Vas Népe, 1996. február (41. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-26 / 48. szám
10 VAS NÉPE LILLA Nagy emberek szerelmei (13.) • Pósfai János „Élj vígan, a legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd csak azért múljon el, hogy a másiknak helyet adjon, állandó nyugalom és békesség legyen vidám homlokod felett, s szeressen oly forrón az ég, amint én mindenkor szerettelek...” Fájdalmas és szomorú ez az „elbocsátó szép üzenet”. Csokonai maga sem gondolta, hogy erre valaha sor kerül. Mennyi mindent remélt ettől a tavasztól! Hogy mecénásokat talál, akiknek segítségével megvalósíthatja lapkiadási tervét, hogy álláshoz jut s elnyeri imádott Lillája kezét, s annyi megpróbáltatás után végre rájuk ragyog a nap. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy ez a rakoncátlan tavasz mindennek éppen az ellenkezőjét hozza. Akkor már túl volt az első döbbenetén, amikor búcsúlevelét megírta. Lesújtva, megalázva pakolta össze holmiját, a levelet elvitte Bédiné Fábián Júliához, hogy búcsúcsók helyett adja majd át Lillának. Volt még ereje, hogy elköszönjön Lilla szüleitől is, akik a régi kedvességgel fogadták, mintha semmi nem történt volna. Csak úgy futólag, színlelve a természetességet, megemlítették, hogy lányuknak komoly kérője akadt, aki mellett remélhetőleg nem kell majd rettegnie a nyomorúságtól, nem zavarhatja meg semmi és senki a boldogságukat. Csokonai — mint azt számtalan életrajzírója megörökítette — titkolt fájdalommal kitántorgott a gabonakereskedő házából s még aznap elhagyta Komáromot. Azt a várost, amelybe kilenc hónappal korábban oly sok reménnyel érkezett, s ahol meglátni és azonnal megszeretni Lillát — egy volt. A búcsúlevél, amely talán a legszebb költői vallomás, tanúsítja azt a forró és tiszta érzelmet, amelyet a költő mindig is érzett szíve választottja iránt, nyoma sincs benne vádaskodásnak, szemrehányásnak, mert hisz „én Téged már most is, halálomból szeretlek” — írta mindjárt az első sorában, édesnek nevezve a múló reményt is, mely „mulandóbb a hajnalnál vagy hajnali harmatcseppnél”. Tudta, hogy számára Lilla nincs többé; az a Lilla nincs már, akiben „boldogságát reménytette”, s szinte önmagát okolta azért, hogy a lány elpártolt tőle. „Bizonyosan valami vétségemnek kellett lenni ellened, amely erántam tégedet oly idegenné tehetett. Mi lehet ez? Én még csak gyanítani sem tudom...” Lehet, hogy Lilla igazán nem is szerette? Csak álom volt az egész? Vagy nem bízott benne, nem hitte el az együtt megtervezett jövendőt. „Fejet hajtok hát a kénszerítő szükségnek, s mint hogy te nem szeretsz, nem is törekedhetem szép személyed birtokára...” — zárta le magában a keserű valóságot és szemrehányások helyett azt kívánta: „Légy boldogabb mint én, s töltsd nagyobb megelégedéssel ifjúi napjaidat, légy boldogabb mint én, óh édes reményem, bánat soha ne üljön a Te szép orcáidra, melyek engemet állandó bánatra kényszerítenek, légy oly boldog, hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerencsétlen emlékezete ne zavarja meg a te nyugalmadat.” Csokonai Vitéz Mihály találkozása Lillával eléggé közismert. A kopott ruhájú, az irodalom egén azonban akkor már tündöklő költő 1797 júliusában ismerkedett meg Vajda Júliával, egy komáromi gabonakereskedő lányával. Nyár volt, esténként egy polgári család kertjében gyűltek össze azok a tiszteletreméltó komáromiak — volt köztük lelkész, szerzetes, tanár, irodalmár, orvos és egyszerű verskedvelő —, akik a magyar nyelv és irodalom „gyámolítását” tűzték ki célul és az 1700-as évek végén Mindenes gyűjtemény címmel irodalmi lapot jelentettek meg. A lap a kiadó hirtelen halálával megszűnt, a lelkes kis társaságot azonban Bédi János csizmadiamester felesége, Fábián Julianna továbbra is egybe tartotta. Bédiné nemcsak kedvelte az irodalmat, de maga is írt verseket, sőt levelezett a „peleskei nótárius” szerzőjével, Gvadányi József gróffal, aki levélváltásukat Verses levelezés címmel később ki is adta Pozsonyban. Vajda Pál Juliska nevű leányának volt egy kedves barátnője, Vályi Klára, aki szintén próbálkozott a versírással. Mindketten szívesen vettek részt a társaság összejövetelein; a legények, lányok zálogosdit játszottak, nem ritkán az éjfél vetett véget egy-egy ilyen találkozónak. Csokonai lapkiadási tervekkel érkezett Komáromba, s mint később bevallotta: ha terve sikerül, Komáromot akár lakhelyül is szívesen választja, itteni barátaival folytatja az időközben megszűnt Mindenes gyűjtemény kiadását. Barátai révén jutott el az említett irodalomkedvelő társaságba. Egy este — mint azt többen is megírták — éppen a ház asszonyával, a költőnővel beszélgetett, amikor az ismeretlen, fiatal lány betoppant. A feltűnően szép arcú, magas homlokú, tüzes pillantású, kék szemű lány megállt Csokonai előtt s a költőben elakadt a szó. Az egyik legkorábbi életrajzíró, Tápay Szabó László szerint „Csokonai professzor úr a bemutatkozás alkalmával nagyon elfogult volt és eleinte alig tudott egy-két értelmes szót kimondani”. A gabonakereskedő lánya észrevette a himlőhelyes arcú legény zavarát, s Bédinétől, aki egyébként rokona volt, hallott már a költőről, tudta, hogy az ország egyik leghíresebb poétája, különösebb hatást mégsem tett rá. Nyugodt, tiszta tekintettel nézett a költőre, aki miután megszabadult zavarától, bókokkal halmozta el, majd a költészetről kezdett ékesszólóan beszélni. „Egy nyári estve Lillát, / a gyenge rózsaszájú, / a tűzszemű leánykát / megláttam és azonnal / látnom, szeretnem egy volt” — magyarázta meg a találkozás perceinek zavarát A fogadástétel című versében. A költő egy másik életrajzírója, Szendrey Imre szerint: „...attól fogva naponta találkoztak és Csokonai is több gondot fordított beteges és szépnek nem mondható külsejére... ömlött ajkáról a tréfa és az éle árja, amit el is lehet hinni, mert ne feledjük, Csokonai ekkor már a hazai irodalom alapos ismeretén kívül a német, a francia, olasz és angol irodalmat is eredetiben ismerte és fordította, lévén mindezen nyelvekben jártas, a klasszikusokat nem is említve, miután a latinnal és a göröggel kezdte s azoknak valóságos ékesszólója volt.” Csokonait Júlia szülei is tisztelettel fogadták. Az ékes szólást, udvarias fiatalembert megkedvelték, „a fiatalok pedig titokban szíveiket is feltárták egymás előtt és gerle madár módjára nap-nap után turbékoltak a hűs kerti lugasban”. Ez azonban még csak kezdete volt szerelmüknek. A kopott költő szárnyakat kapott ettől a szerelemtől; a hölgyvendégek koszorújában, Bédiné társaságában sem érezte már a szegénység alázatát, egyenrangúnak, sőt a társaság felett állónak hitte magát. Mintha kudarcok sohasem érték volna—jegyezték fel róla —, s abban reménykedett, hogy verseiből tisztességesen meg tud élni. Amikor pedig rövid időre eltávozott Komáromból, „mint egy gazdag uraság, akinek kincstára, földje, jószága van”, így ír a szeretett lánynak: „Nem tetszik az a föld, ahol szerencsém találkozott? mondd meg, melyik részét kívánod lakni hazánknak? Az éjszakai havasoktól a déli homokos mezőkig, a Dunának napnyugati fordulásától napkeleti végéig szabd ki a tartományt, s ha te ott laksz, paradicsom lesz az nékem.” Lehet-e ellenállni e szárnyas szerelem ostromának? Lilla még nem adott választ, érzi ugyan, hogy a költő őszinte, tiszta érzésekkel van iránta, de szerelmét még nem meri megvallani. Hónapok múlnak el, amikor levelet ír, fekete pecsétes borítékban adja át Bédinének, hogy juttassa el a költő kezeihez. Csokonai megrémül a gyászos pecsét láttán: „Élet-e ez, vagy halál?”. Ám amikor felbontja a levelet, nem tud betelni az örömtől. Újra meg újra elolvassa, még a betűket is megszámolja: háromezer betű, s köztük az a nyolc, amely a legnagyobb boldogságot jelenti, hogy SZERETLEK! Most már semmi kétség, Lilla is szereti őt, senki és semmi nem állhat az útjukba. Azonnal válaszol: „A Te leveled szárnyakat köt az én óhajtásaimra!”. A költő akkor még nem is sejtette, hogy Vajda uramék egészen másfajta hálót szövögetnek. Míg ők ketten Lillával a jövendő boldogságról álmodoztak, a szülők leányuk mielőbbi férjhez menéséről döntöttek. Persze nem a kopott poétára gondoltak, akivel ugyan Vajda Pál szívesen elbeszélgetett, mert szinte mindenről volt véleménye, még a gabonaárakhoz is hozzá tudott szólni; a jómódú szülők olyan valakit szántak Juliskának, akinek vagyona van, aki mellett leányuknak nyugodt, biztonságos élete lesz. S ez a valaki nem volt más, mint Lévai István fakereskedő, aki gyakori vendég volt Vajdáék dunaalmási szőlőjében. Lévai tizenöt évvel öregebb volt Júliánál, ez azonban nem számított, a szülők a vagyonra kacsintgattak, s az őszi szüretre meghívták a kiszemelt vőt, hogy felkeltsék az érdeklődését lányuk iránt. Júlia eleinte hallani sem akart szülei elképzeléséről. Ismerve felfogásukat, arra biztatta Csokonait, hogy minél előbb szerezzen állást magának, mert akkor talán a szülők is másképp gondolkodnak. A költő is rádöbbent, hogy szerelemből nem lehet megélni, ezért mindent megpróbált, hogy pártfogót, állást szerezzen magának. Főurakhoz írt ajánló leveleket, melyekben támogatást kért lapkiadási terveihez. Ezekben a levelekben nem a maga sanyarú sorsát ecsetelte, hanem a megfeneklett magyar kultúra felkarolásáért esedezett. A nemzet felemelkedését — akár a felvilágosodás nagyjait elképzelhetetlennek tartotta a műveletlenség felszámolása nélkül. A szerelem lángja a hazafiúi lángot is táplálta szívében s eszébe sem jutott, hogy ez az időszak nem a legalkalmasabb az irodalmi vállalkozásokra. A gróf Festetics Györgynek Keszthelyre küldött levelében „tisztelettel és alázatossággal professzori hivatalra” ajánlotta magát, mert Lilláért polgári állást is elvállalt volna. Széchényi Ferenctől, akiről tudta, hogy az egyik legjobb hazafi és barátja a művészeteknek, ennél sokkal többet várt, de jóformán csak alamizsnát kapott. Hiába volt tehát mindenféle próbálkozás, Vajdáék ezalatt mindent elkövettek, hogy a tervezett házasság mielőbb létrejöjjön. Lévai István már szinte mindennapos vendég a háznál, udvarolni próbál Júliának, aki azonban tudomást sem akar venni az agglegény közeledéséről, mert a költőt szereti, aki édesapjától örökölt pecsétgyűrűjével titokban már eljegyezte őt. Míg a költő az országot járta, leveleztek egymással. Egy idő után azonban a levelek elmaradtak. Később derült ki, hogy Lilla szülei eldugdosták a leveleket a lányuk elől és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy elidegenítsék a költőtől. „Látod, levelet sem ír, nem akar az téged igazán!” Mint tudjuk, a szülőknek sikerült is félrevezetniük Lillát. A kérő türelmetlen zaklatásai sikerrel jártak, Lilla végül is igent mondott. Közrejátszott ebben Csokonai késedelmeskedése és határozatlansága is, nem kevésbé az a társadalmi helyzet, amely nem tette lehetővé a költő érvényesülését. Amikor rádöbbent arra, hogy Lillát elveszítheti, személyesen utazott Keszthelyre és ígéretet kapott a tanári állásra. Ez azonban már késő volt. Lilla — miután Csokonai leveleit nem olvashatta, s elhitte azokat a koholmányokat, melyekkel a költőt befeketítették — meghajlott a szülői szigor parancsa előtt. Szendrey Imre szerint azonban „a nyugtalan és büszke leány maga is sürgette a Lévaival való házasságot”. Egyes életrajzírók szerint a makacskodó lányt az anyja közvetlenül az esküvő előtt alaposan megverte, mások azt állítják, hogy amikor az esküvőre indultak, Lilla meglátta Csokonai levelét és elájult. Mikorra magához tért, apja egy másik levelet tett a helyére, s leányukat félig betegen is kényszerítették, hogy elmenjen az esküvőre. Lilla szülei hajthatatlanok voltak; a költő az ő szemükben csak kopott poéta maradt, leányuk biztos jövőjét Lévai mellett látták. Csokonai még az esküvő előtt hozta meg a remélt jó hírt Lillának, hogy tanári állást kap Csurgón. A válasz azonban ledöbbentette: szülei hozzáadják Lévai István dunaalmási fakereskedőhöz, aki gazdag ember és „szőlője is van”. Hozzátette: „Nem is bánom! Nem is tehetek róla!” És oly hidegen viselkedett, hogy a költő nem talált szavakat, lesújtva hallgatta Lillát és tudta már, hogy minden elveszett. Pár nap múlva pedig megírta fájdalmas búcsúlevelét. E szomorú szerelem történetét többen feldolgozták, legszebben azonban a Lilla-versek szólnak róla, melyek halhatatlanná tették Vajda Júlia nevét. A költő a szerelmi csalódás miatt érzett fájdalmát azokban a Lilla-versekben fejezte ki, melyek a magyar költészet legszebb darabjai. Vajda Júlia 1798. március 30-án férjhez ment Lévai Istvánhoz, s a lakodalom után Dunaalmásra költözött. Hozományát szekereken szállították az átkelőhelyhez, onnan pedig komp vitte át őket a Dunán. Lilla üres lakásba költözött, mert mint később panaszolta:„Lévai Istványnak, midőn nőül vett engemet, semmije sem volt”. Ez volt tehát az első nagy csalódása. Csokonai ekkor már messze járt, Nagyvázsonyban értesült az esküvőről. „...Lillát, ama szép kegyetlent sirattam, elhagyattatva tőle és mindenektől, a vadon erdőben, hol senki sem látott, senki sem hallott... csak a hegyek, a bükkös, a völgyek, a folyások. A reménység szaladt előlem, sebesebben mint a hirtelen támadt szél... Lillát kerestem mindenütt, de őt nem találtam, s előttem az emberek kövekké, a világ pusztasággá változott.” Lilla, azaz Vajda Júlia fél évszázaddal élte túl Csokonait. 1855-ben halt meg, hetvenkilenc éves korában. A feljegyzések szerint Csokonai meglátogatta őt Dunaalmáson, s ezúttal személyesen adta át neki a Lilla-emlékkönyvet. Más forrásokból az derül ki, hogy Csokonai és Lilla Komáromban is találkozhattak, ám ezek a találkozások korántsem mondhatók meghitteknek.Lilla később írt sorai viszont egyértelműek: „Áldom azon időket, melyeket veled töltöttem.” Lévai halála után már nyíltan Csokonai Lillájának nevezte magát. Csokonai halála Lillát mélyen megrendítette, a temetésén nem vehetett részt, de levelében, melyet édesanyjának küldött, kifejezte mély együttérzését és szomorúságát. A temetésről ugyancsak levélben a költő anyja számolt be részletesen Lillának, később pedig meg is látogatta. Halálának huszadik évfordulójára „veresréz” poharat adományozott az eklézsiának, s a pohár talpára vésette: „Lévai István és estes Vajda Julianna”.. S ettől kezdve minden évben megemlékezett a költő halálának évfordulójától. A Csokonaitól kapott gyűrűt haláláig hordta, s végső kívánsága az volt, hogy e gyűrűvel és a haláláig őrzött búcsúlevéllel együtt temessék el. Végakarata azonban nem teljesült, a mellette állók e becses relikviákat megmentették az utókornak. Vajda Júlia Lévai István feleségeként nem élt boldogan. A sokat betegeskedő férjnek inkább csak ápolója, gyámolítója volt. Pár évvel férje halála után, 1844 áprilisában másodszor is férjhez megy, ezúttal Végh Mihály mocsi esperes lelkész felesége lesz. Ekkor már hatvanöt éves! A matrikulába Barsi János lelkész így jegyezte be: „1844. április 14-én Nagytiszteletű Végh Mihály úr mocsi lelkipásztor Komáromi Egyházmegye Esperese Esztergom-Komárom Megyei Dispensatiók mellett összveeskedett Néhai Almási lakos Nzetes Lévai István úr özvegyével szetes Vajda Julianna Asszonysággal, néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillájával”. Csokonai Lillájáról, utóéletéről az egyik leghitelesebb munkát dr. Ferenczy Miklósnak köszönhetjük. Dunaalmás és Neszmély főorvosa évtizedes kutató munkával könyveket írt Vajda Júlia életéről, szomorú szerelméről. Lilla-per címmel külön kötetben jelentette meg azt a nyolc esztendeig tartó monstre pert, melyet a Lévai testvérekkel volt kénytelen elszenvedni férje halála után. Ferenczy Miklósnak nagy érdemei vannak abban, hogy Dunaalmáson, ahol Lilla örök álmát alussza, ma nemcsak emléktábla, de egy kis múzeum is emlékeztet Csokonai múzsájára. Évente megemlékeznek a nagy költőről és arról a lányról, akit ő Lillának nevezett, s aki a költővel együtt e néven vált halhatatlanná. Míg élt, Káldi János is a Lilla-kultusz ápolói közé tartozott. A Szombathelyen élő és alkotó költő többször elutazott Dunaalmásra, előadásaival, verseivel járult hozzá a rendezvények ünnepélyességéhez. Csokonai sírjáról szakított virággal díszítette Lilla nyughelyét, Ferenczy doktornak ajánlott szép versében pedig így emlékezett: „Itt nyugszik a harangszóruhájú angyal az álomszép vihar, aki lángot-villámot szórt amerre ment, aki fölgyújtotta az erdőt Mihály szívében”. Csokonai Vitéz Mihály Ilyen volt Lilla FORRÁS 1996. február 26. HÉTFŐ