Vas Népe, 2019. július (64. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-06 / 155. szám
Agyagbaj»úrt álmok Geszler Mária képzőművész az alkotásról, a mindennapokról és a Kossuth-díjról 11 Vépszőllősti IMíjmár Szentmárton és Óperint mára teljesen beolvadt Szombathelybe. Lassan ez lesz a sorsa Szőllősnek is. 10 Tűzvész rázta meg a falut 1935. július 29-én Nyőgérben a Petőfi utca jelentős része a tűz martalékává vált. A károk bruttó összege csaknem 116 ezer pengőt tett ki. 10 Mindenki táplálékaként, AHOGY MÁR ÍRVA VAN ölber Lívia livia.olber@vasnepe.hu Nézzétek az embert, az elhagyottat, nézzétek a béketűrő testet - mondja a legújabb Jeles András-előadás. A boldog herceg bemutatóját a szombathelyi Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház együttműködésében a Jurisics-vár lovagtermében láthattuk. Nevezzük passiónak. Requiemnek. Oratóriumnak. Operának. Szembesítésnek. (Szeretetnek.) Vagy mégis demonstrációnak, de a Kertész Imre-i értelemben. Hogy „az élet ugyanis vagy demonstráció, vagy kollaboráció”, így indulni el a vasútállomásról befelé, azon a valószínűtlenül hosszú utcán, amelyen Kristóf Ágota/Agota Kristóf kőszegi szenvedésregényének (A Nagy Füzet) szereplői először feltűnnek, a bőröndöt húzza a Biblia. A városkapun áthaladva ránézni a Sgraffitós ház ragyogó homlokzatára, a homlokzaton kiütköző Szent Pál-mondatra - „Non est volentis...” amely ezentúl már nemcsak Ottlik Géza kőszegi regényének (Iskola a határon) mottójaként visszhangzik bennünk, hanem valahogy megerősíti a kapcsolatot a Jeles-bemutató és Kőszeg között is. A boldog herceg-nyitányban feltűnik - és rögtön lelepleződik - Szent Pál, az egyetemes politikus és pszichológus: „...aki még eddig nekem a szeretetről beszélt, az mind hazudott. Hazudott és mellébeszélt. Például Szent Pál avval a dumával. , Szóljak bár az angyalok nyelvén, aszondja, ha szeretet nincs énbennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom...’ Elmész te a sunyiba, aranyapám!! Hát mutasson nekem valaki ezerből egyet, akibe nincs szeretet! Hát pont ez a probléma, hogy avval vagyunk teli torkig. Hát mi bajom lenne nekem például, ha nem szeretnék? Élnék lezseren, mint Marci Hevesen. (...) Nézz végig rajtam... és nézz végig magadon! És köszönj szépen Szent Pálnak: bonzsur, főnök, a halálba menők üdvözölnek!” - kántálja az elsőként megszólaló, később is fontos szerepe(ke)t játszó hajléktalan ebben a színpompás, szedett-vedett, mégis előkelő, furcsa-szomorú kompániában: Kosznovszky Márton. Varga Bori dala felel neki: „A mi kapualjunk, ahol élek, nekem igen tetsző...” Jeles András filmrendezőként, színházrendezőként és szerzőként-íróként is mindig, konokul az ember lényegére kérdez rá; figyelmének középpontjában a mindenkori megalázónak és megszomorítottak - akikben és akik által ez a lényeg a kiszolgáltatottságuk és sebezhetőségük okán a legpőrébben megmutatkozik. A szombathelyi Mesebolt Bábszínház - időközben jelentősen átalakult - társulatával A boldog herceg a második munkája. 2015-ben a József és testvérei-történetet láthattuk Jeles-átiratban és rendezésben, szintén a Kőszegi Várszínházzal koprodukcióban (akkor a tenyérnyi belső udvaron volt a bemutató). Most Oscar Wilde meséjét, A boldog herceget írta át, helyezte új kontextusba, pontosabban fölfejtette a történet kontextusát. Áldozathozatal, „dupla fenekű” evangélium-parafrázis, ahogy Pilinszky írja: „Mindenki táplálékaként, / ahogy már írva van, / adom, mint élő eledelt, / a világnak magam.” (És a végén a Kisfecske-szerepből kilépő Császár Erika zörögve elővesz a papírzacskóból egy darab kenyeret és enni kezdi.) Az alapszituációban - hajléktalanok A boldog herceg bemutatójára készülnek - talán még az a személyes tapasztalat is benne van, hogy budapesti hajléktalanokkal tényleg színre vitte A revizort Jeles András. Az előadás elfeledteti a nézővel, hogy bábszínházat lát azon az eleven tendencián túl is, hogy a határok a bábszínház és az „élő színház” (melyik az élő, melyik nem?) folyamatosan mosódnak el. Másfelől meg mégis bábszínház ez, a szó legmélyebb Jelestünemény: A boldog herceg a Mesebolt és a Kőszegi Várszínház előadásában értelmében, igazi Jeles-bábszínház: amennyiben Jeles András a színészt is mindig saját legbelső lényegéhez igyekszik eljuttatni, ezt pedig a legkülönfélébb „torzításokkal”, elmozdításokkal, metaforikus és valóságos maszkokkal teszi. (Mindeközben a színházat magát is próbának veti alá az előadás: az alaphelyzetből a Szentivánéji álom mesteremberek-vonulatának változata bomlik ki, szívfacsaróan komikus pillanatokkal.) „Érdekes tünemény, ennyi furcsa ember egy rakáson”, jegyzi meg az arisztokratikusan és tiszteletet parancsolóan szertartásos-komikus narrátor szerepében Lukin Zsuzsanna. Ez a sok furcsaság, ez az idegenség vezet el a ráismerésig, a másikban önmagunkig. És akkor még nem beszéltünk állandó munkatársa, Bánki Róza csodálatos és titokzatos rongybabáiról-figuráiról-bábjairól, amelyek most a szereplők hátán lebegő hófehér angyalként?, angyalszárnyként?, lélekként?, a magukra vett bűnök árnyékaként? fecske módra röpködik végig az előadást. Akár keleti bábszínházi tradíciókhoz is kapcsolható a zeneszerző, Szőke Szabolcs állandó jelenléte: a játéktér és a nézőtér határán helyet foglalva résztvevő, kísérő - muzsikus ütőhangszerekkel, gadalkával - és néző egy személyben. Perovics Zoltán ezúttal koromfekete teret, keretet, díszletet tervezett, amely - mint az egész előadás - úgy naturális, hogy közben elemeit, stilizált. Aluljáró, kapualj, kamra és átjáró: az itt és az ott határán, ahol a játéktéren átvezető fénysávok mintha a nyitányban bemutatott halálba menőknek mutatnák az utat. A szent és a profán, a légies és a vaskos, a tragikus és a komikus találkozik és irizál folyton ebben a Jeles-misztériumban is: nyelvezetében, a térben, a szereplőkben. Mircea Eliade írja (A szent és a profán. Helikon, 2019), hogy a vallásos érzületű ember számára a tér nem homogén: a homogén - ezért kaotikus - közegben a szent tér kijelölése, a szent megnyilatkozása teremti meg azt a “szilárd pontot”, amely minden további tájékozódáshoz alapot ad. Jeles András színháza bizonyos szempontból ilyen, metaforikusan legalábbis, az istentelen világban: megszenteli a teret - viszonyítási ponttá válik. És ez nem zárja ki azt, hogy itt a szenvedésről van szó: „A Megváltó szerintem ne ide jöjjön, mert itt ilyesmire nincs lehetőség, mer itt biztos, hogy pofára esik, és szerintem nem is tudnánk vele mit kezdeni, sőt még a megváltással se mennénk semmire, nagyobb szükség van meleg szobára, meleg levesre, néhány barátságos szóra, de hát ez, azt hiszem, nehezebb ügy, úgy néz ki... mint a megváltás...” Mint Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényében az a „bázeli kép”, amely Jézust, az összetört, meggyötört emberi testet ábrázolja - amelynek láttán „az ember kitérhet a hitéből”. És mégis, mégis. A színészek - Császár Erika, Fritz Attila, Kosznovszky Márton, Janicsek Péter, Gyurkovics Zsófia, Kőmíves Csongor, Kovács Bálint, Varga Bori - a tehetségen túlmutató határtalan fegyelemmel vannak jelen az előadásban: mindegyikük mindvégig, folyamatos koncentrációban, átéltségben és felmutatásban. Mintha egyetlen élőlény lélegezne a játéktérben - miközben mindenkinek saját karaktere, saját sorsa van. A boldog herceg történetébe beékelődik a hajléktalan-passió. Egy-egy mondatuk úgy hasít, mint a kés. Nézzétek az embert, az elhagyottat, nézzétek a béketűrő testet. A boldog herceget a 2019/20-as évadban műsoron tartja a Mesebolt Bábszínház. Császár Erika, Kosznovszky Márton és Bánki Róza titokzatos fehér babái Fotók: VNI/Kőszegi Várszínház