Vas Népe, 1993. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-13 / 37. szám

6 Figder Elemér szenvedélye Gyermekkorában két repülő­tér is volt a közelükben. Az egyik Kenyériben, a másik Ke­­menesszentpéter mellett, Pin­­kócpusztán. Teheneket őrzött, egészen közelről látta a le-fel­­szálló gépeket. A háború vég­napjaiban felrobbantották eze­ket a reptereket, a gépek is oda­lettek; a roncsokat a környező faluk lakói széthordták, amit le­hetett, értékesítettek, hasznosí­tottak. Ha valaki végigjárná a falut, tán még mindig találna be­lőlük padlások zugaiban, rejte­­kekben. Egy Junkers 52-es szál­lítógép ajtaját és egy másik gép futóművét ő is őrzi. Figder Ele­mér azonban nem véletlen gaz­dája ezeknek a relikviáknak. Különös szenvedéllyel meg­áldott ember, akivel pápoci ott­honában beszélgetünk. A ke­nyéri tsz műszaki főnöke volt tavalyig, attól kezdve rokkant nyugdíjas. A repüléstörténet, a repülő­ technika szinte gyerek­kora óta foglalkoztatja, szabad ideje nagy részét felnőtt fejjel is ennek a különös szenvedélynek áldozta. — Az életem úgy alakult, hogy az érettségi után szakmát kellett tanulnom. A szüleim kocsmárosok voltak, más lehe­tőségem nem volt a továbbtanu­lásra. Esztergályos lettem, még mestervizsgát is tettem belőle. A Vörös Csillag Traktorgyár­ban dolgoztam Budapesten. Amikor csak tehettem, beültem az Országos Műszaki Könyv­tárba, s ami repüléstörténeti szakirodalom létezik, azt én mind áttanulmányoztam. A jó­sors itt hozott össze vitéz Baksai Antallal, az egyik legismertebb magyar repülő szakemberrel. Baksai a Vaskorona Rend tulaj­donosa, amely a vitézségi aranyéremnél is magasabb ki­tüntetés. Az első világháború­ban szolgált, s élményeit köny­vek egész sorozatában írta meg. Ez itt — mutat egy régebbi kia­dást — a Kényszerleszállás a gleccserekben című könyve. Az első lapon ajánló sorokat írt ne­kem. De nem ez a leghíresebb műve, hanem A felhők katonái, amelyben az első világháborús magyar katonai repülés történe­tét dolgozta fel képekkel, hitele­sen. — hogyan lettek barátok? — Ő hozott össze Winkler Lászlóval, A magyar repülés története című könyv társszer­zőjével. Winkler a budapesti hajtóműgyár főmérnöke volt, bemutatott több barátjának, akikkel máig tart a kapcsola­tunk. — Valamiféle titokzatossá­got érzek abban, hogy szinte kézről kézre adták a barátok. — Komoly oka van ennek. A második világháború repülés­­története sokáig tabu volt. A leghíresebb pilóták, szakembe­rek titokban találkoztak. Az emigrációban élőkkel pedig egyáltalán nem volt tanácsos kapcsolatot teremteni. Nyolc­tíz évi börtönnel „jutalmazták”, ha kiderült. Nem csoda, hogy volt barátok, régi bajtársak leta­gadták egymást. — Önnek nem sok köze lehe­tett hozzájuk, hiszen jóval fiata­labb. Befogadták mégis? — Ez főleg annak a sziszifu­szi munkának volt köszönhető, ami az anyagok felkutatásával járt. Kezdetben az első világhá­borús repüléstörténet foglalkoz­tatott, s amikor már lehetett, egyre több második világhábo­rús repülővel találkoztam. Segí­tettem is felkutatni őket, meg­nyerni annak a bizalomnak, amely akkoriban összekötött bennünket. Ajánlólevelet én az említettektől kaptam, csak hi­vatkoznom kellett rájuk. — Mit gyűjtött? — Minden olyan dokumen­tumot, amely a magyar repülés­történetben felhasználható. Könyveket, folyóiratokat, fotó­kat, eredeti okmányokat. Ezeket rendszereztem, hasznosítottam. — A feldolgozásig nem jutott el? — Nem gondoltam arra, hogy könyvet írjak. Ahhoz szakember kell, én csak gyűjtöt­tem, és szolgáltattam a feldol­gozáshoz az anyagot. —Azért sok mindent megtar­tott magának. — Több ezer kötet könyvem van. Sok folyóirat, 30-40 évfo­lyam is együtt. Ha külföldön jártam, szinte az összes fellelhe­tő könyvet, szakirodalmat meg­szereztem. Fotóim vannak hősi halált halt pilótákról, bevetések­ről, repülőteljesítményekről. Magam is fényképeztem. Sok­szor járok Taszáron, Kecskemé­ten, Pápán a repülőnapok alkal­mával. Van például egy soroza­tom Soproni Károly repülőőr­nagy tragédiájáról, aki MÍG 23-asával zuhant le Pápán. Ezek mind eredeti felvételek. — Van-e haszna ennek a nem mindennapi szenvedélynek? — Ha anyagiakra gondol, akkor semmi. Annál több kia­dással jár. Ez egy olyan hobbi, amely azért nem csak szórakoz­tat, komoly történeti értéke van. A legn­agyobb örömöm az, ha a repüléstörténet fehér foltjainak feltárásában közreműködhetek. — Látok itt egy évkönyvet, a Magyar Szárnyakat. Úgy tu­dom, valahol külföldön adják ki. — Kanadában, egészen pon­tosan Torontóban. A volt Ma­gyar Királyi Légierő emigráció­ban élő tagjai szerkesztik. Köz­üik az adakozók névsorát is. Mi persze ingyen kapjuk az adat­szolgáltatásért. — Csak a repüléstörténet ér­dekli? — Általában a történelem is. Kuriózumokat gyűjtök. Birto­komban van például a trianoni békeszerződés magyar és fran­cia nyelvű részletes szövege bekötve. Berger Alfonztól őr­zöm az 1911 -es kiadású repülés­­történeti művet a repülés ősko­ráról. — Tárgyi emlékeket is gyűjt? — Alkatrészeket, makette­ket. Szolnokon nemrég nyílt meg a magyar légierő repülő­múzeuma. Most egészül ki a második világháborús anyag­gal. Gyűjteményemből több tárgy ott látható majd. — Fia, lánya van. Ők mit szólnak ehhez a megszállottság­hoz? — Rájuk is ragad valami. A fiam repülőszerelő. Jelenleg ka­tona Szentkirályszabadján, és úgy döntött, hogy leszerelése után bent marad repülőszerelő­nek. A lányom az idén végez az Eötvösön. Disszertációját a szö­vetségi légierő mgyarországi lé­giharcairól készíti. Ehhez jelen­tős segítséget kap az édesapjától és barátaitól, Winklertől és egy másik nagy szaktekintélytől, Háry Kálmántól, aki a 102/1-es gyorsbombázó század parancs­noka volt a második világhábo­rúban. — És a felesége? — Neki csak köszönettel tar­tozom. Ő a tsz főkönyvelője, s a legtöbbet azzal segít, hogy eltű­ri az én különös szenvedélye­met. Figler Elemér egy éve nyug­díjas. Tagja a megyei közgyű­lésnek. Itthoni és külföldi bará­tai gyakran meglátogatják, sok­szor van úton ő is. Hajtja a szen­vedélye, úgy véli, sok még a fehér folt, a feltárnivaló. A ma­gyar légierő névtelen katonája ő. Ahogy mondta: repülő — szárnyak nélkül. Pósfai János Fotó: Kaczmarski Zoltán Repülő — szárnyak nélkül Bánhidi Antal repülőtervezővel, aki híres magyar pilóta volt a 30- as években Egy F-4 Fantom típusú amerikai anyahajó vadászgép makettjével Betegek világnapja a Székesegyházban II. János Pál pápa 1992. má­jus 13-án, Mária fatimai megje­lenésének 75. évfordulóján ren­delte el, hogy évenként történ­jék megemlékezés a betegekről és a szenvedőkről. A Betegek világnapjául február 11-ét jelöl­te ki, és ezzel a ténnyel is Mária oltalmába ajánlotta a beteg és szenvedő embereket. Lourdes és a betegek szoros kapcsolatban vannak egymás­sal. Évenként több százezer be­teg zarándok keresi fel a Pire­­neusok lábánál fekvő francia városkát, amely az 1858. febru­ár 11 -én történt Mária-jelenés óta világhírűvé lett. A kis lát­nok, Bernadett által fakasztott forrás vize Mária közbenjárásá­ra sok betegnek adta vissza egészségét. De még többnek a lelki békét és megnyugvást be­tegségének elviseléséhez. II. János Pál pápa maga is megtapasztalta a betegség testi szenvedéseit, amikor az ellene elkövetett merénylet következ­tében súlyos műtéteken esett át. A Máriás Pápa azonban a Szűz­anya oltalmába helyezte magát, és neki tulajdonította életben maradását, így érthető a lourdes-i jelenés évfordulójá­nak, február 11-ének kijelölése a Betegek világnapja megün­neplésére. Az első alkalomra küldött üzenetében a pápa emlékeztet az egyéneket és egész népeket sújtó háborúkra, az önzés és az erőszak áldozatául esett szenve­dő emberek, főleg gyermekek sokaságára, a magukra hagyott betegek gyakran elfelejtett kál­váriájára. Utal arra, hogy sokan a betegséget kudarcnak élik meg. A hívők számára azonban a betegség felhívás: nézzék új, nehéz helyzetüket a hit szem­szögéből ! A betegség olyan kér­déseket vet fel, amelyekre csak Krisztus, az emberiség megvál­tója és a halál legyőzője tud vá­laszolni. A Szentatya üzeneté­ben felhívást intézett a közélet felelős tisztségviselőihez: for­dítsanak különös figyelmet a Február 11. Betegek világnapja szenvedőkre és a betegekre. A betegekkel kapcsolatban állók szolgálata soha ne legyen sze­mélytelen! A pápa felhívásának megfelelően a Főplébániai Ka­­ritász munkatársai felkeresték az onkológiai osztály betegeit, emlékképpel és déligyümölcs­­csel kedveskedtek nekik. Az egyház eme együttérző szerete­­te irántuk még azzal is kifejező­dött, hogy este 6 órakor a Szé­kesegyházban lourdes-i ájtatos­­ságon imádkoztak értük. A gyertyás körmeneten a lourdes-i körmeneti éneket énekelték, és az utána következő ünnepélyes szentmisét a betegekért ajánlot­ták fel. Az égő gyertyák fényei sok ember szemében a megha­tottság könnycseppjeit csillog­tatták. Tibola Imre 1993. február 13. Szombat

Next