ha nem vett fel sem ő, sem egyetlen vezető társa milliós prémiumot. — Soha nem láttam egymilliót egyben — mondja. Egyébként sem érti, mi­ért kell ezzel még egyszer foglalkozni, amikor két hét­tel ezelőtt, az ominózus gyű­lésen már mindenre választ adott. Állítása szerint azt az ígéretet is megkapta már, hogy le lesz váltva, ha nem megfelelően dolgozik, de nyugdíjas koráig is marad­hat, ha elfogadja a feltétele­ket. Egyáltalán az a vélemé­­­­nye, hogy ez a munkástanács nem tárgyalni akar, hanem diktálni. Nem ismeri el az ellenvéleményt. S ezen a ponton már lé­nyegtelenné válnak a részle­tek. Megkérdezzük még, hogy mi van a bérleti díjak­kal, amelyre azt a választ kapjuk, hogy az irodákat és üzemeket fenn kell tartani , valahogyan, fűteni kell, vi­lágítást fizetni és egyebeket. Ez van a bérleti díjban. Letéti jegye nincs a vállalat­nak, így erről nem tud nyi­latkozni. De ezek nem lényeges dol­gok. A lényeg az, hogy a munkástanács beleszólást követel saját é­s így a vál­lalat ügyeibe is. Nem akarja engedni a prémiumok kifi­zetését, a dolgozók érdekeit szeretné védeni mindenkép­pen, a vezetés ellenében is. Zárszóként még annyit megtudtunk, hog­y részvény­­társasággá alakulást törvé­nyek szabályozzák, erről sem a vállalat vezetősége dönt. Mindent tudni szeretné­nek, mint a hajdani rajzfilm hőse, s mindenben kérik a döntés előtti véleménycserét. Ez volna a lényeg. Mindezek után fel kell keresnünk a vállalat igazga­tóját, Schmidt Jánost is, aki egyáltalán nem lepődik meg. Várta már, hogy jövünk. Mindenről tud, mert amint kiderül, az összes kérdés napirendre került már két héttel ezelőtt, s válaszát most nekünk is előadja. A kft.-vé alakulásról min­den dolgozó tudott, ez volt az egyetlen járható út, ha a vállalat talpon akart ma­radni. Nem igaz az, hogy a dolgozók pénzével rendel­keznének most ők, hiszen az állami, azaz vállalati vagyon. — Nem tudom, mit akarnak — jelenti ki. — Akkoriban egyhangúan igenelték a kft.­­vé alakulást. Kérdésünkre, hová lesz a kft.-k nyeresége, mert úgy hallottuk, azt a Vagyonkezelő Központ vi­szi el, azt a választ kapjuk, hogy az állam viszi el, csak­úgy, mint eddig. A prémi­umok kifizetésénél egyetlen szabálytalanság sem történt. Minden zavaros. Konklúziót kellene levonnunk, de nem megy. Azt látjuk csak, hogy óriási ellentétek feszülnek egy­másnak, mindkét félnek rengeteg baja van a másikkal, s nem tudnak egyezségre jutni. Legfőképpen a bevezetőben már említett joghézag miatt, mert nincsenek tisztázva ma még a munkástanácsok törvény által garantált lehetőségei. S addig, amíg erről törvény nem születik — amelyet már nagyon sürgetnek odafenn is —, csak harc van. Véget nem érő, kilátástalan harc. És itt már nem egyedi eset a Vasépé, hanem nagyon is általános, s magyar. Mai magyar, ahol nem tud dönteni az újságíró, csak leírni, amit itt és ott hallott. Többet nem tehet. Azt azonban tudja, hogy a munkástanács nem vezető­ellenes, hanem azt az utat keresi, amely a korrekt, mind­két fél számára megfelelő együttműködést jelenti. És ez a legnagyobb feladat. rezeda A munkástanácsok kora jött el. Sorra alakulnak min­den vállalatnál, mert a mun­kás, akit oly régóta szorítot­tak ki mindenből, ettől re­méli sorsa jobbrafordulását. Küzdelmes idők jönnek. Jog­hézagok, tisztázatlanságok vannak mindenütt, s a mun­kástanácsok azt a szerepet akarják vállalni, hogy betö­mik a réseket. Két hete a nagy múltú Vasépnél is megalakult ez a szervezet, nem kis bonyodal­makat okozva. Tudni kell, hogy a hajdani mamutválla­latot már 19 kft.-vé apróz­ták, s­­a munkástanácsnak amellett, hogy a dolgozók érdekeit védi, ezzel gyűlt meg a baja leginkább. Séllei István, a munkástanács el­nöke, Toldi József ács, vala­mint­­Novák Pál technikus elnökségi tagok tájékoztat­tak törekvéseikről és gond­jaikról. Ezek nagyon össze­tettek. Megtudjuk, hogy a munkástanács szemében a legnagyobb tüske a kft. Min­den innen indult el. Az el­nök azt meséli, hogy hosszú éveken át azért nem kaptak rendes bért, mert vezetőik azt mondták, a vállalatnak fejlődnie kell, s ha mamuttá növi ki magát, a munkás biztosabb talpon állhat. Be­letörődtek, igazságot láttak a fenti tételben, s bizakodva várták a jövőt. Erre mi tör­tént? Az elnök szerint a munkások feje felett, az ő megkérdezésük nélkül dön­töttek úgy, hogy a vállalat sok kisebb részegységre bomlik. Ez meg is történt, s most úgy érzik, az ő veríté­kükkel keresett vagyon fe­lett mások rendelkeznek, akárha sajátjuk lenne. És ez nem is volna nagy baj, ha értelmét látnák, de nem látják. A kft.-ké alakulás óta minden a feje tetejére állt. Az ügyvezetők úgy ke­verik a kártyát, ahogy ked­vük tartja. Ha éppen úgy gondolják, akkor a hajdani Vaséphez tartozik a kft., ha a dolgozó mondja ezt, akkor nem. A legjellemzőbb eset az, amikor a munkástanács ülésére kellett mennie a kül­döttnek, munkaidőben — amelyet a vezetők javasoltak ekkor megtartani —, az egyik kft. vezetője nem akarta elengedni munkáját, s miután ő mégis elment oda, kemény fegyelmi szankciókat alkalmazott el­lene. De ez csak a felszín. Nagyobb baj, hogy úgy érzik, a vállalati Vagyonke­zelő Központ rajtuk ül. Persze csak képletesen, de ez mégis azt jelenti, hogy a vezető mag így jobban ré­szesedik az eredményekből. Hogyan? A tizenkilenc kft.-t a Vasép alakította, alapító tőkéjükben majd mindenütt hatvan-nyolcvan százalék­ban részesedik. Ez azt jelen­ti, hogy az elért eredmény után ilyen arányban viszi el a nyereséget — gondolják a munkások. S ez a Vagyonke­zelő Központba jut, érdem­telenül. Kifogásolják a ve­zetők igen magas prémiumát is. A központ két tucat em­bere annyit vett fel — mondják —, mint az összes munkás együttvéve. Betekin­tést szeretnének a pénz­ügyekbe, s beleszólást az el­osztásba. A munkások érde­keit szeretnék védeni min­denütt, ezért alakultak, mert a régi módon nem megy már tovább. A végső cél az volna szerintük, ha a vállalat részvénytársasággá alakulna, ötvenszázalékos állami, és ötvenszázalékos dolgozói tu­lajdonnal. Erre van már pél­da a szövetkezeteknél. S apróbb ügyek is előke­rülnek. A munkástanács tu­domása szerint a vállalatnak letéti jegyei vannak. Mi van a kamatokkal? A kft.-k bér­leti díjat fizetnek mindenért, amit­­ a hajdani Vasép ap­portként a kft.-knek adott. Hová megy a bérleti díj? Egyáltalán, a dolgozók sze­retnének bepillantani a pénzügyekbe. — Summázó­­dik végül az ügy. Demokrácia a Siasépnél? Ha az ember azt mondja, hogy „Balladák könyve”, ak­kor a másik biztosan rá­vágja, hogy „Kallós Zoltán”. A szombathelyi néprajzi szemináriumra érkezett és most itt ül mellettem: Kal­lós Zoltán. — Hányadszor érkezett Magyarországra? — A két kezemen meg­számlálhatnám. Ebben az évben viszont már vagy hatodszor. Előtte volt olyan periódus is — 72-től 82-ig —, amikor egyáltalán­­nem kap­tam útlevelet. — Mi volt ennek az előz­ménye? — Többféle. De elmúlt. Erről jobb nem beszélni. Most az a fontos, ami van. — Tanulságul nem lehetne valamit megemlíteni a ma­gunk okulására? — Nem tudom, mit lehet­ne ezen okulni?! Ebben a rendszer volt a hiba is. Már maga az, hogy valaki nép­rajzzal mert foglalkozni, baj volt. S különösen, hogy Magyarországon kívül ma­gyar néprajzzal! Az csak na­cionalista lehetett. — Csak a hivatalos szer­vek előtt? — Ott. De még néhány magyar előtt is. — Ön 1954-ben végzett a zeneművészeti... — Nem végeztem: kirúg­tak az akadémiáról — két­szer is. Negyedéven végleg. — Ennek mi volt az oka? — A társadalmi szárma­zás. Habár apám kommu­nista volt és ’19-ben itt részt vett a forradalomban. A szülőfalumban ő alapította meg a kommunista sejtet. De Romániában is voltak koncepciós perek az 50-es években. Apámat szabotázs miatt ítélték el, többet ve­tett, ez volt a bűne. Hat hó­napi elzárásra és teljes va­gyonelkobzásra ítélték. Ak­kor voltam első éves. A ki­­csapás után önként mentem Moldvába. Valamikor még gimnazista koromban a ke­zembe került Domokos Pál Péter könyve a moldvai ma­gyarokról, s már akkor meg­született bennem az elhatá­rozás, hogy oda el kell, men­jek. De nem engedtek. A katonaságnál aztán több hely közül kellett választa­nom. Természetesen Románt (moldvai csángó település. A szerk.) választottam, mert tudtam, hogy ott északi csángók élnek. Utána ismét visszakerültem Moldvába: egy évet és három hónapot Lészpeden tanítottam. On­nan elég könnyen utazhat­tam más falvakba, főleg Klézsére jártam sokat. — Már tudjuk, Moldvába hogy jutott el. A néprajzhoz milyen út vezetett? — A kolozsvári reformá­tus kollégiumban Nagy Gé­za irodalmár volt az inter­­m­átusi felügyelőm. Neki kö­szönhetem. Ott — 11 évesen kerültem oda — már a nép­rajzi körbe járhattam, gyűjtőutakra mehettem. A kollégiumi lapunkba írtam már cikkeket a húsvéti, a karácsonyi népszokásokról. — Kutatási területe a népköltészet maradt? — Nem. Népszokásokat és anyagi kultúrát is gyűjtöt­tem. Több viseletet juttat­hattam el a budapesti Nép­rajzi Múzeumba az évek során. Lészpeden tanítottam, amikor megismerkedtem az első magyarországi népraj­zossal, Andrásfalvy Bercivel, aki akkor még hallgató volt. — Szabadon lehetett dol­­­gozni? — Nem. Martin Györggyel például a 60-as években ké­szítettük az első filmet. Ki­jöttek IBUSZ-úttal, aztán elmentünk a szülőfalumba. — Néprajzos­ szemmel most milyen változás van Romániában? — Reméljük, hogy feszte­lenül lehet gyűjteni. Nem kell félni, hogy „most csap r­ád a rendőr”, vagy „most kísérnek be”, vagy „most kobozzák el a felszerelésedet vagy a jegyzetanyagodat”. Velem is, másokkal is elő­fordult ez számtalanszor. — Válaszút előtt sokszor áll-e? — Én Válaszúton szület­tem. Ezért adtam magam a Mezőségre, amit addig a néprajzosok fehér foltnak tekintettek. — Hogyan lehetett azt a válaszutat megoldani, hogy az embernek van egy szak­mája, amelyikből meg kell élnie és van egy másik, amelyiket csinálna? — Ez úgy van, mint a gye­reknél: minél jobban tilta­nak valamit, annál jobban kell. S ha néprajzi gyűjté­seknél kellemetlenségeim voltak, meg is mondtam, hogy még jobban belém dugták az ördögöt, azt kérném, hogy a gyűjtött szövegek egyikével üzenjen olvasóinknak, mit mondana? — Annál szebbet, amit Szálka Rózsától gyűjtöttem, szerintem egy költő sem ír­hat. A szerelemről szól: Szép a rózsabokor Szép zöld a levele Szép csipkés az ága Legszebb a virága Szép vagy te kisleány Szép a ruha rajtad De mi legeslegszebb Azt magadba rejted Te gyönyörű lelked, hes­y Fotó: H. Cs. Válaszútról­­ Kallós Zoltánnal „De mi legeslegszebb Azt magadba rejted...” 1990. július 7. Szombat Egy ötvenhatos Nézem a Tv-híradó megható képsorait, a környe­ző résztvevőket, amikor csütörtökön Göncz Árpád elő­lépteti az 1956. évi forradalom után halálraítélt és ki­végzett katonákat. Nézem a híradást, s G. Gy.-re gon­dolok. A most is friss észjárású és mozgású nyugdí­jas falusi iskolaigazgató éppen aznap délelőtt mesélte el, hogyan kapott „a demokratikus államrend meg­döntésére irányuló szervezkedés” állítólagos vezetésé­ért börtönbüntetést. Hosszan mesélt börtönélményei­ről, bírósági tárgyalásáról, Baracskáról. De nem ez hozta hozzám. Élni akar törvény adta jogával, szeretné, ha ő is részesülne a meghurcoltaknak járó 500 forintos nyugdíjkiegészítésben. Ám ez nem olyan egyszerű. Le­velek sorát mutatja, merthogy intézkedés helyett eny­­nyi levél született a január 4-én beadott első kérvé­nyére. Azóta tart, a megyei és a budapesti nyugdíjfo­lyósító és társadalombiztosítási igazgatóság között a huzavona, ám ennek miértjéről, mozzanatairól néha el is felejtik értesíteni őt. Június elején írt Budapestre, érdeklődött ügyében, s végre választ is kapott: a csa­tolt bizonyítványt nem tartják elégségesnek, eredeti példányt kérnek. Újra elment tehát a kiadványt adó bíróhoz, a bíró is csodálkozott, s azt kérte munkatár­saitól, nagyon erősen nyomják rá a pecsétet az igazo­lásra, nehogy emiatt legyen fennakadás. G. Gy.-nek pedig annyit mondott: „Még mindig nincs rendszer­­váltás, ha ilyen bürokráciával állunk szemben.” G. Gy. csalódott. Éppen ott voltam, amikor a Recs­ki Szövetség szombathelyi irodájában lelkesen fel­ajánlotta segítségét az ötvenhatosok ügyében. Azt ta­pasztalja, az akkor elítéltek többsége még mindig fél, ezért vállalta, segít nekik ügyeik intézésében. Azóta erről lemondott. Tisztessége azt követeli, ha a saját ügyét sem tudja elintézni, hogyan vállalhatná má­sokét? A „hivatalnak packázásai” lélekölőek. Ú-­thy Minden jót, Mónika! A hosszabb időre kötött szerződések, elkötelezett­ségek bizony hozhatnak meglepetéseket az emberek életében. Tanúja — a szó legigazibb értelmében — ta­núja voltam egy esetnek, amikoris egy ifjú ember tár­sadalmi szerződéskötés miatt került a bíróság elé. Az illető vállalta, hogy tanulmányainak befejezése után öt esztendeig nem hagyja el a vele szerződött gazda­ságot. Az egyetemi évek alatt mindennek fejében a tsz ösztöndíjat juttatott az ifjú embernek. Igen ám, de az élete úgy alakult, hogy pályamódo­sítással sokkal­­kedvezőbb kilátású hivatást teremthe­tett magának. A tsz-től megvált, mert az ottaninál jobb munkakört vállalhatott. És bizony a szerződő fél perre vitte a dolgot. Nos, kis híján ez a kilátás várt arra a főiskolai hallgatóra is, aki ez évben fejezi be tanulmányait az államigazgatási főiskolán. Az illető hölgynek 1987 szeptemberétől folyamatosan 36 200 forint ösztöndíjat fizetett ki a megyei tanács. Időközben azonban úgy alakultak a hölgy dolgai,­hogy a főiskola befejezése után nem szándékozik visszajönni szűkebb hazájába. Hajdú megyében fog élni, mert oda megy férjhez. Mér munkahelyet­­is szerzett magának, szándéka tehát meg­változtathatatlan. (A jó partit különben sem lenne jó elszalasztani!) Kérte tehát a szerződő felet, esetünkben a megyes tanácsot, hogy a szerződést tekintse tárgytalannak, s méltányosságból engedje el a visszafizetést. Hosszas vita után a vb-testület igennel szavazott. A végzős hölgy végső soron az ország más vidékén is ugyanúgy kamatoztatja a főiskolán szerzett tudást. A megye ha­tárai ez esetben nem jelenthetnek sorompót. Jó döntés volt? Szerintünk is­­ igen. A szerző­désben foglaltakat ugyan komolyan kell venni, ez esetben azonban tényleg nem lett volna szabad szűk­keblűnek, bürokratának lenni. ,,Minden jót, Mónika!" — jegyezte meg valaki a tanácskozáson, amikor sza­vaztak. Az illető hölgyet ugyanis Mónikának hívják... —péjé— Rés a bástyán (Lakatos Ferenc karikatúrája) 3

Next