Vas Népe, 1991. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-17 / 140. szám

A nagy lehetőség megint ott toporgott a küszöbök előtt. Ezúttal egy külföldi (no és magyar) vállalat jött el hazánkba, hogy boldogulást kínáljon azoknak, akik a nyolcórai munkából, bérből nem tudnak megélni. A külhonban bevált módszerrel, némi különmunkával egy kis mellékesre lehet szert tenni, kizsákmányolás nélkül. Úgy látszik, ezt a szót nem szeretik odakinn. A Balaton-parti város kulturális központja előtt elegen tolongtak ahhoz, hogy megállapíthassuk, nincs agyonfizetve a magyar. Rögtön hozzá kell tenni, a német, az osztrák sem, ugyanis külföldi kocsik is szorongtak a parkolóban. Sőt, a cég felvilágosító előadásait nemcsak honfiainknak és honleányainknak tervezték. A hallgatóság a csarnokban elmerenghetett azon, hogy a sült avagy a natúr galambot kínálják-e neki. Utóbbit ugyanis meg kell fogni, aztán kopasztani is ajánlatos, szóval némi fáradtság van vele, mire az ember szájába repül. Az előadás előtt Petőfi Sándort kérték a színpadhoz, ám sem a költő, sem pedig kései leszármazottja nem jelent meg, így irodalmi bevezető nélkül indult a kiképzés, amelynek végén, az elvárások alapján, minden új partner (így nevezték) kellően ismeri a dörgést ahhoz, hogy némi pénzt összehozzon magának. Csak az amerikai stílus, a self-made man ideál sehogy sem illett a poros cipőkhöz, a kérges tenyerekhez, a kopott és kitérdelt ruhákhoz, nadrágokhoz. Az előadó nem tudta volna megtagadni palóc származását, olyan szépen gördültek elő az a hangok a szájából. Az üzlet lényege, hogy a cég termékeit a jelentkezők a gyártótól közvetlenül a fogyasztóhoz juttatják el. Pénzt keresni többféle módon lehet ezzel a tevékenységgel. Egyrészt, ha magam eladom az elsőosztályú árut, máris 30 százalékkal számolhatok, ekkora ugyanis az árrés. Másrészt a cég is fizet nekem a forgalom arányában. Ha beszervezek másokat az üzletbe, akkor az ő teljesítményük után is jár nekem valamennyi részesedés, ők természetesen továbbfejleszthetik a hálózatot, egy idő után jönni fog a pénz, ha tetszik, ha nem. Szóval vannak a boltnak fokozatai, legfelső határ a csillagos ég. Korlátozás nincs, mindenki maga rendeli az árut, teljesen rábízták, hogy semmit sem keres, vagy éppen úgy dönt, néhány év múlva nyugdíjba küldi az ügyeletes Rockefellert. Röpködtek a számok, mint a MIG-ek Debrecenben annak idején, ilyen mézesmadzagot nem mindennap húznak el az ember orra előtt. A beszervezésnek csak egyetlen bibije van, mindenkinek, aki beszállt a buliba, ötezerötszáz forintot kell lepengetnie. Ezért kap egy startcsomagot, amiben minden benne van, amivel elindulhat a Nagy ígéret emelkedőjén. Itt aztán többen gondolkodóba estek. Mert ennyi pénzt még csak-csak összekapar az ember, bár sokunknak már ez is meghaladja az erejét, de azt árt végigzongorázni, hogy kit lehet még bevonni a dologba, aki ennyit csuklás nélkül tud áldozni. Kiderült, Nyugaton ez jól működő rendszer, hiszen ott is célszerű több lábon állni, mert akkor nem kell attól tartani, hogy kizuhan alólunk valamelyik. A cég nemcsak hazánkat vette célba, hanem a többi volt szocialista országot is, elvégre nagy a piac. Jugoszlávia helyett mi következtünk, mert déli szomszédunknál helyzet van. Méghozzá nyugtalan. Szóval, a pályát felfestették, a hirdetések között már láttam jónéhányat, amelyik ezt a lehetőséget kínálja. Jegyet lehet váltani a belépésre (90 napig visszaadják a pénzt), a többi rajtunk múlik. Az előadás után számos kérdéssel álltak elő a jövendőbeli partnerek, főleg az adózás izgatta őket. Erre azt a választ kapták, hogy a magyar szabályoknak megfelelően történik. Én meg Petőfi Sándort kerestem. Naná, hogy nem volt sehol. — Jöti — Biznisz a javából 1993-ra mindenhol a megyében Visszahívható nyilvános telefonok Szombathelyen Felkapják a fejüket c. járókelők, amikor elhaladnak a nyilvános telefonállomások mellett. A fülkék falán egy kör alakú jel látható, mellette a következő felirat: „A készülék visszahívható.” Alatta pedig a kapcsolási szám a körzetszámmal. Ami a nyugati országokban már megszokott, az hazánkban még újdonságnak számít. Különösen azok örülhetnek, akik még odahaza nem rendelkeznek készülékkel. Az új digitális központ tette lehetővé, hogy gyors ütemben korszerűsítsék a nyilvános távbeszélőhálózatot is — mondja Dancsecs Tibor, a Magyar Távközlési Vállalat megyei üzemegységének vezetője. — Eddig száznyolcvankilenc nyilvános állomást szereltünk fel korszerű készülékkel. A megyeszékhelyen az új központ bekapcsolása előtt csak negyven telefonfülke állt a lakosság szolgálatában. Újdonság, hogy korszerű Télkor típusú dél-afrikai készüléket is üzembe helyezünk. Ezek üzembiztonságosabbak, ellenállóbbak a rongálással, feltöréssel szemben. — Miért nem voltak eddig hazánkban visszahívható nyilvános telefonok? — Ennek elsősorban belbiztonsági, politikai oka volt. Megváltoztak a körülmények, a távközlési vállalat új programjában már szerepelt a készülékek átállítása a visszahívásra. Technikailag egyszerű az átszerelés, ezért tudtunk rövid idő alatt sok készüléket hívószámmal ellátni a megyeszékhelyen. — Miért csak Szombathelyen vannak viszszahívható telefonok? — A vidéki készülékek egyben segélyhívók is. Ezek számát csak a kezelő ismerheti. Egyébként a segélyhívó készülékek Szombathelyen sem visszahívhatók. Országosan huszonöt százalékos arányban lesznek alkalmassá téve a visszahívásra a készülékek. Szombathelyen szeretnénk elérni a nyolcvan százalékot. — Hány nyilvános állomás hívható jelenleg vissza a megyeszékhelyen? — Száztizenhat fülke készülékét állítottuk át. Ezekben a fülkékben R-beszélgetésre természetesen nincs lehetőség. — Hogyan működnek ezek a telefonok? — A készülékek hívószámát kell bemondani annak, akitől a hívást várjuk, majd a megbeszélt időpontban ugyanúgy csörög a készülék, mint az otthoni. — Nem fordulhat elő, hogy valaki „rászáll” a telefonra? — Előfordulhat, de bízunk abban, hogy mindenki megérti, ezek a készülékek közszolgálatot látnak el, nem szabad őket kisajátítani senkinek sem. A nyugati országokban sincs ebből probléma, remélem nálunk sem lesz. Dancsecs Tibor elmondta még, hogy várhatóan az év végéig egyszemélyes részvénytársasággá alakul a Magyar Távközlési Vállalat, a tervek szerint később nyugati tőkét is bevonnak az rt.-be. Megyénkben sem áll meg a fejlesztés. A második félévben hitelkártyás állomások is lesznek. 1993-ra szeretnék bekapcsolni a megye egész területét a közvetlen távhívásba. A gond az lesz, hová helyezik el azokat a dolgozókat, akik addig kézivezérlésű központban dolgoznak. lendvai Fotó: K. D. A Domus Áruháznál levő telefon már viszszahívható. Új japán távmérőivel Főleg városokban egyre komolyabb gond az építési telek a bátraknak, a ma építkezni vágyóknak. Sárváron a város magjában nem tudnak ugyan ilyen területeket adni, de az egyik városrészen (Rábasömjénben) tizenhat lakótelket alakítanak ki, hozzá új utcát nyitnak. A műszaki munkákat — a telkek kijelölését, növekelést, a szükséges munkarészek készítését — most végzi a földhivatal. A telkek 900—1000 négyzetméter körüliek lesznek. Megfelelő munka a földmérőknek az arra is, hogy az újonnan kapott japán távmérő műszert kipróbálhassák. Fotó: Benkő 1991. június 17. Hétfő Barátkozva kereskedni Vélhetően a közeljövőben minőségi változások várhatók a testvérvárosi kapcsolatokban. A kulturális, idegenforgalmi együttműködések mellett mind nagyobb jelentőségű a gazdasági kapcsolatok kialakítása. Hogy az igény erre egyre nagyobb, ezt tükrözte a hét elején Körmenden létrejött találkozó, ahol a romániai Vulcan városának polgármestere Todor Alexander és Farkas József a helyi önkormányzat vezetője tartott megbeszélést az együttműködés lehetőségeiről. A gazdasági szakemberek bevonásával zajlott tárgyaláson kiderült, hogy a kölcsönös tisztelgő látogatások mellett mihamarabb szükség lenne a szoros gazdasági együttműködésre. Konkrét ajánlat mindkét részről számos akadt. A vulcaniak bútort, finom bőrárut, gépkocsiabroncsokat, Dacia alkatrészt és főleg szenet tudnának szállítani. Ellentételezésül elsősorban gyógyszert, élelmiszereket, elektromos berendezéseket és háztartási kisgépeket fogadnának. Különösen nagy az érdeklődés a gyógyszerek iránt, mivel e téren állandó hiánnyal küzdenek. A Lada hajlandó lenne Vulcanban akár konszignációs raktárat létesíteni és partner lenne közvetlen, vagy akár közvetítő útján történő kereskedésre is. Akár barter, akár dollár alapon. Azzal mindkét fél tisztában van, hogy akár a pénz alapú, akár a barter kereskedelmet a jelen helyzetben még számos akadály nehezíti. Éppen azért célul tűzték ki, hogy mindenki a saját hazájában mindent megpróbál megtenni, hogy ezek az akadályok elháruljanak. Amennyiben kialakulna a kereskedelem feltételrendszere, más területeken is nyílna lehetőség együttműködésre. Az élelmiszerkivitelben az Áfész lenne érdekelt, piaci lehetőséghez és alapanyaghoz juthatna a Sabaria Cipőgyár, szó lehetne hidraulika egységek közös gyártásáról, melyben az egyik fél a körmendi Műszaki Szövetkezet lehetne. A két polgármester kötelezettséget vállalt, hogy lehetőségeikhez mérten támogatják a magánkereskedők tevékenységét is. —hj— Expo és olimpia Az ötlet óriási. Minden elismerésem a Hócipőnek! Ha már lesz Expo ’96-ban, akkor rendezzünk Olimpiát. Sajnos, csak kevés megkérdezett vette észre ebben a „csúsztatást". Ha lúd, legyen kövér! De 1996-ban is lesz Olimpia. A csudába is azzal a 2000-rel! Az abszolút siker az lesz, ha az Expót és az Olimpiát ugyanabban az évben rendezzük. Nemcsak sokkal gazdaságosabb, hanem igazi kasszasiker. Mert, ha ügyesen taktikázunk, akkor hagyunk egy-másfél hónapocskát a két világrendezvény között, hogy az egész ország jól járjon. Pihentetésként a világ minden tájáról érkező vendégek megtekinthetik kis országunk nevezetességeit: a lepusztult, elhagyott szovjet bázisokat, a lángokádó falusi kútjainkat, a „szedd magad"-akcióinkat a szénbányáinkban, az ismét házilag vetett vályogtéglákból épülő otthonaikat (agyagos vidékek előnyben!). Szóval pazar programot lehet összeállítani — például az Expo utánra és az Olimpia elé, így itt tarthatnánk legalább fél évre a vastag pénztárcájú kuncsaftokat. Az Olimpia után — még mindig 1996-ban — pedig nagy dínom-dánommal wagneri pátosszal megünnepelhetnénk a Honfoglalás évfordulóját is. A három hatalmas eseményre nem is kell sokáig jelképet, kabalaállatot keresnünk, az már magától adódik. A Turul. A megépített nagy objektumok már önmagukban mind különlegesek lehetnek, ha arra gondolunk, miként hasznosítsuk őket 1996 után. Mert a NASA-val, a Csillagvárossal és más érintettekkel egyeztetve egy könnyen továbbtelepíthető és sokoldalúan bővíthető holdbázis — Holdon építendő város — objektumait húzhatjuk fel 1996-ra. Azt hiszem, nyugodtan vállalhatjuk, hogy koncesszióban megépítjük ezt a holdbázist az emberiség nagyobb dicsőségére. Ha mindez — ahogy várható — jól sikerül, akkor talán külön felkérnek minket, hogy 2000-ben megcsináljuk ugyanezt a csinnadrattát, hcs— Ha lekaszálnám... Gyerekkoromban kétszer, háromszor is kidobolták a faluban, hogy vasárnap délután — litánia előtt vagy litánia után — a templomkertben elárverezik az utak, árokpartok füvét. A templomkert megtelt kalapos emberekkel, ment, aki csak menni tudott, mert a licit, pontosabban az árokpart, a mezei út egy-egy szakasza kellett, mint egy falat kenyér. Emlékszem, a szegényebbek összebeszéltek, suttyomban szövetkeztek a gazdagabbak ellen, hogy nem verik fel a „portéka” árát, mégis előfordult, hogy a békésnek indult „licita” — így nevezték az árverést — súlyos veszekedéssé, sőt verekedéssé fajult. Magát az árut szemre se vételezték, nagyjából mindenki tudta: ez és ez az útszakasz mennyit ér, lehet-e kaszálni róla, vagy csak legeltetésre alkalmas. Régi idők? Tényleg régi idők. S hogy eszembe jutnak, annak egyszerű az oka. Térdig, mit térdig? — derékig — járok a selymes fűben, vadlóhere, lucerna, gazdag aljnövényzet fodroz a gyenge szélben, itt a megyeszékhelyen különösen és szerte a megyében. Vízpartokon, dűlőutakon, széles árkok mentén virul a fű, a kitűnő takarmánynak való, s ami a legszomorúbb, hogy nem kell senkinek, nem kaszálja le senki. Nemhogy pénzért, ingyen sem kell ma a kitűnő takarmány. Néha találkozom egy-egy nyulásszal, kis kordéval, maga eszkábálta szállító alkalmatossággal, zsákban és porcióba kötve viszi a gyulainak az ennivalót. Ez a ritkább, gyakoribb a semmibe vesztés, az ebek harmincadjára hagyott pusztulás. A Perint partján — a Derkovits városrész legtávolabbi pontjától ki egészen a Nagypityerig — derékig ér a selymes fű, a kitűnő vadlóherrel, lucernával spékelt, első osztályú szénának való. Nem tudom, kié ez, ki rendelkezik fölötte, ha mint gyerekkoromban, lenne még „licita”, ki mondaná meg az első árat, hogy ráígérjenek — a lényeg,a hogy ott van, s úgy tűnik, nem kell senkinek, mintha értéke sem volna. Gazdagok vagy szegények vagyunk? — tűnődöm. Ha lekaszálnám, megszárítgatnám, értékesíteném, vajon ki vonna érte felelősségre? (pósfai) Kicsi a mentőöv