Vas Népe, 1994. szeptember (39. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-19 / 219. szám
D Van-e helye Istennek az univerzumban? Kósa Tamás Új elmélet: a mi világunk csak kísérőjelenség Az eseményről tudósító újságíróknak az volt az érzésük: a tudós urak annyi „űrtörvényt”, elméletet, folyamatot ismernek, hogy ebben a fantasztikus szervezettségű gépezetben már nem marad hely Isten számára... Kissé frivol a kijelentés, a tudósok meg is hökkennek, ha a Teremtő helyét kellene meghatározniuk a Mindenségben. Márpedig a fura kijelentés tényleg igaz: a részecskéktől a szuperhalmazokig minden hely „foglalt” az univerzumban, Istennek nem szorítottak helyet a tudományok. Inkább csak olyan összefüggésben emlegetik, amikor valamilyen jelenség nem illeszkedik a fizikai törvényekhez, s azt mondják rá: „Ez isteni szeszély”. A kozmológusok tényleg szívesebben beszélnek szuperszimmetrikus kvantummező-elméletekről, vitatkoznak a Hubble állandó értékeiről, de a jóistent kihagyják a játékból. Őrült zsenik keresik a válaszokat a legbonyolultabb — s alkalmasint a legfölöslegesebb — kérdésekre, valóságos papi rendet alkotnak teleszkópjaikkal, komputereikkel, amelyek szinte Istent helyettesítik. A kvantumkozmológusok (a kvantumelmélet a makro- és a mikrovilág egységes leírására tesz kísérletet) zárt szektája új elmélet felfedezését tette közzé világok létrehozására; más csillagászok arról vitatkoztak, hogy a tejútrendszerek inkább egy svájci sajt vagy egy gomba alakjában csomósodnak. A világűrkutatók közül a leglelkesítőbb bejelentést azok tették, akik a Cobe műhold felvételei alapján afféle „pillanatképet” adtak a világ feltételezett első pillanatáról, az ősrobbanásról. Talán ezzel sikerült a kutatóknak először bepillantani a teremtés művébe. A kép határozott foltokat mutat a kozmikus háttérsugárzásban, amit az ősrobbanás „visszhangjának” tartanak. Ezek a foltok a korai univerzum sűrűségkülönbségeinek nyomai. Később ezekből alakultak ki a tejútrendszerek, a galaxishalmazok, a szuperhalmazok. Nem csoda hát, hogy sok csillagász „új kopernikuszi forradalomról” beszél a szakmában. A Cube képei pedig mintha alátámasztanának egy régi elméletet: az általunk megfigyelhető csillagok, csillagrendszerek a mienktől egészen eltérő, láthatatlan anyagú rendszerek „habkoronái” csak, vagyis a lényeg egészen másutt lenne, nem itt a mi világunkban... Ezt támaszthatja alá, hogy látható univerzumunk kilencven százalékát sem fedeztük még fel. A régi asztronómia a Földet tekintette a világ központjának, aztán kiderült, hogy a megismerhető világnak csak a perifériája jutott nekünk, most pedig a kozmológia még tovább „száműz” bennünket: kiderül, hogy az anyagi világ csak valami sokkal fontosabbnak a kísérő-, vagy mellékjelensége. A konzervatívok megriadnak e forradalmi hangoktól, szerintük a kutatás Istenről alkotott képünket veszélyezteti. Vádolják a részecske fizikát és a csillagászatot, amely újra meg akarja rendíteni a hivatalos világképet. Hol marad helye az isteni akaratnak, ha a fizika egészen a „teremtés” pillanatáig vissza tudja követni a világ létrejöttét? — aggódnak. A vatikáni csillagász (jezsuita atya), William Stoeger azon fáradozik, hogy összhangba hozza a bibliai teremtéselméletet és az ősrobbanás elméletét. Azt mondja: „Az ősrobbanás ismerete megnemesítette Isten képét”. Ő is, és sok más tudós kereste a tudomány útvesztőiben az Istennek tulajdonítható megnyilvánulásokat. Nem találták. „Isten számára még az a lehetőség maradt, hogy törvényeket alkosson, amelyek igazgatják a világot — fogalmazta meg Paul Davies brit kozmológus. „És az Úr a teremtés aktusától csak malmozik?” — fűzi tovább gondolatát. A tudósok ma már — elvben — valóban a világ keletkezésének pillanatáig eljutottak. Addig a tízmilliárd fokos „levesig”, amiből egykor a csillagok fő alkotórészei kialakultak. A legbecsvágyóbb kutatók azonban ennek az első pillanatnak a titkait is meg akarják fejteni. Keresik azt a matematikailag bizonyítható világformát, azt a bizonyítékot, amely az egyetlen kialakulási lehetőség. „Isten azt az univerzumot teremtette, amelyet neki a matematika alkotni engedett” — fejezte ki a tudományban hívők álláspontját Nancy Murphy brit filozófusnő. Kétévente rendezik meg a kozmológusok tudományos kongresszusát, amelynek neve Texas-szimpózium. A legutóbbit — bár nem Texasban található — San Franciscóban tartották. Most is ott volt a szakma színejava. Megjelent például a legtöbbet emlegetett űrkutató-fizikus, a szinte teljesen béna, csak beszédkomputerrel kommunikáló Stephen Hawking, aki rendkívül izgalmas dolgokról beszélt. Elmondta: ha az elképzelt ősrobbanással ellentétes folyamat megkezdődne, elképzelhető, hogy az univerzumban akkor megfordulna az idő, s visszafelé telne... Múlt századi Isten-ábrázolás Hawking: Az idő visszafelé is „folyhat”... Nagy Ildikó CSODA — tág fogalom. Volt, van és lesz. Mindig és mindenkor. Csak az elfogadás ok-okozati magyarázatának keresése más. A legjobb példát erre napjaink sok megmagyarázhatatlan ténye, a sok parajelenség, ufólátás és sok egyéb dolog adja. Vajon hogyan vélekednek az egyházak a parajelenségekről, a régi és az „új” csodákról? HORVÁTH JÓZSEF római katolikus lelkész, a szombathelyi Katolikus Továbbképző Intézet igazgatója: — Válasszuk ketté a témákat! Először néhány gondolatot szeretnék elmondani a parajelenségekről általában, majd aztán a csodáról. Tudomásom szerint a parajelenségekkel kapcsolatban hivatalos állásfoglalás a római katolikus egyház részéről még nem hangzott el. Viszont kinek-kinek meglehet a maga véleménye, s én is most ezt mondom. Lelkiismeretem szerint ez szinkronban van más egyházakhoz és a katolikus egyházhoz tartozók álláspontjával. Mindenekelőtt hangsúlyozni szeretném, hogy az úgynevezett parajelenségeket nem szabad természetfölötti jelenségként kezelni. Természetes megnyilatkozások, amelyekhez adott esetben nagyon sokat hozzátesz az emberi fantázia. Ezeknek a magja valahol mindig egy természetes jelenség, amelynek nyitjára még nem jöttek rá, de előbb-utóbb biztosan megmagyarázható lesz. A parajelenségeknek ez a nagy „kereslete és piaca” hazánkban hamarosan le fog csitulni. A racionálisan gondolkodók úgyis rájönnek arra, hogy itt természetes okokat kell keresni. —Ez a nézet az egész univerzumra vonatkozik? —Inkább úgy mondanám: az egész teremtett világra, amelynek a föld is egy parányi része. Amíg tudományosan be nem bizonyosodik, hogy bárhol a világban értelmes lények élnek, csak feltételezni lehet. Sokszor az jut eszembe, ma is éppen úgy van, mint például az ókori görögöknél. Akkor ők az Olimposzon helyezték el az istenek tartózkodási helyét, a mai ember pedig hasonlóképpen valahova a világegyetembe, vagy más dimenzióba teszi az ufonauták létezését. Lehetséges, hogy néhány száz év múlva mosolyognak a mai emberek naivságán. Egy bizonyos, hogy a természetben léteznek olyan erők és energiák, amelyeket még nem fedeztünk fel. Azt is el tudom fogadni, hogy az emberben is lehetnek ki nem fejlődött képességek, például a távolbalátás, távolbaérzés. El tudom képzelni, hogy ennek a készségnek a fejlődése valamikor visszaszorult, csökevényessé vált egy másik javára. Más képességek bontakoztak ki helyette, elsősorban olyanok, amelyekre az embernek a létfenntartásához szüksége volt, így van ez az állatvilágban is. Ezért az éjjel vadászó állatnak a legérzékenyebb a szaglása, míg a magasban keringő sasnak vagy más ragadozó madárnak a látása. Minden jelenséggel kapcsolatban törekszem az objektív igazság alapján állást foglalni. A döntő az, hogy tudományosan bizonyítható-e, vagy csak az emberi fantázia szüleménye. —Ezek szerint a természetfeletti dolgokból ön nem fogad el semmit? — Én eddig nem természetfölötti, hanem természetes jelenségekről beszéltem! Azt a természetfölötti valóságot, amelyről a kinyilatkoztatás beszél — elfogadom. Ez az elfogadás objektív valóságokra épül: a Bibliában és a szent hagyományban ránk maradt isteni üzenetre. Mindig ideges leszek akkor, ha Istent, vagy Istennel kapcsolatos dolgokat a parajelenségek mögé kevernek. — Akkor hova sorolhatjuk a csodákat? — Egy biztos: a parajelenség nem csoda, és a csoda nem parajelenség. Először mindig a fogalmat kell tisztázni. A csoda olyan érzékelhető esemény, amelynek közvetlen szerzője az Isten. A keresztény teológia a rendkívüli, természetfölötti okokra visszavezethető jelenségeket mind a mai napig a hit által megvilágított értelem fényében magyarázza. Olvashatunk csodákról a Bibliában, a Mária-jelenések helyén történt, emberileg meg nem magyarázható gyógyulásokról. A szentek életrajzában is olvashatunk csodákról. Egy rövid interjú keretében nincs mód arra, hogy mindezekről részletesen beszéljek. Csupán néhány gondolatot szeretnék felvetni, amelyeken érdemes elgondolkodni. A csodák eszköztelenek. Jézus például szavának erejével gyógyít és halottakat támaszt fel. Nem egyszer megjegyzi: „mindez azért történt, hogy higgyetek”. Názáreti látogatása alkalmából például az ottaniak hitetlensége miatt nem tudott csodát tenni. Mindezek alapján csoda csak ott jöhet létre, ahol Isten ezáltal valamit bizonyítani akar, illetve ahol megvan a hit az Isten erejében. Ez nem azonos a hiszékenységgel, vagy a „szeretném, ha megtörténne” elfogadásával. Érdemes odafigyelni — egyebek közt — a már említett lourdes-i csodákra is. Itt állandó — hívőkből és nem hívőkből álló — orvosi bizottság működik. E testület jogosult megállapítani, hogy a gyógyulás nem magyarázható természetes módon. Az újkori szentek közül Pio atyát említeném, akinek az életében olyan megnyilatkozások voltak, amelyek alapos vizsgálatot igényelnek. Hiszen bizonyos mértékig már a parajelenségek körébe is tartoznak. Például a bilokáció (egyszerre két helyen lenni), vagy az ember múltjának és jövőjének meglátása. Ha ezeket „természetfölötti” látószögből nézem, úgy értelmezem, hogy Isten felhasználta ennek az embernek a rendkívüli képességét arra, hogy célját megvalósítsa. Ebből is tisztán és világosan látszik, mi az, ami természetfölötti, és mi az, ami természetes és igaz. Egyházak a „csodákról” 1. „Ezeket a dolgokat nem szabad természetfölötti jelenségként kezelni” ISMERETLEN FÖLD 1994. SZEPTEMBER 17. SZOMBAT Sauter professzor más úton jár? „Mindvégig melegen nézett és szeretetteljesen mosolygott!” Nagy Ildikó DR. JOHANNES SAUTERREL, a Németországból érkezett neves professzorral egy nemzetközi szakmai kongresszuson találkozhatott a magyar közönség. Ismertette, hogyan lehet gyógyítani metafizikával, vagyis a filozófiának a tapasztalat határain túli, az érzékeinkkel fel nem fogható kérdéseket tárgyaló részével. Aztán a kongresszus közönségével megtapasztaltatta, milyen is a krisztusi hit, milyen a magas szintű szellemi erő. (Mert belőle — még a legtapasztaltabb szakemberek szerint is — ez árad, és ő már a megvilágosodás útján jár!) Miután tenyereit az ég felé emelte, stigmajelek látszódtak rajta. Amikor pedig fémtárgyat tett maga mellé — az tudati hatásra meghajolt! Ezek után ismertette filozófiáját, amelyet a test—szellem—lélek egysége ad. Ám ez az egység több kis részből áll, ugyanis minden szervnek megvan a maga rezgése, más néven a „külön lelke”. Ahhoz, hogy ez egységes legyen, jóban kell lennünk önmagunkkal és a Teremtővel. De hogyan csináljuk ezt? Sauter professzor azt is megmutatta: JOBB KEZÜNKET a szívcsakrára, vagyis a szegycsontra kell helyezni, bal tenyerünket pedig az ég felé. Aztán hetet lélegzünk. A hetes ugyanis a teremtő száma. Ilyenkor áll helyre a test-lélek egység bennünk. Mindezt azért lényeges az embereknek maguknak csinálni, mert ha más teszi meg helyettük — például egy természetgyógyász — az csak bizonyos ideig hat. Hogy miért? Mert „szétziláltságunkat” környezeti hatások okozzák. És ha az egyensúly kialakulása után visszamegyünk a számunkra stresszt okozó helyre — egy idő után megszűnik a hatás. Mehetünk vissza a „helyreállításért”! Aztán ilyen a gyengeség is. Ha valaki sokszor mondja magának, hogy erőtlen, fáradt—az is lesz. S ilyenkor akár egy ujjal is le lehet szorítani kezeit. Ám aki erősíti magában a legyőzhetetlenséget, a szilárd erőt, a belső hitet—azt még két-három ember sem tudja megmozdítani! Ám ez a hit nem lehet negatív célú — csak pozitív és őszinte! Aztán az életünk... Az meg olyan legyen, hogy mindig fel merjünk nézni Teremtőnkre! A PROFESSZOR tehát tanít. Előadásokat tart, emberekkel beszélget, miközben metafizikai módszerekkel gyógyít. Ez az egyik arca. A másik meg, ahogy él! A KÉRDÉSEKRE (és kérésekre) ugyanis elmesélte, hogy amikor reggel felébred, először is köszönti önmagát. Szól magához, de jó, hogy élsz, jó, hogy létezel. Aztán az egyes szervek következnek. Hol a veséjét kéri meg a gyorsabb kiválasztásra, hol a májat a hatékonyabb raktározásra, hol az immunrendszerének „szól”, a mai napon rá lesz nagy szükség és így tovább. Aztán lelkével teremt kapcsolatot, majd Istenhez küld egy fohászt. Majd körülnéz, és örömmel mond köszönetet mindenért. Örül a napnak, az esőnek, a télnek, a nyárnak... Hiszen mindenben van valami szép, valami jó. És Sauter professzor mindig a jónak örül, így teste-lelke harmóniában van, s nincs akadály benne, hogy rálépjen a szellemi útra. S MINT AZ ARCA is mutatja—ő valóban rálép. Sugárzik róla az elégedettség, a nyugalom, a belső béke... Pedig semmi rendhagyó nincs rajta. Átlagos alkat, kicsit hosszúkás, sima bőrű arc, barna haja majdnem a válláig ér... EGYEDÜL az volt szokatlan benne, hogy mindig, mindenkire melegen, szeretetteljesen nézett, és még ha nem beszélt is , mosolygott.