Vas Népe, 2004. március (49. évfolyam, 51-76. szám)
2004-03-13 / 62. szám
MB—I mmmmm ■ Ölbei Lívia Íme, az asztal, hogy pont ez volt-e a „közvélemény asztala” a Pilvax kávéházban, nem tudni biztosan, de hogy ez az asztal a régi Pilvaxból való, az egészen bizonyos. Most a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban áll. Nem borzongató elgondolni, hogy ennél a márványkorongnál dőltek el egykor a dolgok? Innen indult útjára azon a nevezetes reggelen Jókai is, aki elsősorban nem „márciusi ifjúként” él az emlékezetünkben. Pedig... Mikszáth Kálmán Jókaiéletrajzának hetedik fejezetében külön tárgyalja A Pilvaxasztalt: „Jókai éppen a huszadik évét töltötte be, illetve egypár nappal volt túl rajta, amikor Pestre utazott (...) Alighogy a principálisával végzett, nyakába vette a várost, Petőfit keresni, akiről komolyan kezdtek már beszélni az emberek. A Pilvax-kávéházba ment, tudta, hogy odajön Petőfi, gondolta, ott várja be. Megkérdezte a pincérektől, melyik asztalnál szokott ülni, mire azok odamutattak egy nagy, kerek asztalra a szögletben, mely a 'Közvélemény asztala' címen válik ismeretessé nemsokára ebben az országban.” (Az idézett jelenet idején 1845-öt írtak.) Ez a piros-arany-fekete Jókai-életrajz ahhoz a sorozathoz tartozik (kiegészítésképpen), amelyet a múlt század 90-es éveinek elején az Unikomis Kiadó jelentetett meg: a százkötetes Jókaiösszeshez, szép bőrkötésben. Az Unikomis könyvei akár lakótelepi lakások polcain is elférnek. Bezzeg az a díszkiadás, amelyhez az író mindjárt szekrényt is kapott! Megemelni is nehéz lehet egy-egy regényt. Ezek a hatalmas kötetek — szekrényestül - szintén a PIM-ben láthatók, a Napfény és holdfény - Jókai világai című tárlaton. Egyébként a Jókai-relikviák alapozták meg az 50 éves múzeum gyűjteményét. Ha az ember megrendeli a Jókaiösszest, hajlamos könnyelmű ígéreteket tenni. Hogy például ezt a száz kötetet szépen sorban - ahogy hozza a posta - mind elolvassa, elvégre mégiscsak Jókai Mórról van szó. Aztán jönnek más könyvek, más írók, és a piros-fekete-arany katonák ott sorakoznak a polcokon, jórészt olvasatlanul. A mesélő kedvű Jókainak különben sincs nagy divatja manapság, szeretettel gondolunk rá, és nem olvassuk. De ha máskor nem, legalább ilyenkor március 15-e táján leporolhatjuk egy-egy könyvét — ráadásul éppen az idén májusban lesz száz éve annak, hogy meghalt, és a protokoll-kíváncsiságon túl meglepetve konstatálhatjuk, hogy a nem fakuló borítóba kötött lapok belül is ragyognak. És ha még Mikszáth Jókai-életrajzába is belelapozunk, akkor nemcsak a plasztikusan gyönyörű magyar nyelv hullámzása ragad magával (de teljesen), hanem egyszerre csak friss tartalommal telnek meg annak a bizonyos 1848-as március 15-ének a mára rituálissá vált mozzanatai is (Mikszáth egyenesen Betlehem-járáshoz hasonlítja a nap eseményeit). A szemérmes Jókai nem volt híve a lelki feltárulkozásnak. Van például egy különös, kevéssé ismert (mert ha nem olvassuk is, azt azért tudjuk, hogy ő írta mondjuk a Kárpáthy Zoltánt vagy a Fekete gyémántokat) önéletrajzi jellegű regénye, amelytől a címe alapján - A tengerszemű hölgy - egészen mást várnánk. De még ez sem igaz egészen, mert önéletrajzi jelleg ide vagy oda, a világot a szeretetteljes humor, sőt: szelíd irónia hangján megszólító „szerzői én” tényleg megbújik a kalandos életű címszereplő mellett. A rezignált, simogató humor a „visszatekintő” pozíciójából is eredhet: a regényt 1888 decemberétől 1889 márciusáig a Nemzet című lap közölte folytatásokban; könyv alakban 1890-ben jelent meg először. A tengerszemű Erzsike első számú modellje a tengerszemű Jókai első A tengerszemű szerelme - annyi változáson megy át a történet során, annyiszor ölt és vált jelmezt, hogy az (kicsit merész képzettársítással) Virginia Woolf több évszázadot beutazó, közben nemet is váltó Orlando fához teszi hasonlatossá. Amikor a szabadságharc idején a titkos üzenettel Debrecenbe kell mennie, Erzsike még a nemcserén is (majdnem) átesik: cigányprímásnak öltözik, és áthegedüli magát az ellenségen. És az olvasót az a titkos gondolat sem hagyja nyugodni, hogy a tűzről pattant tengerszemű hölgy életének egy-egy epizódjában Jókai a saját életének fordulatait rejtette el. Arról például nem esik szó, hogy a regényben csöndesen magasztalt Laborfalvi Rózának már volt egy (félig-meddig eltitkolt) kamaszodó lánya, amikor Jókai feleségül vette. Erzsikével viszont előfordul, hogy éppen soron lévő katonaférjének a múltból váratlanul felesége-leánya bukkan elő. (Arról nem beszélve, hogy a szabadságharc leverése után, a tardonai rejtőzködés idején Jókai „Kedves Jucin !”-nak írott leveleket kapott Rózától.) De most koncentráljunk a forradalomra: 1848. március 15-ére. A legendárium szerint ezen a nevezetes napon nézett először jó mélyen egymás szemébe Jókai Mór és Laborfalvi Róza. Este történt, a Nemzeti dallal, a Szózattal megszakított Bánk bán-előadáson. Jókai így emlékszik: „(...) A színpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban fokozódott; a karzatok dörömböltek; pokoli riadal volt. Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyáry páholyából át lehetett menni a színpadra. Felrontottam a színfalak közé. Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egész napi cáfolástól; lábaimon csúnya nagy kalucsnik, a cilinderkalapom agyonázott, azt a hónom alá nyomtam fapapának (chapeau bas). Körülnéztem, megláttam Egressyt, mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt, a színpadról akarom harangírozni a közönséget. Elém jött Gertrúd királyné. Valódi fejedelemasszonyi kegygyel mosolygott rám üdvözölve, s kezét nyújtó. Az ő arcán nem volt ijedelem. Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte. Erre felhúzták a függönyt. Amint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat, elkezdett ujjongani, s a lárma lassan kint elhalljukozta magát. Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyenforma szónoklati remeket hangoztattam. - Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni. Csak ekkor vettem észre, hogy furcsát találtam mondani: 'vak ember' és 'viszontlátás '. Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok! Az a háromszínű szalagcsillag kisegített. (...) Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani. ...Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata.’’ Jókainál itt szaggatott vonalak jelzik a múló időt. Nincs szó azokról a viszontagságokról, amelyek a házasságkötésüket kísérték, hogy Petőfi kézzel-lábbal igyekezett megakadályozni az egybekelésüket, hogy az írót kitagadta az édesanyja (a színésznő 8 évvel idősebb volt Jókainál). Annyit mond csak (már tart a szabadságharc), hogy el kellett jutnia oda, ahol a világnak nincsen szája: Tardonára, így tűnik egymásba a személyes sors és a történelem. Mikszáth egyébként Jókaikönyvében azt írja arról a híres színházi kettősről, hogy „mondott-e Laborfalvi Róza e kokárda kitűzésekor valamit, sohase emlékezett rá többé. Hogy ő mit mondott a közönségnek a proszcéniumból, arra még kevésbé emlékezett. Minden öszszefolyt előtte, mint egy álom.” Manapság már nem esnek meg hasonló csodák. az AA Benkő Sándor felvételei 2004. március 13., szombat ■■■■■■■■■