Vas Népe, 1994. szeptember (39. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-19 / 219. szám

H Pósfai János A szerelem misztériuma nagyobb, mint a halál misztériuma. (Wilde) A magyar irodalomtörténet, de főleg az irodalmi lapok némelyike — nem feledve azok értékét — szívesen nyúlt mindig az örök szerelem magyar és idegen hősei, művészei, boldog és boldogtalan álmodói üzeneteihez, a szerelmes levelekhez. A harmincas évek végén Az Est Lapkiadó Részvénytársaság Kétezer év szerelmes levelei címmel adta közre a „szív világtörténelmét”: írók, költők, bölcselők, művészek, királyok, császárok, hadvezérek, tragédiák és komédiák hősei, lángelmék, őrültek és szentek, fiatalok és öregek, férfiak és nők „szólaltak” meg ebben a gyűjteményben. Számos kiemelkedő magyar személyiség között — egyetlen levél erejéig — helyet kapott a kötetben az agg Kossuth Lajos, a turini remete, aki nyolcvankét esztendős korában megismerkedett egy tizenhét éves erdélyi lánnyal. Az aggastyán — mint írva vagyon — atyai érzésekkel fordult a fiatal lány felé, „családi vizitek, kirándulások tették emlékezetessé a nyarat, s az idős gavallér szíve megperzselődött”. Szerelem volt, vagy csupán atyai ragaszkodás egy vonzó, sugárzóan szép, intelligens lány iránt? A kérdésre az utókor száz év múltával sem tudott válaszolni. Talán nem is fontos. Tény: 1884 nyarától 1891 májusáig harminc levél adott hírt Zeyk Saroltának az agg Kossuth hétköznapjairól, közvetítette azt a szép és őszinte érzést, melyet a lány iránt táplált. Megegyeztek, hogy a levelezést titokban tartják, a leveleket megsemmisítik. Kossuth ehhez tartotta magát, Sarolta leveleit elolvasásuk után elégette, Napsugár viszont — Kossuth nevezte így Zeyk Saroltát — megőrizte a leveleket, s 1918-ban a Hatvany Lajos, Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső által szerkesztett Esztendő című szépirodalmi folyóiratban közreadta. Később a Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaságnál az Agg Kossuth levelei egy fiatal lányhoz címmel Orbán Meliz, Teleki Lászlóné alias Zeyk Sarolta lánya kiadásában újra megjelentek a levelek. Zeyk Saroltáról — miután az ő levelei megsemmisültek — egy általa írt napló ad hírt ez időből, melyet a Szépirodalmi Könyvkiadó 1989-ben, tehát mindöszsze öt évvel ezelőtt adott közre első ízben a kéziratot őrző Dobák Géza hozzájárulásával. A Kossuth életét feldolgozó, dokumentatív értékű kötetek, a napló és a fennmaradt levelek ismeretében idézzük fel e kapcsolat megindítóan szép, borzongató részleteit. Száztíz éve, 1884 májusában Erdélyből rokoni látogatásra érkezik Turinba az a fiatal lány, akit Zeyk Saroltának hívnak. Nagybátyja, Zeyk József az Egyesült Államok itteni konzulja, jól ismeri Kossuthot, gyakran találkoznak, s amikor az ifjú hölgy látni szeretné a nép atyját, a turini remetét, örömmel indul vele hozzá. Az agg Kossuth sétakocsikázni viszi a feltűnően csinos hölgyet, megmutatja neki Turin nevezetességeit, aztán hetente találkoznak. Kossuth a nagybácsi otthonában is felkeresi Saroltát, hallgatja zongorajátékát, s amikor egy váratlan baleset miatt a lány eltörte a lábát, egy ideig nem láthatják egymást, levelezni kezdenek. Már ekkor elhatározzák, hogy a leveleket kölcsönösen megsemmisítik, senki sem tudhat róla. „Égesse el e sorokat, nehogy akárki kezébe vehesse. Szinte restelleném a gyerekes játsziasságot, ha nem tudnám, hogy azt más nem fogja olvasni.” A finom lélek üzenete: Sarolta ne fárassza magát az írással, de tudassa mihamarabb, hogy mikor viheti újra kocsikázni. Aggódva várja a gyógyulást, aztán eljön ennek az ideje is. Sarolta úgy dönt, hogy elutazik nagynénjéhez a Lago Maggioréhoz. S amikor Kossuth felajánlja, hogy elkíséri, mivel ő is ezen a vidéken szeretne pihenni, nem utasítja el. Kossuth másnap hosszú levelet ír a lánynak, köszöni, hogy együtt utazhatnak. „Addig is el ne felejtse my dearest (legdrágább angyalom), hogy csütörtökön reggel háromnegyed kilenckor a Porta Nuova állomáson találkozunk. Hanem az még borzasztó messze van. 80 óra és 45 perc. Ez alatt az a másodpercenként 29 450 métert sétáló hangyaboly, melyet Földnek hívnak, a maga évi körútjában 8 millió 56 ezer 115 kilométer utat tesz meg, és mi is ővele. S e hosszú út közben az én kedves napsugaram ne akarná felderíteni az én életem alkonyát, komor légkörét? Ez borzasztó kegyetlenség volna. Ezt nem követheti el az én kedves, édes napsugaram. Ugye, hogy nem?” A ceresi völgybe kirándulnak. Kossuth, 82 évesen, a meredek részeket gyalogosan teszi meg Saroltával a zúgó Stura mentén, a gyönyörű tájban. Éjjel nem tud aludni, hosszú levelet ír Kedves Napsugarának. Bocsánatot kér a megszólításért, s a levélben felidézi a szép ógörög mondát, amit útközben már elmondott Endymionról. „Emlékszik rá? Mit érezhetett szegény, midőn álmából felébredt, s látta, hogy a bokor, melynek árnyékában elszenderült, terebélyes fává nőtt alvás közben, s neki, ki ifjan szenderült el, felébredtekor mellére ősz szakáll omlik alá. Én értem is, érzem is az ős regének melankolikus értelmét... Hát ugye igaz, hogy nekem szeretnem kell azt a röppenő örömöt, melyet az ön iránt, kedves, derítő napsugaram iránt érzett atyaias szeretet nyújt?” Az aggastyán érzi, hogy az idő, a távolság leküzdhetetlenül nagy közöttük. Búcsúzáskor valahogy ezt vélte látni Sarolta szemében. „A virító Május borzong a zúzmarás Decembertől. Nagyon méltán.” De másnap újabb levelet küld, megint felidézi ceresi élményeit. Akkor nem látta a táj szépségét, mert más szépséggel volt elfoglalva. Fájó öngúnnyal említi: az úton, amikor egy kis időre magára maradt, érezte, hogy az út köve, göröngye felvérezte a lábát, s hogy nemcsak a szíve sajog, hanem a lába is... „Nem kérek Öntől viszonzást azért, amit Ön iránt érzek. Minő viszonzást is várhatnék? Ön olyan fiatal, és én oly öreg vagyok, hogy testvérének sem fogadhatna el, hát minő viszonzást adhatna...” Következő, megrendítően szép és tiszta vallomását egy újabb levél őrzi. Ezt a levelet már tegeződve írja: „Tulajdonképpen minek is nevezhetném azt a vonzalmat, mellyel irántad viseltetem? Eszembe jutott, hogy Te, amott a hegyek közt, egykoron szép gyöngéd módon leckét akartál nekem adni a köztünk ott, családias együttlétünk alatt fejlődésnek indult viszony természete felől; s akkor még nem ismerve engem, mint már most ismersz, jónak láttad egyrészt engem emlékeztetni, hogy én nagyatyád lehetnék, nehogy esetleg elfeledkezzem a határról, mely engem, a roskatag, vén embert tőled, a serdülő leánytól elválaszt (mosolyogtam a lecke felett, mert — fájdalom — sokkal keservesebben nyomja a vállaimat az évek súlya, minthogy emlékeztetésedre szükségem volt volna), másrészt meg biztosítani akarván magadat az ellen, nehogy valamiképp félreérthessem irántam tanúsított jóindulatodat, a geometriához folyamodtál, s kivonalaztad papíron a szeretet különböző nemeit, melyek mind egy pontból erednek, de jobbra-balra szétágaznak, úgy, hogy minden vonal a szeretet egy-egy nemének jelképe, de mindenik más és másféle, mindenik más és más természetű... Ha emlékszesz, hát tán arra is emlékezni fogsz, miként én olykor későbben azt mondtam neked, hogy igaz, azok az elágazó vonalak eltérnek egymástól, de mind egy pontból ered, hát nekem valóban úgy tetszik, hogy én nem csak egy vonallal vagyok hozzád csatolva; abban, amit irántad érzek, mindenik vonalból van valami: van atyai, van testvéri, van baráti, van mindenféle, de mind éppoly tiszta, mint aminő hő. Hát bíz én annak nevét nem is tudom...” Ez a nemtudás juttatta eszébe egy ír költő ide illő versét, illetve egy versszakát. Moore saját szavaival másolta a levélbe a verssort, mely Szentiványi Szabó Péter fordításában így hangzik: Képzelj el tisztább valamit, Nem jártál szennyeset, Valami mégis emberit, Mint Barátság, Szenvedély, Szeretet, S ha ily szeretetre ajkad Földi szót nem talál, Kérdezd szavát angyaloknak, Mert máskép hívni kár. Vagyis: a szeretetnek, melyet érez, jelzésére e szó: „barátság”, nem alkalmas, mert hideg; e szó: „szenvedély”, szintén nem, mert az múlékony Kossuth szerint. Az ő szeretete olyan, mint amit az idézett vers sugall, s tudja, hogy kis idő múlva már nem lesz egyéb Sarolta számára, mint egy szép emlékezet. Nem zúgolódik érte, áldja a végzetet, hogy hányatott élete késő estéjének borús egére reálövellte a derítő napsugarat. Köszöni a nyugtatást, hogy leveleit senkivel nem közli, s elégeti... 1884 végén Sarolta visszautazik Erdélybe. Decemberben már onnan jön az üzenete: édesapja meghalt. Sarolta mégsem lesz atyátlan árva — vigasztalja Kossuth januári válaszlevelében. Amíg él, benne atyai indulatú barátot bír, kinél jobban, hívebben, igazabban saját édesapja sem szerette. Kéri napsugarát, hogy írjon, élete komor végalkonyának szüksége van e napsugárra. „...az ön szívében annyi jóság honol, hogy remélem, meghozza öreg barátjának az áldozatot.” S újra, meg újra kéri: levelei más kezébe ne jussanak. Egy levelében azt kérdezi, szokott-e álmodni róla. Mert bizony ő, ha már nappal nem bosszanthatja, éjjel kalandozik el hozzá, mint a üdére. Nyolcvanöt márciusáig szünetel a levelezésük, Kossuth súlyos beteg. „Azt gondoltam, kopogtat az ajtómon az örök nyugalomnak osztogatója, aki oly sokáig itt felejtett” — írja felépülése után. Zongorát küld ajándékba, örül, hogy Sarolta ezt elfogadja. Nem kér mást cserébe, küldjön egy szál virágot, talán három színű violát, de a maga ültetéséből. Mindenről tájékoztatja Saroltát, ami vele történik: munkájáról, álmairól, gondjairól. Ezek a levelek Kossuth élete eme szakaszának legmegbízhatóbb igazolásai. Olyan napló, mely hűen megőrzi az agg száműzött gyötrelmeit, melyek ez időben igencsak hervasztják. S a vissza-visszatérő kérés nem teljesítése — mármint az, hogy a leveleket a címzett semmisítse meg — ezért nemcsak megbocsátható, sokkal inkább dicsérendő. Kossuth életrajza ezekkel vált teljessé, forrásértékük felbecsülhetetlen. Amikor értesül arról, hogy a 19 éves Sarolta férjhez megy, őszintén tárja fel érzéseit. „Más delej, olyan hullámzik most a Te szíved körül, mely a barátság emlékét elnyeli, mint szél a sóhajtást... Ha férjhez megy, én nagyon feszélyezve érezném magamat az írásban, leveleim csak a rideg konvencionalizmus szűk terén buzoghatnának, minthogy tollamra nehezednék a gondolat, hogy neked nem szabad férjed előtt titkodnak lenni. Te nem képzelheted, mennyire fáj nekem a kényszerűség veled fesztelenül nem érintkezhetni...” Éppen ezért, Sarolta ezután ne nagyon várjon tőle levelet. Minek írna magáról, neki már csak múltja van. De Sarolta írjon ezután is, ha felveszi az Orbánné nevet. Mindig örömnapja lesz, ha hall róla. Legyen minden hang Sarolta boldogságának hírnöke. Retteg, hogy megvakul. Nem győzi a munkát. Gyakran kényszerül ágyba betegsége, öregsége miatt. Rossz anyagi helyzete arra kényszeríti, hogy ebben az állapotában is dolgozzon, írjon, temetkezzen el a munkában. Olvassa a magyar lapokat, mert kíváncsi arra, mi történik ott, ahol neki nincs hazája, de melyet nagyon szeret. Nyolcvanhat januárjában Lajos fiához utazik Nápolyba, hogy a telet átvészelje. Sokat sétál. Hogy minek? — kérdezi Saroltától. Mert azt tapasztalja, hogy testi ereje gyorsan hanyatlik. „Ennek a tapasztalatnak is van némi előnye, amennyiben azt jelenti, hogy nemsokára megszabadul az élet terhétől. S amikor Sarolta arra ösztökéli, hogy gyakrabban írjon neki, megrója: „Most nő vagy! Te egész életedre abba a körbe léptél, amely férjedhez tartozik...” A nyár egy részét Svájcban tölti, Sarolta levelei utolérik 1440 méter magasan a tengerszint felett. „Megírtam neked többször, hogy a férjhezmeneteled változást idéz elő érintkezésünkben, s hogy én mindig atyai érdeklődéssel fogok leveleidnek eleibe nézni, de oly gyorsan nem válaszolok, mint előbb tevém.” Egy évig szünetel a levelezésük. Saroltától jön újra az üzenet: vállalja el gyermeke keresztapaságát. Kossuth teljesíti a kérést, megírja, hogy a keresztelőn lélekben ott lesz ő is Saroltával. Kossuth utolsó levelét 1891 májusában írja Saroltának Turinból, sajnálja, hogy hoszszabb hallgatásait, leveleinek késedelmét Sarolta nehezményezi. Emlékezteti arra, hogy ő megírta, Saroltától gyakran vár üzenetet, de ne várja tőle, hogy minden levélre válaszoljon. Kossuth ekkor már 90 éves. „Tudod-e Te, gyermekes kedélyű gyermek leányom, hogy minő átok van e szóban: 90 év? Dehogy tudod, miként is tudhatnád, a virító Májusnak sejtelme sem lehet a zúzmarás Decemberről. Isten áldjon, kedves leányom. Csókol gondolatban s áldását küldi keresztlányának hű öreg barátod.” Sarolta naplója ugyan sok mindent elárul a Kossuth közelében töltött fél évről. Hogy ő igazából mit érzett akkor és később is, mit tartott e kapcsolatról, talán leveleiből jobban kiderült volna. Ám ezeket Kossuth — tartva magát az egyezséghez — megsemmisítette. Az ő levelei viszont szerencsés módon megmaradtak, s a világirodalom gyöngyszemei lettek. SAROLTA Nagy emberek szerelmei 5. Zeyk Sarolta édesapja halála után írt sorok Kossuth ezt a képet küldte Saroltának — dedikálva HATTER 1994. SZEPTEMBER 19. HÉTFŐ