Vas Népe, 1990. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-01 / 282. szám

*Zúg a vonat a koraiéi­­*■ ben, a sínek mellett hófoltak. Mielőtt szemügy­re vehetné az utazó, tova­tűnnek. Zúg a vonat, a nagy sebesség törpeidejű állomásokat szül, meg egy­perces városokat. Mozart névre hallgat a szerelvény és Párizsba igyekezik, az ottani Keletibe. Nekünk Párizsban is keleti jut — mozdul egy magyarforma a fülkében. A fülkében, eny­he szalámiszagban, körte­­pálinka illatban, elmarad­, hatatlan bagófüstben. A­ légkondicionáló elemében. Régen akadhatott ily’ de­­rekas feladata. A folyosón csak néhányan lézengenek, hiába, a vonat errefelé drá­gább, mint a repülő. Úri passzió. Meg diákok ments­vára, a félárú­ negyedáras jegyek miatt. Ki tudja mi-t ért, de errefelé támogatja az állam az ifjak utazását: menj, láss, gyarapodj! Ez a vonat nem most van indulóban. Úgy építet­ték, hogy a váltókon — százhetvennel átsöpörve — meg sem rezdül. A pincér udvariasan kiosztja a reg­geli csomagokat. Benne barnakenyér, kondenztej, (ohne fett) dobozos sör, alma. Ez persze külön szol­gáltatás, de van. Mint a repülőn. A pincér udvarias, nyomában már ott kajtat az alacsonyabb rangú. Neki kell összeszednie, ürítenie az időközben megtelt sze­méttárolókat. Mint a vil­lám, úgy dolgozik. Csend­ben, észrevétlen. Megjelent a kalauz úr is. Az ám, úr. Nagy a becsü­lete. A kalauz errefelé ka­lauz. Nem köpik le, nem verik hátba, nem szidják az anyját. Igaz, a­­ kalauz sem lyukaszt mellé, nem hangoskodik és nem állít vigyázba. Valaki sváb nó­tát idéz, hogy ugrassa a derék bajort, az meg veszi a lapot. Egészen kedélyes dudorászás tölti ki a teret Ausburg tájékán. Na, itt­ is elvertek minket — folytat­ja a pesszimista, unottan hátrahajtva a leginkább önmagától független, új­módi napilapot. A suhanó táj nem éppen szívderítő. Szmog vasmarka szorít, ko­szos eső csepereg. Bentről inkáb érzékelhető, mint­sem látható. ------------A látomás egé­szen valószerű, nyugtázza jómagyarunk. Csinos kis délnémet városka főutcá­ján áll, körötte kocsik szá­zai tülekednek. A kiraka­tokban a jóléti társadalom megannyi kelléke. Púde­rek, videofilmek, Honda­­motorok, sült sonkák, gu­mióvszerek, kardok és ke­resztek. Az egyik kirakat különösen érdekesnek tű­nik. Ezernyi közül ez a leg­szabálytalanabb. A duplán biztosított üvegfal mögött Coca-Colás dobozok járják pattogó rockzenére, fém­testük ritmusra horpad és egyenesedik. Mr. Coca fe­dőlapján kis fekete geng­szterszemüveg. Miami Vicé­ből örökölt, golyó által meg­kímélt vacak. Bent még nagyobb őrültség. Finomí­tott aj­zófűszerek az egé­szen fiatal lánytól az egé­szen vén asszonyig aján­lottan. Kínai, indiai, új­­zélandi keverékek, illatok. Majd tükrök op-art, pop­art, vagy csak art. Haszon­talan babák és bábuk. A proletáriátus nemzetközi jelképe is itt van. Sarló vág félbe kalapácsot, is­mert színű csillag kirakós­­dinak. ötletes csillag, ha akarom fehér, ha akarom vörös. Annyin múliik, hogy fény felé, vagy sötétre for­dítom. Lehet itt játszani, sza­bálytalankodni, ez is kell, ez is van. Nem sokkal odébb, a gyárban egészen más járja. Reggel, miután megjelentek a tisztelt höl­gyek és urak — errefelé ezt mondják, nem pedig holmi munkaerőt, dolgozót stb. emlegetnek — nyit a tulaj fia, benépesül a csar­nok. Banán- és almahal­mok a bejáratnál, frissítő­nek. Vesznek is, de csak egyet, saját használatra. Nem zsebbe, nem táskába. Jó reggelt, hogy aludt? — kérdi a tulaj a hölgyeket és urakat. Udvarias mon­datok. Ha semmitmondók, akkor is valamiféle kul­­túrszagot árasztanak. Az­tán a közismert képek, a gépek, a nyolc óra, a haj­tás, a szűk norma, a fáradt­ság. Mikor vége, a hölgyek és urak kimennek a kapun ,— köszöntik őket — beül­nek autóikba és hazahajta­nak. Megmosolyogják a táncoló kólákat, elátkoz­zák a kancellárt, mert mi­nek hozta nyakukra a ke­letnémeteket, mikor itt is sok az ember, túlságosan is, ráadásul arrafelé más bajok is vannak. Az agyuk­kal van baj, mondja szűk szájjal egy német, azzal. Hogy a kommunizmusban megtanultak nem dolgoz­ni és követelni. Hogy kéne nekik márkából kétezer és lakás, jó autó és minden. Hogy kéne nekik a mi munkahelyünk — zárja le. Nem vitás, kire fog szavaz­ni. A keletieket nagyon nem szeretik errefelé. Ma­gyarnak még csak-csak megköszönik a határnyi­tást, de éppen a dömping­­től való félelem miatt már nem tapsolnak. Az lett vol­na a jó, ha négy-öt év múlva egyesülünk. Lassan, fokozatosan — folytatja a nett szálló bárjában a né­met társa. Ha adunk időt a poroszoknak arra, hogy megtanuljanak ismét dol­gozni, mint azelőtt. De ők egyszerre akarják azt, ami nálunk van. Hát ez nem megy, ezt a Kohlnak is tud­nia kell. Errefelé nincs Trabant, sem más csúcstermék Ke­letről. Erőt árasztó fém­csodák vannak, beszabá­lyozott földek, autópályák. Egy autópálya a városka határában akár a komló­­ban lévő civilizáció jelképe is lehetne. A pálya tükre kész, szántóföld felh­asít­va, kőhalmok és kavicshe­gyek. Az egész nyomulás megáll egy gyönge fácska előtt és vége. Csak úgy, vége. Egyetlen centivel sem tovább. Autópálya a semmibe, hát igen, a Fal­ban ezt már láthattuk. Mondják, a környezetvédők „fúrták meg” a tervet. Le kellett állni az építkezéssel. De majdcsak folytatják, mert a környezetvédők is autón járnak. Az meg ugye tarthatatlan, hogy egyik faluból a másikba vánszo­rogni kelljen. Mit ér a két­százas csodagép, ha nincs harmiincméternyii szabad út? -----------A vonat városok százai előtt suhan, a reggeli fény erősödik, majd meg­törik. Alkonyul. Egyre kö­zelebb Párizs, egyre távo­labb a katlan. A fortyogó közép-kelet-európaiság, a pártfrontok és rendszerma­radványok, a régi-újgazdák és gazdagok, a kuszáti vi­szonyok és eredendő primi­tívségek, a marás és fúrás. A kisszerű ördögi tánca a demokrácia remélt hajna­lán. Egyre inkább remélt és nem teljesült hajnalán példa rá ez a vonat, erre­felé. Ha menne ez a vonat arrafelé, nem suhanna, nem pincérkedne, már rég szétverték volna légkondi­cionálóját. Ellopva minden mozdítható­, kiszúrkálva üléseit, szétbarmolva fi­nom kis oldalát, kilyuggat­va toalettjének falát, nem­különben ocsmány jelsza­vakat firkálva minden ré­szére. Ha ez a vonat arra­felé menne, akkor a kala­uzt délvidékekre küldenék, az ingázó karja lendülne, a menetrend felborulna és szó sem esne százhetvenről. Hetvenről sem nagyon. Ar­ról inkább: csoda, hogy ez a vonat még megy. De most ez a vonat erre­felé jár és tiszta, csendes és gyors. Párizsba tart. Ma­gyarokat is visz, nem éppen potyautasokat. Másnap, mi­kor visszafelé jő, szintúgy suhan. Bécsig meg sem na­gyon áll, ott aztán fújtat, kibocsátja terhét. Neki ez a Kelet. Kozma Gábor Vonaton Különösen V. A.-n­ak ajánlom. Valamit mondani akarok nagyon ezekről a traktorok­ról kerülgetett betonbunke­rokról, gazzal benőtt gép­puskafészkekről, de nehezen jön a szó a számra. Talán mert itt vannak még köz­tünk a joviálissá szelídült géppuskások is, élő anakro­nizmusok, új ruhában a leg­több. Akkor legalább alhad­­nagyi rangot viseltek és csípőből tüzeltek a „láncos kutyára’’. Egyszer, hogy otthon vol­tunk, kivittem a fiamat is a határba, gyere öreg, nézd meg jól, de óvatosan lépj a giz-gazban, beszakadhat alattad a bunker-maradék, és elég volt itt már az áldo­zatokból. Mert hallani vélem még * most is a katonai mentők vijjogó szirénáit, ahogy a ’* * Murától futva akárhányszor száguldanak át naponta a főutcán. Hallom még a le­gendát is, ahogy suttogja a falu: „Az éjjel megint a molnári kocsmában mulat­tak a jugó partizánok.” Mert­ nálunk azt hinnem akkor igazságtevő bejárókat, Sub­­ri Jóskákat , partizánokat­ várt a falu. Akkor már minden domb­oldalról a Mura felé bámul­tak a lapos tekintetű gép­puskafészkek, akkor már félórás kerülővel jutott egy holdja drótakadállyal ketté­vágott másik felébe a pa­rasztember, akkor már ott bólogatott nyakatekerten a falu szélén a herkópáter, ahogy a radart nevezték ná­lunk a népek. Ha hazamegyek, második utam a határba visz, ha len­nének még ott utak. Úttalan utakon, tarlókon megyek a gazzal benőtt, kirobbantha­­tatlan bunkerokhoz, hajdani géppuskafészkekhez is, mint­ha apámra merednének a képzeletbeli csövek. Ő ott van átellenben, ide látszik a temetőből harminc­öt éves fejfa-fenyője, ame­lyet magam állítottam, egye­dül maradt gyerekember, akkoron. Apámat látom, ahogy — mert az ellenőr éppen dol­gát végezni ment az ül ütö­­gé — elrobog a cséplőgép garatjától egy zsák nem má­zsáit, méretlen búzájával, cinkos barátok védő tekinte­tétől fedezve. Óvott Philip­­sét, amelyen kristálytisztán jött valaha London, már ré­gen leadta a „kultúrban” s aztán nem kérte soha a dró­tos kasznit, az egygombos, vezetékes falurádiót. Hallom nagyanyám szív­szorító csendjét. ..Az éjjel a Méneséket vitték a Horto­­bágyra”... Foghúzó András bácsit ak­kor már fölakasztották. Rozsdás, tusa nélküli puskát varázsoltak elő a szénapad­lásáról. Kisandris, a fia szedte össze valahol a ha­tárban, és megmutatta a ha­veroknak ... Így tudjuk ma is. Kisandris később az or­szág másik végébe költözött, és azóta önmagát üldözi. Egyszer majd el kell mon­dani a mindig felnőttek já­tékaira vágyó, gyanútlan kisgyerekek tragédiáját is. Állok itt fönn a dombon, a gazzal benőtt géppuskafé­szek szélén és ujjas füttyel hívom a srácokat, fürjtojá­­sokat gyűjtő Madaras Lacit, örvösgalambszedő Csancsa Lacit s a hatévesen gránátot robbantó Kisgergőt, meg a többit. Gyertek, könyörgöm gyertek, forgassuk ki ezeket a betonszörnyeket a csődé­ből, feszüljünk neki még egyszer, fiúk, most kimehe­tünk végre a Muráig s le a Dráva mentén akár, félelem, szorongáó nélkül. De csak egy hosszú, rekedt fütty a válasz, amit vissza­küldenek a kisperházi dűlő erdős dombjai. T. Z. Czika László (MTI) felvételei 1990. december 1. Szombat Bumeráng Kedves tanár ismerősömmel beszélgetek egy köz­ségi iskolában, ahova hét falu gyermeke jár okulni, művelődni. Sőt, nem csak az iskolások, hanem az egészen apró embercsemeték, az óvodások is bejárnak a központba. Reggel fel a buszra, délután le a busz­ról. Ismert kép. Igaz is, hadd szokjon a gyermek, érezze, nem csak az atom-, az űrrepülés-, a többedik tudományos-műszaki forradalom századában él, ha­nem a modern nomádománia, azaz a szüntelen utazás korában is. Valóban, a homo sapiens mellett vilá­gunkban feltűnt a szenvedélyesen utazó ember fajtá­ja. Kezdődik pedig ez a passzió az óvodás évekkel, hogy a felnőttkorban akár világméretűvé táguljon a köre, attól függően, kinek milyen dagadt a pénztár­cája. Minap a volt szarvaskendi iskola nyugalmazott igazgatója a nádasdi iskola konyháját és az óvodát tekintette meg. Az egykori kollégával beszélgetve, is­merősömnek az a furcsa gondolata támadt: kár volt megszüntetni, úgy 15 évvel ezelőtt, a nagyszerűen mű­ködő szarvaskendi iskolát. Csakhogy akkor nem az volt a perdöntő, jól működik-e vagy sem, a bűvös szó a körzetesítés volt. Bűn volt bezárni ezt az iskolát, vi­szi tovább a gondolatot ismerősöm, meg a többit is, mert bizony szomorú következménnyel járt.. A terme­lőszövetkezet jelenlegi elnöke felismerte ugyan a hely­zetet, de erőfeszítései, hogy tudniillik az iskolát újra indítsa, sajnos hiábavalónak látszanak, hisz az isko­lában 19 gyermek van, ami mindennél beszédesebb. Nincs utánpótlás, mert nincs ifjúság. Ugyan miért maradna a jövőjére gondoló fiatal egy olyan faluban, amelynek, lám, iskolája sincs. Ugyanerre a sorsra ju­tott a környékbeli többi kisfalucska is._ Halastón alig néhány ember él. A fiatalok Körmendre költöztek, a Hegyhát kiüresedett. Mi lesz vele? Ki fog gazdálkod­ni errefelé? Hiába no, így van ez, ha az eszme min­denáron győzni akar az élet fölött. Nemde, ismerjük a célt tévesztett bumeráng pályaivét?... — aniszi — # # #* Mosoly Az átlagpolgár már csak kínjában vigyorog. Eny­hén felhúzza felső ajkát, elővillannak fogai és kibu­kik belőle egy vicsor... Bocsánat, vigyor. A helyzet reménytelen, de nem kilátástalan, így aztán, ha már nem sírhatunk, akkor röhögjünk keményen teli to­rokból saját bajainkon, kis magunkon, hogy csörgősap­­kát húzott, felkent és megáldott megmentők, hősök és ripacsok játszanak nekünk. Vagy velünk? Tisztelt publikum, az előadás valódi, de ne tessék megijedni, a porondon nem vér folyik, hanem paradicsomlé egy­­egy szócsata következményeként. A nagyérdeműt pedig nem kell bolondnak nézni. Ugyanis nagyon jól lát, emlékezete nem kopott meg, általában számon tartja, amit ígértek neki. Esténként a mesékkel fekszik, reggelenként azokkal kel, s mind­annyiszor bosszankodva állapítja meg: a fene egye­s­­ meg, az oroszlán bolhás, a királylány randa, a sárkány annyi tüzet sem okád, mint egy gáztűzhely, h­iába gór­csöl a legkisebb királyfi, a gonosz lovagokat megvédi az érdek, a haver és Isten tudja micsoda. A szájszél lefele görbül, a hon kicsavart polgára bekapcsolja a televíziót, megnézi a Híradót késő éj­jel, hogy lássa, áll-e még az ország, örömmel konsta­tálja, hogy igen, ezen felvidul, mégis csak jó érzés. Antall József válaszol Tamás Gáspár Miklósnak és közli, írásban felel a képviselőnek. Az a fránya kame­ra pásztáz egyet a sorokban és Horváth Balázs vigyor­­gó arca bukkan fel. Kacag, féktelen jókedve van, bu­­gyog belőle a vidámság. Itt kellene hosszasan értekezni arról, hogy mit szabad egy politikusnak és mit nem. Példaként le­hetne felhozni a nyugati közéleti embereket, akik tíz-­ből kilenc és félszer nem nyerítenék bele az ország képébe. Az is igaz, hogy ők kevésbé tehetsége-:­ árlisták és műugrók, mint a mi miniszterünk. — tök­ — Lap privatizálást 3

Next