Vas Népe, 1992. március (37. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-02 / 52. szám

Amikor munkanélküli segélyen az égés, fez 400 üres munkahelyet tartanak nyilván a Vas Megyei Munkaügyi Központban, s képtelenek betölteni ezeket az állásokat a majd tízezer munkanélküli segélyen lévővel. A gond persze országos, és alapjában véve a munkanélküliek ellátásának rendszerében keresendő a hiba. A rendszer marad, viszont november óta egy úgynevezett ellenőrzési osztály vizsgálja többek között a munkanélküli járadékok jogosságát, az újrakezdést, a munkahelyteremtő, a vállalkozóvá válást segítő kölcsönök és egyéb juttatások felhasználását. Az elmúlt négy hónap, az első ellenőrzések tapasztalatairól számolt be a napokban dr. Horváth Zoltán, az ellenőrzési csoport vezetője a megyei munkaügyi tanács előtt. Egy­ három évvel ezelőtti rendelet intézkedett az újrakezdési kölcsönök odaítéléséről, felhasználási módjáról. Vas megyében 660- an kaptak 200 és 400 ezer forint közötti újrakezdési kölcsönt. Ennek fejében az ügyfelek vállalták, hogy négy éven keresztül vállalkozóként fognak dolgozni. Nos, három év után látszik, hogy a munkanélküliek támogatásának ez a formája teljesen csődöt mondott. Ugyanis a vállalkozások is csődöt mondtak. A mezőgazdasági kistermelők csakúgy, mint a taxisok, a fuvarozók. Az egykori vállalkozók többnyire fizetésképtelenek, így felelősségrevonásuk, büntetésük sem egyszerű dolog. Pedig előfordultak kirívó esetek is, mint például egy szombathelyi férfi esetében. 1990 nyarán újrakezdési kölcsönt vett fel, majd három hónapot Németországban dolgozott. Mikor hazaért, munkanélküli járadékért jelentkezett, így összesen 620 ezer forintot vett fel­­ szabálytalanul. Mint azt a fentiekben említett adat is mutatja, a munkanélküli segélyen lévők nem szívesen helyezkednek el. Ennek leginkább az az oka, hogy rendkívül alacsonyak a bruttó bérek, a munkanélküli segélyek pedig viszonylag magasak. Épp ezért a segélyen lévők nincsenek rászorítva arra, hogy dolgozzanak, s el is követnek mindent azért, nehogy munkához jussanak. A Prenor Vállalatnak 30 főre lett volna szüksége, a megyei munkaügyi központ 138 fő segélyen lévőt közvetített ki. Közülük mindössze 18-an teljesítették sikerrel a próbaidőt. A többiek? Nemegyszer kerek-perec kijelentették, nem vállalják a munkát. Számukra a segély folyósítását megszüntették. Az „ügyesebbek” 1-2 nagyig dolgoztak, majd felmondtak, munkakönyvükbe „munkaviszo­nya megszűnt" bejegyzéssel. Másik részük szintén csak néhány órát töltött el új munkahelyén, majd betegszabadságra ment. Van, aki egyszerűen közli a kijelölt munkáltatóval, hogy nem kíván dolgozni, vagy ezt demonstrálandó, ittas állapotban jelenik meg a felvételnél, s tűrhetetlen hangnemben beszél a vezetőkkel. B. I.-né például írásba adta, hogy nem azért jött munkanélküli járadékra, hogy elhelyezzék, hogy munkát keressenek számára... Terjedőben a feketemunka. Túl nagyok a munkáltatók terhei ahhoz, hogy ne próbálkozzanak feketén dolgoztatni, mondjuk munkanélküli járadékon lévőkkel. Akik után nem kell fizetni a magas társadalom­biztosítást, sőt kevesebb bérrel is beérik... Gazdálkodó szervezetek is rákényszerültek ilyen-olyan ügyeskedésekre. Egyik téeszünkben például mindenkit munkanélküli segélyre küldtek, még a főkönyvelőt is. Csupán az elnök maradt a szövetkezetnél főállásban. A többiek - ahogy elmondták - csak úgy tisztességből be-be néztek a szövetke­zetbe, meg az állatok közül néhanapján kitakarítani... Azt a munkanélküli járadékra jelentkezők is tudják, hogy minél nagyobb fizetésről szóló munkáltatói igazolást tudnak felmutatni, annál magasabb lesz a járadék összege, így néha különös számháborút vívnak az ügyfelek, mígnem az ellenőrzési csoport szakemberei utána nem néznek a valós adatoknak. De egyre inkább utánanéznek. Munkájuknak köszönhető, hogy az elmúlt négy hónap során nyolcmillió forintot „fogtak" a munkaügyi központnak. Ugyanakkor dr. Horváth Zoltán biztos abban, hogy nem az emberek, hanem a struktúra a rossz, na és az, hogy a fentiekben is említett munkáltatói ügyeskedésekért csak ritkán lehet elmarasztalni a vállalatot. A dolgozón csattan az ostor. K/GRAFFITI E­gy vietnami középiskolai tanár havi bére körülbelül hat dollár, hazánkban az iparban foglalkoztatottak ennek az ösz­­szegnek tizennyolc-hússzorosát keresik meg ugyan­ennyi idő alatt, ez viszont kevesebb, mint tizedrésze az amerikai átlagjövedelemnek. A különbségek növelhetők, ha figyelembe vesszük, hogy Szudán vagy Etiópia éhségövezeteiben vegetáló emberek számára a vietnami tanár irigylendő létbiztonság­ban él, míg az „utca embere” az USA-ban joggal háboroghat, hogy bizonyos életformán ő is kívül rekedt. Mindezeket átgondolva felbecsülhetjük azokat a jövedelmek eloszlásában földrajzilag mutatkozó eltéréseket, melyeket a közgazdászok már jó ideje csak Észak-Dél gazdasági ellent­­­­éteként emlegetnek. A FOGYASZTÁSI SZOKÁSOK és igények e különbségeket látványosan elmélyítik. Például Európa tengerparti üdülőhelyein egy vízibicikli órányi kölcsöndíjáért fizetünk ki annyit, mint az említett vietnami tanár havi javadalmazása. Egy közepes amerikai étteremben elfogyasztott ebéd ára pedig meghaladja a perui földmíves (húsz dollár alattira becsült) egész hónapi bevételét. A GAZDASÁGI TÁVOLSÁGOKAT jelző statisz­tikai adatok egyre nyugtalanítóbb jelzéseket továbbítanak. A fejlett ipari országokban az egy főre jutó nemzeti jövedelem negyvenöt-ötvenszere­sen nagyobb, mint a harmadik világ államaiban, és az arány még Kína vagy India esetében is egy a harmincöthöz. A VILÁG JÖVEDELMI és fogyasztási szerkezete leginkább egy meredek szögben felállított, hosszú, sok fokú létrához hasonlítható, ahol az alsó és a legfelső fok között igen nagy a távolság, és igen nehéz a leküzdése. A KÉRDÉS, melyet egyre többen tesznek fel, az, hogy kiegyenlíthető­ek-e ezek a különbségek, mások pedig azt is megkérdezik, egyáltalán ki óhajtják-e egyenlíteni ezeket a különbségeket a civilizációs fejlettség magas fokán álló országok. Politikusaik mindenesetre eddig sikeresen kitértek a válaszadás elől, a közgazdászok, ökológusok felelete e kérdésekre pedig egyértelműen a határozott NEM. A TÁRGYKÖRREL foglalkozó tanulmányok, közlemények, vitairatok száma áradatszerűen növekszik, a kérdéssel nemzetközi szervezetek tucatjai foglalkoznak, és valamiféle megoldást keresnek északon és délen egyaránt. JELENLEG a világ lakosságának mintegy húsz százaléka használja el az össztermelés több mint hetvenöt százalékát. Ilyen arányok mellett, még ha el tudjuk is képzelni, hogy a pazarlóan túlfo­­gyasztók önmérsékletet tanúsítanak és feladják szokásaik egy részét, az sem jelenthet komoly változást, és semmi esetre sem oldja meg a termelés és fogyasztás észak-déli strukturális hibáit. Észak-Amerikában évente harmincmilliárd dollárt költ a lakosság Coca- és Pepsi Colára, olyan összeget tehát, amely fedezné hazánk nemzetközi adósságait, és még bőven maradna pénz a szociális háló megfonásához. De ha arra is figyelünk, hogy csak egyedül a még gorbacsovi Szovjetunió mondjuk közép-európai gazdasági és fogyasztási szintre való felzárkóztatásához kétszá­­zötven-háromszázmilliárt dollár lett volna szüksé­ges, akkor talán felbecsülhetjük azt a pénzt, mely Afrika, Dél-Amerika vagy Délkelet-Ázsia egyes területeinek primér szükségleteit kielégítené. Ilyen mennyiségű szabad tőke, melyet a már támogatott gazdaságoktól el lehetne vonni nincs, és a rendelkezésre állónak az átcsoportosítása csak más gazdaságok rovására történhetne meg. A probléma egésze túlnő az eddig alkalmazott jótékonykodás vagy segélyezés keretein. A gaz­dag országokban magas fogyasztási szinthez szokott lakosság korlátozásának kísérlete olyan heves ellenállásra találna, melyet egyetlen kor­mány sem vállal. A képlet, hogy a gazdag országok csak a szegény országok rovására őrizhetik meg pozícióikat, egyre nyilvánvalóbb mind a két fél számára. 1950-TŐL 1984-iG a Föld lakossága több mint kétszeresére növekedett, termelése ugyanezen idő alatt meghétszereződött. Ha a fogyasztás növeke­désének arányait ehhez viszonyítjuk, a fejlett és fejletlen államok között egyre kiáltóbb ellentéteket kapunk, mert a népesség növekedésének nagy része a harmadik világra esik, míg a javak felhasználásában az arány változatlan maradt az északinak nevezett, gazdag országok javára. AZ ALACSONY technikai szinten álló országok gazdasági nyersanyag-készleteik gyors kitermelé­sével és áruba bocsátásával kísérelnek meg helyzetükön javítani. Ez azonban a túlkínálat miatt egyre alacsonyabb árakat eredményez, és nem vezet a kívánt gazdasági növekedéshez. A felvett hitelek halmozott eladósodáshoz vezetnek. Bár néhány elmaradt országban beépült bizonyos mennyiségű korszerű technológia, általában ide­gen tőkével, a reálbérek még itt és ezekben az ágazatokban is folyamatosan csökkentek. Ez a csökkenés néhány helyen elérte a nyolcvanas évekhez viszonyított 50 százalékot. A NYERSANYAGOKKAL folyatatott meggondo­latlan gazdálkodás ezekben a térségekben újabb, és immáron nemcsak helyi, hanem általánosan ható veszélyeket hordoz. A KÖZELMÚLTBAN évente átlagosan tizenöt­­millió hektár erdőterületet irtottak ki, és ebből hatmillió hektár elsivatagosodik. Egyedül Brazí­liában évente tizenötezer négyzetkilométernyi erdő semmisül meg anélkül, hogy pótlásáról, vagy a környezetre gyakorolt káros hatásának enyhítésé­ről gondoskodnának. A nyolcvanas évek közepén, akkor még Nyugat-Németországban, készült felmé­rés szerint a környezeti károk csökkentésének költsége megfelelt az összes termelési érték huszonöt százalékának. A fejletlen országokban a károsodás mértéke, mivel ellensúlyozására nincs pénz, lényegesen nagyobb. KORUNKBAN egy-egy ország vagy régió fejlettségének mérésére az egyetlen mérce a termelésben mutatkozó évi növekmény. Az elma­radott térségekben élők kívánalmai - kivéve, ahol maga az élelmezés is megoldatlan­­, a technika nyújtotta előnyökre irányulnak. Eduardo Galeano, a kérdés egyik szakértője írja: „Ha a szegény országok elérnék a gazdag országok termelési és pazarlási szintjét, bolygónk elpusztulna." Ennek az idézetnek az igazságát könnyen ellenőrizthetjük, ha a mostani környezetszennyeződésről ismert adataink alapján kiszámítjuk azokat a hatásokat, melyek az ártalom megötszöröződése révén bekö­vetkeznének. A Föld egyes területein, a nagyváro­sokban általában, vagy a nagy ipari vidékek vízgyűjtőinél már most is közvetlen veszélyezte­tettségben élnek az emberek. AZ EZREDFORDULÓRA a Föld lakossága eléri a hatmilliárdot. Ebből ötmilliárd a szegény­ség valamilyen fokán megrekedve. Jelenlegi ismereteink alapján a folyamat iránya nem fordítható meg. Még a legjószándékúbb és leg­felkészültebb emberek agy csoportok, mint a Környezet és Fejlesztési Világbizottság (WCED) sem tud egyebet ajánlani, az általuk sem meg­oldásnak tekintett segélyezésnél, a fogyasztás és a fosszilis energiák felhasználásának önkéntes ala­pon való csökkentésénél. Ennek sikerében maguk sem bizakodnak, és elismerik, hogy az ökológia és a gazdaság viszonyának megváltoztatása késésben van, és nincsenek kidolgozott szisztémák sem. VANNAK UGYAN JAVASLATOK, melyek a termelési technológiák megváltoztatásával, a fogyasztás szabályozásával kacérkodnak, vagy új, nem szennyező energiaforrásokba vetik hitüket. Javaslataik mögül azonban hiányzik a belátható időn belüli megvalósítás lehetősége. A rejtvényt, mely a termelés és a populáció növekedése, a környezeti ártalmak felhalmozódása és a fogyasz­tás aránytalanságainak együtteséből adódik, bár­mennyire sürgős, egyelőre nem tudjuk megfejteni. EZ AZ ÍRÁS csak nagyon rövid, és a felületen mozgó megjelenítése lehetett egy eddig elhallga­tott, de napjainkra és közvetlenül jövőnkre egyre nagyobb hatású kérdéscsoportnak, melynek politi­kai, gazdasági, szociális, ökológiai, biológiai és pszichikai vetületei ránehezednek világunkra. A téma részletes tárgyalása túlnő egy napilap feladatain és lehetőségein, inkább csak arra szorítkozunk, hogy jelzéseket adjunk egy feladat­ról, melynek megoldása olyan sürgős, hogy nem hagyhatjuk gyermekeinkre. B. B. 560 milliós veszteség Hajsza a szerződésekért Megyénk­­termelő- és szak­­szövetkezetei túlvannak a zár­számadáson. Az eredmények lehangolók, a tények miden elképzelést alulmúltak. Az 57 termelőszövetkezetből 21 zárta az elmúlt évet eredmé­nyesen, az összes nyereségük 235 millió forint. A maradék 36 tsz 791 millió veszteséget „termelt”. Két szakszövetkezet lett nyereséges, eredményük 3,5 millió forint. Egy zárt veszte­séggel, mínusz 7,7 millióval. Mindent összevetve a teljes veszteség 560 millió forint, ami csúcs az elmúlt húsz évet figyelembe véve. Az okok közismertek. Ala­csony átvételi árak, összeomló piac, egyre nagyobb mérvű körbetartozások, és az önköltsé­gek drasztikus növekedése. Az idei év kezdete sem biztató. Az átalakulás előtt álló közös gazdaságokban teljes a bizonytalanság. Fogalmuk sincs, hogy mit és mennyit vessenek. A feldolgozóipar is kilátástalan helyzetbe került, így nem lehet azon sem csodálkoz­ni, hogy alig kötnek szerződést az idei terményekre. A téeszek­­nek egyetlen cél lebeghet a szemük előtt, a termelés folya­matosságának biztosítása. En­nek érdekében, ha tudták, a várható terményeik egy részét lekötötték. Az IKR, az Agroker ad műtrágyát, alkatrészt a vár­ható termés fejében, viszont a kamatok a termelőket terhelik. Nem beszélve arról, hogy az üzletek a mai, nyomott árakon köttetnek. Amelyik felvásárló cég hajlandó szerződést kötni, talán némi előleget is fizet. A bankok csak azoknak a szövetkezeteknek adnak hitelt, melyeknek van érvényes értéke­sítési szerződésük. Mivel úgy tűnik, ez az életben maradás egyik feltétele, aki teheti, meg­próbálja felkutatni a lehetősége­ket. Az már látható, hogy a ma kötött üzletekből haszon nem várható. Marad hát az állami segítség, de ez egyre késik. Igaz, már vagy két hete beígérték a húszmilliárdos „injekciót”, de mintha a tűt nem találnák. Az ígéret szerint a gazdasá­gok a tavaszi növénytermesztési munkák finanszírozásához tíz százalékkal csökkentett kamatú hitelt vehetnek fel, de csak abban az esetben, ha van ter­mékértékesítési szerződésük. Ehhez még az is kell, hogy az igénylőnek öt százaléknál több, de 50 százaléknál kevesebb adósság terhelje a vagyonát. A másik tízmilliárd forintot a búza és a kukorica termelési költsé­geinek fedezésére szánt állami garancia emészti fel. Mindez azonban nem oldja meg a szövetkezetek gondjait. Műkö­dik az önvédelmi reflex, mely­ből adódóan azok a területek, melyeken csak veszteséggel lehet termelni, parlagon marad­nak. Megyénkben ez főleg a Hegyhát és az Őrség egyes részeit érinti. A becslések sze­rint több ezer hektárról van szó, de mint hírlik, az Alföldön ennél súlyosabb a helyzet. Hogy a szövetkezeteket ösz­­szességében milyen összegű hi­teltartozás terheli, nem sikerült megtudni. Annyit igen, hogy eddig kettő jelentett csődöt. A bajban lévők minden bizonnyal kivárják az április 8-ai határidőt, mert az ettől számított 90 napos „védettség” alatt túl lesznek az aratáson, és bevételeikből ren­dezhetik adósságaik egy részét. A kép nem lenne teljes, ha nem szólnánk a mezőgazdaságot is érintő munkanélküliségről. Eddig mintegy 1200-an veszí­tették el munkahelyüket. Szá­muk az év végére - Huszár Sándor, a Mezőgazdasági Ter­melők Vas Megyei Szövetsége titkára szerint - megközelíti a háromezret. Pölöskey 89 éves korában, 1942. március 2-án Molnaszecsődön elhunyt megyénk egyik legsikeresebb ma­darásza. Életútja Körmenden kez­dődött, itt született 1853. szep­tember 15-én. Középiskoláit Szombathelyen végezte. Itt ked­velte meg a madártant, Lakner Ambró tanárának hatására. 1876- tól irodatiszt a körmendi főszol­gabírói hivatalban. 1880-ban meg­választották Molnaszecsődre jegy­zőnek, s ezt a tisztséget nyugdíja­zásáig viselte. Madártani kutatá­sainak jelentős állomása volt, amikor személyesen megismerke­dett a kor két neves hazai madará­szával: Herman Ottóval és Cher­nél Istvánnal. 1906-ban már Cher­nél Istvánnal a Velencei tónál. Dinnyés község határában együtt végeztek madárvonulási megfi­gyeléseket. 1902-től tagja a Ma­gyar Királyi Madártani Intézetnek mint rendes megfigyelő. Megfi­gyelési területe a Rabasik, és ezen belül elsősorban Molnaszecsőd és környéke. Nevéhez kötődik a vörösfejű gébics (Lanius senator L.) fészkelésének megfigyelése 1892-ban Hidashollóson, a­ fenyő­rigó (Turdus pilaris L.) fészkelé­sének észlelése 1901. május 17- 50 éve halt meg Molnár Lajos ornitológus én, a nagy pirók (Pinicola enuc­­leator L.) 1928. november 10-ei észlelése Molnaszecsődön, a ha­vasi csóka (Pyrohocarax graculus L.) Döröskén történő megfigyelé­se 1933. január 24-én. A hazai madártani megfigye­lések és preparálások mellett fő kutatási területe az egzotikus madarak volt. Benne volt a nemzetközi „vérkeringésben”, sok külföldi szakintézettel tartott kapcsolatot. Az első világháború előtt fel­kérték egy Dél-Amerikába induló expedícióban való részvételre, de Molnár Lajos a hazai kutatások további folytatását tartotta fonto­sabbnak. Megfigyelései a Vasi Szemle és az Aquila hasábjain, valamint a Rábavidék című új­ságban jelentek meg. Molnár Lajos halálával érzé­keny veszteség érte a korabeli magyar madártani kutatást. Életéről, munkásságáról a mél­tatlanul elfelejtett polihisztor ba­rát, Csaba József emlékezett meg több írásában. Az elmúlt években a Vasvári Múzeum kiállításban emlékezett meg mindkettőjük munkásságáról. Imreh János 1. Molnár Lajos (Molnaszecsőd, 1938.) 1992. március 2. Hétfő

Next