Vas Népe, 1993. május (38. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-22 / 118. szám
Ez itt a reklám helye Horváth Csaba felvétele a szombathelyi Haladás-pályánál készült — azóta már ott a reklám is Kovács János úgy roskadt le a diófa alatti padra — kedvenc helyére az udvaron —, mintha mázsás kövek nyomták volna a föld középpontja felé. Pedig nem is kövek voltak azok, csak a napi gondok, de hát annyi súly rakódott rájuk az utóbbi időben, hogy Kovács mármár úgy érezte: összeroppan. » Nyögésszerű, hatalmas sóhajtás jelezte, hogy izmai megszabadultak a test tartásának terhétől. Kovács János hátradőlt a padon, szemét lehúnyta s örömmel nyugtázta a felé úszó illat alapján: felesége megfőzte a kávét. Kovács a zsebében kotorászott, megtalálta az agyongyűrt cigarettásdobozt, benne mindössze két girbe-gurba Symphoniával. Milyen sokat szívtam ma, gondolta, miközben az egyik viharvert cigarettát aprólékos mozdulatokkal kiegyengette s letette az asztalra, mellé az öngyújtót, s várta a kávét. Ezt szerette a legjobban: a napi hajsza után leülni egy csöppet, örülni a csendnek, megkönnyebbülni, ahogyan távozik idegeiből a feszültség, apró kortyokban élvezni a kávét, melyeket szippantani hozzá a cigarettából. Néhány perc múlva mindig úgy érezte, mintha kicserélték volna: csak egy tompa zsongás emlékeztette a nap nehézségeire, s szinte újjászületve, ugyanakkor további pihenést remélve tűnt el a kertben, kedves növényei közé. — Jó napot, tanár úr — köszönt be az egyik szomszéd. — Maradt egy csomó paradicsompalántám, odaadhatom? — Köszönöm — válaszolta Kovács —, rögtön átmegyek érte. Igazság szerint nem is nagyon lett volna szüksége rá, már szép számban sorakoztak kertjében a palánták, de arra gondolt, tavaly is hogy falták a gyerekek a paradicsomot, a lecsóról meg a töltöttpaprikáról nem is beszélve, hát nem baj, ha még elültet néhányat. Meg aztán az is lehet, hogy nem marad meg mindegyik — hátra vannak még a fagyosszentek is —, s mindig kellemesebb gond, ha sok van valamiből, mint az, ha kevés. Felesége megérkezett a kávéval. Kovács ráérősen kavargatta a feketét, majd kortyintott egyet és rágyújtott. Nagyot szippantott a cigarettából s zajosan fújta ki a füstöt. — Te nemcsak Kovács vagy, hanem fújtató is — szokott vele évődni a felesége, most azonban másra volt kíváncsi. — Nagyon elfáradtál? — kérdezte, tulajdonképpen feleslegesen, hiszen férjén nagyon is látható volt, hogy megviselte a nap. — Hát el — felelte Kovács —, még a tízpercekben sem volt egy nyugodt pillanatom, emiatt a tankönyvrendelés miatt. Te is tudod, hogy meg kell kérdezni a gyerekeket, szereznek-e máshonnan könyveket, idősebb testvéreiktől például, hiszen nem mindegy ma már, mennyibe kerül majd a tankönyvcsomag. Napok óta kérdezem a kollégákat is, hogy melyik könyvet rendeljük meg, de hát nem mondanak semmit. Persze, mit is mondhatnának? Nem ismerik az új könyveket, hiszen azok még a nyomdában vannak, ha egyáltalán ott vannak már. Zsákbamacskát veszünk, az az igazság. Ha többet rendelsz, lehet, hogy megfizettetik veled a felesleget. Nem is tudom, mi van akkor, ha egy gyerek elköltözik. Én vegyem át a nekik szánt könyveket? Abból a megalázóan alacsony jutalékból, amit mindezért meg a felelősségért adnak? — Hát a fizetésemeléssel mi van? — kérdezte az asszony. — Adtak valamit, de attól messze vagyunk persze, hogy a törvényben előírt béreket komolyan megközelítsük. Már azt is rebesgetik, hogy esetleg módosítják a törvényt, mert nem lesz meg a pénz a végrehajtáshoz. — Ügyesek voltak a gyerekek a szakkörön? — Igen, de jobb, ha a szakkört elő sem hozod. — Miért? — Éppen befejeztük a foglalkozást, mentem le a tanáriba, és összetalálkoztam az igazgatóval. Azt mondja, gyere be egy kicsit az irodába. Leültünk, azután sajnálkozva előadta, hogy jövőre talán nem is lesz szakkör. Nem lesz rá pénz. S most mondd meg nekem, hol kapják meg a tehetségesek, az érdeklődők azt a pluszt, amivel nyugodtan jelentkezhetnek a gimnáziumba? — Ne emészd magad, majd csak lesz valahogy — kérlelte az asszony. — Persze, erre te azt mondod, hogy könnyű nekem ilyeneket mondani, nekem, aki gyeden vagyok. Hanem most én mondok egy nagy újságot: a Pali, tudod, itt szemben, eladja a négyütemű Trabantját. Százhatvanat kér érte. Egyik kollégám fia viszont megvenné a miénket a hatvanért. Legalább nem gúnyolódnának rajtunk a gyerekek, hogy összebüdösítjük az utcát ezzel a kétüteművel. Ne vágjunk bele? — Nincs annyi pénzünk — sóhajtott Kovács.— Hetvenezrünk van — felelte a felesége — csak harmincat kellene összeszedni, vagy esetleg a Palival megbeszélni, hogy azt majd részletekben adjuk meg. — És miért adja el a Pali a kocsit? — kérdezte Kovács. — Nyert egy Ladát. — Hol? — Betétkönyvsorsoláson. — Majd gondolkodom rajta — állt fel Kovács —, palántázás közben ráérek töprengeni. Ebben a pillanatban egy kocsi állt meg a ház előtt. Kövérkés, izzadtságtól zsírosan fénylő arcú ember szállt ki belőle. Apró szemei hidegen tekintettek körbe, az orra alatti kis bajusz rideggé tette az egész arcot. A jövevény harsányan kiáltott be a kerítés felett: — János! Kovács tanár úr! Itt vagy? — A Kiss Pista az! — mondta szinte egyszerre Kovács és felesége, miközben elindultak a kapu felé. — Vajon mi szél hozta erre? Kiss Pista Kovácsék évfolyamtársa volt a főiskolán. Sosem voltak különösebben jóban, Kovács mindig is kissé nehézkesnek, sőt, fafejűnek, ebből eredően makacsnak tartotta Kisst. Agresszivitása kifejezetten zavarta Kovácsot, no meg a többieket is. A diplomaosztás után néha futottak csak össze — Kovács elmélyülten foglalkozott a szaktárgyaival, tanítványai szép sikereket értek el a különböző versenyeken, Kiss viszont az úttörőmozgalom, majd a KISZ „felé orientálódott”. Továbbképzéseken találkoztak olykor, ahol Kiss elcsépelt frázisokat tartalmazó előadásokat tartott a szocialista nevelésről. Kovácsnak azért is meglepetésként szolgált hajdani évfolyamtársa jövetele, mert az elmúlt három-négy évben nem hallott felőle. — Kezedet csókolom, Ági! Szervusz, János! — lépett be a kertkapun Kiss. — Nem zavarok? — A legjobbkor jöttél — felelte Kovács —, épp az imént főtt meg a kávé, gyere, igyál. A diófa alatti padhoz vezette vendégét. Ági összeszedte a csészéket, amelyekből az előbb ittak és bement a konyhába. Hamarosan süteménynyel tért vissza s gőzölgő kávét öntött Kiss csészéjébe. — Van még egy kis tavalyi borunk. Megkóstolod? — Hát... de csak hogy meg ne haragudjatok... csak egy picit. Kocsival vagyok. — Méghozzá milyen széppel!—jegyezte meg Ági. — Milyen kocsi ez?— Opel. Opel Astra — mondta Kiss közömbösen, de mintha egy árnyalatnyi tettetés lett volna a hangjában. — Na de felvitte az Isten a dolgodat! — válaszolta Ági. — Nem az enyém, a cégé — mondta Kiss. — Csak ne szerénykedj! És milyen cégé, ha szabad kérdeznem? Kovács az asztalra tette a poharakat s az üveget. Töltött, Kissnek csak annyit, amennyit az az ujjával mutatott a pohár oldalán. — Szóval, hol vagy most? — kérdezte Kovács, az asztalhoz koppintva poharát. — Az oktatási központban — felelte Kiss. — Ebben az újban? Amiről annyi vita folyt? — Nemcsak folyt, de folyik is — tette hozzá Ági. — Igen, ebben az újban. — És ott ilyen kocsijaitok vannak? — kérdezte Kovács.—Te, mi itt az iskolában egész jól el tudnánk költeni, amibe ez kerül... — Mi az, már te is ellenzéki lettél? — Ellenzéki? Nem tudom. Azt hiszem, egyszerűen csak tanár vagyok. S mint tanár, elkeseredem, ha az iskola filléres gondokkal küszködik, míg máshol... — Kóstold meg a süteményemet — szólt közbe gyorsan Ági. — Köszönöm — nyúlt a tálhoz Kiss. — Na és mit csinálsz ott? Abban a központban? — faggatózott Kovács. — Oktatásszervező vagyok. — Oktatásszervező? Hát az mi az Isten csudája? —Kérlek, ne ízetlenkedj—felelte Kiss —, nagyon is felelősségteljes munkám van. Néha úgy érzem, most talán rajtam múlik, hogy milyenek lesznek a felnövekvő generációk. — Milyenek lesznek? — nyúlt a cigaretta után Kovács. — Azt akarom, hogy becsületesek legyenek, kitartóak, okosak. Hogy szeressék a munkát. — Szép célok, kétségtelen. De már megbocsáss — munka is lesz, amit szerethetnek majd? — Te nem bízol bennünk? — nézett méltatlankodva Kovácsra Kiss. — Mondd, mire tanítod te a gyerekeket? — Hát mire tanítanám? Matematikára meg fizikára. Tudod jól. — Nem úgy értettem. Azon kívül mire tanítod őket? He? — Azon kívül? Ugyanarra, amit te is akarsz. Hogy becsületesek legyenek, kitartóak, okosak, hogy szeressék a munkát. — Na, majd meglátjuk — mormogta maga elé Kiss. — Csak nem ellenőrizni támadt kedved? Engem, akinek jó híre van a szakmában? És éppen te, akinek mindig én súgtam a vizsgákon? — Ne veszekedjetek, gyerekek — kérlelte őket Ági. — Nem veszekszünk, csak tisztázunk bizonyos dolgokat — mondta hidegen Kiss. — Igen, ha tudni akarod, ellenőrizni is fogunk. Téged is, de mást is. Mindenkit. Nekünk mindent tudnunk kell. És ez természetes is, hiszen óriási a történelem előtt a felelősségünk. — Jó napot, tanár úr — lépett be a kapun a szomszéd, jó csomó palántával a kezében. — Elnézést a zavarásért, vártam, hogy átjön érte, de hiába. — Köszönöm — vette el az újságpapírba csavart palántákat Kovács —, mivel tartozom? — Ugyan már, tanár úr, mivel tartozna? Ki kellene dobnom, ha maga nem dugdosná el őket. Nem is zavarok tovább, még tapogatok egy kicsit a kertben — indult el kifelé. Amint kilépett az utcára, Kiss megkérdezte: — Na persze, tanítjátok a gyerekét, mi? — Nincs gyereke — lökte oda Kovács. — De még lehet — vágta rá Kiss. — Lehet. De ha lesz is, biztosan csak azért, hogy neked legyen igazad — robbant ki Kovácsból a düh. — Mennem kell — állt fel Kiss. — Köszönöm a vendéglátást. Ezután sűrűbben találkozunk. Kovácsék kikísérték az utcára, megvárták, amíg a kocsi eltűnt a saroknál. — Mire gondolsz? — kérdezte Ági Kovácsot, aki a palántákat szemlélte. — Hogy nekifogjak-e? — válaszolta Kovács. — Tudod, akármihez nyúltam ma, nem volt szerencsém. De hát miért halasztanám holnapra? Holnap talán jobb lesz? Dobozy Imre A palánták 1993. május 22. Szombat 0, az édes grund...! Szombathelyen a még belvárosnak számító Szent Márton utcát betonházak őrzik. Az egyik oldalon tízemeletesek, bennük falunyi lakóval, akiknek a zöldövezetből az a sávnyi jut, amelyet maguk ültettek — utána következik a parkoló, s a piac. A másik oldalon a szemre csinosabb, lakhatóbb OTP házak állnak, ötszázan lakják ezeket a tömböket, s minden családban legalább két gyermek ugrál. Ezt a tömböt a forgalmas Vörösmarty és Wesselényi, valamint a Kisfaludy utcák határolják. Az itt élő gyermekek szó szerint az utcán nőnek fel: nincs egy grundjuk — ó, az az édes grund! —, nincs életterük, legfeljebb a lépcsőház. Azaz az egyik oldalon, az OTP-sen volna egy lehetőség! A háztömb mögött, a Kisfaludy utca felé van egy senkiföldje, amely be is volt kerítve, amíg a kerítés tönkre nem ment. Ez a koszos, gazos terület adja hátrafelé a kilátást. Amikor már derékig ér a fű, egy évben egyszer lekaszálják, aztán a lakók ismét leshetik a koszt... Tavalyelőtt a társasház vezetősége elhatározta: felkeresi az önkormányzatot, s megkéri, segítsen itt kialakítani egy kis parkos gyermekjátszóteret. A küldöttség, majd a levél, az írásos kéreleméi is jutott a város polgármesteréhez, Wagner Andráshoz, aki szívesen fogadta az indítványt: „1991. május 20-án kelt levelüket a Városfejlesztési Bizottsággal egyeztettem, és a ház mögötti rendezetlen területen park és játszótér létesítésével egyetértek. Örömmel venném, ha az elképzelt park tervét megcsináltatnák. A megvalósításnál számítok az önök tevékeny közreműködésére... A terv birtokában várom újabb jelentkezésüket." — állt az 1991. július 2-án kelt levélben. Nagy volt az öröm! A lakók a földhivataltól megkérték a helyszínrajzot, beletervezték elképzeléseiket, s a tervet levéllel együtt három példányban elküldték az önkormányzatnak, és várták a választ, amely meg is érkezett Szilágyi István főépítész aláírásával 1992. szeptember 15-én. „A Wagner Andráshoz eljuttatott tervezeteiket a Városfejlesztési Bizottság úgy ítélte meg, hogy jó kiindulási alapot adnak egy kivitelezésre is alkalmas terv készítéséhez. Ez egyelőre azért maradt el, mert a megvalósítás az ez évi költségvetés azon részébe lett utalva, ami a város gazdasági helyzetének kedvező alakulása esetén áll rendelkezésre. A költségvetés állását a szeptemberi és októberi közgyűlés tárgyalja...” Lassan 1993 derekán járunk. Elmúlt a tavalyi ősz, és az idei tavasz, nyakunkon a nyár. A parkos játszótér ügyében nem történt semmi... — Mi nem akadékoskodni akarunk, csak szerényen kérni magunk és gyermekeink érdekében — mondja Gáspár Attiláné, a közösség műszaki ügyintézője. — Nem kellenek ide nagy tervek, nem kell nagy összeg, csak egy kis fa, néhány facsemete, meg a legkisebbeknek egy kis homok. A munkák nagy részét mi vállalnák, szívesen megcsinálnánk, hiszen lassan már egy generáció is felnő ebben a helyzetben... Újabb levél és határidő helyett remélhetőleg egy kis fűmagot is küld az önkormányzat. Az utca gyermekeinek legyen legalább egy kis zöldövezete, grundja... olyan, amilyenért a Pál utcai fiúk egyike még életét is adta...! Szakály Éva Vas Népe 11 —