Vas Népe, 1990. november (35. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-01 / 256. szám
A megyében Vépen először Falugyűlés helyett közmeghallgatás A polgármester nem Ciceró „Maga egy csibész, ha én páciens vagyok" A közepe felé már szinte minden kísértetiesen hasonlít ahhoz a légkörhöz, amelyet a nemrég letűnt „antivilágban" falugyűlésnek neveztek. Az összejövetel eleje ünnepélyesre sikeredett, kicsinek bizonyult a vépi kultúrterem, ahová azért jöttek össze a nagyközség lakói, hogy tanúi legyenek a rendszerváltás befejező aktusaként — így szokták mondani hivatalos körökben — létrejött képviselői testület és polgármesterük hivatalos bemutatkozásának, amelyet ez alkalommal, s majdan ha lesz ilyen másutt is, közmeghallgatásnak nevez a bikkfanyelv. Bár a polgármester nem volt új a polgárok számára, hiszen Takács Ernő a rendszerváltás aktusa előtt is kilenc évig állt a falu élén tanácselnökként, s a közismert hivatali hercehurca ellenére, amikor állítólag egyik beosztott nődolgozóját felpofozta, s ebből bírósági ügy is kerekedett, a választópolgárok elsöprő többséggel (csaknem kilencven százalék) választottak meg polgármesterüknek. Az új közigazgatási formula, és annak képviselői ELSŐ ALKALOMMAL Álltak a falu NÉPE ELÉ, hogy, mint annak idején már ezt a község lakossága megszokhatta, számot adjanak a végzett, és majdani munkájukról. A Himnusz hangjai után a polgármester egyenként bemutatta a tizenegy képviselőt, majd hosszú beszédbe fogott a tervekről. Sok ügyes-bajos dolog került elő, s az események menetéből meg kellett látnunk, hogy ráfér a magyarra az önkormányzati továbbképzés, ugyanis alig akadt olyasvalaki, aki értette volna, miben áll ennek lényege. Nos, idáig volt újdonság ez a közmeghallgatás, ami ezután következett, már teljes egészében a jó kis falugyűlések hangulatát és légkörét elevenítette fel, amikor is a ma oly gyakran hangoztatott alkotmányos rend felborult, és legtöbbször mindenki csak a magáét mondta. Éles viták is kialakultak a jelenlévők között, amelyek többnyire nem érintették a polgármester személyét, ám egy kis idő után előkerült ez a probléma is. Pletykák terjednek ugyanis a községben, hogy a falu ugyan négy évre adott bizalmat első vezetőjének, ám ezt a testület egy évre korlátozta, sőt, olyat is hallani lehetett, hogy a döntési jogkört is kivették a kezéből, s a falu népe emiatt meglehetős ideges hangulatba jött. Azután a válaszokból kiderült, nem tudják még, egy év múltán szükség lesz-e a jegyzőség mellé egy nagy tapasztalattal bíró polgármesterre, ezért csupán a polgármester főállású posztja szól eddig az időpontig. Egyébként, tudtuk meg az éppen aznap megválasztott alpolgármester válaszából, a megye többi településén csupán ez év december végéig szól a főállású megbízatás, és a tapasztalatok után döntenek, milyen módon vigyék tovább az ügyeket. Főállású polgármesterrel, vagy mellékfoglalkozásúval? Miközben ebben a kérdésben A KEDÉLYEK MEGNYUGODTAK, ott volt még a második probléma, hogy a polgármester, aki a falu teljes bizalmát élvezi, miért nem dönthet bizonyos ügyekben? A kétkedők aztán megtudták, a törvény szabályozza így a dolgokat, amikor a testületre bízza a döntést, s ebben a polgármester is csak egy szavazattal bír, akárcsak társai. Ez rendben is lett volna, ám mindig akadt közbeszóló, aki valamit sérelmezett. Egy borízű hang az ominózus pofozkodás okán a polgármester erkölcsiségét kérdőjelezte meg, s hogy a közbevetés mennyire volt komoly, mutatja az alábbi párbeszéd. A felvetésre a polgármester az alábbi választ adta: — ,,Mit csináljak, hogy egy ilyen romlott múltú pácienst választottak?” Nos, kapásból jött a kontra is: — „Maga egy csibész, ha én páciens vagyok”. A tömeg felhördült, így szakítva ketté az emelkedett beszédet, és a hang elhallgatott. No,r nem végleg, hiszen az este folyamán még többször belekotyogott a dologba a jópofa honpolgár, eredmény nélkül. Meglehetős egyedül volt. Szóval a falugyűlések hangulata terjengett a levegőben, bármennyire közmeghallgatás volt is ez. Mégis, valami változott. Az emberek valahogyan MÁSMILYEN BIZALOMMAL FORDULTAK községük első embere felé, és nem féltek gondjaikat felvetni. A buszközlekedéstől a műholdas televízióig sok mindent előhoztak, és érdemi választ is kaptak problémáikra, csak arra nem, hogy a polgármester úr miért nem rendelkezik cicerói képességekkel, s miért nem akképp szónokol, mint a retorika ősi atyja, — volt, aki ezt vetette a szemére —, ám ennek ellenére a hasonlóságok mellett mégis csak más volt ez, mint egy falugyűlés. Oldottabb volt. Itten urak és hölgyek ültek, mert ez közmeghallgatás vott. És így van ez rendjén, annak ellenére, hogy ezt is tanulni kell. Engem még senki nem hallgatott meg „közileg”, szóval nem lettem közmeghallgatva. Meg is lepődnék, ha ezt kéne tennem. Végül is készen van a rendszerváltás. komondi Oroszlánok Körmenden Channer Night a színházban i.ion.' Ölni.uxiszia sok klubja. Azt hiszem, a rövidítés sokak számára magyarázatra szorul. Lions: liberty intelligence our nations safety. Magyarul: az emberi szabadság, megértés, a népek biztonsága. Világszervezet, amelynek hazánkban 17 klubja működik. Vas megyében az egyetlen, sorrendben a hazaiak sorában a 16. Körmenden. Charter Night, ez bejegyző, jóváhagyó, beíró estet jelent, mely a múlt hét végén a Rába-parti város kastély színházában volt A körmendi klub az elmúlt év szeptemberében alakult meg, akkor 11 taggal. .Jelenlegi taglétszáma húsz. A szombat esti Charter Nighten őket és a vendégként Körmendre érkezett finn és osztrák testvérklubok képviselőit Farkas József, a körmendi LC titkára, a közelmúltban Körmenden megválasztott polgármester köszöntötte. A magyar és a szokáshoz hűen a patronáló nemzeti (osztrák) himnuszok elhangzása előtt Sabáli László, a körmendi zeneiskola igazgatója, a körmendi LC tagja zongorán és Horváth Róbert zeneiskolai növendék hegedűn játszott az alkalomhoz illő muzsikát. A himnuszok után Zaga Tamás evangélikus lelkész, LC-tag mondott bevezetőt, majd megáldotta a körmendi Lions Club-ot. Pócs Attila avatóbeszédét, követően aláírták a körmendi Lions Club alapító okiratát, hivatalosan is bejegyezték a klubot. Ezután felszólaltak az ausztriai Weiz LC, és a patronáló Güssing-Fürstenfeld LC képviselői is. A körmendi Lions Club egyébként a bejegyzéséig eltelt időszak alatt is jelentős karitatív tevékenységet végzett. Mintegy kétszáz kötet könyvet vásároltak meg és juttattak el Erdélybe a magyar anyanyelvieknek. A körmendi Lions Clubot patronáló fürstenfeldiek Romániába indított gyógyszerszállítmányának eljuttatásában működtek közre. Az Erdélyből áttelepültek elhelyezkedésében is segítettek. A klub tervei között szerepel hogy mielőbb egy komputeres szemvizsgálót és egy, a kor színvonalának megfelelő mentőautót szerezzenek be alapítvány létrehozásáva. Céljuk továbbá, hogy a klubtagok összefogásával szolgálják az emberek szellemi és lelki épülését, az emberiesség eszmei és gyakorlati megvalósítását, a humanitáriusságot és karitatívat tevékenykedjenek országunk határain belül és kívül. A klub pártoktól és felekezetektől függetlenül működik, belső életéből minden ilyen értelmű tevékenységet kizár. A klub programjának alapmotívuma: kétszer ad, ki gyorsan ad. Pénzügyi alapjukat a klub által kezdeményezett és szervezett rendezvényekkel kívánják növelni. Társadalompolitikai vitákat kívánnak szervezni országos, vagy éppenséggel világproblémákról, mint a kábítószerezés, munkanélküliség, az egyre növekvő agresszivitás. Célkitűzéseikből nem hiányzik a természet- és környezetvédelmi program, a segélyakciók szervezése és az ifjú Lions-mozgalom szervezése sem. Tóth László Óvoda Doreth Máriáról Névadóünnepséget rendeztek a hét végén Körmenden, a Bartók Béla lakótelepen levő 3. számú óvodában. Az eseményen részt vett dr. Konkoly István megyéspüspök és dr. Tibola Imre kanonok is. Az intézmény felvette a néhai hercegorvos, Batthyány-Strattmann László feleségének, Coreth Máriának a nevét. Batthyányné az ausztriai Köpcsényben tett különösen sokat a gyerekekért. Képünkön az ünnepség egy pillanata. Fotó:Tóth L. 1990. november 1. Csütörtök Ezüstös, kaparászó ujjak Ebben az országban bármi lehet. Lehet hó, jég, eső, sós, még blokád is, a népek akkor is megőrülnek valamiért, ha a legkisebb szikráját villantja fel csak annak, hogy most aztán véget ér a nyomor. Manapság, az utcákon haladva azt hihetnők, hogy valamely különös betegség támadta meg az emberiséget, mivel bárki halad is szembe velünk az utcán, lehet bár gyerek, jó karban lévő férfi, vagy totyogó öregasszony, amint közelebb érünk egymáshoz, valamely csoda folytán azt látjuk mindegyikükön, hogy ujjaik végén valami szürkés, ezüstös szín csillog vagy bújik meg szerényen. Amikor a sokadik ilyennel találkozik az ember, akkor elcsodálkozik, és azt hiszi, hogy valami különös kór hatalmasodott el a város összes lakásán, s ennek folytán a beszívott benzingőz szürkés szín formájában az ujjak begyébe gyűlik. Aztán feltűnik valami nagy-nagy csoportosulás a téren, a bódé előtt, ahol újságokat szoktak árulni. Hiába gondolja az ember, a blokád csak nemrég ért véget, mindenki a hírekre szomjas. Csakhogy, amint közelebb lépünk látjuk ám, hogy szürkés papírdarabok hevernek szerte, és a bódétól távozók is valami hasonlót szorongatnak kezükben, távolabb is ilyenek lapulnak a tenyerekben, s mindenki valamilyen eszközzel vagy csupán csupasz körmével esik neki a papírnak, reszeli, hogy feltűnjenek a számok. Ez itten az új, össznépi játék kérem szépen, s ez ellen nincs mit tenni, a népek hevesen kaparnak, ujjaik szürkülnek eme művelet után, senki nem háborog. Veszíteni soha nem szégyen. rezeda Nomen est omen? A műkedvelés a hivatásos művészet amolyan visszfénye. Amannál általában halványabb, de semmiképp sem jelentéktelen. A csúcsot igazában, sohasem érdekelte, mi történik „alant”, a középmezőnyben azonban mindig voltak olyanok, akik sandán, hogy ne mondjam féltékenykedve pillantgattak „lefelé". Aminthogy a másik táborban is sokan áhítozták a felsőbb régiókat. (Mallarmé különös műgonddal — technikai bravúrral — írta verseit. Az üstököst zavarta, hogy csóvájába—uszályába kapaszkodik az epigonok légiója.) Érdemes lenne eltöprengeni azon, vajon nem azokozta itt a galibát, hogy teljes bizonyossággal nemigen lehet megmondani: mettől meddig amatőrizmus és hol kezdődik az igazi profiság? Meg aztán itt is, „ott is találni nem egy acélkönyvkat és hitelrontót, akinek nem az ecset, a véső, vagy az iron az igazi erőssége ... És vajon a műkedvelés valamelyes tekintélyvesztésének nem volt-e az oka az is, hogy „a nép nevében és a népért” szolgáló volt szocialista hatalmak valahogy túllőttek a célon? Az amatörizmusból a hivatalos ideológia amolyan melegházi növényt nevelt. Eszembe jut, hogy a ,,Kárpátok zsenije" — saját nagyságát kicsinységét dicsőítendő — a legjobb hivatásos művészeket népviseletbe öltöztetve a nép egyszerű fiaiként állította a képernyőn az ország nyilvánossága elé. Aztán az a zseniális ötlete támadt, hogy szüntessék be országában a művészeti oktatást, hisz a nép, lám, úgyis kitermeli magából az igazi művészeket. Micsoda abszurditás?! Pedig hány Istentől megáldott őstehetség van, csak hagyjuk őket dolgozni, s szokjunk le egyszer s mindenkorra a megideologizálásról. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a közelmúltban Budapest székhellyel megalakult a Szabad Képző- és Iparművészek Országos Szövetsége. Nem amatőrök tehát többé, hanem függetlenek és szabadok. (Kakucsi) Knock out slf. Kiütés a benzinkútnál. (Lakatos Ferenc karikatúrája)