Vas Népe, 1993. november (38. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-01 / 254. szám

1993. NOVEMBER 1. HÉTFŐ Hull az eső a médiára (Folytatás az 1. oldalról) Majd megtapsolták. Aztán a csendesen tüntetők átsétáltak a Kossuth térre. A pesti utca kö­zömbösen vette tudomásul, hogy megint vonul a tömeg. „Kedves Kossuth Lajos!” A Kossuth-szobor előtti ta­lapzatra alig fértek fel a fotósok. Itt olvasták fel azt a levelet, amelyet a szobornak adtak az újságírók. (Ahogy az egyik té­vés személyiség kesernyésen megjegyezte, így nagyobb az esélye, hogy az illetékesek elol­vassák és gondolkodnak rajta egy keveset.) A levél többek kö­zött azt tartalmazta, hogy „ismét baj van Magyarországon a saj­tószabadsággal. Nem az újsá­gokban, mert szabad sajtó még létezik. Hanem abban a két tájé­koztatási intézményben, melye­ket Kossuth még nem ismerhe­tett ... a magyar polgárok egyne­gyedéhez csak rajtuk keresztül jutnak el a hírek ... Magyar Rá­diónak és Magyar Televíziónak hívják ezt a két hangos-képes újságot. A baj akkor kezdődött, mikor kiderült... a szabadon vá­lasztott magyar parlament több­sége és kormánya úgy gondolta, a két intézménynek nem az em­bereket, hanem a kormánypoli­tikát kell szolgálnia. (...) Jöttek a politikai komisszárok, akik hozták a maguk komisszárjait, és innét kezdve a dolog megál­líthatatlan volt: műsorok tűntek el, sok újságírót megfosztottak a megszólalás lehetőségétől, má­sokat megfélemlítettek, és újra működik a cenzúra. A rádió meg a televízió fegyver lett a ha­talom kezében ... azok ellen irá­nyul, akikért a szabad sajtót ki­találták. A hatalom demokrati­kus ellenőrzés híján mindig tel­jes uralomra tör. (...) Nem maradt fórum az immár teljesen kipucolt Televízióban, ahonnét az ország lakói megtudhatnák például azt, hogy az oly régen várt szabadságukat ki mindenki veszélyezteti. Már a sajtósza­badságról van szó, minden de­mokrácia legfontosabb eszkö­zeinek egyikéről, mellyel a pol­gárok a hatalmat kordában tart­hatják. (...) Úgyhogy baj van, nagy baj. Várjuk segítségedet, a tőled megszokott szellemben, s válaszodat is, legkésőbb a jövő esztendő májusáig.” Ezt a levelet helyezték el a szoborcsoport egyik katonájá­nak puskáján. A szobor előtti térségről sokan átmentek a Vá­rosházára, a Charta-gyűlésre. Közjáték Hardy Mihállyal A Deák tér sarkán Hardy Mi­hály szikár sziluettje. — Még bejárok dolgozni a tévébe, nem telnek semmitte­véssel a napjaim — mondja. — Számítottak arra, hogy ennyien támogatják önöket? — Azt hiszem, nem nekünk kellett erre számítanunk, hanem azoknak, akik rólunk döntöttek. Egyébként megmondom, nem szívesen nyilatkozom. Nem tar­tom etikusnak, hogy egy fegyel­mi ügyről bármit is mondjak ad­dig, amíg tart a vizsgálat. Bizo­nyítékokról, részletekről nem szerencsés ilyen esetben be­szélni. — Az alelnök úrnak nincse­nek ilyen aggályai. — Igen, azt lehet mondani, hogy ő nem tartotta be ezt a sza­bályt, hiszen menetközben többször is nyilatkozott. Én tar­tom magam ahhoz, hogy a vizs­gálat lezárása után beszélek csak. Gyűlés, kötelező bombariadóval A tömeg nem fért be a díszte­rembe. Emberek álltak kinn a folyosókon, a díszudvaron, a lépcsőkön. Farkasházy Tivadar, mint Charta-szóvivő, felidézte az 1897-es Telefonhírmondó műsorát, mivel abban volt még lapszemle. A Charta olyan, mint az esernyő, ha szükség van rá, kinyitjuk, mondta. Azt hittük, jegyezte meg a Horthy-temetés előtt rendezett demonstrációra utalva, nem lesz nagyobb eső, mint a Vérmezőn. A médiára hulló eső alapján Magyarország a monszunövezetbe került. A Lapszemlét pedig pontosan ak­kor sikerült levenni a műsorról, amikor a koalíciós és az ellenzé­ki hírek aránya 6:1 volt. A ki­egyensúlyozottsághoz, emelte ki, úgy látszik, 7:0 kell. Balassa Péter társadalomku­tató arról beszélt, a médiahábo­rú újra és újra háttérbe szorítja az ország gondjait. Már többről van szó, nem a tévéről, a rádió­ról, hanem a korrekt választási hadjáratról. A jogállamisághoz hozzátartozik, hogy a köz tud­jon a saját dolgairól. Az időzí­tésről annyit mondott, egyálta­lán nem véletlen, hogy Antall József távollétében történtek ezek a lépések. Úgy vélte, a kormány igenis tudott mindenről. A bombariadó, ami szinte kö­telezően hozzátartozik a Charta rendezvényeihez, időben meg is érkezett. Farkasházy többszöri felszólítása ellenére sem moz­dult senki. Bánó András egy magánközleményt olvasott fel. Ebben az állt, pert indított Pálfy G. István és Császár Attila ellen rágalmazás miatt. Utalt arra, hogy akik tavaly október 23-án belefojtották a köztársasági el­nökbe a szót, még figyelmezte­tést sem kaptak, az Egyenleg munkatársait felfüggesztették és fegyelmit indítottak ellenük. Sárközy Erika, a megszünte­tett Reggel szerkesztője azt mondta, nem fogadja el a kor­mány érvelését, miszerint nem avatkozik be a tévé ügyeibe. Hankiss esetén másként történt. Kérdezzen, aki kérdezhet még, mondta, mert veszélyes indula­tok szabadultak el. Szétrobbant az újságíró-társadalom, pedig csak három közíró létezik, jó, rossz és közepes. Megszólalt Sárközi András operatőr, aki ta­valy október 23-án a kamerát kezelte. Ő is bíróság előtt kíván­ja visszaszerezni szakmai hite­lét. A tévében intézményesült a hitelrontás és a kitiltás. Úgy fo­galmazott, mi még tudunk reg­gelente tükörbe nézni. Kepes András a pénteki tévés MÚOSZ-gyűlésről számolt be. A tévések egységesen foglaltak állást abban, hogy ezt a vezetést el kell távolítani. Olyanok is egyetértettek, akiknek más a po­litikai nézetük. Ebből a Híradó nézői nem sokat láthattak, más­ról szólt a tudósítás. Mészöly Miklós a résztvevők hangsúlyos jelenlétéről beszélt. A kormány „katonásan alkot­mányellenes eszméletvesztés­ben igyekszik szüzességet imi­tálni”. Dr. Nehéz-Posony és a jog Bánó András jogi képviselő­je , dr. Nehéz-Posony István a következőket mondta: — A felfüggesztések és a fe­gyelmik ügye a közalkalmazotti törvény hatálya alá tartozik. Ki­csit messzebbről kell kezde­nem. Én egy írásomban felve­tettem, miért nem avatkozott be a Kossuth téren a rendőrség. Akkor még nem volt jogi alap, de utána a parlament határozott a tiltott jelképekről. Ezután azt vitatni, volt-e incidens tavaly október 23-án a Parlament előtt, nevetséges. Mi a fegyelmi tár­gya? Stúdióban, képmagnón montírozott szalag kézikamerá­val készítettként történő bemu­tatása. A műszerkazettát június 28-án adta át Bánó András. Ez azért fontos, mert a fegyelmi el­járást a megtörtént esettől, jelen esetben az adás napjától, számí­tott egy éven belül meg kell in­dítani. Október 23-án ez lejárt. Másik lehetőség, hogy az alapos gyanú felmerülése utáni egy hó­napon belül kell az eljárást kez­deményezni. Mi számít alapos gyanúnak? Véleményem sze­rint a kazetta bekérése. Nem­csak Bánó András ellen indult eljárás, hanem még három tévés ellen. Közülük június 28-án Hardy Mihály Pekingben volt. Egyébként elfogult vagyok, mert én képviselem Bánó And­rást a Pálfy G. István és Császár Attila elleni perben. Ezt pedig meg fogom nyerni. török Amennyiben valóra válnak az Országos Kerékpárút Háló­zatért Alapítvány tervei, úgy 1996-ban 2­100 kilométernyi kerékpárúton karikázhatunk szerte az országban. Ezzel meg­teremtődik az a feltétel, amely az egészségmegőrzés szem­pontjából oly fontos, biztonsá­gos kerékpározáshoz minden­képpen szükséges. Az Országos Kerékpárút Há­lózatért Alapítvány 1991-ben jött létre azzal a céllal, hogy tá­mogatást adjon az országos ke­­rékpárút-hálózat kiépítéséhez. Mi lehet ebben az alapítvány szerepe? — kérdeztük az alapít­vány programjának kidolgozó­jától, a Hungarosprint elnök-ve­zérigazgatójától, Kelemen Jó­zseftől. — Mi azt vállaltuk, hogy szakemberek bevonásával meg­fogalmazzuk az országos prog­ramot és elősegítjük a megvaló­sulást. A koncepció időközben elkészült. A kidolgozásban az orvostól a mérnökig, a közgaz­dászoktól az úttervezőkig min­denki részt vett. Erre alapozva 1991-ben megkezdődött a me­gyei és települési önkormány­zatok szakembereinek közre­működésével Vas, Zala, Győr- Moson-Sopron, Veszprém, Pest és Nógrád megyékben a regio­nális tanulmánytervek készíté­se. Ebben nemcsak az önkor­mányzatok vesznek részt, ha­nem minden olyan helyi szak­ember, akinek köze lehet az ügyhöz. A tervek a környezet­védelmi, egészségvédelmi, köz­­útbiztonsági, idegenforgalmi szempontok figyelembevételé­vel készülnek. Nem az íróasz­talfiókok, hanem az önkor­mányzatok számára. Ugyan az önkormányzatok az útalapból ma is pályázhatnak kerékpárút építéséhez támogatásra, ebből azonban egységes hálózat nem nagyon lesz, hiszen ezek létesí­tésénél kevésbé veszik figye­lembe a regionális elképzelése­ket. Egy biztos: a jelenlegi hely­zetben a központi pénzek szét­­forgácsolódnak. Ha a regionális terv elkészül, abból viszont már le lehet bontani az egyes közsé­gekre vonatkozó elképzelése­ket. Ezek alapdokumentumai lesznek az engedélyezési és ki­viteli terveknek, valamint a ré­giók területfejlesztési elképze­léseinek és az önkormányzatok pályázatainak. —Milyen forrásból lesz pénz az elképzelések valóra váltásá­ra, az út megépítésére? — Mivel ez több probléma­kört érint, ezáltal több szaktárca is érintett a megvalósításban, ezért helyesnek tartanánk egy kerékpárút-alap létrehozását. Ebből lehetne finanszírozni, ha nem is egyszerre, de fokozato­san a beruházás megvalósítását. Ezzel mindenképpen szeret­nénk azt megakadályozni, hogy szétforgácsolódjanak a pénzek.­­ Az eredeti koncepcióhoz képest időközben Vas megyében több új elképzelés is született, így a határ mentén az egykori műszaki zár helyén létesítendő kerékpárút, legutóbb pedig Rumban fogalmazódott meg le­hetőségként a vasút nyomvona­lán a kerékpárút-építés. Meny­nyire szentírás az eredeti prog­ram? — Nem szentírás. A változá­sok a regionális tervek készíté­sénél érvényesíthetők, fontos, hogy legyenek kapcsolódási pontok. Elvárás, hogy a kerék­párút olyan emberközpontú közlekedési feltételeket teremt­sen, amelyek a biztonságos, energiatakarékos és környezet­kímélő feltételeken túl segítik az egészség megóvását, hazánk természeti és kulturális értékei­nek jobb megismerését. — S mire válhatnak valóra a megfogalmazott elképzelések? Mikorra épül ki teljesen az or­szágos kerékpárút-hálózat? — Én nagyon bízom abban, hogy 1996-ban a kerékpár sze­relmesei már az országos kerék­­párút-hálózaton róhatják majd a kilométereket, s remélem, hogy bekapcsolódhatunk majd az eu­rópai kerékpárút-hálózatba is. E.D.Z./Pannonpress Országos kerékpárút-hálózat Biciklivel Európába Kísértetek Ma van a halottak napja. Ilyenkor úgy stílszerű, ha gomolygó köd üli meg a temetőket, s sápadt holdfény rajzolja ki a földre a sírkövek árnyékát. Megindul az eleven, lüktető embertömeg, árad a sírkertek felé, emlé­kezni, s vezekelni. Vezekelni az életért. Amit azok, akik a nehéz kövek takarásában nyugszanak, elveszítettek ré­gen. A koszorúk, a gyertyák, akárcsak a temetések pom­pája, legtöbbször nem a holtaknak szólnak, hanem az élők hiúságának. Boldogok, akik nem így, s ezért csele­kednek. S boldogok, akik hisznek. Hogy valójában nem ez a vég. Nem ez a ködös, novemberi nap, nem a csend, nem a gyertyák tétova lángja. De mit tegyenek azok, akiknek a lelkük is temető? Kó­sza árnyakkal teli, néma és hűvös kövek gyűjtőhelye, testlerakat, nyikorgó vaskapuján rémisztő felirattal: Nincs feltámadás! S mit tegyenek azok, akik éppenséggel rettegnek a feltámadástól? Mert a múlt árnyai ködként ülik meg lelküket, s az ősz nyirkos hidege szívüket fogja két marokra? Bűnök, árulások, kioltott életek falazzák mélyre kriptáikat, s miután letörtek, leszaggattak min­den pecsétet, üres szemgödrű koponyák merednek vi­gyorogva rájuk. Aki fél a haláltól, az önmagától fél. Az fél a csendtől is, fél a gondolkodástól, fél a tükörtől, mellyel reggel szembenézni kényszerül. Hogy egyszer nem a jól ismert arcot látja magával szemközt, nem azt a férfit, vagy nőt, akinek minden reggel a fogát megmossa, ha­nem valami kimondhatatlan szörnyűséget, valami iszo­nyatost, melytől irracionális félelemmel retteg evolúciós börtönében. Közhely: a kísértetek bennünk lakoznak. De a közhelyeknek általában igazuk van. — hm — O­O­O Csavar Az egyik kft telephelyén sétálgatunk az ügyvezetővel. Portrét szeretnék írni róla, hiszen pályafutása sokak számá­ra tanulságos lehet. Közben élénken figyelem az udvaron , műhelyben folyó lendületes munkát, a termelést kiszolgáló ügyes kezű dolgozókat. A tiszta, rendezett gyárudvaron sze­met szúr egy csavar. Tekintetemet sokáig „ rajta felejtem’’, mígnem jön egy munkás, aki felveszi a még használható, de rossz helyen lévő csavart. Kíváncsian követem, mi lesz a sorsa furcsa kettősüknek. A férfi a helyiség végében lévő lá­dába dobja, többi ezer társa közé. A véletlen úgy hozza, hogy másnap ismét azon a gyárud­varon megyek keresztül a megírt portréval, s megpillantom a csavar kisöccsét heverni nagyjából ugyanott. Velem szem­ben egy középkorú férfi siet művezetőjéhez, de arra azért szakít időt, hogy jó nagyot rúgjon a fránya csavarba, amely nyilván lógni akar a munkából, azért hever olyan álmosan az út közepén. Talán szóra sem lenne érdemes a két eset, ha nem lenne ekkora különbség a két munkásember csavarhoz való „vi­szonyulásában” . Első emberünk nyilván már az iskolapad­ban, de legalábbis mestere mellett megtanulta a régi igazsá­got, miszerint sok kicsi sokra megy, s a kész anyagot, amelyben emberi munka is fekszik, meg kell becsülni. A rug­dosó legfeljebb odáig jutott, hogy zavarja szemét a vélt sze­mét, különben is könnyebb belerúgni egy kis csavarba, mint lehajolni érte. Eszembe jut sok minden, ami az életben apró dolognak minősül. Nem biztos, hogy mindig a szemét az, amibe belerúgunk... Vincze o­o­o Kiteregették a szennyest (Lakatos Ferenc karikatúrája) El

Next