Vas Népe, 1990. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
*Zúg a vonat a koraiéi*■ ben, a sínek mellett hófoltak. Mielőtt szemügyre vehetné az utazó, tovatűnnek. Zúg a vonat, a nagy sebesség törpeidejű állomásokat szül, meg egyperces városokat. Mozart névre hallgat a szerelvény és Párizsba igyekezik, az ottani Keletibe. Nekünk Párizsban is keleti jut — mozdul egy magyarforma a fülkében. A fülkében, enyhe szalámiszagban, körtepálinka illatban, elmarad, hatatlan bagófüstben. A légkondicionáló elemében. Régen akadhatott ily’ derekas feladata. A folyosón csak néhányan lézengenek, hiába, a vonat errefelé drágább, mint a repülő. Úri passzió. Meg diákok mentsvára, a félárú negyedáras jegyek miatt. Ki tudja mi-t ért, de errefelé támogatja az állam az ifjak utazását: menj, láss, gyarapodj! Ez a vonat nem most van indulóban. Úgy építették, hogy a váltókon — százhetvennel átsöpörve — meg sem rezdül. A pincér udvariasan kiosztja a reggeli csomagokat. Benne barnakenyér, kondenztej, (ohne fett) dobozos sör, alma. Ez persze külön szolgáltatás, de van. Mint a repülőn. A pincér udvarias, nyomában már ott kajtat az alacsonyabb rangú. Neki kell összeszednie, ürítenie az időközben megtelt szeméttárolókat. Mint a villám, úgy dolgozik. Csendben, észrevétlen. Megjelent a kalauz úr is. Az ám, úr. Nagy a becsülete. A kalauz errefelé kalauz. Nem köpik le, nem verik hátba, nem szidják az anyját. Igaz, a kalauz sem lyukaszt mellé, nem hangoskodik és nem állít vigyázba. Valaki sváb nótát idéz, hogy ugrassa a derék bajort, az meg veszi a lapot. Egészen kedélyes dudorászás tölti ki a teret Ausburg tájékán. Na, itt is elvertek minket — folytatja a pesszimista, unottan hátrahajtva a leginkább önmagától független, újmódi napilapot. A suhanó táj nem éppen szívderítő. Szmog vasmarka szorít, koszos eső csepereg. Bentről inkáb érzékelhető, mintsem látható. ------------A látomás egészen valószerű, nyugtázza jómagyarunk. Csinos kis délnémet városka főutcáján áll, körötte kocsik százai tülekednek. A kirakatokban a jóléti társadalom megannyi kelléke. Púderek, videofilmek, Hondamotorok, sült sonkák, gumióvszerek, kardok és keresztek. Az egyik kirakat különösen érdekesnek tűnik. Ezernyi közül ez a legszabálytalanabb. A duplán biztosított üvegfal mögött Coca-Colás dobozok járják pattogó rockzenére, fémtestük ritmusra horpad és egyenesedik. Mr. Coca fedőlapján kis fekete gengszterszemüveg. Miami Vicéből örökölt, golyó által megkímélt vacak. Bent még nagyobb őrültség. Finomított ajzófűszerek az egészen fiatal lánytól az egészen vén asszonyig ajánlottan. Kínai, indiai, újzélandi keverékek, illatok. Majd tükrök op-art, popart, vagy csak art. Haszontalan babák és bábuk. A proletáriátus nemzetközi jelképe is itt van. Sarló vág félbe kalapácsot, ismert színű csillag kirakósdinak. ötletes csillag, ha akarom fehér, ha akarom vörös. Annyin múliik, hogy fény felé, vagy sötétre fordítom. Lehet itt játszani, szabálytalankodni, ez is kell, ez is van. Nem sokkal odébb, a gyárban egészen más járja. Reggel, miután megjelentek a tisztelt hölgyek és urak — errefelé ezt mondják, nem pedig holmi munkaerőt, dolgozót stb. emlegetnek — nyit a tulaj fia, benépesül a csarnok. Banán- és almahalmok a bejáratnál, frissítőnek. Vesznek is, de csak egyet, saját használatra. Nem zsebbe, nem táskába. Jó reggelt, hogy aludt? — kérdi a tulaj a hölgyeket és urakat. Udvarias mondatok. Ha semmitmondók, akkor is valamiféle kultúrszagot árasztanak. Aztán a közismert képek, a gépek, a nyolc óra, a hajtás, a szűk norma, a fáradtság. Mikor vége, a hölgyek és urak kimennek a kapun ,— köszöntik őket — beülnek autóikba és hazahajtanak. Megmosolyogják a táncoló kólákat, elátkozzák a kancellárt, mert minek hozta nyakukra a keletnémeteket, mikor itt is sok az ember, túlságosan is, ráadásul arrafelé más bajok is vannak. Az agyukkal van baj, mondja szűk szájjal egy német, azzal. Hogy a kommunizmusban megtanultak nem dolgozni és követelni. Hogy kéne nekik márkából kétezer és lakás, jó autó és minden. Hogy kéne nekik a mi munkahelyünk — zárja le. Nem vitás, kire fog szavazni. A keletieket nagyon nem szeretik errefelé. Magyarnak még csak-csak megköszönik a határnyitást, de éppen a dömpingtől való félelem miatt már nem tapsolnak. Az lett volna a jó, ha négy-öt év múlva egyesülünk. Lassan, fokozatosan — folytatja a nett szálló bárjában a német társa. Ha adunk időt a poroszoknak arra, hogy megtanuljanak ismét dolgozni, mint azelőtt. De ők egyszerre akarják azt, ami nálunk van. Hát ez nem megy, ezt a Kohlnak is tudnia kell. Errefelé nincs Trabant, sem más csúcstermék Keletről. Erőt árasztó fémcsodák vannak, beszabályozott földek, autópályák. Egy autópálya a városka határában akár a komlóban lévő civilizáció jelképe is lehetne. A pálya tükre kész, szántóföld felhasítva, kőhalmok és kavicshegyek. Az egész nyomulás megáll egy gyönge fácska előtt és vége. Csak úgy, vége. Egyetlen centivel sem tovább. Autópálya a semmibe, hát igen, a Falban ezt már láthattuk. Mondják, a környezetvédők „fúrták meg” a tervet. Le kellett állni az építkezéssel. De majdcsak folytatják, mert a környezetvédők is autón járnak. Az meg ugye tarthatatlan, hogy egyik faluból a másikba vánszorogni kelljen. Mit ér a kétszázas csodagép, ha nincs harmiincméternyii szabad út? -----------A vonat városok százai előtt suhan, a reggeli fény erősödik, majd megtörik. Alkonyul. Egyre közelebb Párizs, egyre távolabb a katlan. A fortyogó közép-kelet-európaiság, a pártfrontok és rendszermaradványok, a régi-újgazdák és gazdagok, a kuszáti viszonyok és eredendő primitívségek, a marás és fúrás. A kisszerű ördögi tánca a demokrácia remélt hajnalán. Egyre inkább remélt és nem teljesült hajnalán példa rá ez a vonat, errefelé. Ha menne ez a vonat arrafelé, nem suhanna, nem pincérkedne, már rég szétverték volna légkondicionálóját. Ellopva minden mozdítható, kiszúrkálva üléseit, szétbarmolva finom kis oldalát, kilyuggatva toalettjének falát, nemkülönben ocsmány jelszavakat firkálva minden részére. Ha ez a vonat arrafelé menne, akkor a kalauzt délvidékekre küldenék, az ingázó karja lendülne, a menetrend felborulna és szó sem esne százhetvenről. Hetvenről sem nagyon. Arról inkább: csoda, hogy ez a vonat még megy. De most ez a vonat errefelé jár és tiszta, csendes és gyors. Párizsba tart. Magyarokat is visz, nem éppen potyautasokat. Másnap, mikor visszafelé jő, szintúgy suhan. Bécsig meg sem nagyon áll, ott aztán fújtat, kibocsátja terhét. Neki ez a Kelet. Kozma Gábor Vonaton Különösen V. A.-nak ajánlom. Valamit mondani akarok nagyon ezekről a traktorokról kerülgetett betonbunkerokról, gazzal benőtt géppuskafészkekről, de nehezen jön a szó a számra. Talán mert itt vannak még köztünk a joviálissá szelídült géppuskások is, élő anakronizmusok, új ruhában a legtöbb. Akkor legalább alhadnagyi rangot viseltek és csípőből tüzeltek a „láncos kutyára’’. Egyszer, hogy otthon voltunk, kivittem a fiamat is a határba, gyere öreg, nézd meg jól, de óvatosan lépj a giz-gazban, beszakadhat alattad a bunker-maradék, és elég volt itt már az áldozatokból. Mert hallani vélem még * most is a katonai mentők vijjogó szirénáit, ahogy a ’* * Murától futva akárhányszor száguldanak át naponta a főutcán. Hallom még a legendát is, ahogy suttogja a falu: „Az éjjel megint a molnári kocsmában mulattak a jugó partizánok.” Mert nálunk azt hinnem akkor igazságtevő bejárókat, Subri Jóskákat , partizánokat várt a falu. Akkor már minden domboldalról a Mura felé bámultak a lapos tekintetű géppuskafészkek, akkor már félórás kerülővel jutott egy holdja drótakadállyal kettévágott másik felébe a parasztember, akkor már ott bólogatott nyakatekerten a falu szélén a herkópáter, ahogy a radart nevezték nálunk a népek. Ha hazamegyek, második utam a határba visz, ha lennének még ott utak. Úttalan utakon, tarlókon megyek a gazzal benőtt, kirobbanthatatlan bunkerokhoz, hajdani géppuskafészkekhez is, mintha apámra merednének a képzeletbeli csövek. Ő ott van átellenben, ide látszik a temetőből harmincöt éves fejfa-fenyője, amelyet magam állítottam, egyedül maradt gyerekember, akkoron. Apámat látom, ahogy — mert az ellenőr éppen dolgát végezni ment az ül ütögé — elrobog a cséplőgép garatjától egy zsák nem mázsáit, méretlen búzájával, cinkos barátok védő tekintetétől fedezve. Óvott Philipsét, amelyen kristálytisztán jött valaha London, már régen leadta a „kultúrban” s aztán nem kérte soha a drótos kasznit, az egygombos, vezetékes falurádiót. Hallom nagyanyám szívszorító csendjét. ..Az éjjel a Méneséket vitték a Hortobágyra”... Foghúzó András bácsit akkor már fölakasztották. Rozsdás, tusa nélküli puskát varázsoltak elő a szénapadlásáról. Kisandris, a fia szedte össze valahol a határban, és megmutatta a haveroknak ... Így tudjuk ma is. Kisandris később az ország másik végébe költözött, és azóta önmagát üldözi. Egyszer majd el kell mondani a mindig felnőttek játékaira vágyó, gyanútlan kisgyerekek tragédiáját is. Állok itt fönn a dombon, a gazzal benőtt géppuskafészek szélén és ujjas füttyel hívom a srácokat, fürjtojásokat gyűjtő Madaras Lacit, örvösgalambszedő Csancsa Lacit s a hatévesen gránátot robbantó Kisgergőt, meg a többit. Gyertek, könyörgöm gyertek, forgassuk ki ezeket a betonszörnyeket a csődéből, feszüljünk neki még egyszer, fiúk, most kimehetünk végre a Muráig s le a Dráva mentén akár, félelem, szorongáó nélkül. De csak egy hosszú, rekedt fütty a válasz, amit visszaküldenek a kisperházi dűlő erdős dombjai. T. Z. Czika László (MTI) felvételei 1990. december 1. Szombat Bumeráng Kedves tanár ismerősömmel beszélgetek egy községi iskolában, ahova hét falu gyermeke jár okulni, művelődni. Sőt, nem csak az iskolások, hanem az egészen apró embercsemeték, az óvodások is bejárnak a központba. Reggel fel a buszra, délután le a buszról. Ismert kép. Igaz is, hadd szokjon a gyermek, érezze, nem csak az atom-, az űrrepülés-, a többedik tudományos-műszaki forradalom századában él, hanem a modern nomádománia, azaz a szüntelen utazás korában is. Valóban, a homo sapiens mellett világunkban feltűnt a szenvedélyesen utazó ember fajtája. Kezdődik pedig ez a passzió az óvodás évekkel, hogy a felnőttkorban akár világméretűvé táguljon a köre, attól függően, kinek milyen dagadt a pénztárcája. Minap a volt szarvaskendi iskola nyugalmazott igazgatója a nádasdi iskola konyháját és az óvodát tekintette meg. Az egykori kollégával beszélgetve, ismerősömnek az a furcsa gondolata támadt: kár volt megszüntetni, úgy 15 évvel ezelőtt, a nagyszerűen működő szarvaskendi iskolát. Csakhogy akkor nem az volt a perdöntő, jól működik-e vagy sem, a bűvös szó a körzetesítés volt. Bűn volt bezárni ezt az iskolát, viszi tovább a gondolatot ismerősöm, meg a többit is, mert bizony szomorú következménnyel járt.. A termelőszövetkezet jelenlegi elnöke felismerte ugyan a helyzetet, de erőfeszítései, hogy tudniillik az iskolát újra indítsa, sajnos hiábavalónak látszanak, hisz az iskolában 19 gyermek van, ami mindennél beszédesebb. Nincs utánpótlás, mert nincs ifjúság. Ugyan miért maradna a jövőjére gondoló fiatal egy olyan faluban, amelynek, lám, iskolája sincs. Ugyanerre a sorsra jutott a környékbeli többi kisfalucska is._ Halastón alig néhány ember él. A fiatalok Körmendre költöztek, a Hegyhát kiüresedett. Mi lesz vele? Ki fog gazdálkodni errefelé? Hiába no, így van ez, ha az eszme mindenáron győzni akar az élet fölött. Nemde, ismerjük a célt tévesztett bumeráng pályaivét?... — aniszi — # # #* Mosoly Az átlagpolgár már csak kínjában vigyorog. Enyhén felhúzza felső ajkát, elővillannak fogai és kibukik belőle egy vicsor... Bocsánat, vigyor. A helyzet reménytelen, de nem kilátástalan, így aztán, ha már nem sírhatunk, akkor röhögjünk keményen teli torokból saját bajainkon, kis magunkon, hogy csörgősapkát húzott, felkent és megáldott megmentők, hősök és ripacsok játszanak nekünk. Vagy velünk? Tisztelt publikum, az előadás valódi, de ne tessék megijedni, a porondon nem vér folyik, hanem paradicsomlé egyegy szócsata következményeként. A nagyérdeműt pedig nem kell bolondnak nézni. Ugyanis nagyon jól lát, emlékezete nem kopott meg, általában számon tartja, amit ígértek neki. Esténként a mesékkel fekszik, reggelenként azokkal kel, s mindannyiszor bosszankodva állapítja meg: a fene egyes meg, az oroszlán bolhás, a királylány randa, a sárkány annyi tüzet sem okád, mint egy gáztűzhely, hiába górcsöl a legkisebb királyfi, a gonosz lovagokat megvédi az érdek, a haver és Isten tudja micsoda. A szájszél lefele görbül, a hon kicsavart polgára bekapcsolja a televíziót, megnézi a Híradót késő éjjel, hogy lássa, áll-e még az ország, örömmel konstatálja, hogy igen, ezen felvidul, mégis csak jó érzés. Antall József válaszol Tamás Gáspár Miklósnak és közli, írásban felel a képviselőnek. Az a fránya kamera pásztáz egyet a sorokban és Horváth Balázs vigyorgó arca bukkan fel. Kacag, féktelen jókedve van, bugyog belőle a vidámság. Itt kellene hosszasan értekezni arról, hogy mit szabad egy politikusnak és mit nem. Példaként lehetne felhozni a nyugati közéleti embereket, akik tíz-ből kilenc és félszer nem nyerítenék bele az ország képébe. Az is igaz, hogy ők kevésbé tehetsége-: árlisták és műugrók, mint a mi miniszterünk. — tök — Lap privatizálást 3