Vas Népe, 1993. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-13 / 37. szám
6 Figder Elemér szenvedélye Gyermekkorában két repülőtér is volt a közelükben. Az egyik Kenyériben, a másik Kemenesszentpéter mellett, Pinkócpusztán. Teheneket őrzött, egészen közelről látta a le-felszálló gépeket. A háború végnapjaiban felrobbantották ezeket a reptereket, a gépek is odalettek; a roncsokat a környező faluk lakói széthordták, amit lehetett, értékesítettek, hasznosítottak. Ha valaki végigjárná a falut, tán még mindig találna belőlük padlások zugaiban, rejtekekben. Egy Junkers 52-es szállítógép ajtaját és egy másik gép futóművét ő is őrzi. Figder Elemér azonban nem véletlen gazdája ezeknek a relikviáknak. Különös szenvedéllyel megáldott ember, akivel pápoci otthonában beszélgetünk. A kenyéri tsz műszaki főnöke volt tavalyig, attól kezdve rokkant nyugdíjas. A repüléstörténet, a repülő technika szinte gyerekkora óta foglalkoztatja, szabad ideje nagy részét felnőtt fejjel is ennek a különös szenvedélynek áldozta. — Az életem úgy alakult, hogy az érettségi után szakmát kellett tanulnom. A szüleim kocsmárosok voltak, más lehetőségem nem volt a továbbtanulásra. Esztergályos lettem, még mestervizsgát is tettem belőle. A Vörös Csillag Traktorgyárban dolgoztam Budapesten. Amikor csak tehettem, beültem az Országos Műszaki Könyvtárba, s ami repüléstörténeti szakirodalom létezik, azt én mind áttanulmányoztam. A jósors itt hozott össze vitéz Baksai Antallal, az egyik legismertebb magyar repülő szakemberrel. Baksai a Vaskorona Rend tulajdonosa, amely a vitézségi aranyéremnél is magasabb kitüntetés. Az első világháborúban szolgált, s élményeit könyvek egész sorozatában írta meg. Ez itt — mutat egy régebbi kiadást — a Kényszerleszállás a gleccserekben című könyve. Az első lapon ajánló sorokat írt nekem. De nem ez a leghíresebb műve, hanem A felhők katonái, amelyben az első világháborús magyar katonai repülés történetét dolgozta fel képekkel, hitelesen. — hogyan lettek barátok? — Ő hozott össze Winkler Lászlóval, A magyar repülés története című könyv társszerzőjével. Winkler a budapesti hajtóműgyár főmérnöke volt, bemutatott több barátjának, akikkel máig tart a kapcsolatunk. — Valamiféle titokzatosságot érzek abban, hogy szinte kézről kézre adták a barátok. — Komoly oka van ennek. A második világháború repüléstörténete sokáig tabu volt. A leghíresebb pilóták, szakemberek titokban találkoztak. Az emigrációban élőkkel pedig egyáltalán nem volt tanácsos kapcsolatot teremteni. Nyolctíz évi börtönnel „jutalmazták”, ha kiderült. Nem csoda, hogy volt barátok, régi bajtársak letagadták egymást. — Önnek nem sok köze lehetett hozzájuk, hiszen jóval fiatalabb. Befogadták mégis? — Ez főleg annak a sziszifuszi munkának volt köszönhető, ami az anyagok felkutatásával járt. Kezdetben az első világháborús repüléstörténet foglalkoztatott, s amikor már lehetett, egyre több második világháborús repülővel találkoztam. Segítettem is felkutatni őket, megnyerni annak a bizalomnak, amely akkoriban összekötött bennünket. Ajánlólevelet én az említettektől kaptam, csak hivatkoznom kellett rájuk. — Mit gyűjtött? — Minden olyan dokumentumot, amely a magyar repüléstörténetben felhasználható. Könyveket, folyóiratokat, fotókat, eredeti okmányokat. Ezeket rendszereztem, hasznosítottam. — A feldolgozásig nem jutott el? — Nem gondoltam arra, hogy könyvet írjak. Ahhoz szakember kell, én csak gyűjtöttem, és szolgáltattam a feldolgozáshoz az anyagot. —Azért sok mindent megtartott magának. — Több ezer kötet könyvem van. Sok folyóirat, 30-40 évfolyam is együtt. Ha külföldön jártam, szinte az összes fellelhető könyvet, szakirodalmat megszereztem. Fotóim vannak hősi halált halt pilótákról, bevetésekről, repülőteljesítményekről. Magam is fényképeztem. Sokszor járok Taszáron, Kecskeméten, Pápán a repülőnapok alkalmával. Van például egy sorozatom Soproni Károly repülőőrnagy tragédiájáról, aki MÍG 23-asával zuhant le Pápán. Ezek mind eredeti felvételek. — Van-e haszna ennek a nem mindennapi szenvedélynek? — Ha anyagiakra gondol, akkor semmi. Annál több kiadással jár. Ez egy olyan hobbi, amely azért nem csak szórakoztat, komoly történeti értéke van. A legnagyobb örömöm az, ha a repüléstörténet fehér foltjainak feltárásában közreműködhetek. — Látok itt egy évkönyvet, a Magyar Szárnyakat. Úgy tudom, valahol külföldön adják ki. — Kanadában, egészen pontosan Torontóban. A volt Magyar Királyi Légierő emigrációban élő tagjai szerkesztik. Közüik az adakozók névsorát is. Mi persze ingyen kapjuk az adatszolgáltatásért. — Csak a repüléstörténet érdekli? — Általában a történelem is. Kuriózumokat gyűjtök. Birtokomban van például a trianoni békeszerződés magyar és francia nyelvű részletes szövege bekötve. Berger Alfonztól őrzöm az 1911 -es kiadású repüléstörténeti művet a repülés őskoráról. — Tárgyi emlékeket is gyűjt? — Alkatrészeket, maketteket. Szolnokon nemrég nyílt meg a magyar légierő repülőmúzeuma. Most egészül ki a második világháborús anyaggal. Gyűjteményemből több tárgy ott látható majd. — Fia, lánya van. Ők mit szólnak ehhez a megszállottsághoz? — Rájuk is ragad valami. A fiam repülőszerelő. Jelenleg katona Szentkirályszabadján, és úgy döntött, hogy leszerelése után bent marad repülőszerelőnek. A lányom az idén végez az Eötvösön. Disszertációját a szövetségi légierő mgyarországi légiharcairól készíti. Ehhez jelentős segítséget kap az édesapjától és barátaitól, Winklertől és egy másik nagy szaktekintélytől, Háry Kálmántól, aki a 102/1-es gyorsbombázó század parancsnoka volt a második világháborúban. — És a felesége? — Neki csak köszönettel tartozom. Ő a tsz főkönyvelője, s a legtöbbet azzal segít, hogy eltűri az én különös szenvedélyemet. Figler Elemér egy éve nyugdíjas. Tagja a megyei közgyűlésnek. Itthoni és külföldi barátai gyakran meglátogatják, sokszor van úton ő is. Hajtja a szenvedélye, úgy véli, sok még a fehér folt, a feltárnivaló. A magyar légierő névtelen katonája ő. Ahogy mondta: repülő — szárnyak nélkül. Pósfai János Fotó: Kaczmarski Zoltán Repülő — szárnyak nélkül Bánhidi Antal repülőtervezővel, aki híres magyar pilóta volt a 30- as években Egy F-4 Fantom típusú amerikai anyahajó vadászgép makettjével Betegek világnapja a Székesegyházban II. János Pál pápa 1992. május 13-án, Mária fatimai megjelenésének 75. évfordulóján rendelte el, hogy évenként történjék megemlékezés a betegekről és a szenvedőkről. A Betegek világnapjául február 11-ét jelölte ki, és ezzel a ténnyel is Mária oltalmába ajánlotta a beteg és szenvedő embereket. Lourdes és a betegek szoros kapcsolatban vannak egymással. Évenként több százezer beteg zarándok keresi fel a Pireneusok lábánál fekvő francia városkát, amely az 1858. február 11 -én történt Mária-jelenés óta világhírűvé lett. A kis látnok, Bernadett által fakasztott forrás vize Mária közbenjárására sok betegnek adta vissza egészségét. De még többnek a lelki békét és megnyugvást betegségének elviseléséhez. II. János Pál pápa maga is megtapasztalta a betegség testi szenvedéseit, amikor az ellene elkövetett merénylet következtében súlyos műtéteken esett át. A Máriás Pápa azonban a Szűzanya oltalmába helyezte magát, és neki tulajdonította életben maradását, így érthető a lourdes-i jelenés évfordulójának, február 11-ének kijelölése a Betegek világnapja megünneplésére. Az első alkalomra küldött üzenetében a pápa emlékeztet az egyéneket és egész népeket sújtó háborúkra, az önzés és az erőszak áldozatául esett szenvedő emberek, főleg gyermekek sokaságára, a magukra hagyott betegek gyakran elfelejtett kálváriájára. Utal arra, hogy sokan a betegséget kudarcnak élik meg. A hívők számára azonban a betegség felhívás: nézzék új, nehéz helyzetüket a hit szemszögéből ! A betegség olyan kérdéseket vet fel, amelyekre csak Krisztus, az emberiség megváltója és a halál legyőzője tud válaszolni. A Szentatya üzenetében felhívást intézett a közélet felelős tisztségviselőihez: fordítsanak különös figyelmet a Február 11. Betegek világnapja szenvedőkre és a betegekre. A betegekkel kapcsolatban állók szolgálata soha ne legyen személytelen! A pápa felhívásának megfelelően a Főplébániai Karitász munkatársai felkeresték az onkológiai osztály betegeit, emlékképpel és déligyümölcscsel kedveskedtek nekik. Az egyház eme együttérző szeretete irántuk még azzal is kifejeződött, hogy este 6 órakor a Székesegyházban lourdes-i ájtatosságon imádkoztak értük. A gyertyás körmeneten a lourdes-i körmeneti éneket énekelték, és az utána következő ünnepélyes szentmisét a betegekért ajánlották fel. Az égő gyertyák fényei sok ember szemében a meghatottság könnycseppjeit csillogtatták. Tibola Imre 1993. február 13. Szombat