Vas Népe, 1992. március (37. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-02 / 52. szám
Amikor munkanélküli segélyen az égés, fez 400 üres munkahelyet tartanak nyilván a Vas Megyei Munkaügyi Központban, s képtelenek betölteni ezeket az állásokat a majd tízezer munkanélküli segélyen lévővel. A gond persze országos, és alapjában véve a munkanélküliek ellátásának rendszerében keresendő a hiba. A rendszer marad, viszont november óta egy úgynevezett ellenőrzési osztály vizsgálja többek között a munkanélküli járadékok jogosságát, az újrakezdést, a munkahelyteremtő, a vállalkozóvá válást segítő kölcsönök és egyéb juttatások felhasználását. Az elmúlt négy hónap, az első ellenőrzések tapasztalatairól számolt be a napokban dr. Horváth Zoltán, az ellenőrzési csoport vezetője a megyei munkaügyi tanács előtt. Egy három évvel ezelőtti rendelet intézkedett az újrakezdési kölcsönök odaítéléséről, felhasználási módjáról. Vas megyében 660- an kaptak 200 és 400 ezer forint közötti újrakezdési kölcsönt. Ennek fejében az ügyfelek vállalták, hogy négy éven keresztül vállalkozóként fognak dolgozni. Nos, három év után látszik, hogy a munkanélküliek támogatásának ez a formája teljesen csődöt mondott. Ugyanis a vállalkozások is csődöt mondtak. A mezőgazdasági kistermelők csakúgy, mint a taxisok, a fuvarozók. Az egykori vállalkozók többnyire fizetésképtelenek, így felelősségrevonásuk, büntetésük sem egyszerű dolog. Pedig előfordultak kirívó esetek is, mint például egy szombathelyi férfi esetében. 1990 nyarán újrakezdési kölcsönt vett fel, majd három hónapot Németországban dolgozott. Mikor hazaért, munkanélküli járadékért jelentkezett, így összesen 620 ezer forintot vett fel szabálytalanul. Mint azt a fentiekben említett adat is mutatja, a munkanélküli segélyen lévők nem szívesen helyezkednek el. Ennek leginkább az az oka, hogy rendkívül alacsonyak a bruttó bérek, a munkanélküli segélyek pedig viszonylag magasak. Épp ezért a segélyen lévők nincsenek rászorítva arra, hogy dolgozzanak, s el is követnek mindent azért, nehogy munkához jussanak. A Prenor Vállalatnak 30 főre lett volna szüksége, a megyei munkaügyi központ 138 fő segélyen lévőt közvetített ki. Közülük mindössze 18-an teljesítették sikerrel a próbaidőt. A többiek? Nemegyszer kerek-perec kijelentették, nem vállalják a munkát. Számukra a segély folyósítását megszüntették. Az „ügyesebbek” 1-2 nagyig dolgoztak, majd felmondtak, munkakönyvükbe „munkaviszonya megszűnt" bejegyzéssel. Másik részük szintén csak néhány órát töltött el új munkahelyén, majd betegszabadságra ment. Van, aki egyszerűen közli a kijelölt munkáltatóval, hogy nem kíván dolgozni, vagy ezt demonstrálandó, ittas állapotban jelenik meg a felvételnél, s tűrhetetlen hangnemben beszél a vezetőkkel. B. I.-né például írásba adta, hogy nem azért jött munkanélküli járadékra, hogy elhelyezzék, hogy munkát keressenek számára... Terjedőben a feketemunka. Túl nagyok a munkáltatók terhei ahhoz, hogy ne próbálkozzanak feketén dolgoztatni, mondjuk munkanélküli járadékon lévőkkel. Akik után nem kell fizetni a magas társadalombiztosítást, sőt kevesebb bérrel is beérik... Gazdálkodó szervezetek is rákényszerültek ilyen-olyan ügyeskedésekre. Egyik téeszünkben például mindenkit munkanélküli segélyre küldtek, még a főkönyvelőt is. Csupán az elnök maradt a szövetkezetnél főállásban. A többiek - ahogy elmondták - csak úgy tisztességből be-be néztek a szövetkezetbe, meg az állatok közül néhanapján kitakarítani... Azt a munkanélküli járadékra jelentkezők is tudják, hogy minél nagyobb fizetésről szóló munkáltatói igazolást tudnak felmutatni, annál magasabb lesz a járadék összege, így néha különös számháborút vívnak az ügyfelek, mígnem az ellenőrzési csoport szakemberei utána nem néznek a valós adatoknak. De egyre inkább utánanéznek. Munkájuknak köszönhető, hogy az elmúlt négy hónap során nyolcmillió forintot „fogtak" a munkaügyi központnak. Ugyanakkor dr. Horváth Zoltán biztos abban, hogy nem az emberek, hanem a struktúra a rossz, na és az, hogy a fentiekben is említett munkáltatói ügyeskedésekért csak ritkán lehet elmarasztalni a vállalatot. A dolgozón csattan az ostor. K/GRAFFITI Egy vietnami középiskolai tanár havi bére körülbelül hat dollár, hazánkban az iparban foglalkoztatottak ennek az öszszegnek tizennyolc-hússzorosát keresik meg ugyanennyi idő alatt, ez viszont kevesebb, mint tizedrésze az amerikai átlagjövedelemnek. A különbségek növelhetők, ha figyelembe vesszük, hogy Szudán vagy Etiópia éhségövezeteiben vegetáló emberek számára a vietnami tanár irigylendő létbiztonságban él, míg az „utca embere” az USA-ban joggal háboroghat, hogy bizonyos életformán ő is kívül rekedt. Mindezeket átgondolva felbecsülhetjük azokat a jövedelmek eloszlásában földrajzilag mutatkozó eltéréseket, melyeket a közgazdászok már jó ideje csak Észak-Dél gazdasági ellentéteként emlegetnek. A FOGYASZTÁSI SZOKÁSOK és igények e különbségeket látványosan elmélyítik. Például Európa tengerparti üdülőhelyein egy vízibicikli órányi kölcsöndíjáért fizetünk ki annyit, mint az említett vietnami tanár havi javadalmazása. Egy közepes amerikai étteremben elfogyasztott ebéd ára pedig meghaladja a perui földmíves (húsz dollár alattira becsült) egész hónapi bevételét. A GAZDASÁGI TÁVOLSÁGOKAT jelző statisztikai adatok egyre nyugtalanítóbb jelzéseket továbbítanak. A fejlett ipari országokban az egy főre jutó nemzeti jövedelem negyvenöt-ötvenszeresen nagyobb, mint a harmadik világ államaiban, és az arány még Kína vagy India esetében is egy a harmincöthöz. A VILÁG JÖVEDELMI és fogyasztási szerkezete leginkább egy meredek szögben felállított, hosszú, sok fokú létrához hasonlítható, ahol az alsó és a legfelső fok között igen nagy a távolság, és igen nehéz a leküzdése. A KÉRDÉS, melyet egyre többen tesznek fel, az, hogy kiegyenlíthetőek-e ezek a különbségek, mások pedig azt is megkérdezik, egyáltalán ki óhajtják-e egyenlíteni ezeket a különbségeket a civilizációs fejlettség magas fokán álló országok. Politikusaik mindenesetre eddig sikeresen kitértek a válaszadás elől, a közgazdászok, ökológusok felelete e kérdésekre pedig egyértelműen a határozott NEM. A TÁRGYKÖRREL foglalkozó tanulmányok, közlemények, vitairatok száma áradatszerűen növekszik, a kérdéssel nemzetközi szervezetek tucatjai foglalkoznak, és valamiféle megoldást keresnek északon és délen egyaránt. JELENLEG a világ lakosságának mintegy húsz százaléka használja el az össztermelés több mint hetvenöt százalékát. Ilyen arányok mellett, még ha el tudjuk is képzelni, hogy a pazarlóan túlfogyasztók önmérsékletet tanúsítanak és feladják szokásaik egy részét, az sem jelenthet komoly változást, és semmi esetre sem oldja meg a termelés és fogyasztás észak-déli strukturális hibáit. Észak-Amerikában évente harmincmilliárd dollárt költ a lakosság Coca- és Pepsi Colára, olyan összeget tehát, amely fedezné hazánk nemzetközi adósságait, és még bőven maradna pénz a szociális háló megfonásához. De ha arra is figyelünk, hogy csak egyedül a még gorbacsovi Szovjetunió mondjuk közép-európai gazdasági és fogyasztási szintre való felzárkóztatásához kétszázötven-háromszázmilliárt dollár lett volna szükséges, akkor talán felbecsülhetjük azt a pénzt, mely Afrika, Dél-Amerika vagy Délkelet-Ázsia egyes területeinek primér szükségleteit kielégítené. Ilyen mennyiségű szabad tőke, melyet a már támogatott gazdaságoktól el lehetne vonni nincs, és a rendelkezésre állónak az átcsoportosítása csak más gazdaságok rovására történhetne meg. A probléma egésze túlnő az eddig alkalmazott jótékonykodás vagy segélyezés keretein. A gazdag országokban magas fogyasztási szinthez szokott lakosság korlátozásának kísérlete olyan heves ellenállásra találna, melyet egyetlen kormány sem vállal. A képlet, hogy a gazdag országok csak a szegény országok rovására őrizhetik meg pozícióikat, egyre nyilvánvalóbb mind a két fél számára. 1950-TŐL 1984-iG a Föld lakossága több mint kétszeresére növekedett, termelése ugyanezen idő alatt meghétszereződött. Ha a fogyasztás növekedésének arányait ehhez viszonyítjuk, a fejlett és fejletlen államok között egyre kiáltóbb ellentéteket kapunk, mert a népesség növekedésének nagy része a harmadik világra esik, míg a javak felhasználásában az arány változatlan maradt az északinak nevezett, gazdag országok javára. AZ ALACSONY technikai szinten álló országok gazdasági nyersanyag-készleteik gyors kitermelésével és áruba bocsátásával kísérelnek meg helyzetükön javítani. Ez azonban a túlkínálat miatt egyre alacsonyabb árakat eredményez, és nem vezet a kívánt gazdasági növekedéshez. A felvett hitelek halmozott eladósodáshoz vezetnek. Bár néhány elmaradt országban beépült bizonyos mennyiségű korszerű technológia, általában idegen tőkével, a reálbérek még itt és ezekben az ágazatokban is folyamatosan csökkentek. Ez a csökkenés néhány helyen elérte a nyolcvanas évekhez viszonyított 50 százalékot. A NYERSANYAGOKKAL folyatatott meggondolatlan gazdálkodás ezekben a térségekben újabb, és immáron nemcsak helyi, hanem általánosan ható veszélyeket hordoz. A KÖZELMÚLTBAN évente átlagosan tizenötmillió hektár erdőterületet irtottak ki, és ebből hatmillió hektár elsivatagosodik. Egyedül Brazíliában évente tizenötezer négyzetkilométernyi erdő semmisül meg anélkül, hogy pótlásáról, vagy a környezetre gyakorolt káros hatásának enyhítéséről gondoskodnának. A nyolcvanas évek közepén, akkor még Nyugat-Németországban, készült felmérés szerint a környezeti károk csökkentésének költsége megfelelt az összes termelési érték huszonöt százalékának. A fejletlen országokban a károsodás mértéke, mivel ellensúlyozására nincs pénz, lényegesen nagyobb. KORUNKBAN egy-egy ország vagy régió fejlettségének mérésére az egyetlen mérce a termelésben mutatkozó évi növekmény. Az elmaradott térségekben élők kívánalmai - kivéve, ahol maga az élelmezés is megoldatlan, a technika nyújtotta előnyökre irányulnak. Eduardo Galeano, a kérdés egyik szakértője írja: „Ha a szegény országok elérnék a gazdag országok termelési és pazarlási szintjét, bolygónk elpusztulna." Ennek az idézetnek az igazságát könnyen ellenőrizthetjük, ha a mostani környezetszennyeződésről ismert adataink alapján kiszámítjuk azokat a hatásokat, melyek az ártalom megötszöröződése révén bekövetkeznének. A Föld egyes területein, a nagyvárosokban általában, vagy a nagy ipari vidékek vízgyűjtőinél már most is közvetlen veszélyeztetettségben élnek az emberek. AZ EZREDFORDULÓRA a Föld lakossága eléri a hatmilliárdot. Ebből ötmilliárd a szegénység valamilyen fokán megrekedve. Jelenlegi ismereteink alapján a folyamat iránya nem fordítható meg. Még a legjószándékúbb és legfelkészültebb emberek agy csoportok, mint a Környezet és Fejlesztési Világbizottság (WCED) sem tud egyebet ajánlani, az általuk sem megoldásnak tekintett segélyezésnél, a fogyasztás és a fosszilis energiák felhasználásának önkéntes alapon való csökkentésénél. Ennek sikerében maguk sem bizakodnak, és elismerik, hogy az ökológia és a gazdaság viszonyának megváltoztatása késésben van, és nincsenek kidolgozott szisztémák sem. VANNAK UGYAN JAVASLATOK, melyek a termelési technológiák megváltoztatásával, a fogyasztás szabályozásával kacérkodnak, vagy új, nem szennyező energiaforrásokba vetik hitüket. Javaslataik mögül azonban hiányzik a belátható időn belüli megvalósítás lehetősége. A rejtvényt, mely a termelés és a populáció növekedése, a környezeti ártalmak felhalmozódása és a fogyasztás aránytalanságainak együtteséből adódik, bármennyire sürgős, egyelőre nem tudjuk megfejteni. EZ AZ ÍRÁS csak nagyon rövid, és a felületen mozgó megjelenítése lehetett egy eddig elhallgatott, de napjainkra és közvetlenül jövőnkre egyre nagyobb hatású kérdéscsoportnak, melynek politikai, gazdasági, szociális, ökológiai, biológiai és pszichikai vetületei ránehezednek világunkra. A téma részletes tárgyalása túlnő egy napilap feladatain és lehetőségein, inkább csak arra szorítkozunk, hogy jelzéseket adjunk egy feladatról, melynek megoldása olyan sürgős, hogy nem hagyhatjuk gyermekeinkre. B. B. 560 milliós veszteség Hajsza a szerződésekért Megyénktermelő- és szakszövetkezetei túlvannak a zárszámadáson. Az eredmények lehangolók, a tények miden elképzelést alulmúltak. Az 57 termelőszövetkezetből 21 zárta az elmúlt évet eredményesen, az összes nyereségük 235 millió forint. A maradék 36 tsz 791 millió veszteséget „termelt”. Két szakszövetkezet lett nyereséges, eredményük 3,5 millió forint. Egy zárt veszteséggel, mínusz 7,7 millióval. Mindent összevetve a teljes veszteség 560 millió forint, ami csúcs az elmúlt húsz évet figyelembe véve. Az okok közismertek. Alacsony átvételi árak, összeomló piac, egyre nagyobb mérvű körbetartozások, és az önköltségek drasztikus növekedése. Az idei év kezdete sem biztató. Az átalakulás előtt álló közös gazdaságokban teljes a bizonytalanság. Fogalmuk sincs, hogy mit és mennyit vessenek. A feldolgozóipar is kilátástalan helyzetbe került, így nem lehet azon sem csodálkozni, hogy alig kötnek szerződést az idei terményekre. A téeszeknek egyetlen cél lebeghet a szemük előtt, a termelés folyamatosságának biztosítása. Ennek érdekében, ha tudták, a várható terményeik egy részét lekötötték. Az IKR, az Agroker ad műtrágyát, alkatrészt a várható termés fejében, viszont a kamatok a termelőket terhelik. Nem beszélve arról, hogy az üzletek a mai, nyomott árakon köttetnek. Amelyik felvásárló cég hajlandó szerződést kötni, talán némi előleget is fizet. A bankok csak azoknak a szövetkezeteknek adnak hitelt, melyeknek van érvényes értékesítési szerződésük. Mivel úgy tűnik, ez az életben maradás egyik feltétele, aki teheti, megpróbálja felkutatni a lehetőségeket. Az már látható, hogy a ma kötött üzletekből haszon nem várható. Marad hát az állami segítség, de ez egyre késik. Igaz, már vagy két hete beígérték a húszmilliárdos „injekciót”, de mintha a tűt nem találnák. Az ígéret szerint a gazdaságok a tavaszi növénytermesztési munkák finanszírozásához tíz százalékkal csökkentett kamatú hitelt vehetnek fel, de csak abban az esetben, ha van termékértékesítési szerződésük. Ehhez még az is kell, hogy az igénylőnek öt százaléknál több, de 50 százaléknál kevesebb adósság terhelje a vagyonát. A másik tízmilliárd forintot a búza és a kukorica termelési költségeinek fedezésére szánt állami garancia emészti fel. Mindez azonban nem oldja meg a szövetkezetek gondjait. Működik az önvédelmi reflex, melyből adódóan azok a területek, melyeken csak veszteséggel lehet termelni, parlagon maradnak. Megyénkben ez főleg a Hegyhát és az Őrség egyes részeit érinti. A becslések szerint több ezer hektárról van szó, de mint hírlik, az Alföldön ennél súlyosabb a helyzet. Hogy a szövetkezeteket öszszességében milyen összegű hiteltartozás terheli, nem sikerült megtudni. Annyit igen, hogy eddig kettő jelentett csődöt. A bajban lévők minden bizonnyal kivárják az április 8-ai határidőt, mert az ettől számított 90 napos „védettség” alatt túl lesznek az aratáson, és bevételeikből rendezhetik adósságaik egy részét. A kép nem lenne teljes, ha nem szólnánk a mezőgazdaságot is érintő munkanélküliségről. Eddig mintegy 1200-an veszítették el munkahelyüket. Számuk az év végére - Huszár Sándor, a Mezőgazdasági Termelők Vas Megyei Szövetsége titkára szerint - megközelíti a háromezret. Pölöskey 89 éves korában, 1942. március 2-án Molnaszecsődön elhunyt megyénk egyik legsikeresebb madarásza. Életútja Körmenden kezdődött, itt született 1853. szeptember 15-én. Középiskoláit Szombathelyen végezte. Itt kedvelte meg a madártant, Lakner Ambró tanárának hatására. 1876- tól irodatiszt a körmendi főszolgabírói hivatalban. 1880-ban megválasztották Molnaszecsődre jegyzőnek, s ezt a tisztséget nyugdíjazásáig viselte. Madártani kutatásainak jelentős állomása volt, amikor személyesen megismerkedett a kor két neves hazai madarászával: Herman Ottóval és Chernél Istvánnal. 1906-ban már Chernél Istvánnal a Velencei tónál. Dinnyés község határában együtt végeztek madárvonulási megfigyeléseket. 1902-től tagja a Magyar Királyi Madártani Intézetnek mint rendes megfigyelő. Megfigyelési területe a Rabasik, és ezen belül elsősorban Molnaszecsőd és környéke. Nevéhez kötődik a vörösfejű gébics (Lanius senator L.) fészkelésének megfigyelése 1892-ban Hidashollóson, a fenyőrigó (Turdus pilaris L.) fészkelésének észlelése 1901. május 17- 50 éve halt meg Molnár Lajos ornitológus én, a nagy pirók (Pinicola enucleator L.) 1928. november 10-ei észlelése Molnaszecsődön, a havasi csóka (Pyrohocarax graculus L.) Döröskén történő megfigyelése 1933. január 24-én. A hazai madártani megfigyelések és preparálások mellett fő kutatási területe az egzotikus madarak volt. Benne volt a nemzetközi „vérkeringésben”, sok külföldi szakintézettel tartott kapcsolatot. Az első világháború előtt felkérték egy Dél-Amerikába induló expedícióban való részvételre, de Molnár Lajos a hazai kutatások további folytatását tartotta fontosabbnak. Megfigyelései a Vasi Szemle és az Aquila hasábjain, valamint a Rábavidék című újságban jelentek meg. Molnár Lajos halálával érzékeny veszteség érte a korabeli magyar madártani kutatást. Életéről, munkásságáról a méltatlanul elfelejtett polihisztor barát, Csaba József emlékezett meg több írásában. Az elmúlt években a Vasvári Múzeum kiállításban emlékezett meg mindkettőjük munkásságáról. Imreh János 1. Molnár Lajos (Molnaszecsőd, 1938.) 1992. március 2. Hétfő