Vas Népe, 1992. december (37. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-01 / 283. szám
Diszkont mindenek előtt Az élelmiszer-kereskedelem változása Az élelmiszer-kereskedelemben a szervezeti rendszer korszerűsítésének és a versenyhelyzet javításának számos olyan akadálya volt, amely a belkereskedelem más területein kevésbé jelentkezett — állapítja meg az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium most elkészült elemzése az élelmiszerkereskedelmi ágazatról. A gazdálkodás feltételei ezen a területen lényegesen kedvezőtlenebbek mint másutt, s a vállalkozóknak is kevesebb lehetőséget tudnak biztosítani, elsősorban a korábban túlhangsúlyozott ellátási felelősség miatt, s amiatt, hogy az önállóságot a központi irányítás korlátozta, így már a spontán privatizáció keretében is kevesebb új típusú gazdasági társaság alakult, mint a belkereskedelem más szakmáiban. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az élelmiszer-kiskereskedelem strukturális és szervezeti átalakulása késedelmet szenved. Az elemzés azt is megállapítja, hogy a múlt év második felében felgyorsult az élelmiszer-kereskedelem privatizációja, noha a külföldi befektetők érdeklődése eleinte még mindig kisebb volt, mint a belkereskedelem egészében. 1991 végére azonban az élelmiszer-nagykereskedelemben így is több mint 100 külföldi vegyes tulajdonú gazdálkodó szervezet kezdte meg működését, túlnyomó többségükben a külföldi tulajdonhányad megközelítette a kétharmadot. A nagyobb cégeknél ez az arány általában az alapítói vagyon egynegyedét képviselte. Megállapították azt is, hogy bár az élelmiszer-kereskedelmi vállalatok hálózatának mintegy kétharmadát privatizálták ugyan, de a megmaradó nagyobb egységek a forgalomnak még mindig 55-60 százalékát adják, s itt csapódik le a nyereség mintegy háromnegyede is. Becslések szerint a magánkiskereskedelmi boltok és vendéglátóhelyek száma jelenleg meghaladja a 90 ezret, az üzlethálózat az elmúlt évben mintegy 21 ezerrel bővült. Az IKM megállapítása szerint az úgynevezett tiszta profilok mindinkább megszűnőben vannak, az élelmiszer-kereskedelem bővíti tevékenységi körét. A nagykereskedelem például a diszkont-tevékenységben látta a nyitási lehetőségeket, s e gyors és egyszerű értékesítési körülmények olyan bevételt nyújtanak a szakmának, amelyek a hagyományos nagykereskedelem révén nem voltak biztosíthatók. Az élelmiszer-kiskereskedelemben a kezdeti nehézségek után az elmúlt év második felétől felgyorsult a gazdasági társaságok számának növekedése, ezzel egyidejűleg forgalmi részarányuk folyamatosan bővült, miközben a vállalatok piaci súlya és szerepe csökkent. Az adatok tanúsága szerint idén az első félévben az élelmiszer-kiskereskedelemben a boltok aránya nem érte el a 15 százalékot, ám a forgalomnak több mint egyharmadát bonyolították. A tapasztalatok és felmérések alapján a szakemberek némi gazdasági élénkülésről adhatnak számot. 4 A fotó kölni világvására Fotósok, fényképészek számára Köln már fogalommá vált. Kétévente rendezik a fotó világvásárát ebben a német városban, ami nem véletlen, hiszen a fotóművészetnek hagyományai vannak errefelé, magas szinten képezik a környéken a jövendő fotográfusait, Dortmundban például főiskolán oktatják a kép képzés e műfaját, kiterjesztve a reklám és alkalmazott grafikára. Ilyenkor mutatják be a nagy nevű cégek a vadonatúj, vagy továbbfejlesztett technikai eszközeiket, fényképezőgépeiket. Nem kell külön ecsetelni a hozzáértőnek, hogy a csaknem megszólaló gépcsodák mit kóstálnak a piacon, de még a lejárt lemezű 3-4 évesek is. A NIKON egy igazán megbízható csúcsgépe, az F4 ára vetekszik egy kisebb kocsi árával, a Leicát nem is említve. Amikor a kölni Photokináról esik szó, általában mindenki a világvásár technikai oldalára gondol. Pedig csak az idei őszön a Photokina idején több, mint száz fotókiállítást rendeztek Kölnben — hallottuk Hefele József fotóművésztől, a Magyar Fotóriporterek Kamarájában tartott előadásán. A kiállításokról készült térkép szerint a város minden pontján, főleg a centrumban voltak a helyszínek. Ami csak elképzelhető — művelődési centrumok, képtárak, klubok, csarnokok, sőt templomok —, annak falait mind teleaggatták képekkel. Voltak kisebb kamarakiállítások és nagyobbak, ahol például komoly fotócégek pályázati anyagait gyűjtötték össze. Érdekes volt az „azonnal kész kép”, a Polaroid kiállítása, amelynek minősége jóval felülmúlta a cég korábbi időszakában készülteket, bár a profi fotós még mindig szívesebben nyúl a hagyományos fényképezőgéphez, a negatív filmhez. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a kölni kiállítások igen nagy része feketefehér kópiákból állt. A pályázatokon kívül voltak életmű-kiállítások, női fotóművészekből álló csoport alkotásai. Egyikük női aktokból készített sorozatot. A gyengébb megfigyelő, vagy a kevesebb anatómiai tudással rendelkező szemlélő csak a sor végén tudhatta meg esetleg, hogy ezek a lányok igazából nem is lányok. Valaki így fogalmazott: ezután már semmiben sem lehet bízni. Volt dokumentumfotó kiállítás, amely képeket az idő művészi rangra emelt. Itt szerepelt például az az 1946- ban készült felvétel, amely Magyarországon, a Markó utcában egy nyilvános kivégzést ábrázolt. Egy amerikai haditudósító készítette. Annak a sorozatnak volt a része, amely a felszabadított kelet-közép európai országokat mutatta be a háború után. Kiállították a World Press Foto nyertes képeit. Megrázó felvételek az öbölháborúról, természetesen amerikai szemmel, de ez a tudósító érdeméből semmit nem von le. A díjnyertes fotón a helyszínről helikopteren elszállított halottak láthatók. Az egyik katona éppen felfedezi valamelyik zsákban halott bajtársát. Nem csak a katonának, de a fotót szemlélő számára is megrázó az „élmény”. Voltak szokásos, földünk civilizációs betegségét ábrázoló fotók, amelyek képi erejükkel kívánják felhívni a figyelmet a környezet elhanyagolására, sőt gyilkolására, az embertelenségekre, az éhhalálra. Nagyszerű élményt jelentettek Salgado sajátos témaválasztású és méretű képei, az ő fotóalbuma készülőben van, s remélhetőleg hazánkban is kapható lesz. (Felvételünkön: egy katalógus a sok közül.) B.S. Gyerekeknek, polgároknak, vállalkozóknak... Megalakult Szombathely testvérvárosi egyesülete A testvérvárosi kapcsolatok sokaknak gyanúsak. Élnek még a régi emlékek, afféle úri paszsziónak, a vezetők ingyenes utazási lehetőségének tekintik sokan a Szombathelyen is egyre gyarapodó városi külkapcsolatokat. Tény, hogy a kapcsolatfelvételre többnyire a város vezetői utaznak ki először, ám őket az üzletemberek, kulturális csoportok, sportküldöttségek követik, a bajorországi Kaufbeurenbe pedig eleve a város egyesületeinek képviselői jutottak el meglehetősen nagy létszámban. Ez utóbbi út eredménye mondhatnánk kézzel fogható: a Markusovszky kórházba máris különböző gyógyászati eszközök érkeztek a bajoroktól, a szom-bathelyi egyesületek pedig azóta szorosabb kapcsolatot ápolnak a hasonló érdeklődésű kaufbeureni egyesületekkel. S hát valahol itt lenne a dolog lényege, hogy ne a városok, hanem az emberek találjanak egymásra. Kaufbeurenből nemcsak élményekkel, hanem egy ötlettel is gazdagabban tértek haza a szombathelyiek. Wagner András polgármester kezdeményezte egy testvérvárosi egyesület megalakítását. Nyugat-Európában már általános, hogy a testvérvárosi kapcsolatok nagy részét nem az önkormányzati hivatal, hanem a különböző országok iránt érdeklődő polgárok intézik. Nálunk viszont még unikumnak számít a november 30-án délután öt órakor a szombathelyi városháza nagytermében megalakult egyesület, amelyről Dr. Ghiczy Tibort, a város külkapcsolatokért felelős bizottságának elnökét és Pungor Andrást, az egyesület szervezőjét kérdeztük. — Amikor az egyesületek és az önkormányzat képviseletében népes szombathelyi küldöttség utazott a bajorországi Kaufbeurenbe, még aligha gondolta valaki is, hogy rövidesen testvérvárosi egyesület alakul nálunk. Miért határozták el mégis az egyesület alapítást? — Szombathely külkapcsolatai az utóbbi két évben rendkívüli mértékben fejlődtek, ezt a rövidesen közgyűlés elé kerülő külkapcsolati jelentés öt sűrűn gépelt oldala is mutatja. Számos régi kapcsolat élő maradt, s számos új létesült. A testvérvárosi, vagy ahogy külföldön általában nevezik, partnervárosi kapcsolat általánosan elterjedt szokás, és emellett nekünk nagy érték, mert jelzi, hogy befogadnak Európába. Fantasztikus dolog, hogy a legkülönbözőbb városok kerestek bennünket, s nem mi futottunk utánuk. Kerestek bennünket, méghozzá teljes nyitottsággal, jó szándékkal, segítőkészséggel . Sőt, Kaufbeurenben például népszavazással felérő közvéleménykutatást tartottak arról, hogy az angol, az olasz, a lengyel, a francia, vagy a magyar várost válasszák-e partnerül, s Szombathely fölényesen nyert. Hány testvérvárosa van ma Szombathelynek? — Hét. Kaufbeuren Bajorországból, Kolding Dániából, Ungvár Kárpátaljáról, Vajdahunyad Erdélyből, Lappeenranta Finnországból, Oberwart Burgenlandból, valamint a legfiatalabb kapcsolatunk, Ramat-Gan Izraelből. Több várossal nincs szerződésünk, ám kapcsolataink nagyon szorosak a szlovákiai Nagyszombattal, a mariföldi Joskar Olával és a szlovéniai Mariborral, amely testvérvárosi szerződést szeretne kötni velünk. Egyébként úgysem a szerződés a lényeg, hiszen enélkül is lehet nagyon élő a kapcsolat. Közben a hagyományos partnereink mellett újak is feltűnnek. Legutóbb egy amerikai város, jelentkezett. — San Francisco, Los Angeles vagy New Orleans? — Nem, egy nyolcvanezer lakosú kisváros érdeklődik irántunk. Partnervárosaink többnyire velünk azonos nagyságrendűek, ötven-százezer lakos közötti középvárosok. Fontos ez, hiszen így a problémák elvileg azonosak. A gyakorlatban persze a lehetőségek között nagy különbség van, de legalább tanulni tudunk. Egyedül Oberwart kisebb a többinél, de talán a történelemből megérthető és jó, hogy felvettük vele a kapcsolatot. Ugyanakkor az is érthető, hogy a városban sokan berzenkedve hallják az új és új kapcsolatokat, hiszen Nyugat-Európában ritkán van egy városnak négynél több partnervárosa. Szombathely olyan tehetős, hogy megengedhet magának hét testvérvárosi kapcsolatot, míg a nálunk jóval gazdagabb Kaufbeuren, ahol a polgároknak ráadásul több szabadidejük van, beéri velünk és Ferraraval? — Szeretnék eloszlatni egy félreértést. A külkapcsolatok a közhiedelemmel ellentétben nem kerülnek sok pénzbe. Jelentéktelen összeggel szerepelnek a városi költségvetésben, ugyanakkor — bár nem ez az elsődleges célunk — máris jelentkezett a kézzelfogható hasznuk. Igaz, a külkapcsolatok külföldi utakkal járnak együtt, de ezek költségét többnyire nem mi álljuk. Az is igaz, hogy Nyugat-Európában a városok kevés partnerkapcsolatot ápolnak, de azt rendkívül intenzíven. Ám mi a szabadság első eufóriájában minden felénk nyújtott kezet elfogadtunk, s ezt nem bántuk meg. A kapuk előtt állva rászorulunk a széles kapcsolatkörre. Anyagilag pedig mindez nem túl megterhelő. — Tegyük fel, holnap belép valaki a polgármesteri hivatalba, s remek testvérvárosi kapcsolatot ajánl egy Szombathelyhez hasonló méretű zimbabwei középvárossal. Önök kellő megfontolás után elfogadnák az ajánlatot? — Nem hiszem. Szeretnénk az anyagi és technikai lehetőségeken belül maradni. — Megnyugtató amit mond, ugyanakkor mégis felvetődik az emberben, hogy nem igazán tudatos a testvérvárosok kiválasztása, ha eddig Szombathely kizárólag a felajánlott lehetőségeket fogadta el, s nem igyekezett maga egy számára megfelelő testvérváros után nézni... — Túl sok volt az ajánlkozó ahhoz, hogy még mi is keressünk. Viszont úgy gondoljuk, hogy nekünk elsősorban a közép-európai városok barátságát kell keresnünk, így most felmerült, hogy keressünk egy csehországi testvérvárost. — Szombathely külkapcsolatait röviden áttekintettük, ám hol van ezen kapcsolatokban a most alakuló testvérvárosi egyesület helye? — A Nyugat-Európában már ismert hármas tagozódást alakítjuk ki most nálunk. Van egy tisztviselő, aki a napi ügyekért, a nyilvántartásért felelős, a kapcsolatok politikai részét viszont a külkapcsolatok bizottsága alakítja, míg a széles társadalmi bázison létrejött egyesület a polgárok, magánemberek, egyesületek közötti kapcsolattartásra szerveződött. A lényeg, hogy szeretnénk, ha a polgárok szívükön viselnék az Európához tartozást, ha nem a városok, hanem a különböző városbéli polgárok között alakulna ki baráti kapcsolat, közvetlen emberi érintkezés, levelezés, utazás. A kaufbeureni út hatására hozzánk, a jogászegyletbe most látogat a bajor város alpolgármestere és bíróságának vezetője, de biztosan mások is hasonlót mondhatnának, a bélyegyűjtőktől a mozgássérültekig. A város közgyűlése egyébiránt kötelességének érzi, hogy az egyesületet jelentős összeggel támogassa. Ennek ellenére egy ilyen egyesület csak akkor lehet működőképes, ha a szombathelyi polgárok fontosnak érzik a létét. Önök minden szombathelyit várnak a testvérvárosi egyesületbe, ám bizonyára vannak olyanok, akiknek az átlagnál jobban ajánlják a részvételt... — Valóban mindenkit várunk, anyagi helyzetétől, pártállásától függetlenül. Különlegesen ajánlani lehet azoknak, akiknek már vannak kapcsolataik, bizonyos nyelvtudással rendelkeznek, akik nyelvek iránt érdeklődnek. A fiataloknak különösen előnyös lehet egy ilyen egyesületi tagság. Az egyesület átvesz a várostól egy csomó rendezvényt, például gyerekcseréket. Óriási dolog, hogy a gyerekeink előtt kinyílik a világ. Egész más szemlélettel fognak felnőni, nem lesz bennük az a kisebbrendűségi érzés, mint bennünk, akik szegény rokonként mentünk külföldre, egy rossz Ikarusszal. — Igen, a gyerekek már jó Ikarusszal mennek. Önök az egyesületeket, vállalkozókat és az egyszerű szombathelyieket egyaránt várják a testvérvárosi egyesületbe. Mi haszna lehet egy vállalkozónak a csatlakozásból? — Talán a gazdasági haszon a legproblémásabb, ám a kulturális, baráti kapcsolatok előbbutóbb ezt is meghozzák. Mindenesetre nem szabad tolakodónak lennünk. De teljesen kézenfekvően működhet a testvérvárosi egyesület például a gyerekcserében. Olyan ez, mint a régi Monarchiában. Kiadták a gyereket Linzből Pécsre, s viszont. Megtanulták a másik nyelvét. Az osztrák intelligencia nagy része némiképp beszélt magyarul, lengyelül, s fordítva még inkább igaz volt. Ma a kölcsönös kapcsolatokkal, meghívásokkal eljuthatunk a mai Európa és az európai nyelvek ismeretéhez. Minden külön, személyre szóló meghívó helyett ezért most is elmondjuk: mindenkit várunk november 30-án. Graffiti 1992. december 1. Kedd