Vas Népe, 1994. június (39. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-25 / 146. (147.) szám
1994. JÚNIUS 25. SZOMBAT Budai RózsaFotó: K. Z. Gyermekorvosnak készült a szegedi dr. Grasselly Magdolna. Szülővárosában végzett, az álláskeresés hozta 1978-ban Szombathelyre, dr. Cholnoky Péter jó hírű osztályára. „Gondoltam, megszerzem a szakvizsgát, aztán csak javul a helyzet Szegeden. Másképp rendezte az élet. A szakvizsga előtt forgó rendszerben megismertük a gyermekgyógyászat ágait. Akkor jöttem rá, hogy én legjobban a koraszülötteket szeretem, rajtuk akarok segíteni. Benne volt ebben a döntésemben az is, hogy a koraszülött osztályon különösen meleg kollégiális légkört és szakmai igényességet éreztem. Vonzott Gagyi Dénes főorvos példája, szerettem az osztályán lenni. '82-ben szakvizsgáztam, és már nem akartam elmenni. Közben a házasságom, a kislányom is a városhoz kötött. Elvégeztem egy szakmai tanfolyamot Budapesten, dr. Katona Ferenc fejlődésneurológiai módszerét tanultam meg, a károsodás korai felismerésének módszerét. 1988-ban megszereztem a második szakvizsgát neonatológiából, az újszülöttek tanából” — ennyi a szakmai és a civil életrajz váza. Dr. Grasselly Magdolna a megyei kórház Markusovszkypályázatán másodorvosi kategóriában az idén első díjat nyert. Tanulmányában a terhességi és szülési események következményeivel, az idegrendszeri károsodással és a halállal foglalkozott. — Hol húzza meg a szakma a koraszülöttségi határt? — A 2,5 kiló alatti és a 37. hét előtt született gyermekeket tekintjük koraszülöttnek. A koraszülöttség önmagában nem jelent sérültséget, rosszabb fejlődési esélyt, csak ha egyéb tényezők is kapcsolódnak hozzá, például légzési problémák, fertőzés, agyvérzés. — Tíz év adatai milyen életkilátásokat mutatnak? — 5324 gyermeket kezeltünk tíz év alatt a koraszülött osztályon, intenzív ellátásra 1708 újszülöttnek volt szüksége, 386 csecsemőt veszítettünk el, a többiek túlélték az első nehéz időszakot. 99 gyermeknek maradt tartós, idegrendszeri, mozgási károsodása, a többiek tünetmentesen gyógyultak, jól fejlődtek. A csecsemőhalandóságon látványosan javítani úgy lehet, ha a koraszülöttek életben tartása sikeresebb a mainál. De talán az ön számára is az a nagy kérdés: érdemes-e mindenáron éltetni a 30. hét előtt világra érkező csecsemőket, az 1 kiló alattiakat? — Én azt követem és azt adom tovább, hogy minden koraszülött mellé úgy kell odaállni, hogy meg akarom menteni. Mert nem tudhatom, hogy mennyire sérült, mennyire lehet segíteni a hátrányain. Volt már nekünk 800 grammos csecsemőnk, maradandó károsodás nélkül élte túl a túl korai megszületést, már óvodába jár. Valóban igaz, hogy a csecsemőhalandóság a koraszülések nagy aránya miatt magas Magyarországon. A szakma eredménye, hogy a 31 -32. hétre világra jött, 1000 grammnál nagyobb súlyú csecsemők életben maradása sokat javult. De hadd fejtsek ki egy kis egészségügyi propagandát is: a koraszülöttség nem csak orvosi kérdés. Szoros kapcsolatban van a szülők életvitelével, az anya terhesség alatti magatartásával, dohányzási, ivási szokásával. — Növekszik a sérült csecsemők száma? — Nem, kiegyenlített, tartós az arány. Nemrég vettem részt Helsinkiben egy nemzetközi konferencián. A tendencia tartósságáról számoltak be a kollégák. A koraszülöttek 7,5 százaléka lett maradandóan sérült, ez az arány jellemző nálunk is. Benne van az eredményben a Katona Ferenc-féle felismerő, kezelő módszer terjedése. Ezzel a módszerrel, a korai reflexvizsgálatokkal meg tudjuk állapítani az átlagostól eltérő mozgási, reagálási formákat, és már néhány hetes csecsemővel megkezdjük a korrigáló, javító tornát, a szoktatást. Mert a sérült terület funkcióit az agy képes átteni más idegpályákra. Mozgássérült, értelmi fogyatékos gyermekek szüleivel beszélgetve visszatérő panasz volt, hogy a klinikáról úgy adták haza egy-két-három hónapos gyermeküket, hogy nem mondták meg nekik, mire számíthatnak. Csak hat-nyolc hónap múlva, az ülés, a fordulás, a mászás késésekor jöttek rá a szülők, hogy gyermekükkel valami baj van. Lehetséges ez? Olyan nehéz megmondani a szülőknek, hogy sérült a gyermek? — Én is találkozom azzal a véleménnyel, hogy „nem mondták meg”, pedig elképzelhetetlen, hogy a koraszülött osztályról úgy adjunk haza csecsemőt, hogy a szülővel nem beszéljük meg, mire számíthat. Sőt, hogy mit kell tennie gyermekéért. Bár az is igaz, hogy hazaadáskor csak a nagyon súlyos sérülés látható. A károsodás mértékének kiderüléséhez idő kell. De ha csak a gyanúja is fölmerül a sérülésnek, visszarendeljük a gyermeket, figyelemmel kísérjük fejlődését. Sokat gondolkodtam már, mi lehet az oka ennek a szülői „feledékenységnek”. Valószínű, hogy a szülők egy hallásra nem értik meg, amit mondunk. Vagy nem akarják tudomásul venni a bajt, hiszen csecsemőjük alszik, eszik, növekszik. Hogy a kezét görcsösen ökölben tartja, hogy a lába petyhüdt, természetesnek vélik, mert megszokták gyermeküket, és bíznak az időben. Csakhogy az idő önmagában gyenge. Attól függően, hogy milyen típusú a sérülés, különböző tornákat javaslunk. Ezek komoly szülői hozzáállást igényelnek. Napi öt alkalommal 20-25 percig kell mozgatni, forgatni, felhúzni, függeszkedésre késztetni, tornáztatni a babát, akkor is, ha sírdogál. Az ellenőrzéseken rögtön észreveszem, ha nem foglalkoztak a gyermekkel. Ha az egyszerű ültetési, függeszkedési gyakorlattól megijed, sírással reagál a gyermek, akkor bizony mulasztottak a szülők. A megmondás, a baj közlése lelkileg nehéz feladat, de sosem térek ki előle. Úgy próbálok szólni a szülőkhöz, ahogyan magam is elvárnám, ha az én kislányommal lenne baj. Megértem őket, bár igazán az ismeri a terhet, aki viseli. Jó lenne, ha orvos, gyógytornász, logopédus, konduktor együttműködve tudná segíteni a szülőt és a gyereket. Erre a nyárra azt a feladatot tűztem magam elé, hogy írok egy útmutatót a szülőknek. Éppen azért, mert az első beszélgetés lényege el szokott halványulni emlékezetükben, kezükbe adnánk egy kis füzetet. Bármikor megtalálják benne, milyen életkorban, mi a teendő, mit várhatnak el sérült gyermeküktől, mire képes és mire nem önmagától. Mindig megmenteni A koraszülöttek orvosa SORSOK A legszörnyűbb bűntett Pszichológus a gyilkos anyákrólSzínek a sötétben ~-'v Beszélgetés Koppel Anikóval, az ART '94 aranyérmes versmondójával Nagy Ildikó Anikó 23 éves. Születése óta nem lát. Mégis: imádja a verseket, szaval ünnepélyen, rendezvényen, benevez minden lehetséges versenyre, így jutott el a mozgáskorlátozottak és barátaik művészeti fesztiváljára, az — A verseket kiskoromtól fogva szeretem — mondja Anikó. — Az első nyilvános szereplésem hétéves koromban volt — házi Ki mit tud-ot rendeztek az iskolában. Megnyertem. Ott figyelt fel rám az egyik tanárom. Azt mondta, rendkívüli képességgel, eredeti adottsággal rendelkezem. Mert még a látók között is ritka, hogy valaki ilyen átéléssel, spontán kialakított hangsúlyozással verset tudjon mondani. Aztán az idő bebizonyította, hogy valóban igaza volt. Több pályázaton nyertem már, és megyek mindenhova szerepelni, ahova csak hívnak. Nekem ehhez van tehetségem. Hiszen minden ember születik valamire... Ezt azért mondom, mert nem vagyok egy kitartó típus — kivéve a verseket. Azokat nem tudom megunni soha! Sőt! Ha egy nap nem gyakorolhatok vagy nem olvashatok, belebetegszem. — Miért? Mi, vagy ki szokta megakadályozni ebben? — A „mire” azt tudom válaszolni: az idő. Az általános után ugyanis telefonkezelői szakmát tanultam. Vizsga előtt, gyakorlatok alatt nemigen tudtam szavalni. Aztán később is sokszor akadályozott az idő, amikor már Kőbányán, egy telefonközpontban dolgoztam. Két műszak volt, ráadásul gyakran órákat kellett utaznom. Később — a családom kérésére — Szombathelyre kerültem, a Vakok Intézete néven ismert szociális otthonba. Az akkori Vegyesipari Vállalatnál kaptam munkát. De mivel telefonkezelőre nem volt szükség, kitanultam a befekötő szakmát. Elég nehéz fizikai munka, nagy odafigyelést igényel, mégis szívesen csináltam és csinálom ma is. Talán azért, mert kevesebb időt vesz el. — Hogyhogy? — Reggel értünk jön a busz, csak egy műszak van (5 óra 40 perctől 12 óra 50-ig). Aztán busszal jövünk vissza is. Háromnegyed kettőkor mindig kész az ebéd, aztán az utána lévő idő már szabad... — De nem kezd el azonnal verseket leírni, tanulni, olvasni? — Nem. Ebéd után sétálgatok, tornázom — utána jönnek a versek. És a felkészítőim: Erzsi néni, a foglalkoztató nővér és Balogh József tanár úr. — Ez a felkészítés miből áll? Hogy zajlik? — A verseket Erzsi néni szokta felolvasni. Én meg csak hallgatom őket. Aztán amikor rátalálok azokra, amelyekről úgy érzem, hogy mind tartalmilag, mind formailag „nekem valók”, Braille-írással leírom a füzetembe őket. Aztán megtanulom egyenként, sorra. — Milyen módszerrel tanul? Soronként, versszakonként... — Dehogy! Úgy nem lehet kiérezni a mondanivalót, a lényeget! Egészében tanulok mindig, minden verset! Aztán felmondom Erzsi néninek, vagy valamelyik nővérnek. Nagyon sokat gyakorolunk. — Visszatérve a legutóbbi versenyre. Mesélne róla valamit? — Természetesen. A megyei vetélkedőn Csokonay Vitéz Gizella A kiskorodi Évike című versét és egy Petőfi verset szavaltam. Az eredmény már ismert. Az intézetből egyébként ketten jutottunk tovább. Társamat, Nagy Kálmánt is Balogh József költő-tanár készítette fel. Aztán jött Balatonfűzfő. Ott Pilinszky János Ne félj és Szép Ernő Gyermekjátékok című költeményét adtam elő. A megérzésem ott az volt, hogy Kálmán jobban szerepelt, mint én (fantasztikusan izgultam, azt hozzá kell tenni), ezért ő lesz a továbbjutó. Nálunk sérülteknél ugyanis nagyon kifejlődik a megérzés, vagy ha úgy tetszik, hatodik érzék. De a társam sajnos megakadt, így lettem én a „jobbik”. — Most hogyan tovább? — Az egyik vers, ami megragadott, Pilinszky János Francia fogoly, a másik pedig Csokonay Vitéz Mihály A merengőhöz. Most ezeket tanulom, gyakorlom — ezekkel indulok az országos mezőnyben. Aztán ha itt is sikerül nyerni valamit, végrehajtom a fogadásomat: megtanulom Edgar Allan Poe: A holló című versét, amely 42 versszakból áll. Egyben, egészben ezt is. Végig. Remélem, sikerül. Mint ahogy Csokonay Vitéz Gizella verséből is sikerült megtanulni, milyen a piros, a kék, a sárga, milyen egy lepke, milyen egy mező (mert én még sosem láttam), és megérteni azt, hogy ennek ellenére én is ember vagyok — csak más, mint a többiek. Cinquecento kategóriájában a legolcsóbb 774.900 Ft Szombathely, Puskás Tivadar u. 1. Tel.: 94/312-692. BUBO Iiszcsichi BT. MÁRKAKÉPVISELET SZOMBATHELY, PUSKÁS T. U. 1. TEL.: 94/312-692. (83530/10) ART '94 re is. Kimagasló eredménnyel szerepelt: a celldömölki megyei verseny után, a múlt héten Balatonfűzfőn, a dunántúli területi versenyen aranyérmet szerzett. Most az országos bemutatkozásra készül, amely szeptember 4-én Budapesten, a Petőfi csarnokban lesz. Itt a hazai közönség mellett már külföldi vendégek is jelen lesznek... ■ H NIKE SPORT PETŐFI ÜZLETHÁZ |H| Aki a legjobbat keresi! {jjjfl Szabó Margit/Ferenczy Europress A legutóbbi kámi hármas csecsemőgyilkosság nem csak a helybelieket rettentette meg. A harmincegy éves, kétgyermekes ápolónő három újszülöttjét ölte meg. Cseres Judit pszichológus bírósági ítéletek alapján vizsgálta, mi indította a gyerekgyilkos anyákat csecsemőjük megölésére. — Sajnos nem a mostani hármas csecsemőgyilkosság vezeti a hazai statisztikát. Valamikor a 70-es évek végén egy tanítónő 6 újszülöttjét ölte meg és tárolta tetemüket a lakása kamrájában, dunsztos üvegben. Tettének okára nem volt hajlandó magyarázatot adni, de nem bizonyult elmebetegnek sem. Börtönbüntetését Kalocsán töltötte, analfabéta rabtársait tanította írni-olvasni. Valószínűleg azóta már szabadult, további sorsáról semmit sem tudok, azt viszont igen, hogy újból szült, és egyik lánya gyermekorvos lett. — 1982—1991 között hány csecsemőgyilkosság történt Magyarországon ? — Pontosítom: hányra derült fény? Ugyanis korántsem biztos, hogy minden csecsemőgyilkosságról tudomást szerez az igazságszolgáltatás. Az általam vizsgált tíz esztendő alatt 168 ilyen ügyben született jogerős ítélet. Az egyikük a nyomozók kitartó vallatására beismerte, hogy első nem kívánt újszülöttjét a disznókkal etette meg, csak a második baba holttestét találták meg a nyomozók. —Az illető leányanya volt? — Férje és két kiskorú gyermeke várja szabadulását. A csecsemőgyilkosok között csaknem azonos arányban vannak férjezettek (36 %) és hajadonok (44 %). Ezekben a gyilkossági esetekben nem az édesanya és a gyerek kapcsolata a meghatározó, hanem az anya és az apa viszonya. A házaspárok még általában az esküvő előtt megegyeznek, hogy hány gyermeket szeretnének. Az esetek többségében kettőben maradnak, és ha ennél több sikeredik, rendszerint a férj vagy az anyós adja ki a parancsot: csinálj vele amit akarsz, de nekünk nem kell! És az asszonyok egy része szorult helyzetében megteszi azt, amire korábban még legrosszabb álmában sem mert gondolni. A másfél száznál több csecsemőgyilkos közül csak egyetlenegy bizonyult elmebetegnek, számára börtön helyett kényszergyógykezelést rendeltek el. Hogy a kámi ápolónő beszámítható-e, azt majd az elmeszakértői vizsgálat állapítja meg. Ez az ügy ismételten arra hívja fel a figyelmet, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek a nem kívánt terhességüket kihordó aszszonyok. Miért a csecsemőgyilkosság az egyetlen megoldás? Hol vannak az anyaotthonok, ahová befogadnák a kismamát? Továbbmegyek: mi a helyzet a szexuális felvilágosítással? Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy egy egészségügyben dolgozó asszony miért nem védekezik a nem kívánt terhesség ellen? Bármilyen ítélet születik is, ezekre a kérdésekre a bíróság nem adhat választ. ek