Vas Népe, 1994. szeptember (39. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-19 / 219. szám

D Van-e helye Istennek az univerzumban? Kósa Tamás Új elmélet: a mi világunk csak kísérőjelenség Az eseményről tudósító új­ságíróknak az volt az érzésük: a tudós urak annyi „űrtörvényt”, elméletet, folyamatot ismernek, hogy ebben a fantasztikus szer­vezettségű gépezetben már nem marad hely Isten számára... Kis­sé frivol a kijelentés, a tudósok meg is hökkennek, ha a Teremtő helyét kellene meghatározniuk a Mindenségben. Márpedig a fura kijelentés tényleg igaz: a részecskéktől a szuperhalmazo­kig minden hely „foglalt” az univerzumban, Istennek nem szorítottak helyet a tudomá­nyok. Inkább csak olyan össze­függésben emlegetik, amikor valamilyen jelenség nem illesz­kedik a fizikai törvényekhez, s azt mondják rá: „Ez isteni sze­szély”. A kozmológusok tényleg szí­vesebben beszélnek szuper­szimmetrikus kvantummező-el­­méletekről, vitatkoznak a Hubble­ állandó értékeiről, de a jóistent kihagyják a játékból. Őrült zsenik keresik a vála­szokat a legbonyolultabb — s alkalmasint a legfölöslegesebb — kérdésekre, valóságos papi rendet alkotnak teleszkópjaik­kal, komputereikkel, amelyek szinte Istent helyettesítik. A kvantumkozmológusok (a kvantumelmélet a makro- és a mikrovilág egységes leírására tesz kísérletet) zárt szektája új elmélet felfedezését tette közzé világok létrehozására; más csil­lagászok arról vitatkoztak, hogy a tejútrendszerek inkább egy svájci sajt vagy egy gomba alak­jában csomósodnak. A világűrkutatók közül a leg­­lelkesítőbb bejelentést azok tet­ték, akik a Cobe műhold felvé­telei alapján afféle „pillanatké­pet” adtak a világ feltételezett első pillanatáról, az ősrobbanás­ról. Talán ezzel sikerült a kuta­tóknak először bepillantani a te­remtés művébe. A kép határo­zott foltokat mutat a kozmikus háttérsugárzásban, amit az ős­robbanás „visszhangjának” tar­tanak. Ezek a foltok a korai uni­verzum sűrűségkülönbségeinek nyomai. Később ezekből ala­­kult­ak ki a tejútrendszerek, a galaxishalmazok, a szuperhal­mazok. Nem csoda hát, hogy sok csillagász „új ko­pernikuszi forra­dalomról” beszél a szakmában. A Cu­be képei pedig mintha alátámasz­tanának egy régi elméletet: az álta­lunk megfigyelhe­tő csillagok, csil­lagrendszerek a mienktől egészen eltérő, láthatatlan anyagú rendsze­rek „habkoronái” csak, vagyis a lé­nyeg egészen másutt lenne, nem itt a mi világunk­ban... Ezt támaszthat­ja alá, hogy látható univerzu­munk kilencven százalékát sem fedeztük még fel. A régi asztro­nómia a Földet tekintette a világ központjának, aztán kiderült, hogy a megismerhető világnak csak a perifériája jutott nekünk, most pedig a kozmológia még tovább „száműz” bennünket: kiderül, hogy az anyagi világ csak valami sokkal fontosabb­nak a kísérő-, vagy mellékjelen­sége. A konzervatívok megriadnak e forradalmi hangoktól, szerin­tük a kutatás Istenről alkotott képünket veszélyezteti. Vádol­ják a részecske­ fizikát és a csil­lagászatot, amely újra meg akarja rendíteni a hivatalos vi­lágképet. Hol marad helye az is­teni akaratnak, ha a fizika egé­szen a „teremtés” pillanatáig vissza tudja követni a világ lét­rejöttét? — aggódnak. A vatikáni csillagász (jezsui­ta atya), William Stoeger azon fáradozik, hogy összhangba hozza a bibliai teremtéselméle­tet és az ősrobbanás elméletét. Azt mondja: „Az ősrobbanás is­merete megnemesítette Isten képét”. Ő is, és sok más tudós kereste a tudomány útvesztői­ben az Istennek tulajdonítható megnyilvánul­ásokat. Nem ta­lálták. „Isten számára még az a lehetőség maradt, hogy tör­vényeket alkosson, amelyek igazgatják a világot — fogal­mazta meg Paul Davies brit kozmológus. „És az Úr a terem­tés aktusától csak malmozik?” — fűzi tovább gondolatát. A tudósok ma már — elvben — valóban a világ keletkezésé­nek pillanatáig eljutottak. Ad­dig a tízmilliárd fokos „leve­sig”, amiből egykor a csillagok fő alkotórészei kialakultak. A legbecsvágyóbb kutatók azonban ennek az első pillanat­nak a titkait is meg akarják fejte­ni. Keresik azt a matematikailag bizonyítható világformát, azt a bizonyítékot, amely az egyetlen kialakulási lehetőség. „Isten azt az univerzumot te­remtette, amelyet neki a mate­matika alkotni engedett” — fe­jezte ki a tudományban hívők álláspontját Nancy Murphy brit filozófusnő. Kétévente rendezik meg a kozmológusok tudományos kongresszusát, amelynek neve Texas-szimpózium. A legutóbbit — bár nem Texasban található — San Franciscóban tartották. Most is ott volt a szakma színe­­java. Megjelent például a legtöbbet emlegetett űrkutató-fizikus, a szinte teljesen béna, csak beszédkomputerrel kommunikáló Stephen Haw­king, aki rendkívül izgalmas dolgokról beszélt. Elmondta: ha az elkép­zelt ősrobbanással ellentétes folyamat megkezdődne, elképzelhető, hogy az univerzumban akkor megfordulna az idő, s visszafelé telne... Múlt századi Isten-ábrázolás Hawking: Az idő visszafelé is „folyhat”... Nagy Ildikó CSODA — tág fogalom. Volt, van és lesz. Mindig és mindenkor. Csak az elfogadás ok-okozati magyarázatának keresése más. A legjobb pél­dát erre napjaink sok megma­gyarázhatatlan ténye, a sok parajelenség, ufólátás és sok egyéb dolog adja. Vajon ho­gyan vélekednek az egyházak a parajelenségekről, a régi és az „új” csodákról? HORVÁTH JÓZSEF római katolikus lelkész, a szombathe­lyi Katolikus Továbbképző In­tézet igazgatója: — Válasszuk ketté a témá­kat! Először néhány gondolatot szeretnék elmondani a paraje­­lenségekről általában, majd az­tán a csodáról. Tudomásom sze­rint a parajelenségekkel kapcso­latban hivatalos állásfoglalás a római katolikus egyház részéről még nem hangzott el. Viszont kinek-kinek meglehet a maga véleménye, s én is most ezt mondom. Lelkiismeretem sze­rint ez szinkronban van más egyházakhoz és a katolikus egy­házhoz tartozók álláspontjával. Mindenekelőtt hangsúlyozni szeretném, hogy az úgynevezett parajelenségeket nem szabad természetfölötti jelenségként kezelni. Természetes megnyi­latkozások, amelyekhez adott esetben nagyon sokat hozzátesz az emberi fantázia. Ezeknek a magja valahol mindig egy ter­mészetes jelenség, amelynek nyitjára még nem jöttek rá, de előbb-utóbb biztosan megma­gyarázható lesz. A parajelen­­ségeknek ez a nagy „kereslete és piaca” hazánkban hamarosan le fog csitulni. A racionálisan gon­dolkodók úgyis rájönnek arra, hogy itt természetes okokat kell keresni. —Ez a nézet az egész univer­zumra vonatkozik? —Inkább úgy mondanám: az egész teremtett világra, amely­nek a föld is egy parányi része. Amíg tudományosan be nem bi­zonyosodik, hogy bárhol a vi­lágban értelmes lények élnek, csak feltételezni lehet. Sokszor az jut eszembe, ma is éppen úgy van, mint például az ókori görö­göknél. Akkor ők az Olimpo­szon helyezték el az istenek tar­tózkodási helyét, a mai ember pedig hasonlóképpen valahova a világegyetembe, vagy más di­menzióba teszi az ufonauták lé­tezését. Lehetséges, hogy né­hány száz év múlva mosolyog­nak a mai emberek naivságán. Egy bizonyos, hogy a termé­szetben léteznek olyan erők és energiák, amelyeket még nem fedeztünk fel. Azt is el tudom fogadni, hogy az emberben is lehetnek ki nem fejlődött képes­ségek, például a távolbalátás, távolbaérzés. El tudom képzel­ni, hogy ennek a készségnek a fejlődése valamikor visszaszo­rult, csökevényessé vált egy másik javára. Más képességek bontakoztak ki helyette, első­sorban olyanok, amelyekre az embernek a létfenntartásához szüksége volt, így van ez az ál­latvilágban is. Ezért az éjjel va­dászó állatnak a legérzéke­nyebb a szaglása, míg a magas­ban keringő sasnak vagy más ra­gadozó madárnak a látása. Minden jelenséggel kapcsolat­ban törekszem az objektív igaz­ság alapján állást foglalni. A döntő az, hogy tudományosan bizonyítható-e, vagy csak az emberi fantázia szüleménye. —Ezek szerint a természetfe­letti dolgokból ön nem fogad el semmit? — Én eddig nem természet­fölötti, hanem természetes je­lenségekről beszéltem! Azt a természetfölötti valóságot, amelyről a kinyilatkoztatás be­szél — elfogadom. Ez az elfo­gadás objektív valóságokra épül: a Bibliában és a szent ha­gyományban ránk maradt isteni üzenetre. Mindig ideges leszek akkor, ha Istent, vagy Istennel kapcsolatos dolgokat a paraje­­lenségek mögé kevernek. — Akkor hova sorolhatjuk a csodákat? — Egy biztos: a parajelenség nem csoda, és a csoda nem para­jelenség. Először mindig a fo­galmat kell tisztázni. A csoda olyan érzékelhető esemény, amelynek közvetlen szerzője az Isten. A keresztény teológia a rendkívüli, természetfölötti okokra visszavezethető jelensé­geket mind a mai napig a hit által megvilágított értelem fé­nyében magyarázza. Olvasha­tunk csodákról a Bibliában, a Mária-jelenések helyén történt, emberileg meg nem magyaráz­ható gyógyulásokról. A szentek életrajzában is olvashatunk cso­dákról. Egy rövid interjú kereté­ben nincs mód arra, hogy mind­ezekről részletesen beszéljek. Csupán néhány gondolatot sze­retnék felvetni, amelyeken ér­demes elgondolkodni. A csodák eszköztelenek. Jézus például szavának erejével gyógyít és halottakat támaszt fel. Nem egyszer megjegyzi: „mindez azért történt, hogy higgyetek”. Názáreti látogatása alkalmából például az ottaniak hitetlensége miatt nem tudott csodát tenni. Mindezek alapján csoda csak ott jöhet létre, ahol Isten ezáltal valamit bizonyítani akar, illetve ahol megvan a hit az Isten erejé­ben. Ez nem azonos a hiszé­kenységgel, vagy a „szeretném, ha megtörténne” elfogadásával. Érdemes odafigyelni — egye­bek közt — a már említett lourdes-i csodákra is. Itt állandó — hívőkből és nem hívőkből ál­ló — orvosi bizottság működik. E testület jogosult megállapíta­ni, hogy a gyógyulás nem ma­gyarázható természetes módon. Az újkori szentek közül Pio atyát említeném, akinek az éle­tében olyan megnyilatkozások voltak, amelyek alapos vizsgá­latot igényelnek. Hiszen bizo­nyos mértékig már a parajelen­­ségek körébe is tartoznak. Pél­dául a bilokáció (egyszerre két helyen lenni), vagy az ember múltjának és jövőjének meglá­tása. Ha ezeket „természetfölöt­ti” látószögből nézem, úgy ér­telmezem, hogy Isten felhasz­nálta ennek az embernek a rend­kívüli képességét arra, hogy célját megvalósítsa. Ebből is tisztán és világosan látszik, mi az, ami természetfölötti, és mi az, ami természetes és igaz. Egyházak a „csodákról” 1. „Ezeket a dolgokat nem szabad természetfölötti jelenségként kezelni” ISMERETLEN FÖLD 1994. SZEPTEMBER 17. SZOMBAT Sauter professzor más úton jár? „Mindvégig melegen nézett és szeretetteljesen mosolygott!” Nagy Ildikó DR. JOHANNES SAUTERREL, a Németországból érke­zett neves professzorral egy nemzetközi szakmai kongresszu­son találkozhatott a magyar közönség. Ismertette, hogyan le­het gyógyítani metafizikával, vagyis a filozófiának a tapaszta­lat határain túli, az érzékeinkkel fel nem fogható kérdéseket tárgyaló részével. Aztán a kongresszus közönségével megta­­pasztaltatta, milyen is a krisztusi hit, milyen a magas szintű szellemi erő. (Mert belőle — még a legtapasztaltabb szakem­berek szerint is — ez árad, és ő már a megvilágosodás útján jár!) Miután tenyereit az ég felé emelte, stigmajelek látszód­­tak rajta. Amikor pedig fémtárgyat tett maga mellé — az tuda­ti hatásra meghajolt! Ezek után ismertette filozófiáját, ame­lyet a test—szellem—lélek egysége ad. Ám ez az egység több kis részből áll, ugyanis minden szervnek megvan a maga rez­gése, más néven a „külön lelke”. Ahhoz, hogy ez egységes le­gyen, jóban kell lennünk önmagunkkal és a Teremtővel. De hogyan csináljuk ezt? Sauter professzor azt is megmutatta: JOBB KEZÜNKET a szívcsakrára, vagyis a szegycsontra kell helyezni, bal tenyerünket pedig az ég felé. Aztán hetet lé­­legzünk. A hetes ugyanis a teremtő száma. Ilyenkor áll helyre a test-lélek egység bennünk. Mindezt azért lényeges az embe­reknek maguknak csinálni, mert ha más teszi meg helyettük — például egy természetgyógyász — az csak bizonyos ideig hat. Hogy miért? Mert „szétziláltságunkat” környezeti hatá­sok okozzák. És ha az egyensúly kialakulása után visszame­gyünk a számunkra stresszt okozó helyre — egy idő után megszűnik a hatás. Mehetünk vissza a „helyreállításért”! Az­tán ilyen a gyengeség is. Ha valaki sokszor mondja magának, hogy erőtlen, fáradt—az is lesz. S ilyenkor akár egy ujjal is le lehet szorítani kezeit. Ám aki erősíti magában a legyőzhetet­lenséget, a szilárd erőt, a belső hitet—azt még két-három em­ber sem tudja megmozdítani! Ám ez a hit nem lehet negatív célú — csak pozitív és őszinte! Aztán az életünk... Az meg olyan legyen, hogy mindig fel merjünk nézni Teremtőnkre! A PROFESSZOR tehát tanít. Előadásokat tart, emberekkel beszélget, miközben metafizikai módszerekkel gyógyít. Ez az egyik arca. A másik meg, ahogy él! A KÉRDÉSEKRE (és kérésekre) ugyanis elmesélte, hogy amikor reggel felébred, először is köszönti önmagát. Szól ma­gához, de jó, hogy élsz, jó, hogy létezel. Aztán az egyes szer­vek következnek. Hol a veséjét kéri meg a gyorsabb kiválasz­tásra, hol a májat a hatékonyabb raktározásra, hol az immun­­rendszerének „szól”, a mai napon rá lesz nagy szükség és így tovább. Aztán lelkével teremt kapcsolatot, majd Istenhez küld egy fohászt. Majd körülnéz, és örömmel mond köszönetet mindenért. Örül a napnak, az esőnek, a télnek, a nyárnak... Hi­szen mindenben van valami szép, valami jó. És Sauter pro­fesszor mindig a jónak örül, így teste-lelke harmóniában van, s nincs akadály benne, hogy rálépjen a szellemi útra. S MINT AZ ARCA is mutatja—ő valóban rálép. Sugárzik róla az elégedettség, a nyugalom, a belső béke... Pedig semmi rendhagyó nincs rajta. Átlagos alkat, kicsit hosszúkás, sima bőrű arc, barna haja majdnem a válláig ér... EGYEDÜL az volt szokatlan benne, hogy mindig, minden­kire melegen, szeretetteljesen nézett, és még ha nem beszélt is , mosolygott.

Next