Vas Népe, 2020. április (65. évfolyam, 78-101. szám)

2020-04-04 / 81. szám

2020. április folytatás a 1. oldalról | 3 helyőrség értve Édesanyja, Ratkovszky Margit is nemesi-polgári családból szárma­zott, így a házaspár négy gyerme­kének, köztük a kis Sándornak is a polgári elit és az európai kultúra értékeit előtérbe helyező nevelte­tést biztosított. A kassai házban cselédek, mosónők és német kis­asszony is szolgált, a gyerekekhez pedig már egészen kis koruktól házitanító járt. Az író később így emlékezett szülei házának sze­mélyzetére az Egy polgár vallo­másai című, önéletrajzi ihletésű regényében: „A cselédeket rokona­imnak éreztem, hozzájuk húztam, szívesen ültem gyermekkoromban közöttük, a felmosott konyhában, a meleg tűzhely mellett, hallgat­tam zagyva babonáikat, értelmet­len álmodozásukat, míg anyám rám nem lelt s a belső szobába nem parancsolt.” Grosschmid Sándor iskoláit a je­zsuita Jászóvári Premontrei Kano­nokok Kassai Főgimnáziumában kezdte, a Budapesti Királyi Egye­temi Katolikus Gimnáziumban folytatta, majd visszatért Kassára, és az Eperjesi Katolikus Főgimná­ziumban érettségizett, 1917-ben. A lázadó kamasz nehezen alkalmaz­kodott a családi és iskolai kötött­ségekhez: nemcsak bohém öltöz­ködésével, de elszökéseivel és írói ambícióival sem értettek egyet sem szülei, sem tanárai. Ezért álnéven kezdett el publikálni, folyóiratok és napilapok irodalmi pályázatai­ra jelentkezett titokban. 1918-ban Budapesten kezdte el a jogi egye­temet, majd hamarosan átiratko­zott a bölcsészkarra. Első könyve, Márai Sándor néven, még ugyan­abban az évben megjelent. Az Em­lékkönyv című verseskötet nagy sikert aratott, Kosztolányi Dezső a Pesti Naplóban írt róla dicsérő kritikát. Márai Sándor az egyetem mellett újságíróként kezdett el dolgozni, és a fővárosi elit kicsapongó, költeke­ző életvitelét folytatta. Megismer­kedett az irodalmi élet nagyjaival, legjelentősebb mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. A Tanácsköztársaság bukása után azonban családja biztatására kül­földre utazott: Lipcsében, Frank­furtban, majd Berlinben folytatta tanulmányait. Újságírói karrierje Németországban is csakhamar szárnyakra kapott, illetve műfordí­tói tehetsége is itt kezdett kibonta­kozni, Schnitzler- és Kafka-művek fordításával. A hűség lépcsőfokai A fiatal író 1923-ban tért vissza Budapestre, ahol április 17-én fele­ségül vette Matzner Ilonát - Lolát, ahogy mindenki szólította. Még néhány évvel azelőtt, Berlinben ta­lálkozott a kassai zsidó származású lánnyal, akit nagypolgári családja gyerekkori szerelmet és háborút felejteni küldött Németországba. Különböző egyházi hovatartozá­suk miatt csak polgári szertartásra kerülhetett sor (az antiszemitiz­mustól tartva később az asszony is áttért a római katolikus vallásra, és a keresztelő szertartással együtt az egyházi esküvőt is megtartot­ták), amelyre Márai naplójában így emlékezik vissza: „...mi voltunk az első hippik, nem tartottunk »eskü­vőt«, csak éppen »aláírtunk« vala­mi papírt, az egyik tanút az utcáról hívtam, Szegedi István nevű költő, aki véletlenül arra ment, és feljött az anyakönyvi hivatalba tanúnak, a másik L. kétségbeesett apja, aki rémülten felrohant Pestre, mikor meghallotta, hogy készülünk »alá­írni«...” Az újdonsült házaspár először Párizsban élt hat évig, majd né­hány hónapot a Közel-Keleten töltött, végül 1928-ban költözött vissza Budapestre. Ekkor követ­kezett Márai legtermékenyebb írói időszaka, és hamarosan korának egyik legismertebb írójává vált. Tagja lett a Magyar PEN Clubnak, a Kisfaludy Társaságnak, majd a Magyar Tudományos Akadémiá­nak is. Rendszeresen írt a Nyugat­ba, az Újság, majd a Pesti Hírlap munkatársa volt, felolvasásokat tartott a Magyar Rádióban. Sorra jelentek meg könyvei: Zendülők című kamaszregénye, a külföldi élmények által ihletett idegen em­berek, a Csutora, A sziget, az Egy polgár vallomásai. Amikor 1935- ben Thomas Mann Budapestre látogatott, Márai volt az egyik ide­genvezetője. Családi életében azonban hatal­mas tragédia történt. 1939 február­jában megszületett a házaspár első és egyetlen biológiai gyermeke, Kristóf, aki alig néhány hetes ko­rában el is hunyt vérzékenységben. Márai a feldolgozhatatlan gyász kö­vetkeztében eltávolodott feleségé­től. Két híres viszonyáról is tudunk ebből az időszakból. A Mezey Má­ria és Tolnay Klári színésznőkhöz fűződő kapcsolatai végül mégsem bizonyultak végzetesnek házassá­gára nézve. 1940-ben kiadta a bra­vúros Szindbád hazamegy című Krúdy-regényét, majd 1942-ben A gyertyák csonkig égnek és ’43-ban a Füves könyv is megjelent. Ami­kor a német csapatok megszállták Magyarországot, Lolával, a nő test­vérével és annak két gyermekével Leányfalura, majd Losoncra köl­töztek. Itt ismerték meg Babócsay Jánoskát, a hároméves szőke kis­fiút, akit aztán a házaspár hamaro­san örökbe fogadott. Márai Sándor keveset nyilat­kozott feleségéről, naplóiban is inkább az asszony halála után sokasodnak meg az L.-lel kapcso­latos bejegyzések. Ez a tendencia azonban nem egy lusta vagy ér­dektelen férj alakját rajzolja ki, hanem kapcsolatuk erejét és inti­mitását mutatja: a közöttük levő kötelék szentségét nem törhette meg a nyilvánosság. Az intelligens, művelt, jó humorú és érzékeny asszony hatvanhárom éven át volt lelki és szellemi társa az írónak, az egyetlen ember, aki csendes megértéssel és nyugalommal osz­tozni tudott otthontalanságában: „Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak semmit, amint az ember nem tartja szükségesnek magya­rázni, hogy él és lélegzik.” Márai végül három évvel élte túl felesé­gét, de hiányát sosem tanulta meg elviselni. Valahol Európában 1948- ban a Márai család előbb Svájcba, majd Olaszországba em­igrált. Az írónak nehezére esett a beilleszkedés, sem olvasói, sem szellemi közösségre nem talált so­káig, de ahogy a háború alatt, a külföldön töltött évek során is fá­radhatatlanul dolgozott tovább. 1949- ben megjelentette az Egy pol­gár vallomásai harmadik részét Föld, föld!... címmel, majd 1951- ben megjelent az első emigrációval kapcsolatos verse, a Halotti beszéd. Az elveszettség kínzó érzését a Sza­bad Európa Rádió közösségéhez való csatlakozás enyhítette némi­képp, ahol 1951 októberétől minden héten felolvasásokat tartott. Négy év múltán azonban ismét útra kelt a Márai család, ezúttal New Yorkban telepedtek le. Az író egy barátjához írott levelében így fogalmazta meg felkerekedésük okát: „Az én elmenetelemnek in­nen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státu­sából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, embe­ribb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgye­reknek. Változtatni itt nem tudok rajta.” Változtatni azonban Ameriká­ban sem bizonyult egyszerűbbnek. Márainak nagyon hiányzott az európai kultúra, a több ezer éves gyök­erek. Az 1956-os eseménye­ket lelkesen, majd kiábrándulva fi­gyelte a tengerentúlról, és Menny­ből az angyal című versével vá­laszolt rá. Ötévi ott-tartózkodás után elnyerte az amerikai állam­­polgárságot, majd lassan az ottani kiadók is publikálni kezdték napló­it és regényeit. Továbbra is figyel­ve a magyarországi eseményeket, 1967-ben végrendeletet készített, miszerint addig nem járul hozzá műveinek magyarországi megje­lentetéséhez, amíg az orosz hata­lom el nem hagyja az országot és meg nem tartják a demokratikus választásokat. Még ugyanabban az évben feleségével visszatértek Olaszországba, ahol Salernóban telepedtek le. Márai továbbra is szakadatlanul dolgozott regényein, egyre inkább a lázadás, megalku­vás, árulás, hatalom és üldöztetés problematikája foglalkoztatta. A delfin visszanézett című verseskö­tete 1978-ban jelent meg. A házaspár ismét költözött: 1980-ban az észak-amerikai kon­tinens nyugati oldalán, San Diegó-ban rendezkedtek be. Az öregség napjait sorozatos családi tragé­diák árnyékolták be. Márai Sán­dor előbb húgát, majd egyik öccsét veszítette el. Lola hosszú, nehéz betegség után 1986. január 4-én el­hunyt. Hamvait az író az óceánba szórta. Még ugyanabban az évben másik öccse, Radványi Géza Kos­­suth-díjas filmrendező, az 1947-es Valahol Európában című film al­kotója is meghalt. Haláláról így írt: „Emigráns volt, esztendő előtt ha­zaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.” Akkor már ő is elgondolkozott a hazatéré­sen, de előrehaladott rákbetegsége miatt orvosai nem javasolták az utazást. Művei magyarországi ki­adását továbbra is visszautasította. Az utolsó csapást nevelt fia, János halála jelentette 1987-ben. Márai Sándor 1989. február 21- én egy pisztolylövéssel vetett véget életének. Hogy halálában felesé­gével egyesülhessen, kívánságára hamvait a Csendes-óceánba szór­ták. Alig néhány hónap elteltével, a rendszerváltozás után posztu­musz visszaállították akadémiai tagságát, Kossuth-díjjal, Magyar Örökség Díjjal és Magyar Művé­szetért Díjjal tüntették ki. 1995- ben a magyar állam létrehozta a Márai Sándor-díjat, amelyet kimagasló értékű prózakötetért, valamint magyar író külföldi el­ismerést szerzett munkásságáért adományoznak. Művei számtalan újrakiadást értek meg világszerte, Budapesten, Londonban és a világ nagyvárosaiban vitték színre da­rabjait, regényeiből film és operák készültek, Márai-konferenciákat pedig, számos ország irodalomtu­dósainak részvételével, mindmáig gyakran tartanak. A zseni „...a formanyelve máris legel­sőrangú. A kor legjobb meste­reinek legjobb iskoláit járta s a megtanulhatatlanhoz mindent megtanult. Egyforma eleganciával végzi a nehéznek látszó belső kap­csolásokat s a valóban nehéz külső ábrázolást: a nézőnek nem szabad erőlködést látni, akármilyen ter­mészetű a sportteljesítmény. A pa­radoxonok vakmerő saltomorta­­léján hadd brávózzon a csőcselék, a tornász jól tudja, hogy a mutat­vány szépsége néha egy észrevét­len kis mozdulatban rejlik, amihez elismeréssel csettint a beavatott zsűri: ez új volt, eddig nem csinál­ták, vagy nem ilyen szépen” - Ka­rinthy Frigyes így méltatta Márai munkásságát a Nyugat 1934. évi 3. számában. Stílusára legelőbb a bravúrosság, témáira leginkább a 20. század borzalmai, a technikai fejlődés és az emberi természet összeegyeztethetetlensége, az ott­­hontalanság, az európai kultúra kiveszőben levő értékei, a polgári világ letűnése és a pacifizmus jel­lemzőek. Sokan bírálják Márait dekla­ráló stílusáért, írásainak kinyi­latkoztató hangvételéért, viszont ha közelebbről is megvizsgáljuk ezeket a szövegeket, felfedezhet­jük, hogy nem a magamutogatás vagy a hencegés dolgozik mélyü­kön, hanem az önfegyelem és a kétségbeesés sürgetése, hogy a látható világot és annak láthatat­lan erővonalait minél pontosab­ban és minél inkább gyökerénél ragadja meg. Naplóbejegyzéseiből is láthatjuk, ahogy mindvégig a lényegeset kereste, nem elégedett meg felületes megoldásokkal, tö­redékes válaszokkal, féligazságok­kal. A végtelent kutatta, de nem a nagyravágyás indíttatásából, ha­nem mert valahol a lelkében érez­te, hogy ez az egyetlen tiszta út az üdvösséghez. Már egészen fiatalon tudta, hogy vállalnia kell az ezzel járó magányt és otthontalansá­­got, amit megrázó és látomásos levélben vallott meg Mihályi Ödön barátjának 1917. április 17-én: „A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. Te nem tudod. Tudd meg, és te vagy az első, akinek ezt elmondom, fe­héren feketén ideírom: zseni va­gyok. Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, ez kikerül­hetetlen. Talán csak egy dolgot, valamikor nagyon későn, amiben végre én leszek benne, ha egyszer eljutok odáig, hogy ki tudom fejez­ni magam - és el fogok jutni odáig - befejeződik a zseniségem is. És nem tudom, hogy írni fogok-e vagy közgazdász leszek, vagy szo­ciológus vagy bankhivatalnok, riporterecske, tudom is én, de hogy minden exisztencia formá­ban megmaradok egyedülvalónak, ahogy eddig voltam, ezt biztosan tudom. Az életemet eddig is én csináltam, és ezután is én fogom csinálni.” Angyal a város felett (akril, vászon, 50 * 150 cm, 2019) Forrás: Wikipédia Márai Sándor az 1940-es évek elején IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET

Next