Vas Népe, 1996. március (41. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-04 / 54. szám
1996. március 4. HÉTFŐ ALPOK-ADRIA Lovasszánon a csúcsok felé • Gazdag József Mint egy fantasztikus film szereplői, úgy érezhetik magukat sokan a Magas-Tátrában télen érkező kirándulók közül. Csak esetleg a filmekben megszokott gyakorlattól homlokegyenest ellenkező kivitelben... Mert ugye sci-fi történetek általában tudományos-műszaki csodákról szólnak, azokban nem egyszer ember-, illetve állatrobotok száguldanak űrhajóikon egyik égitestről a másikra, viszont az óriáshegységben manapság esetenként mintha viszszafordulna az idő kereke. És jó pár fiatalnak ez is egyfajta csoda. Hiszen akár személygépkocsin, vonaton, vagy autóbusszal utazik oda, menet közben a természet művészi alkotásai mellett a mesterséges műszaki cikkek, létesítmények erdejét látja maga körül. Mercedesek, Audik, Mazdák és további autócsodák, illetve az azokra erősített poggyásztartókon márkásnál márkásabb sílécek, szkafanderöltözékek, jövő századi lábbelik mind-mind megszokott dolgoknak számítanak már az életükben. Viszont annál érdekesebb számukra a paripa, és még különlegesebb a lovak vontatta szán. A lovas szántaxi pedig valódi egzotikum. Attrakció a javából. Mert ha lovat elvétve még lát is valahol a mai fiatal, mondjuk a cirkuszban, állatkertben, vagy a lóversenypályán, lovasszánt még a faluskanzenekben sem igen talál. Sokan tehát elcsodálkoznak, amikor a Csorba-tói üdülőközpont gépkocsiparkolójában a meseautójukból kiszállva lovasszán-taxiba „ütköznek”, s a fogathajtó felajánlja nekik a sétaszánkózást. Vagy azt, hogy pár koronáért felviszi őket a síterep térségébe, esetleg a Tátra azon csúcsközeli nevezetes kirándulóhelyeire, ahová gépkocsival tilos a közlekedés, vagy a nagy hó miatt lehetetlen. Egyik színfoltja, ékessége, érdekessége a téli tátrai életnek, tömegközlekedésnek ez a szolgáltatás. És részben újkeletű. Mert csak a közelmúltban jutott eszükbe a tátraalji lovasgazdák legleleményesebbjeinek, hogy a pajta mélyén porosodó faszánt kár porladni hagyni, illetve eltüzelni, mikor az másképpen is hasznosítható. Ma néhány felújított helyi lovasszán az aranykorát éli. És hát a tulajdonosuk is. Mert a szántaxi a fő idegenforgalmi idényben olyan becses közlekedési eszköz lett a Tátrában, mint amilyen a gondola Velencében. Megfigyelhető az is, milyen könnyen megérti egymást a német, holland, orosz, magyar vagy más külföldi turista a fogathajtókkal a taxiállomáson, valamint sétaszánozás közben is. Hol az egyikük, hol a másikuk keresi olykor-olykor a könnyebben megérthető nemzetközi kifejezést, ám ez a nyelvtéma nekik mintha külön élményt is jelentene. És ha mondjuk a Csorba-tó és a Poprádi-tó közötti emelkedőn haladva netán elfogy a közös beszédtéma, akkor az izzadó paripák dolgát könnyítve a kocsis leszáll az ülésről, a szán mellett baktat. Fogja a gyeplőt, fél szemmel a szánon ülőkre ügyel és közben szájharmonikázik, vagy dalol. Az utasok pedig gyönyörködnek a tájban, keresik a hótakarós fenyők mögött hol elbújó, hol megjelenő sziklacsúcsokat, a közelükbe merészkedő mókusokat, filmeznek, fényképeznek. És nagyokat szippantanak az éles, tiszta tátrai levegőből. Egyfajta „áttörésnek” számít ez a vállalkozás, szolgáltatás a Magas-Tátrában. Hasonlóan, mint például az akkumulátormeghajtású kis autóbusz üzemeltetése is. Mi tagadás, a lovasszán-taxit nem veszi igénybe minden turista, mert... Mert csúcsidényben jóval több ott a nép, mint a négyet szán szállítási kapacitása. Meg aztán azt sem engedheti meg magának mindenki, hogy a gépkocsiparkolótól a sípályáig 50 koronáért lovasszánon tegye meg az utat, illetve a Popráditóig annak a többszöröséért. És főleg nem a kispénzűek. De ez nem a szántaxi-üzemeltetők ügye... (A szerző felvétele) Otthon lesz a gyárból Kulmann Ernő, Felsőpulya polgármestere királyi ruhát öltött a közelmúltban, és így rótta a burgenlandi városka utcáit. Munkatársai is jelmezbe bújtak, cukorkát osztogattak a járókelőknek, mindezt pedig azért, hogy az új és ambiciózus városfejlesztési tervet népszerűsítsék. • Roger Az év legnagyobb beruházásának egy 2400 négyzetméteres csarnok felépítése ígérkezik, amely a városban működő egyesületek, szervezetek kulturális és szakmai rendezvényeinek ad majd otthont. Felsőpulyának 2640 lakosa van, alig 20 éve lett város. Miután fekvésénél és adottságainál fogva igen alkalmas gyárak, üzemek létesítésére, elsősorban az ipari beruházásokat ösztönzi — mondta el lapunk munkatársának a polgármester. Az önkormányzat megvásárolja a szabad területeket, közművesíti azokat, vonzóvá teszi a gyártelepítés szempontjából. Ezek a kiadások képezik a költségvetés legjelentősebb részét, s ez nem is csoda, hiszen a városvezetés így szeretne a Burgenlandban is krónikussá vált munkanélküliségen enyhíteni. A fejlesztési programban szerepel a város fürdőjének átépítése, felújítása, a település gáz- és csatornahálózatának befejezése, valamint annak a három hektárnyi területnek a hasznosítása, mely a város peremén helyezkedik el. Ezt a hatalmas telket a város 18 évvel ezelőtt a felsőpulyai plébániától — évi 30 ezer schillinges bérleti díjért — 99 éves időtartamra kibérelte. Ám az elmúlt 18 évben ez csak kiadást jelentett, mivel a terület parlagon, a szürke köznapok magányában hevert, s csak egy-egy társadalmi megmozdulás alkalmával megrendezett „sátoros ünnep”, vagy olykor egy vándorcirkusz jelenléte népesítette be. Most viszont közbeszólt a szerencse. A véletlen ajándékaként bukkantak rá a városatyák egy gazdasági hetilap hirdetésére, amelyben egy felső-ausztriai cég 7 millió schilling értékű, 4200 négyzetméteres csarnokát a terület más hasznosítása végett lebontatta, s ezt 3 millió schillingért árulta. A tárgyalás végül is 1,5 millió schillinges vételárral végződött, mely még így is nagy tételt jelent a költségvetésben. Az óriási csarnok eredeti nagyságának a felére zsugorodik amikor felépítik — 2400 négyzetméteres lesz tehát —, s ebből 1800 négyzetmétert két évre bérbe adnak a Felsőpulyán működő Groschu gyárnak, így bevételhez jut a város, és a maradék 600 négyzetméteren otthont tud varázsolni a helyiséggondokkal küzdő, közel 30 egyesület számára. Ezek az egyébként sikeres egyesületek eddig lényegesen magasabb áron béreltek helyiséget egy-egy összejövetelük megrendezésekor, mint amenynyit most a városnak fognak fizetni. VAS NÉPE . Horvátország szíve • Kalap is Rókus Ott, ahol a Száva folyó S- alakban megkerüli a Medvednica-hegység délkeleti nyúlványait, hogy azután szinte nyílegyenesen haladjon tova Szlavónbród, illetve Belgrád felé, ott helyezkedik el Zágráb, az a város, melyet minden túlzás nélkül Horvátország szívének lehet nevezni. A kis híján millió lakost számláló főváros nemzeti szimbólum, valamiként nálunk a Szent Korona, s voltaképpen mindig is a horvát államiság jelképe volt. Itt található a parlament, azaz, ahogyan ezt errefelé nevezik, a Szábor, itt székelt a mindenkori horvát bán, s a világi hatalom mellett ugyancsak Zágrábban székel az egyház feje, a zágrábi érsek. Kard és imakönyv Az első világháború után, a nagyhatalmak által sebtében összetákolt délszláv állam, illetve a második világégés utáni államszövetség ideje alatt, mikor a szerb kormányzat arról igyekezett meggyőzni mindenkit, hogy a horvátoknak sohasem volt államuk, illetve sohasem lett volna, ha a szerb szuronyok meg nem teremtik nekik a „közös” hazát. Zágráb volt az az elpusztíthatatlan történelemkönyv, melyből a horvát gyermekek nemzeti történelmüket tanulták. Az óváros ódon kövei, a Szent Márk-templom Zsolnay-cserepes teteje, melyen ott virít a hármas horvát címer — a hagyományos piros-fehér kockás, a szlavón menyét és a három dalmát oroszlánfej —, a székesegyház kettős tornya, s nemkülönben a Mirogoj temető árkádjai, hol örök álmukat álmodják a nemzet nagyjai — egy küzdelmes sorsú nemzet történetét mesélik. Hogy hogyan vészelték át a vérzivataros századokat kard és imakönyv segítségével, ez többé-kevésbé számunkra is ismeretes, miután történelmünk hét évszázada közös, akárcsak a szigetvári hős, Zrínyi, vagy a Kőszeget védelmező Jurisics Miklós. Bár a magyar—horvát viszonyok a XIX. század második felében, illetve a XX. század elején elmérgesedtek, jólesik hallani, hogy a horvátok bevallása szerint többet károsultak a „szerb testvérekkel” eltöltött hetven év, semmint a Szent István koronája alatt eltöltött hétszáz esztendő alatt. Kedves, ismerős, közép-európai Visszatérve a városra, talán úgy lehetne legjobban jellemezni, hogy Zágráb jellegzetesen közép-európai város, középületeinek, palotáinak java része a monarchia építészetének stílusjegyeit viseli. Ugyanúgy nem lehet eltévedni benne, akár Budapesten, vagy Prágában, s kedves emlékeim közé tartozik, mikor Zágrábba érkezésemkor, a vonatról leszállva, egyszerűen otthon éreztem magamat, attól függetlenül, hogy azelőtt sohasem jártam a horvát fővárosban. Akárhogy körül-fordul az ember, valahogy mindent a helyén talál. A főtér is ott van, ahol elvárja, a pályaudvar is, s különösebb megerőltetés nélkül meg lehet találni a főpostát, a piacot, bankot, üzletet, múzeumot. Ha visszagondolok, őszinte lelkesedéssel fedeztem fel, hogy még a budapesti Párizsi-udvar kicsinyített mását is meg lehet találni itt Oktogon néven, s hogy az akkor még Köztársaság tér néven szereplő főtéren (melyről a kommunisták a háború után eltüntették eredeti névadója, Jellasics bán lovasszobrát), sósperecet árulnak, a K.u.K hagyományoknak megfelelően. S a rácsodálkozásoknak, felfedezéseknek valójában se szeri, se száma. Az apróságoktól kezdve, hogy a főposta jellegzetesen sárga tégla burkolatú, vagy hogy a műcsarnok egyaránt állhatna Szabadkán, Prágában vagy Grazban, egészen odáig, hogy a város feletti Medvevárban töltötte utolsó napjait Janus Pannonius, vagy hogy a Mimara múzeumban őrzik Sobieski János elefántcsont-hüvelyű díszkardját. S még mindig nem esett szó arról, hogy Zágrábnak városi pattantyúsa van, kinek egyetlen feladata minden áldott nap ellőni a delet, vagy hogy a lődözés színhelyéül szolgáló Lotrscaktorony lábánál található a budapesti sikló kicsinyített mása. Amennyiben a közép-európai vendég a délelőtti órákban talál megéhezni, nem kell kétségbeesnie, a vendéglők tábláján krétával felfirkált GABLEC pontosan azt jelenti, hogy iderálikra várják a kedves vendéget. A kínálat is többé-kevésbé megszokott, pájili, pacal, szőlőlevélszárma, egyéb huncutságok, viszont pörkölt nincs. Elismerem, lehangoló, viszont aki az ilyent szereti, az kárpótolhatja magát a ropogósra sütött tengeri apróhallal, vagy a bosnyák lacikonyhák remekeivel, mint amilyen a csevapcsicsa, a pljeszkavica, egyebek. A tizenévesek és néhány ritka agyalágyult pizzát és hamburgert fogyasztanak, a sznobok a Krisnaszekta éttermébe járnak zöldséget enni, a nagyurak és az újgazdagok homárt, tengeri herkentyűket csipegetnek a Kordic-féle étteremben, de az önérzetes zágrábi polgárok, akik büszkén vallják, hogy ők bizony született purgerek, megvetően fordítanak hátat minden hagyományrontó újdonságnak. Van minden, aminek lenni kell Ha eltekintünk a nosztalgiázástól, Zágráb akkor is megállja a helyét, lévén hogy minden olyasmivel rendelkezik, amit az ember egy komoly várostól elvár: színházak, mozik, múzeumok, könyvtárak, hangversenytermek, intézetek, levéltárak, szállodák és repülőtér, viszonylag jó tömegközlekedés, nyitott és fedett uszodák, lóversenypálya, teniszpályák tömege. Természetesen rengeteg az üzlet, elegáns butikok, kiváló cipészek, fitness és body building, valódi és kétes erkölcsű masszázs-szalonok léptek-nyomon. Megtalálhatóak ezenkívül a különcök és az utcai zenészek, az iskolák és az egyetem, a parkok és a temetők. Persze állatkert, bábszínház és filmtár is van, ahol meg lehet nézni kétszázötvenegyedszer a Casablancát, vagy az Amarcordot. Legrövidebben: Zágráb jó hely, s varázsát polgári hangulatán kívül leginkább az adja meg, hogy nagyváros létére nem veszítette el emberi arculatát.