Vas Népe, 2019. július (64. évfolyam, 150-176. szám)

2019-07-06 / 155. szám

Agyagba­j»­­úrt álmok Geszler Mária kép­zőművész az alkotásról, a mindennapokról és a Kossuth-díjról 11 Vépszőllősti IMíjmár Szentmárton és Óperint mára teljesen beolvadt Szombathelybe. Lassan ez lesz a sorsa Szőllős­­nek is. 10 Tűzvész rázta meg a falut 1935. július 29-én Nyőgérben a Petőfi utca jelentős része a tűz martalékává vált. A károk bruttó összege csaknem 116 ezer pengőt tett ki. 10 Mindenki táplálékaként, AHOGY MÁR ÍRVA VAN ölber Lívia livia.olber@vasnepe.hu Nézzétek az em­bert, az elhagyot­tat, nézzétek a béketűrő testet - mondja a legújabb Jeles András-elő­­ad­ás. A boldog herceg bemutató­ját a szombathelyi Mesebolt Bábszín­ház és a Kősze­gi Várszínház együttműködésé­ben a Jurisics-vár lovagtermében láthattuk. Nevezzük passiónak. Requiem­­nek. Oratóriumnak. Operának. Szembesítésnek. (Szeretetnek.) Vagy mégis demonstrációnak, de a Kertész Imre-i értelemben. Hogy „az élet ugyanis vagy de­monstráció, vagy kollaboráció”, így indulni el a vasútállomásról befelé, azon a valószínűtlenül hosszú utcán, amelyen Kristóf Ágota/Agota Kristóf kőszegi szenvedésregényének (A Nagy Füzet) szereplői először feltűn­nek, a bőröndöt húzza a Biblia. A városkapun áthaladva ránézni a Sgraffitós ház ragyogó homlok­zatára, a homlokzaton kiütköző Szent Pál-mondatra - „Non est volentis...” amely ezentúl már nemcsak Ottlik Géza kőszegi re­gényének (Iskola a határon) mot­tójaként visszhangzik bennünk, hanem valahogy megerősíti a kapcsolatot a Jeles-bemutató és Kőszeg között is. A boldog her­ceg-nyitányban feltűnik - és rög­tön lelepleződik - Szent Pál, az egyetemes politikus és­­ pszicho­lógus: „...aki még eddig nekem a szeretetről beszélt, az mind ha­zudott. Hazudott és mellébeszélt. Például Szent Pál avval a du­mával. , Szóljak bár az angyalok nyelvén, aszondja, ha szeretet nincs énbennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom...’ Elmész te a sunyiba, aranyapám!! Hát mutasson nekem valaki ezer­ből egyet, akibe nincs szeretet! Hát pont ez a probléma, hogy avval vagyunk teli torkig. Hát mi bajom lenne nekem például, ha nem szeretnék? Élnék lezseren, mint Marci Hevesen. (...) Nézz végig rajtam... és nézz végig magadon! És köszönj szépen Szent Pálnak: bonzsur, főnök, a halálba menők üdvözölnek!” - kántálja az elsőként megszólaló, később is fontos szerepe(ke)t játszó hajléktalan ebben a szín­pompás, szedett-vedett, mégis előkelő, furcsa-szomorú kom­pániában: Kosznovszky Márton. Varga Bori dala felel neki: „A mi kapualjunk, ahol élek, nekem igen tetsző...” Jeles András filmrendező­ként, színházrendezőként és szerzőként-íróként is mindig, konokul az ember lényegére kérdez rá; figyelmének közép­pontjában a mindenkori meg­alázónak és megszomorítottak - akikben és akik által ez a lényeg a kiszolgáltatottságuk és sebez­hetőségük okán a legpőrébben megmutatkozik. A szombat­­helyi Mesebolt Bábszínház - időközben jelentősen átalakult - társulatával A boldog herceg a második munkája. 2015-ben a József és testvérei-történe­­tet láthattuk Jeles-átiratban és rendezésben, szintén a Kőszegi Várszínházzal koprodukcióban (akkor a tenyérnyi belső ud­varon volt a bemutató). Most Oscar Wilde meséjét, A boldog herceget írta át, helyezte új kontextusba, pontosabban föl­­fejtette a történet kontextusát. Áldozathozatal, „dupla fenekű” evangélium-parafrázis, ahogy Pilinszky írja: „Mindenki táplá­lékaként, / ahogy már írva van, / adom, mint élő eledelt, / a világ­nak magam.” (És a végén a Kis­­fecske-szerepből kilépő Császár Erika zörögve elővesz a papír­zacskóból egy darab kenyeret és enni kezdi.) Az alapszituációban - hajléktalanok A boldog herceg bemutatójára készülnek - talán még az a személyes tapasztalat is benne van, hogy budapesti hajléktalanokkal tényleg színre vitte A revizort Jeles András. Az előadás elfeledteti a né­zővel, hogy bábszínházat lát­­ azon az eleven tendencián túl is, hogy a határok a bábszínház és az „élő színház” (melyik az élő, melyik nem?) folyamatosan mo­sódnak el. Másfelől meg mégis bábszínház ez, a szó legmélyebb Jeles­tünemény: A boldog herceg a Mesebolt és a Kőszegi Várszínház előadásában értelmében, igazi Jeles-bábszín­ház: amennyiben Jeles András a színészt is mindig saját legbelső lényegéhez igyekszik eljuttatni, ezt pedig a legkülönfélébb „tor­zításokkal”, elmozdításokkal, metaforikus és valóságos masz­kokkal teszi. (Mindeközben a színházat magát is próbának veti alá az előadás: az alap­helyzetből a Szentivánéji álom mesteremberek-vonulatának változata bomlik ki, szívfacsa­­róan komikus pillanatokkal.) „Érdekes tünemény, ennyi fur­csa ember egy rakáson”, jegy­zi meg az arisztokratikusan és tiszteletet parancsolóan szertar­tásos-komikus narrátor szerepé­ben Lukin Zsuzsanna. Ez a sok furcsaság, ez az idegenség vezet el a ráismerésig, a másikban ön­magunkig. És akkor még nem beszél­tünk állandó munkatársa, Bánki Róza csodálatos és titokzatos rongybabáiról-figuráiról-bábjai­­ról, amelyek most a szereplők hátán lebegő hófehér angyal­ként?, angyalszárnyként?, lé­lekként?, a magukra vett bűnök árnyékaként? fecske módra röpködik végig az előadást. Akár keleti bábszínházi tradí­ciókhoz is kapcsolható a zene­szerző, Szőke Szabolcs állandó jelenléte: a játéktér és a nézőtér határán helyet foglalva részt­vevő, kísérő - muzsikus ütő­hangszerekkel, gadalkával - és néző egy személyben. Perovics Zoltán ezúttal koromfekete te­ret, keretet, díszletet tervezett, amely - mint az egész előadás - úgy naturális, hogy közben elemeit, stilizált. Aluljáró, ka­pualj, kamra­­ és átjáró: az itt és az ott határán, ahol a játéktéren átvezető fénysávok mintha a nyitányban bemutatott halálba menőknek mutatnák az utat. A szent és a profán, a légies és a vaskos, a tragikus és a komikus találkozik és irizál folyton eb­ben a Jeles-misztériumban is: nyelvezetében, a térben, a sze­replőkben. Mircea Eliade írja (A szent és a profán. Helikon, 2019), hogy a vallásos érzületű ember számára a tér nem homo­gén: a homogén - ezért kaotikus - közegben a szent tér kijelölé­se, a szent megnyilatkozása te­remti meg azt a “szilárd pontot”, amely minden további tájékozó­dáshoz alapot ad. Jeles András színháza bizonyos szempontból ilyen, metaforikusan legalább­is, az istentelen világban: meg­szenteli a teret - viszonyítási ponttá válik. És ez nem zárja ki azt, hogy itt a szenvedésről van szó: „A Megváltó szerintem ne ide jöj­jön, mert itt ilyesmire nincs lehetőség, mer itt biztos, hogy pofára esik, és szerintem nem is tudnánk vele mit kezdeni, sőt még a megváltással se mennénk semmire, nagyobb szükség van meleg szobára, meleg levesre, néhány barátságos szóra, de hát ez, azt hiszem, nehezebb ügy, úgy néz ki... mint a megvál­tás...” Mint Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényében az a „bázeli kép”, amely Jézust, az összetört, meggyötört emberi testet ábrázolja - amelynek lát­tán „az ember kitérhet a hitéből”. És mégis, mégis. A színészek - Császár Erika, Fritz Attila, Kosz­­novszky Márton, Janicsek Péter, Gyurkovics Zsófia, Kőmíves Csongor, Kovács Bálint, Varga Bori - a tehetségen túlmutató ha­tártalan fegyelemmel vannak je­len az előadásban: mindegyikük mindvégig, folyamatos koncent­rációban, átéltségben és felmuta­tásban. Mintha egyetlen élőlény lélegezne a játéktérben - miköz­ben mindenkinek saját karaktere, saját sorsa van. A boldog herceg történetébe beékelődik a hajlék­talan-passió. Egy-egy mondatuk úgy hasít, mint a kés. Nézzétek az embert, az el­hagyottat, nézzétek a béketű­rő testet. A boldog herceget a 2019/20-as évadban műsoron tartja a Mesebolt Bábszínház. Császár Erika, Kosznovszky Márton­­ és Bánki Róza titokzatos fehér babái Fotók: VNI/Kőszegi Várszínház

Next