Vas Népe, 2020. szeptember (65. évfolyam, 204-229. szám)
2020-09-12 / 214. szám
helyőrség szerkesztéseai terepaszta Czóbel Minka versének szélére KI IS EZ CSAJ ÉS MIT ÜZEN SZÁZ ÉV TÁVLATÁBÓL? Nem is tudom, hol érdemes kezdenem: még kiskölyökként hallottam ezt a nótát, sok mással együtt, valamiért mégis különösen megfogott, pedig mi közöm is lehetett hétnyolc évesen a betyárokhoz? Az, hogy egy kölyökkori emlék miért is válik fontossá, sok spekulációt megenged, de olykor mégis megmagyarázhatatlan. Volt egy időszak azután, amikor egyre kevesebbszer hallottam magyar nótát, így hosszú évtizedekre elcsendesedett bennem ez a szöveg és ez a dallam is, mígnem egyszer, nem is olyan régen, valamiért eszembe jutott. Aztán lázasan keresgélni kezdtem — hisz akkoriban még internet sem volt, és láss csodát, belebotlok régi és újabb hangfelvételekbe, s ami az igazi meglepetés, hogy ez bizony egy Czóbel Minka-vers. Egy nagy vers ráadásul. Nem kisebbítve ezzel persze a dalszövegszerzők munkásságát, mégiscsak felkapja a fejét az ember: ez a név ismerős, még ha nem is túl gyakran találkozunk vele, annyi csak dereng, hogy a huszadik század eleji költők között kell keresgélnünk ezt a nevet, valahol Reviczky, Justh Zsigmond és Ady környékén. Czóbel Minka 1855 és 1947 között élt, majdnem kilencvenkét évesen halt meg, nagybirtokos család gyermeke. Pályája nemcsak időben metszi Ady és a nyugatosok életét, hanem életútban, érdeklődésben és irodalmi ízlésben is. Talán ő fordított először magyarra Verlaineverseket, de fordított magyarról németre és angolra is, Madách Tragédiáját és Petőfi verseit. A századelőn az elsők között ő merészelt szabadverseket írni, ahogy ő maga is nevezte: rhytmicus prózát. Nagy műveltségű, több nyelven beszélő és verselő költőnk volt, akivel méltatlanul bánt az irodalomszakma és az utókor is. „Czóbel Minka pedig túlélte kortársait, túlélte utódait, túlélte utódainak utódait, és vénséges vénen úgy múlt el, hogy szinte már senki sem tudott arról a hajdani lobogó leányról, aki magyarul, franciául, angolul, németül verselt, magyar klasszikusokat fordított nyugati nyelvekre, nyugati moderneket fordított magyarra, először szólalt meg magyarul a franciás dekadencia hangján, szinte előzmények nélkül elkezdett magyar szabadverseket írni. Helye a klasszikusaink között volna és már életében ismeretlenné öregedett. A mi nagyon igazságtalan kritikánk és igazságot nehezen tevő irodalomtörténetünk is kevés jelentékeny költővel volt oly mél Farkas Wellmann Endre lánytalan, mint Czóbel Minkával” - olvashatjuk róla a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán. Gazdag, izgalmas és érdekes életmű maradt utána, számomra különösen érdekesek az 1914-ben megjelent versei - ekkor már Ady Új versei után vagyunk -, de az ezt megelőző időszak szövegei között is találunk igazi műremekeket, mint például a szóban forgó betyárnótát is. A Száz szál gyertyát című brillírje, mint kiderül, 1903-ban jelent meg először, és mivel szerzőnket a dekadensek közé szokás sorolni, e szöveg nem e tekintetben meglepő. A letűnő világ gyönyörű balladája viszont mégsem zsánerkép, hanem egy mély empátiával átélt élethelyzet, és minden dekadenciája ellenére valamiféle előremutató optimizmust hordoz. Talán nótaként is épp ezért tudott annyira népszerűvé válni: a fokosát forgató ősz betyár ünnepi vacsorája jövőt ígér, annak a társadalmi rétegnek - sőt, rétegeknek - az újra feltámadását, amelynek történelmi hivatásában a szerző hinni tud. Ez az ígéret állandó, hiszen amíg éneklik, hallgatják ezt a szöveget, addig megvan a maga éltető közönsége, vagyis még létezik az az értékvilág, amelyért Czóbel Minka kiállt, és amely az 1848-as szabadságtörekvésekkel is összefüggésbe hozható. A betyárvilággal egy történelmi korszak is búcsúzik, de szellemisége és törekvései újraélhetők maradnak, sugallva, hogy a legyőzöttség és minden történelmi kudarc múló állapot. A dal zeneszerzője egyébként Fráter Loránd, aki a szerző kortársaként katonaként is részt vett a századforduló magyar társadalmának életében. arca ÍGY LETTEM HAJLÉKTALAN Kellei György Amikor még normális mederben csordogált az életem, hidegen hagytak a hajléktalanok. Átnéztem rajtuk. Nem vetettem meg mélyen őket, de szentül hittem, hibásak abban, hogy ez lett a sorsuk. Néha ismerősöket láttam köztük, ám a régi, elégedett és büszke vonások gyökeresen átalakultak rajtuk. Gyűrött, barázdált arcokba ütköztem, napbarnított bőrükkel együtt zsugorodtak érzékszerveik is. Körmük alatt feketéllett a kosz, fogaik kihulltak, lappangó betegségeik miatt csoszogtak, harákoltak, bűzlöttek, a szájukból nikotin- és alkoholszag áradt. Az egykori katonatiszt, aki harmincnyolc éves koromban mint behívott tartalékos tizedest megalázott a nyílt utcán, most szakállasan, gügyögve a markát tartotta alamizsnáért. Felismertem az általános iskolai matektanárt is, aki a válása után mindennap pocsolyarészegre itta magát, az ötvenéves, sikkasztó könyvelőnőt pedig maga alá piszkítva a buszállomásokon dekkolt, miután szabadult a börtönből. Mindig beleborzongtam a látványba, és felfordult a gyomrom. El nem tudtam képzelni, hogy önhibájukon kívül jutottak erre a sorsra. Aztán én is a társukká szegődtem, két éven át osztoztam sanyarú életükben... Gépészmérnökként dolgoztam egy mezőgazdasági gépalkatrészeket készítő gyárban. Exportra is termeltünk, sokat utaztam a volt szocialista országokba. Éppen kéthetes lengyelországi küldetésről jöttem haza. Itthon azzal fogadott a feleségem, hogy bezárt a gyár, felszámolják a munkahelyemet. Ötvennégy éves voltam ekkor. Későn nősültem, jóval fiatalabb feleségemtől kislányom született. Csaknem egy éven át nem tudtam elhelyezkedni. Az asszony zsörtölődött, panaszkodott a pénztelenség miatt, aztán fogta magát, a fejem fölül eladta a lakótelepi lakását (a szüleitől kapta még lány korában), és a gyerekünkkel Belgiumba költözött a kamaszkori szerelméhez, aki jól menő fűrészüzemet működtetett. Még nem éreztem, hogy veszély fenyegetne, elfogadható körülmények között tengődtem. Egy alföldi cég apartmanházakat épített a Balatonnál. Másfél évig lesz munkám. Gépkezelőnek vettek fel. Lakókocsiban laktam a vendégmunkásokkal. Belenyugodtam a helyzetembe, de szorgalmasan böngésztem az újságok álláshirdetéseit. Bárhova elmentem volna mérnöki beosztásba, de a szerencse elkerült. Nőkkel vigasztalódtam. Száznyolcvanhat centi magas vagyok, jóvágású, jó kondíciójú férfi, arcomról sugárzik az értelem, bizakodtam. Kevés visszautasításban volt részem. Önbizalmam a kilátástalanság ellenére sem ingott meg. Megismertem egy orvosnőt, akit egy lázas munkáshoz hívtak ki. A kolléga tüdőgyulladást kapott, a hölgy naponta látogatta, injekciózta. Anita két évvel idősebb volt nálam. Randiztunk, együtt vacsoráztunk, moziba és színházba jártunk. Már régen megözvegyült, és egy ódon villában lakott az óváros és a fürdőtelep határán. Két férjezett lánya és három unokája volt. Mindnyájan Budapesten éltek. Pár hónap elteltével Anitához költöztem. Kiléptem az alföldi cégtől, és mivel rengeteg iparosmunkához értek, elkezdtem a villa felújítását: csempéztem, parkettáztam, villanyt szereltem, tapétáztam, festettem, mázoltam. Remekül kijöttünk egymással, azt hiszem, boldog voltam Anitával. A boldogság a tudósok szerint jó egészség és rossz memória. Igyekeztem elfelejteni a magányos éveket. Anita kissé telt volt, az orrát nagyra és hegyesre formálta a Teremtő, de szeretete és ragaszkodása minduntalan megbabonázott. Imádtam... Három és fél évet éltünk együtt. Ám egy márciusi napon órák alatt elment. Hajnalban belázasodott, kapkodva lélegzett. Orvost hívtam, aki riasztotta a mentőket. Anita addigra elvesztette az eszméletét. Küzdöttek az életéért, de hamarosan meghalt. Soha nem tudtam meg, hogy mi okozta a halálát. Lányai a temetést követően odaléptek hozzám, és durván közölték velem, holnapra takarodjak el a házból .Andris, nem akarunk ott látni. Rajtunk nem élősködsz!” A ruháimat és a cuccaimat kidobálták az udvarra. Megtakarított pénzemből szobát vettem ki a közeli nagyvárosban. Mikor már nem tudtam fizetni a bérleti díjat, magához vett egy hajdani kollégám, akinek az iszákossága miatt tönkrement az élete. A hírhedt „pokoli toronyban” lakott, amely korábban munkásszállásként működött, majd lerobbanva évtizedek óta a perifériára sodródott emberek otthona lett. Vedeltünk és éheztünk. Lefogytam, az erőm elhagyott. A kollégám nyár elején befogadott egy prostituált nőt, aki miatt nem volt maradásom. Őszig a színházkertben vertem tanyát, a magas támfal tövében aludtam, kartondobozokból csináltam fekhelyet. Lerongyolódtam, guberált göncökben jártam, a kórház vécéjében, a csapnál mosakodtam. Napközben a bevásárlóközpontok bejáratánál üldögéltem, és eldobált cigarettacsikkeket szívtam. Időnként a markomba ejtettek egy-egy fémpénzt, vagy odaadták a bevásárlókocsit, hogy toljam vissza a többi közé. Ha szerencsém volt, nem húsz forinttal, hanem százzal lettem gazdagabb. Előfordult az is, hogy az emberek a drága kocsijukból hajították elém a pénzt, hogy ne kelljen közel jönniük bűzlő testemhez. S nevettek, amikor sietve és dülöngélve rátapostam a guruló fémdarabra. Általában ingyenkonyhán ebédeltem, és télre bevonultam a hajléktalanszállóra. Négy-öt hét elteltével azonban meglógtam, a csavargók gonoszságát, acsarkodását, már-már állatias magatartását képtelen voltam elviselni. Inkább hóban, fagyban töltöttem az éjszakákat, és ha mázlim volt, egyegy kóbor kutya vagy macska pár falatért cserébe melegített. Sokszor éreztem úgy, hogy lázas vagyok. A fogaim is bizseregni kezdtek, az egyik meglazult, töredezett körmű ujjaimmal rángattam ki, aztán hosszasan köpdöstem a vért. A rendőrök néha bevittek a kapitányságra, mivel hiányoztak, illetve érvényességüket vesztették az igazolványaim. Nem tartottak bent sokáig, mert büdösebb voltam, mint egy pöcegödör. Az álmatlan éjszakákon próbáltam magyarázatot keresni mostoha sorsomra. Miért kerültem taccsvonalon kívülre? Hol hibáztam? Mit rontottam el? Vádolhatom-e magam mindezért? Furcsa, de nem éreztem gyűlöletet senki iránt, nem forrt bennem csendes bosszú. Mit is tehetnék? Csak később említették, hogy két év vánszorgott el így az életemből. Az idő nem létezett számomra... Egy nyári délelőtt félig-meddig fogyasztható zöldségek, gyümölcsök után kutattam a vásárcsarnok szemeteskonténerében. Behajoltam, és kapaszkodva, mint a piaci kofák mérlegének a nyelve, ide-oda himbálództam a konténer szélén, amikor az ismerős rendőr megszólított:András, magát keresik.” Hátrabillentem, a gyengeségtől tántorogtam, de azért lábra álltam. Tornacipőmből kilógtak körömgombás ujjaim. Magas, fiatal és elegáns lány állt előttem. Tiszta és jóságos szemébe néztem. Ilyen volt kiskorában is. Nem olyan hideg, mint az anyjáé. Elérzékenyültem, pedig a lélek már régen elhagyta a testemet. A lányom a vállamra borult, és zokogva átölelt. Árnyékban rejtőző II. (olaj, vászon, 50 * 60,5 cm, 2020) ^PTCiní' helyőrség IRQDALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyorseg.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztoseg@gmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. 2020. szeptember