Vas Népe, 2010. március (55. évfolyam, 50-75. szám)
2010-03-13 / 61. szám
12 • VAS NÉPE Huszti Péter színész, rendező neve márkavédjegy. A Kossuthdíjas, érdemes és kiváló művész március idusát is köszöntve Jókai Mór A kőszívű ember fiai című művét viszi színre a Soproni Petőfi Színházban, ahol ma lesz a premier. Ebből az alkalomból vallott 1848-ról, Kossuthról, Görgeyről, Jókairól, s legfőképpen önmagáról. Jókai regényeiben csodálatos, nagy formátumú jellemeket ismerhetünk meg .Kisfiúként a könyveken keresztül értek el a fontos témák, a nagy kérdések. Az 1848-as forradalomról, illetve az azt követő szabadságharcról is sokat olvastam. Természetesen mind a mai napig elkísérnek a könyvek, meghatározó számomra az irodalom; színházi ember számára ez magától értetődő. Soha nem felejtem el, s erről a két fiamnak is sokszor meséltem, hogy a Lórántffy Utcai Általános Iskola kisdiákjaként rövidnadrágban, fehér ingben álltunk a március tizenötödikei ünnepségeken. Az ötvenes évek második felében - 1956-58 között, amikor hetedikes, nyolcadikos voltam -, azt hiszem, szegények voltunk, de valójában ez csak utólag tudatosult bennem. Édesanyám, aki a MÁV nyugdíjhivatalában dolgozott, egyedül nevelt a nővéremmel együtt. Semmilyen rossz emlék sem maradt bennem. Igaz, hogy például a karácsonyokat igen szerényen ünnepeltük, de a Jézuska könyvet mindig hozott. Korán megkaptam Jókaitól A kőszívű ember fiai-t, Tamási Árontól az Ábel a rengetegben-t. Igen szerettem az indiántörténeteket is. S aztán sorra jöttek az újabb és újabb érdekes, izgalmas kötetek. Verseket kezdtem mondani, s emlékezetesek maradtak számomra azok a március tizenötödikék is, amikor a Nemzeti dalt, a 12 pontot mondtam el. Nem voltak ezek könnyű feladatok, meg kellett velük küzdeni. Petőfi Sándor alakja titokzatosnak, érdekesnek, izgalmasnak tűnt számomra. Alacsony, vékony, alig negyvenkilós, ám igen átszellemült személyiség volt. Elámultam, hogy milyen hatalmas kötetnyi vers maradt fönn utána! Ennyi verset oly rövid idő alatt miként is lehetett megalkotni? Hogyan is bírta? Hiszen harcolt, utazott... Kossuth Lajos és Görgey Artúr alakjával, tevékenységével később ismerkedtem meg. Illyés Gyula Fáklyaláng című színművét a Katona József Színház mutatta be Bessenyei Ferenccel, aki Kossuth volt, és Ungvári Tamással, aki Görgeyt formálta meg. Bessenyei egyértelműen nagyszerű, hősi alkat volt, Ungvári többnyire rossz embereket játszott, intrikusokat. Sokan emlékeznek rá, hogy például a Tenkes kapitányában is negatív figurát alakított. Nem véletlenül osztották ki pont így a Fáklyaláng főszerepeit. És egyszer csak, amikor már harmadéves voltam a színművészeti főiskolán, a Madách Színházban Görgey öccsét, Istvánt játszhattam Németh László Áruló című darabjában. Görgey Bessenyei volt, aki - a civil életben - éppen akkor is egy hatalmas szerelemben élt, lefogyott, s karcsú, gyönyörű Görgey volt. S homlokegyenest más volt ez a Görgey, mint a Fáklyalángban. Ma is él bennem az előadás; akkor formáltam át a bennem addig meglevő képet 1848-ról. Görgey utolsó mondata ekképpen hangzott - egyébként nagyon sok előadásból viszek magammal egy-egy olyan mondatot, amely egész életemet végigkíséri, miután megkérdezik tőle, hogyan lehet ezzel a szörnyű tudattal élni, hogy árulónak tartják? Szóval Görgey így felel: "S ez sem utolsó szerep: a nemzetet szerencsétlenségünkkel gondolkodásra és önismeretre tanítani". Ez annyira a szívemben és az agyamban maradt. Sok év után emiatt változott meg a 48-as képem, melyen ott van Petőfi, Kossuth, Jókai, Táncsis, ám egy újfajta Görgey-személyiség is. Ez él bennem, s ezt a Görgey-képet tartom hitelesnek. Jókai-köteteket pedig szinte folyton-folyvást leveszek a polcról. Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon miért is nyúlunk egy-egy regényéért felnőttként is? Belelapozok, olvasom, s egyszer csak azon veszem észre magam, hogy nem tudom letenni. Főiskolás voltam, amikor Várkonyi Zoltán mesterem forgatta A kőszívű ember fiait (1965-ben mutatták be), s mi, növendékek diákokat, forradalmárokat játszottunk benne, ott voltunk bálokban is. Megkaptuk a forgatókönyvet, persze nem az egészet, hanem csak egy részét, hogy tanulmányozhassuk. Én azért a regényt is elővettem, s el is olvastam újra. A Fekete gyémántok (1976) forgatása előtt sem csak a forgatókönyvet olvastam el, hanem természetesen a regényt is. S hogy mit adnak nekünk Jókai művei? Látszólag egyszerűnek tűnő fogalmakat, gondolatokat, mint haza, harc a szabadságunkért, önfeláldozás, mi mindent kellene tennünk... Jó érzés nagy történetekkel találkozni. Csodálatos jellemeket ismerhetünk meg, s nála még a gonoszok is nagy formátumú emberek. Ezek vonzanak bennünket változatlanul. Egyébként sok általam megformált szerep szinte személyes ismerősömmé, barátommá vált, mintha találkoztam volna velük. Peer Gynt, Hamlet, Szervét Mihály, Jókai Berend Ivánja a Fekete gyémántokból, Cyrano de Bergerac... S hogy mit jelent ma színre vinni A kőszívű ember fiait? Gondoltam: miért is ne álljunk neki ilyen óriási feladatnak? Van a regény, a film az összes emlékemmel, emlékeinkkel együtt... Ám természetesen mégsem a regényt vagy a filmet adaptáljuk. Örömteli, nagy, elképesztő mennyiségű munkával különleges színházi estét szeretnénk teremteni szavakkal, színpadképpel, festői zenével, amelyek reményeink szerint egységet alkotnak. Lélektől lélekig szeretnénk hatolni. Remélem, hogy a nézőtéren és a színpadon is együtt dobban a szívünk. S arra vágyunk, hogy az élmény egészét vigyék haza a nézők. Erőm és hitem is a duplájára nő, amikor érzem valamennyi közreműködő tehetségét, lelkesedését. Hiszek a történetben, a partnerekben. Sokat gondolkodom azon, hogy mi az értelme ma a színháznak? Úgy vélem, hogy olyan előadásokra van szükség, amelyek ahhoz segítik hozzá az embereket, hogy eligazodhassanak ebben a zűrzavarban, az átalakulás nehéz időszakában. Mégiscsak értékeket kell fölmutatni; vacakot persze mindig egyszerűbb készíteni... S nekünk kötelességünk ma erőt is adni. Amikor hihetetlen csend van a nézőtéren, s egyszer csak az előadás végén kitör az ováció... S amiként Görgey is mondta: gondolkodásra, önismeretre tanítani. Jókai Mór bizony nagyon is tudta, miért is írja meg a kőszívű ember fiainak nagyszerű történetét. Érdekes, hogy amikor megkaptam a Kossuth-díjat (fiatal voltam, harmincnégy éves), különösen meghatódtam, de azt az elismerést az ember nem ahhoz a Kossuth Lajoshoz köti. Persze mégiscsak hozzá, és valahogyan mégsem... Nagyon jó, hogy róla nevezték el e rangos díjat, s igen helyénvaló, hogy van a tekintélyes Széchenyidíj is. Én egészen biztos vagyok abban, hogy nem változtam meg sem a Kossuth-díjtól, sem más elismeréstől, sem a sikerektől, sem attól, hogy nyolc évig a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektora voltam. Hiszek abban, hogy csak akkor szabad valamihez hozzáfogni, ha abban a dologban százszázalékosan hiszek, ha én a feladatot képességem, tehetségem szerint úgy tudom megoldani, hogy utána ne legyen rossz érzésem. Ne higygyük magunkról, hogy zsenik vagyunk, de azt se, hogy senkik vagyunk. Ameddig az ember csak tudja, bírja, maradjon mindig önmaga.” SZENKOVITS PÉTER szerk.szgotthard@vn.pl.hu Huszti Péter már gyermekként is szerette Jókai Mórtól A kőszívű ember fiai-t. Főiskolásként szerepelt a filmváltozatban is. A Fekete gyémántokban a főhőst, Berend Ivánt formálta meg. Ma este az ő rendezésében mutatják be Sopronban A kőszívű ember fiai-t. Vallja: „Lélektől lélekig szeretnénk hatolni. Remélem, hogy a nézőtéren és a színpadon is együtt dobban a szívünk. S arra vágyunk, hogy az élmény egészét vigyék haza a nézők... Nekünk kötelességünk ma erőt is adni. S amiként Görgey Artúr is mondta: gondolkodásra, önismeretre tanítani" Fotó: Soproni Petőfi Színház A 19. század kedvezett a tehetség kibontakozásának, számos hihetetlenül gyors karriert jegyezhetünk fel mind a politikában, mind a kultúrában, mind a kialakuló, kapitalista gazdaságban. A reformkori Magyarország már sejteni engedte, hogy mozog a fedő. Azaz kritikus tömeget meghaladó energia és tehetség gyűlt fel az addig ugaron tartott országban. Nem kis részt ezért is robbant akkorát '48, a polgárosulás jelképes csillaga. Vidos József kisnemesként és középbirtokosként alig három évtized alatt olyan közjogi karriert futott be, amiről ma egyetlen jogász sem álmodhat, mégha a teljes tudást birtokolja is. Hasonlóan alakult a sorsa Horváth Boldizsárnak, aki szombathelyi cipészmester fiaként indult, és életpályája végén, temetésén megjelent a fél kormány. Családjához tartozott például Budapest főpolgármestere, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és más kiválóságok. De elképesztő az életútja a felsőlövői Wimmer Ágostonnak is, akiről méltatlanul keveset tudunk. Pedig ő volt a szabadságharc egyik „technikai" kulcsfigurája: fegyverszállítmányai nélkül nem lett volna sem győztes felkelés, sem sikeres tavaszi hadjárat. Ezek a férfiak pályájuk csúcsát harmincéves koruk körül érték el. És ami őket fontos pozícióba helyezte, az kizárólag a tehetségük volt, amely kiemelte őket a tömegsorból. Nap mint nap bizonyítottak, s haladtak előre, így lehetett előbb kiváló iparos, majd módos polgár, később jegyző, városi képviselő, és még tovább, alispán az ifjú, aki nem véletlenül írhatta forradalmunk legszebb lapjait. Gondoljunk csak bele, egy hozzájuk hasonló mai ifjú titán mire menne? Kiemelkedne vajon a civil létből, hogy Szombathely képviselője, majd polgármestere lehessen? És még tovább, képességei révén miniszter, vagy a miniszterek elnöke? Miként folyna ma a kiválasztás? A válasz nem nehéz, kortársak és tanúk vagyunk: szakmailag megalapozott közéleti karrier ma nem, vagy csak egészen kivételes - 90 százalékos szerencserátával - futható be. Elsődleges a valahova tartozás, a csoportérdekkel való feltétlen azonosulás, majd ugyanez fanatizmussal körítve egy pártban. És innentől el is dől a sorsa tehetségünknek, hiszen a pártosság kasztni, bélyeg és járom. A tegnap kocsmáját túlléphették, a mait már nem. Talán innen is származnak nemzeti bajaink, mert hát nem minden a pénz. Igen, igen, a három vasi forradalmár karrierjében sok közös pont volt. Egyvalami mégis kiemelendő: egyiküket sem a pénz röpítette irdatlan magaslatokra. Nem a pénz volt az, ami beírta nevüket a történelembe. Csak a tehetség és a hazaszeretet. Ma is vannak sokan olyan fiatalok, akik szeretik hazájukat, tennének is érte, de szűk a mozgásterük. Forradalomban egyszerűbb a képlet. Ha kimagasló az egyén helyzetfelismerése, s ehhez hasonló képesség társul, akkor élre kerülhet, „kitermelődik". Ám a mai tartós kontraszelekció, a többpártrendszer torzulása, a gazdasági válság másfajta utakat jelöl ki a ma márciusi ifjainak. Nehezebb utat, mivel ismét tehetségük révén kell teremteniük a valamiből többet. És könnyebb a semmiből valamit alkotni, mint a valamiből még többet. A ma zsenijeinek választ kell találniuk olyan alapkérdésekre, mint hogy a szabadság miként csúszhat a diktatúra irányába, miként válhat a demokrácia gyengítőjévé a válságot válságra halmozó szabadpiac. Tudniuk kell elhárítani a szabadságnak a szabadosságba való átmenetét, a weimarizálódást. Horváth Boldizsárék talán erre is érvénnyel válaszolnának, hiszen egy kiélezett történelmi szituációban álltak helyt. Magyarország tartós jelenléte Európában hármójuk, és még tizenötmillió honfitársuk féltett kincse. Kozma Gábor kozma.gabor@vasnepe.hu A tehetség dicsősége 2010.03. 13. SZOMBAT