Vas Népe, 1994. június (39. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-25 / 146. (147.) szám

1994. JÚNIUS 25. SZOMBAT Budai Rózsa­­­Fotó: K. Z. Gyermekorvosnak készült a szegedi dr. Grasselly Magdol­na. Szülővárosában végzett, az álláskeresés hozta 1978-ban Szombathelyre, dr. Cholnoky Péter jó hírű osztályára. „Gon­doltam, megszerzem a szak­vizsgát, aztán csak javul a hely­zet Szegeden. Másképp rendez­te az élet. A szakvizsga előtt for­gó rendszerben megismertük a gyermekgyógyászat ágait. Ak­kor jöttem rá, hogy én legjobban a koraszülötteket szeretem, raj­tuk akarok segíteni. Benne volt ebben a döntésemben az is, hogy a koraszülött osztályon különösen meleg kollégiális légkört és szakmai igényességet éreztem. Vonzott Gagyi Dénes főorvos példája, szerettem az osztályán lenni. '82-ben szak­vizsgáztam, és már nem akar­tam elmenni. Közben a házassá­gom, a kislányom is a városhoz kötött. Elvégeztem egy szakmai tanfolyamot Budapesten, dr. Katona Ferenc fejlődésneuroló­giai módszerét tanultam meg, a károsodás korai felismerésének módszerét. 1988-ban megsze­reztem a második szakvizsgát neonatológiából, az újszülöttek tanából” — ennyi a szakmai és a civil életrajz váza. Dr. Grasselly Magdolna a megyei kórház Markusovszky­­pályázatán másodorvosi kate­góriában az idén első díjat nyert. Tanulmányában a terhességi és szülési események következ­ményeivel, az idegrendszeri ká­rosodással és a halállal foglal­kozott. — Hol húzza meg a szakma a koraszülöttségi határt? — A 2,5 kiló alatti és a 37. hét előtt született gyermekeket te­kintjük koraszülöttnek. A kora­­szülöttség önmagában nem je­lent sérültséget, rosszabb fejlő­dési esélyt, csak ha egyéb ténye­zők is kapcsolódnak hozzá, például légzési problémák, fer­tőzés, agyvérzés. — Tíz év adatai milyen élet­kilátásokat mutatnak? — 5324 gyermeket kezel­tünk tíz év alatt a koraszülött osztályon, intenzív ellátásra 1708 újszülöttnek volt szüksé­ge, 386 csecsemőt veszítettünk el, a többiek túlélték az első ne­héz időszakot. 99 gyermeknek maradt tartós, idegrendszeri, mozgási károsodása, a többiek tünetmentesen gyógyultak, jól fejlődtek.­­ A csecsemőhalandóságon látványosan javítani úgy lehet, ha a koraszülöttek életben tar­tása sikeresebb a mainál. De ta­lán az ön számára is az a nagy kérdés: érdemes-e mindenáron éltetni a 30. hét előtt világra ér­kező csecsemőket, az 1 kiló alat­tiakat? — Én azt követem és azt adom tovább, hogy minden ko­raszülött mellé úgy kell odaáll­ni, hogy meg akarom menteni. Mert nem tudhatom, hogy mennyire sérült, mennyire lehet segíteni a hátrányain. Volt már nekünk 800 grammos csecse­mőnk, maradandó károsodás nélkül élte túl a túl korai meg­születést, már óvodába jár. Va­lóban igaz, hogy a csecsemőha­landóság a koraszülések nagy aránya miatt magas Magyaror­szágon. A szakma eredménye, hogy a 31 -32. hétre világra jött, 1000 grammnál nagyobb súlyú csecsemők életben maradása sokat javult. De hadd fejtsek ki egy kis egészségügyi propagan­dát is: a koraszülöttség nem csak orvosi kérdés. Szoros kap­csolatban van a szülők életvite­lével, az anya terhesség alatti magatartásával, dohányzási, ivási szokásával. — Növekszik a sérült csecse­mők száma? — Nem, kiegyenlített, tartós az arány. Nemrég vettem részt Helsinkiben egy nemzetközi konferencián. A tendencia tar­tósságáról számoltak be a kollé­gák. A koraszülöttek 7,5 száza­léka lett maradandóan sérült, ez az arány jellemző nálunk is. Benne van az eredményben a Katona Ferenc-féle felismerő, kezelő módszer terjedése. Ezzel a módszerrel, a korai reflexvizs­gálatokkal meg tudjuk állapíta­ni az átlagostól eltérő mozgási, reagálási formákat, és már né­hány hetes csecsemővel meg­kezdjük a korrigáló, javító tor­nát, a szoktatást. Mert a sérült terület funkcióit az agy képes át­­teni más idegpályákra.­­ Mozgássérült, értelmi fo­gyatékos gyermekek szüleivel beszélgetve visszatérő panasz volt, hogy a klinikáról úgy adták haza egy-két-három hónapos gyermeküket, hogy nem mond­ták meg nekik, mire számíthat­nak. Csak hat-nyolc hónap múl­va, az ülés, a fordulás, a mászás késésekor jöttek rá a szülők, hogy gyermekükkel valami baj van. Lehetséges ez? Olyan ne­héz megmondani a szülőknek, hogy sérült a gyermek? — Én is találkozom azzal a véleménnyel, hogy „nem mond­ták meg”, pedig elképzelhetet­len, hogy a koraszülött osztály­ról úgy adjunk haza csecsemőt, hogy a szülővel nem beszéljük meg, mire számíthat. Sőt, hogy mit kell tennie gyermekéért. Bár az is igaz, hogy hazaadáskor csak a nagyon súlyos sérülés lát­ható. A károsodás mértékének kiderüléséhez idő kell. De ha csak a gyanúja is fölmerül a sé­rülésnek, visszarendeljük a gyermeket, figyelemmel kísér­jük fejlődését. Sokat gondol­kodtam már, mi lehet az oka en­nek a szülői „feledékenység­­nek”. Valószínű, hogy a szülők egy hallásra nem értik meg, amit mondunk. Vagy nem akar­ják tudomásul venni a bajt, hi­szen csecsemőjük alszik, eszik, növekszik. Hogy a kezét gör­csösen ökölben tartja, hogy a lába petyhüdt, természetesnek vélik, mert megszokták gyer­meküket, és bíznak az időben. Csakhogy az idő önmagában gyenge. Attól függően, hogy milyen típusú a sérülés, külön­böző tornákat javaslunk. Ezek komoly szülői hozzáállást igé­nyelnek. Napi öt alkalommal 20-25 percig kell mozgatni, for­gatni, felhúzni, függeszkedésre késztetni, tornáztatni a babát, akkor is, ha sírdogál. Az ellen­őrzéseken rögtön észreveszem, ha nem foglalkoztak a gyermek­kel. Ha az egyszerű ültetési, függeszkedési gyakorlattól megijed, sírással reagál a gyer­mek, akkor bizony mulasztottak a szülők. A megmondás, a baj közlése lelkileg nehéz feladat, de sosem térek ki előle. Úgy próbálok szólni a szülőkhöz, ahogyan magam is elvárnám, ha az én kislányommal lenne baj. Megértem őket, bár igazán az ismeri a terhet, aki viseli. Jó len­ne, ha orvos, gyógytornász, lo­gopédus, konduktor együttmű­ködve tudná segíteni a szülőt és a gyereket. Erre a nyárra azt a feladatot tűztem magam elé, hogy írok egy útmutatót a szü­lőknek. Éppen azért, mert az el­ső beszélgetés lényege el szo­kott halványulni emlékezetük­ben, kezükbe adnánk egy kis fü­zetet. Bármikor megtalálják benne, milyen életkorban, mi a teendő, mit várhatnak el sérült gyermeküktől, mire képes és mire nem önmagától. Mindig megmenteni A koraszülöttek orvosa SORSOK A legszörnyűbb bűntett Pszichológus a gyilkos anyákrólSzínek a sötétben ~-'v Beszélgetés Koppel Anikóval, az ART '94 aranyérmes versmondójával Nagy Ildikó Anikó 23 éves. Születése óta nem lát. Mégis: imádja a verseket, szaval ünnepélyen, rendezvényen, benevez minden lehetséges versenyre, így jutott el a mozgáskorlátozottak és barátaik művészeti fesztiváljára, az — A verseket kiskoromtól fogva szeretem — mondja Ani­kó. — Az első nyilvános szerep­lésem hétéves koromban volt — házi Ki mit tud-ot rendeztek az iskolában. Megnyertem. Ott fi­gyelt fel rám az egyik tanárom. Azt mondta, rendkívüli képes­séggel, eredeti adottsággal ren­delkezem. Mert még a látók kö­zött is ritka, hogy valaki ilyen átéléssel, spontán kialakított hangsúlyozással verset tudjon mondani. Aztán az idő bebizo­nyította, hogy valóban igaza volt. Több pályázaton nyertem már, és megyek mindenhova szerepelni, ahova csak hívnak. Nekem ehhez van tehetségem. Hiszen minden ember születik valamire... Ezt azért mondom, mert nem vagyok egy kitartó tí­pus — kivéve a verseket. Azo­kat nem tudom megunni soha! Sőt! Ha egy nap nem gyakorol­hatok vagy nem olvashatok, be­lebetegszem. — Miért? Mi, vagy ki szokta megakadályozni ebben? — A „mire” azt tudom vála­szolni: az idő. Az általános után ugyanis telefonkezelői szakmát tanultam. Vizsga előtt, gyakor­latok alatt nemigen tudtam sza­valni. Aztán később is sokszor akadályozott az idő, amikor már Kőbányán, egy telefonközpont­ban dolgoztam. Két műszak volt, ráadásul gyakran órákat kellett utaznom. Később — a családom kérésére — Szombat­helyre kerültem, a Vakok Inté­zete néven ismert szociális ott­honba. Az akkori Vegyesipari Vállalatnál kaptam munkát. De mivel telefonkezelőre nem volt szükség, kitanultam a befekötő szakmát. Elég nehéz fizikai munka, nagy odafigyelést igé­nyel, mégis szívesen csináltam és csinálom ma is. Talán azért, mert kevesebb időt vesz el. — Hogyhogy? — Reggel értünk jön a busz, csak egy műszak van (5 óra 40 perctől 12 óra 50-ig). Aztán busszal jövünk vissza is. Há­romnegyed kettőkor mindig kész az ebéd, aztán az utána lé­vő idő már szabad... — De nem kezd el azonnal verseket leírni, tanulni, olvas­ni? — Nem. Ebéd után sétálga­tok, tornázom — utána jönnek a versek. És a felkészítőim: Erzsi néni, a foglalkoztató nővér és Balogh József tanár úr. — Ez a felkészítés miből áll? Hogy zajlik? — A verseket Erzsi néni szokta felolvasni. Én meg csak hallgatom őket. Aztán amikor rátalálok azokra, amelyekről úgy érzem, hogy mind tartalmi­lag, mind formailag „nekem va­lók”, Braille-írással leírom a fü­zetembe őket. Aztán megtanu­lom egyenként, sorra. — Milyen módszerrel tanul? Soronként, versszakonként... — Dehogy! Úgy nem lehet kiérezni a mondanivalót, a lé­nyeget! Egészében tanulok mindig, minden verset! Aztán felmondom Erzsi néninek, vagy valamelyik nővérnek. Nagyon sokat gyakorolunk. — Visszatérve a legutóbbi versenyre. Mesélne róla vala­mit? — Természetesen. A megyei vetélkedőn Csokonay Vitéz Gi­zella A kiskorodi Évike című versét és egy Petőfi verset sza­valtam. Az eredmény már is­mert. Az intézetből egyébként ketten jutottunk tovább. Társa­mat, Nagy Kálmánt is Balogh József költő-tanár készítette fel. Aztán jött Balatonfűzfő. Ott Pi­linszky János Ne félj és Szép Er­nő Gyermekjátékok című költe­ményét adtam elő. A megérzé­sem ott az volt, hogy Kálmán jobban szerepelt, mint én (fan­tasztikusan izgultam, azt hozzá kell tenni), ezért ő lesz a tovább­jutó. Nálunk sérülteknél ugyan­is nagyon kifejlődik a megérzés, vagy ha úgy tetszik, hatodik ér­zék. De a társam sajnos meg­akadt, így lettem én a „jobbik”. — Most hogyan tovább? — Az egyik vers, ami megra­gadott, Pilinszky János Francia fogoly, a másik pedig Csokonay Vitéz Mihály A merengőhöz. Most ezeket tanulom, gyakor­lom — ezekkel indulok az or­szágos mezőnyben. Aztán ha itt is sikerül nyerni valamit, végre­hajtom a fogadásomat: megta­nulom Edgar Allan Poe: A holló című versét, amely 42 versszak­ból áll. Egyben, egészben ezt is. Végig. Remélem, sikerül. Mint ahogy Csokonay Vitéz Gizella verséből is sikerült megtanulni, milyen a piros, a kék, a sárga, milyen egy lepke, milyen egy mező (mert én még sosem láttam), és megérteni azt, hogy ennek ellenére én is ember vagyok — csak más, mint a többiek. Cinquecento kategóriájában a legolcsóbb 774.900 Ft Szombathely, Puskás Tivadar u. 1. Tel.: 94/312-692. B­UBO Iiszcsichi BT. MÁRKAKÉPVISELET SZOMBATHELY, PUSKÁS T. U. 1. TEL.: 94/312-692. (83530/10) ART '94 re is. Kimagasló eredménnyel szerepelt: a celldömölki megyei verseny után, a múlt héten Balatonfűzfőn, a dunántúli területi versenyen aranyérmet szerzett. Most az országos bemutatkozásra készül, amely szeptember 4-én Budapesten, a Petőfi csarnokban lesz. Itt a hazai kö­zönség mellett már külföldi vendégek is jelen lesznek... ■ H NIKE SPORT PETŐFI ÜZLETHÁZ |H| Aki a legjobbat keresi! {jjjfl Szabó Margit/Ferenczy Europress A legutóbbi kámi hármas csecsemőgyilkosság nem csak a helybelieket rettentette meg. A harmincegy éves, kétgyermekes ápolónő három újszülöttjét ölte meg. Cseres Judit pszichológus bírósági ítéletek alapján vizs­gálta, mi indította a gyerekgyil­kos anyákat csecsemőjük meg­ölésére. — Sajnos nem a mostani hár­mas csecsemőgyilkosság vezeti a hazai statisztikát. Valamikor a 70-es évek végén egy tanítónő 6 újszülöttjét ölte meg és tárolta tetemüket a lakása kamrájában, dunsztos üvegben. Tettének okára nem volt hajlandó magya­rázatot adni, de nem bizonyult elmebetegnek sem. Börtönbün­tetését Kalocsán töltötte, analfa­béta rabtársait tanította írni-ol­­vasni. Valószínűleg azóta már szabadult, további sorsáról sem­mit sem tudok, azt viszont igen, hogy újból szült, és egyik lánya gyermekorvos lett. — 1982—1991 között hány csecsemőgyilkosság történt Magyarországon ? — Pontosítom: hányra derült fény? Ugyanis korántsem biz­tos, hogy minden csecsemőgyil­­kosságról tudomást szerez az igazságszolgáltatás. Az általam vizsgált tíz esztendő alatt 168 ilyen ügyben született jogerős ítélet. Az egyikük a nyomozók kitartó vallatására beismerte, hogy első nem kívánt újszülött­jét a disznókkal etette meg, csak a második baba holttestét talál­ták meg a nyomozók. —Az illető leányanya volt? — Férje és két kiskorú gyer­meke várja szabadulását. A cse­csemőgyilkosok között csak­nem azonos arányban vannak férjezettek (36 %) és hajadonok (44 %). Ezekben a gyilkossági esetekben nem az édesanya és a gyerek kapcsolata a meghatáro­zó, hanem az anya és az apa vi­szonya. A házaspárok még álta­lában az esküvő előtt meg­egyeznek, hogy hány gyerme­ket szeretnének. Az esetek többségében kettőben marad­nak, és ha ennél több sikeredik, rendszerint a férj vagy az anyós adja ki a parancsot: csinálj vele amit akarsz, de nekünk nem kell! És az asszonyok egy része szorult helyzetében megteszi azt, amire korábban még leg­rosszabb álmában sem mert gondolni. A másfél száznál több cse­csemőgyilkos közül csak egyet­lenegy bizonyult elmebetegnek, számára börtön helyett kény­szergyógykezelést rendeltek el. Hogy a kámi ápolónő beszámít­ható-e, azt majd az elmeszakér­tői vizsgálat állapítja meg. Ez az ügy ismételten arra hívja fel a fi­gyelmet, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek a nem kí­vánt terhességüket kihordó asz­­szonyok. Miért a csecsemőgyil­kosság az egyetlen megoldás? Hol vannak az anyaotthonok, ahová befogadnák a kismamát? Továbbmegyek: mi a helyzet a szexuális felvilágosítással? Számomra egyszerűen érthetet­len, hogy egy egészségügyben dolgozó asszony miért nem vé­dekezik a nem kívánt terhesség ellen? Bármilyen ítélet születik is, ezekre a kérdésekre a bíróság nem adhat választ. ek

Next