Vas Népe, 1996. március (41. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-04 / 54. szám

1996. március 4. HÉTFŐ ALPOK-ADRIA Lovasszánon a csúcsok felé • Gazdag József Mint egy fantasztikus film szereplői, úgy érezhetik magu­kat sokan a Magas-Tátrában té­len érkező kirándulók közül. Csak esetleg a filmekben meg­szokott gyakorlattól homlok­­egyenest ellenkező kivitelben... Mert ugye sci-fi történetek álta­lában tudományos-műszaki csodákról szólnak, azokban nem egyszer ember-, illetve ál­latrobotok száguldanak űrhajói­kon egyik égitestről a másikra, viszont az óriáshegységben ma­napság esetenként mintha visz­­szafordulna az idő kereke. És jó pár fiatalnak ez is egyfajta cso­da. Hiszen akár személygépko­csin, vonaton, vagy autóbusszal utazik oda, menet közben a ter­mészet művészi alkotásai mel­lett a mesterséges műszaki cik­kek, létesítmények erdejét látja maga körül. Mercedesek, Au­dik, Mazdák és további autócso­dák, illetve az azokra erősített poggyásztartókon márkásnál márkásabb sílécek, szkafander­öltözékek, jövő századi lábbelik mind-mind megszokott dolgok­nak számítanak már az életük­ben. Viszont annál érdekesebb számukra a paripa, és még kü­lönlegesebb a lovak vontatta szán. A lovas szántaxi pedig va­lódi egzotikum. Attrakció a ja­vából. Mert ha lovat elvétve még lát is valahol a mai fiatal, mondjuk a cirkuszban, állatkert­ben, vagy a lóversenypályán, lo­vasszánt még a falu­skanzenek­ben sem igen talál. Sokan tehát elcsodálkoznak, amikor a Csorba-tói üdülőköz­pont gépkocsiparkolójában a meseautójukból kiszállva lo­­vasszán-taxiba „ütköznek”, s a fogathajtó felajánlja nekik a sé­taszánkózást. Vagy azt, hogy pár koronáért felviszi őket a sí­terep térségébe, esetleg a Tátra azon csúcsközeli nevezetes ki­rándulóhelyeire, ahová gépko­csival tilos a közlekedés, vagy a nagy hó miatt lehetetlen. Egyik színfoltja, ékessége, érdekessége a téli tátrai életnek, tömegközlekedésnek ez a szol­gáltatás. És részben újkeletű. Mert csak a közelmúltban jutott eszükbe a tátraalji lovasgazdák legleleményesebbjeinek, hogy a pajta mélyén porosodó faszánt kár porladni hagyni, illetve eltü­zelni, mikor az másképpen is hasznosítható. Ma néhány felújított helyi lo­vasszán az aranykorát éli. És hát a tulajdonosuk is. Mert a szánta­xi a fő idegenforgalmi idényben olyan becses közlekedési esz­köz lett a Tátrában, mint ami­lyen a gondola Velencében. Megfigyelhető az is, milyen könnyen megérti egymást a né­met, holland, orosz, magyar vagy más külföldi turista a fo­gathajtókkal a taxiállomáson, valamint sétaszánozás közben is. Hol az egyikük, hol a mási­kuk keresi olykor-olykor a könnyebben megérthető nem­zetközi kifejezést, ám ez a nyelvtéma nekik mintha külön élményt is jelentene. És ha mondjuk a Csorba-tó és a Poprá­­di-tó közötti emelkedőn haladva netán elfogy a közös beszédté­ma, akkor az izzadó paripák dol­gát könnyítve a kocsis leszáll az ülésről, a szán mellett baktat. Fogja a gyeplőt, fél szemmel a szánon ülőkre ügyel és közben szájharmonikázik, vagy dalol. Az utasok pedig gyönyörköd­nek a tájban, keresik a hótakarós fenyők mögött hol elbújó, hol megjelenő sziklacsúcsokat, a közelükbe merészkedő móku­sokat, filmeznek, fényképez­nek. És nagyokat szippantanak az éles, tiszta tátrai levegőből. Egyfajta „áttörésnek” számít ez a vállalkozás, szolgáltatás a Magas-Tátrában. Hasonlóan, mint például az akkumulátor­meghajtású kis autóbusz üze­meltetése is. Mi tagadás, a lovasszán-taxit nem veszi igénybe minden turis­ta, mert... Mert csúcsidényben jóval több ott a nép, mint a négy­et szán szállítási kapacitása. Meg aztán azt sem engedheti meg magának mindenki, hogy a gépkocsiparkolótól a sípályáig 50 koronáért lovasszánon tegye meg az utat, illetve a Poprádi­­tóig annak a többszöröséért. És főleg nem a kispénzűek. De ez nem a szántaxi-üzemeltetők ügye... (A szerző felvétele) Otthon lesz a gyárból Kulmann Ernő, Felső­pulya polgármestere királyi ruhát öl­tött a közelmúltban, és így rótta a burgenlandi városka ut­cáit. Munkatársai is jelmezbe bújtak, cukorkát osztogattak a járókelőknek, mindezt pedig azért, hogy az új és ambiciózus városfejlesztési tervet népszerűsítsék. • Roger Az év legnagyobb beruhá­zásának egy 2400 négyzetmé­teres csarnok felépítése ígérke­zik, amely a városban működő egyesületek, szervezetek kul­turális és szakmai rendezvé­nyeinek ad majd otthont. Felsőpulyának 2640 lakosa van, alig 20 éve lett város. Miután fekvésénél és adottsá­gainál fogva igen alkalmas gyárak, üzemek létesítésére, elsősorban az ipari beruházá­sokat ösztönzi — mondta el la­punk munkatársának a polgár­mester. Az önkormányzat megvásárolja a szabad terüle­teket, közművesíti azokat, vonzóvá teszi a gyártelepítés szempontjából. Ezek a kiadá­sok képezik a költségvetés leg­jelentősebb részét, s ez nem is csoda, hiszen a városvezetés így szeretne a Burgenlandban is krónikussá vált munkanél­küliségen enyhíteni. A fejlesztési programban szerepel a város fürdőjének át­építése, felújítása, a település gáz- és csatornahálózatának befejezése, valamint annak a három hektárnyi területnek a hasznosítása, mely a város pe­remén helyezkedik el. Ezt a ha­talmas telket a város 18 évvel ezelőtt a felsőpulyai plébániá­tól — évi 30 ezer schillinges bérleti díjért — 99 éves időtar­tamra kibérelte. Ám az elmúlt 18 évben ez csak kiadást jelen­tett, mivel a terület parlagon, a szürke köznapok magányában hevert, s csak egy-egy társa­dalmi megmozdulás alkalmá­val megrendezett „sátoros ün­nep”, vagy olykor egy vándor­­cirkusz jelenléte népesítette be. Most viszont közbeszólt a szerencse. A véletlen ajándékaként bukkantak rá a városatyák egy gazdasági hetilap hirdetésére, amelyben egy felső-ausztriai cég 7 millió schilling értékű, 4200 négyzetméteres csarno­kát a terület más hasznosítása végett lebontatta, s ezt 3 millió schillingért árulta. A tárgyalás végül is 1,5 millió schillinges vételár­ral végződött, mely még így is nagy té­telt jelent a költség­­vetésben. Az óriási csarnok eredeti nagyságának a felé­re zsugorodik ami­kor felépítik — 2400 négyzetméte­res lesz tehát —, s ebből 1800 négy­zetmétert két évre bérbe adnak a Fel­­sőpulyán működő Groschu gyárnak, így bevételhez jut a város, és a maradék 600 négyzetméte­ren otthont tud vará­zsolni a helyiség­gondokkal küzdő, közel 30 egyesület számára. Ezek az egyéb­ként sikeres egyesü­letek eddig lényege­sen magasabb áron béreltek helyiséget egy-egy összejöve­telük megrendezé­sekor, mint ameny­­nyit most a vá­rosnak fognak fi­zetni. VAS NÉPE . Horvátország szíve • Kalap is Rókus Ott, ahol a Száva folyó S- alakban megkerüli a Medvedni­­ca-hegység délkeleti nyúlvá­nyait, hogy azután szinte nyíl­egyenesen haladjon tova Szla­­vónbród, illetve Belgrád felé, ott helyezkedik el Zágráb, az a vá­ros, melyet minden túlzás nélkül Horvátország szívének lehet ne­vezni. A kis híján millió lakost számláló főváros nemzeti szim­bólum, valamiként nálunk a Szent Korona, s voltaképpen mindig is a horvát államiság jel­képe volt. Itt található a parla­ment, azaz, ahogyan ezt errefelé nevezik, a Szábor, itt székelt a mindenkori horvát bán, s a vi­lági hatalom mellett ugyancsak Zágrábban székel az egyház fe­je, a zágrábi érsek. Kard és imakönyv Az első világháború után, a nagyhatalmak által sebtében összetákolt délszláv állam, illet­ve a második világégés utáni ál­lamszövetség ideje alatt, mikor a szerb kormányzat arról igye­kezett meggyőzni mindenkit, hogy a horvátoknak sohasem volt államuk, illetve sohasem lett volna, ha a szerb szuronyok meg nem teremtik nekik a „kö­zös” hazát. Zágráb volt az az el­pusztíthatatlan történelem­­könyv, melyből a horvát gyer­mekek nemzeti történelmüket tanulták. Az óváros ódon kövei, a Szent Márk-templom Zsol­­nay-cserepes teteje, melyen ott virít a hármas horvát címer — a hagyományos piros-fehér koc­kás, a szlavón menyét és a há­rom dalmát oroszlánfej —, a székesegyház kettős tornya, s nemkülönben a Mirogoj temető árkádjai, hol örök álmukat ál­modják a nemzet nagyjai — egy küzdelmes sorsú nemzet törté­netét mesélik. Hogy hogyan vé­szelték át a vérzivataros száza­dokat kard és imakönyv segítsé­gével, ez többé-kevésbé szá­munkra is ismeretes, miután történelmünk hét évszázada kö­zös, akárcsak a szigetvári hős, Zrínyi, vagy a Kőszeget védel­mező Jurisics Miklós. Bár a ma­gyar—horvát viszonyok a XIX. század második felében, illetve a XX. század elején elmérge­sedtek, jólesik hallani, hogy a horvátok bevallása szerint töb­bet károsultak a „szerb testvé­rekkel” eltöltött hetven év, sem­mint a Szent István koronája alatt eltöltött hétszáz esztendő alatt. Kedves, ismerős, közép-európai Visszatérve a városra, talán úgy lehetne legjobban jellemez­ni, hogy Zágráb jellegzetesen közép-európai város, középüle­teinek, palotáinak java része a monarchia építészetének stílus­jegyeit viseli. Ugyanúgy nem lehet eltévedni benne, akár Bu­dapesten, vagy Prágában, s ked­ves emlékeim közé tartozik, mi­kor Zágrábba érkezésemkor, a vonatról leszállva, egyszerűen otthon éreztem magamat, attól függetlenül, hogy azelőtt soha­sem jártam a horvát fővárosban. Akárhogy körül-fordul az em­ber, valahogy mindent a helyén talál. A főtér is ott van, ahol el­várja, a pályaudvar is, s különö­sebb megerőltetés nélkül meg lehet találni a főpostát, a piacot, bankot, üzletet, múzeumot. Ha visszagondolok, őszinte lelke­sedéssel fedeztem fel, hogy még a budapesti Párizsi-udvar kicsi­nyített mását is meg lehet találni itt Oktogon néven, s hogy az ak­kor még Köztársaság tér néven szereplő főtéren (melyről a kommunisták a háború után el­tüntették eredeti névadója, Jel­lasics bán lovasszobrát), sóspe­­recet árulnak, a K.u.K hagyo­mányoknak megfelelően. S a rá­­csodálkozásoknak, felfedezé­seknek valójában se szeri, se száma. Az apróságoktól kezdve, hogy a főposta jellegzetesen sár­ga tégla burkolatú, vagy hogy a műcsarnok egyaránt állhatna Szabadkán, Prágában vagy Grazban, egészen odáig, hogy a város feletti Medvevárban töl­tötte utolsó napjait Janus Panno­nius, vagy hogy a Mimara mú­zeumban őrzik Sobieski János elefántcsont-hüvelyű díszkard­ját. S még mindig nem esett szó arról, hogy Zágrábnak városi pattantyúsa van, kinek egyetlen feladata minden áldott nap ellő­ni a delet, vagy hogy a lődözés színhelyéül szolgáló Lotrscak­­torony lábánál található a buda­pesti sikló kicsinyített mása. Amennyiben a közép-euró­pai vendég a délelőtti órákban talál megéhezni, nem kell két­ségbeesnie, a vendéglők táblá­ján krétával felfirkált GABLEC pontosan azt jelenti, hogy ide­rálik­ra várják a kedves vendé­get. A kínálat is többé-kevésbé megszokott, pájili, pacal, szőlő­­levélszárma, egyéb huncutsá­gok, viszont pörkölt nincs. Elis­merem, lehangoló, viszont aki az ilyent szereti, az kárpótolhat­ja magát a ropogósra sütött ten­­geri apróhallal, vagy a bosnyák lacikonyhák remekeivel, mint amilyen a csevapcsicsa, a pljeszkavica, egyebek. A ti­zenévesek és néhány ritka agya­­lágyult pizzát és hamburgert fo­gyasztanak, a sznobok a Krisna­­szekta éttermébe járnak zöldsé­get enni, a nagyurak és az újgazdagok homárt, tengeri her­kentyűket csipegetnek a Kor­­dic-féle étteremben, de az önér­zetes zágrábi polgárok, akik büszkén vallják, hogy ők bizony született purgerek, megvetően fordítanak hátat minden hagyo­mányrontó újdonságnak. Van minden, aminek lenni kell Ha eltekintünk a nosztalgiá­zástól, Zágráb akkor is megállja a helyét, lévén hogy minden olyasmivel rendelkezik, amit az ember egy komoly várostól el­vár: színházak, mozik, múzeu­mok, könyvtárak, hangver­senytermek, intézetek, levéltá­rak, szállodák és repülőtér, vi­szonylag jó tömegközlekedés, nyitott és fedett uszodák, lóver­senypálya, teniszpályák tö­mege. Természetesen rengeteg az üzlet, elegáns butikok, kiváló cipészek, fitness és body buil­ding, valódi és kétes erkölcsű masszázs-szalonok léptek-nyo­­mon. Megtalálhatóak ezenkívül a különcök és az utcai zenészek, az iskolák és az egyetem, a par­kok és a temetők. Persze állat­kert, bábszínház és filmtár is van, ahol meg lehet nézni két­­százötvenegyedszer a Casab­lancát, vagy az Amarcordot. Legrövidebben: Zágráb jó hely, s varázsát polgári hangulatán kí­vül leginkább az adja meg, hogy nagyváros létére nem veszítette el emberi arculatát.

Next