Vasuti és Közlekedési Közlöny, 19. évf. (1888)
1888-05-27 / 64. szám
64. szára. Vasúti és közlekedési közlöny, méternél roppant összegeket fog elnyelni. Azt hiszem, nem kell mindenütt ily magasságra emelni a gátat, hanem talán csak az alsó vonalon. Igen helyes észrevétele a t. miniszter úrnak az, hogy lokalizálni kell a vizeket keresztgátakkal és hogy azoknak a gátaknak olyanoknak kell lenniök, amelyek bizonyos magasabb partvonalakat összekötnek, hogy a kiszakadó vizek egyes helyen összpontosíttassanak, vagy bizonyos irányban levezettessenek. Ez azonban újabban sok milliót fog igényelni és ha most ezzel kapcsolatosan a belvizek levezetését is tervbe vesszük, ami kétségkívül szükséges, mert az a termelőre közömbös, vájjon 6 méter vagy 3 hüvelyk víz van-e szántóföldjén, a milliók nem apadni, hanem szaporodni fognak. Így mindinkább bizonyossá teszek, hogy óriási költségek előtt áll a Tiszavölgy és hogy ezen költségekkel meg kell küzdenünk, különösen akkor, mikor esetleg egyes csatornázásokról is leszen szó a belvizek és összegyülemlett árvizek levezetése czéljából s amikor a műszaki teendők végleges befejezése fog szóba kerülni. Tehát újból egy nagy kölcsönre lesz szükség, annyival is inkább, mert a most létező pénzkészlet, amely a tiszaszegedi kölcsönből fenmaradt s mely ha jól emlékszem, 3 millióra tehető, másfogytán van. Erre a kölcsönre még azt is bátor vagyok megjegyezni, hogy az kissé drága. A Tiszavölgynek ma ennél sokkal olcsóbb kölcsönt lehetne és kellene szerezni, mégpedig nemcsak új munkálatokra és műveletekre, hanem azon felül arra is, hogy a tisza-szegedi kölcsönnek konverziója is foganatosítható legyen. A Tiszánál a terheket le kell szállítani, ezt pedig csak az által érhetjük el, ha olcsóbb kölcsönöket sikerül kötnünk, mint az eddigiek. Ha most arra megyünk át, hogy egy ily kölcsön létesíthető legyen, azt hiszem, a hitelező, a nagy közönség elsősorban azt fogja nézni, hogy az a kölcsön mily természetű, állami kölcsön vagy pedig az érdekeltek által felveendő kölcsön-e és az úgy fogja azt mérlegelni, mint ahogy államunknak járadékkölcsöneit, vagy pedig a földhitelintézet zálogleveleit. Ebben a különbözetben fog állani a jövő Tisza-kölcsön is. Ennek következtében magától érthető, hogy kedvező árfolyam elérése végett nem kívánhatom az állami kölcsönt, hanem igenis kívánok olyan kölcsönt, mely a birtokra terhelőleg, akár záloglevél alakjában vagy bármi nevezet alatt, de természeténél fogva, mint inherens teher a birtokra kibocsáttassék. Ez az, ami elérhető, de nem ám olyan sikerrel, a mint kívánatos, ha azt minden társulatnak engedélyezzük, mert már vannak társulataink, amelyek tetemes mérvben benne vannak az adósságban és amelyeknek hitelképessége, ha nem is szűnt meg, de fogytán kezd lenni a túlterheltetés következtében. Hogy tehát a hitelalap teljesen ki ne merüljön, határozottan azt óhajtanám, hogy a ma kötendő új kölcsönnek hitelalapját az összes tiszavölgyi társulatok területei képezzék. Így valószínű, hogy az sokkal nagyobb értéket fog képviselni és a kölcsön sokkal jobb árfolyamnak fog örvendeni. Ebből önkényt következik az, hogy a tiszavölgyi társulat — természetesen állami hozzájárulással, beleegyezéssel — fogja azokat a kölcsönöket az egyes társulatoknak megadni, mint az összes érdekeltségnek a képviselője. Természetes, hogy az állami jóváhagyás ehhez határozottan szükséges, mert magától értetik, hogy az államnak el kell vállalnia és meg kell tartania azon kötelezettséget, hogy ezen kölcsönnek járulékait maga az állam hajtsa be és pedig azon formula szerint, melyet a tiszavölgyi társulatnak központi bizottsága régóta hangsúlyozott, hogy az adóval együtt hajtassák be és pedig a fizetési részlet parallel megosztása mellett. Például valakinek Tisza-szabályozási járuléka 50 frt, adója szintén 50 frt, összesen tehát 100 frt ; amennyiben ezen összegből behajtatnék 20 frt, fizettessék ennek fele az állampénztárba adó fejében, a másik fele pedig a tiszavölgyi társulat rendelkezésére adassék. Ha ez nem így lesz, minden számításunk dugába fog dőlni, hátralékaink megmaradnak, mert minden pénz beszolgáltatik az állampénztárba, a tiszavölgyi társulatnak pénz nem jut, hátralékban szenved és a hitele vész. (Helyeslés. Úgy van balfelől.) Ezen állapotnak javítását határozottan kérem; főleg szükséges az most, midőn egy új kölcsön előtt állunk, amelynek megkötése mellőzhetetlen. E mellett kétségtelenül lesznek oly társulatok, melyek abba a helyzetbe fognak jutni, hogy a maximális megterheltetés alapján oly összegig fognak szabályozási költségekkel megterheltetni, amelylyel a vízjog értelmében többé meg nem terhelhetők. Ezen többletet, amelyet fizetniük kellene, az államtól fogják kérni, hogy az járuljon hozzá ezen különbözet fizetéséhez, megtartván ekképen a vízjogi törvény rendelkezését, mert hiszen e törvény az, melynek alapján létezünk. Esetleg költségleszállítási levonást az állam pénzügyei szempontjából én igenis tudnék helyeselni, de másrészről ez oly flagráns igazságtalanság volna, amint csak bármi, mert ezen társulatok először is nem a saját jó kedvükből állanak fenn, hanem a közérdek szempontjából szükségesek, még ha fentartásuk áldozattal járna is. Tehát a tiszavölgyi társulatra bíztam volna ennek a kölcsönnek megkötését s a czímletek kibocsátását, ugy, hogy ez tiszavölgyi járadékkölcsön volna, ahol annuitások törlesztése nincs s a járadékkölcsön természeténél fogva ezen papírok visszafizetése akkor történnék, amikor a társulatnak pénze van, a kibocsátás pedig akkor, mikor újabb szükségletek fordulnak elő. Magától értetik, hogy az állam lévén az, amely a behajtást végzi s szemben a hitelezőkkel, jót áll a behajtásért bizonyos formában, csak az állam jóváhagyásával történhetik a visszafizetés s az állami szigorú ellenőrzést természetszerűleg követelni kell. Így vélem a pénzügyi kérdés ezen részének rendezését. De ezzel kapcsolatban természetes, hogy ily körülmények között azon műveletek, melyeket az egyes vidékeken végre kell hajtani s amelyek létesítése milliókba kerülhet, nem lehetnek többé merőben az egyes társulatok initiatívájából vagy a ministérium rendeletéből eszközölhetők, hanem az egész tiszavölgyi érdekeltség lévén az, mely jóformán saját hitelét odaadja azért, hogy az egyes társulatok kölcsönt kaphassanak, ebből önként következik, hogy a tiszavölgyi társulat központi bizottsága lesz hivatva arra, hogy megítélje, vájjon a létesítendő művek olyanok-e, melyek valóban szükségesek. Kapna tehát egy technikai felügyelőt, ki azon műveletek helyes volta felett bírálatot gyakorol, melyek az egyes társulatok vagy a kormány által kezdeményeztetnek. Magától értetik, hogy a költségeknek ama másik faja, melyet tegnap a miniszter úr és Szapáry Gyula gróf képviselőtársunk is érintett, nem tartozhatik ezen keretbe és ők jelezték is, hogy miképen vélik azt fedezendőnek. Én helyeslem mindkét előttem szólott e részbeni nézetét és osztozom azon nézetben, hogy a városok és falvak körül körgátak emeltessenek, melyeknek kolosszális mérvűeknek kell lenniök, mert ezek veszélyezettebb pontok azoknál, melyek minden évben vizet kapnak. Ezek tehát nagy dimensióval kell, hogy bírjanak és helyeslem azt, a mit gróf Szapáry képviselőtársam mondott,, hogy ezen munkálatok, miután idő van hozzá és nem azonnal szükségesek, az illető helybeli lakosság közmunkája által létesíttessenek. Azt is helyeslem, amit a miniszter úr mondott, hogy t. i. hagyassanak ki az ilyen körgátakkal körülvett városok vagy falvak a tiszavölgyi társulat keretéből, minthogy ily nagyobb műveletet létesítettek. (Felkiáltások jobbfelől: Nem a miniszter úr mondotta!) Nekem legalább nem volna kifogásom az ellen, hogy ezek kihagyassanak. Ezek volnának azok, amiket a kérdésben felhozni kívántam. A technikai kérdéssel foglalkoznunk lehet tüzetesebben, de annak csak mancs-ába bocsátkozhatunk ezúttal. Az administratio kérdésében iparkodjunk minél többet a társulati autonómiára bízni. Azon körülmény, hogy nagy közérdekek, emberélet, városok és falvak megvédésének kérdése van ezzel összeköttetésben, szükségessé teszi az állam intervencióját. De ma, midőn a közgátak szükségessége kimondatik, határozottan kívánom, hogy oly rendszer követtessék, mely mind a társulat administratiójában, mind pedig a társulati védművek védelmezésében a lehető legnagyobb fokát biztosítja az autonómiának, mert ezzel olcsóbbak leszünk, mint az állam, mert velünk szemben az érdekeltek sohasem fognak oly követeléseket formálni, mint a miniszter , mert az érdekeltek is azon helyzetben lesznek, ha jó törvényekkel rendeztetik e kérdés, hogy állandó igyekezet és egyforma irányzat mellett vihetik a dolgokat. Ha azonban a kormánytól várjuk azt, hogy megvédelmezzen, midőn a rész a legnagyobb, akkor akárhányszor meg fog történni, hogy egy kitűnő miniszter vagy államtitkár vezetése mellett gyönyörűen megvédetik a vonal, de mily pénzáldozatokkal ? Még ha olyan ember lesz a miniszter és olyan ember áll a dolgok élén, ki a vízi ügyek iránt érzékkel nem bír, akkor az egyátalában, nem vagy rosszul fog megvédelmezni. Minél többet adni tehát az autonómiának s minél kevesebb befolyást biztosítani az államnak, amely inkább, mint intéző és irányító hatalom állítandó oda, ez az a szempont, amelyet a jövő intézkedések tekintetében fentartatni kívánok. (Helyeslés balfelől.) Végre a pénzügyi kérdésekben az a határozott hitem, hogy pénzt máskép nem fogunk kapni olcsón, mint ha az összes Tiszavölgy hypothecája alapján járadékkölcsön vétetik föl, amelyet állami ellenőrzés és felügyelet mellett a tiszavölgyi központi bizottság kezel. (Helyeslés balfelől.) Ezeket voltam bátor a t. háznak szíves figyelmébe ajánlani. (Élénk helyeslés és tetszés a baloldalon.) Papp Elek: T. ház ! Ezen nagyfontosságú tárgynak tárgyalásába én is óhajtok csekély tehetségemhez képest befolyni és azon körülményeket felderíteni, amelyek e kérdésben a múltban tapasztalhatók voltak. Azt hiszem, hogy a Tisza-szabályozás története 3 korszakra osztható fel. (Halljuk! Halljuk) Az első korszak, eltekintve 1847-től, amikor a nagy Széchenyi teremtő szelleme életre hívta a Tiszaszabályozás nagy ügyét, kezdetét veszi 1851-ben és tart az alkotmányos korszak életbe léptéig. A második korszak1866-tól 1876-ig terjed, amikor tudniillik a Mirkó kiszakadása felébresztette a kormányt és azt tevékenységre hívta fel. A harmadik korszak ezen időtől tart a mai napig. Mindnyájan tudjuk, tehát, hogy úgy az ármentesítési munkálatoknak, mint a tiszai kanyarok átvágására szolgáló miveleteknek a keresztülvitele legnagyobb részben 1851-től 1866-ig eszközöltetett; tehát az első korszakban, a folyamok szabályozásánál bizonyos stagnátió állott be. Mostoha gyermeke volt közgazdasági életünknek a vízszabályozás kérdése; minden erőnket, fáradságunkat és pénzünket a vasut építésre fordítottuk. (Igaz! ügy van! szélső balfelől.) Igaz, hogy sikerült is az 1867-ben talált 2,200 kilométernyi vasutainkat felszaporítani 10,000 re, melyből 5,200 kilométer 484 millió forint befektetett tőkének az árán az állam tulajdonát képezi, azonban azt hiszem, hogy sokkal helyesebb közgazdasági politika lett volna, ha ezen 10.000 kilométernyi ínséges vasut helyett építettünk volna csak félannyi vasutat s azon megtakarított tőkének egy jó részét a Tisza folyam szabályozására fordítottuk volna és fordítottuk volna hajózható és belvizeket levezető csatornák építésére, akkor az alföldet megmentettük volna azon veszedelemtől, amelynek most évről-évre ki van téve és teremtettünk volna oly vízi közlekedést, melynek segélyével az alföldnek még azon őstermelvényeit is forgalomba hozhatjuk vala, amelyek jelenleg a vasúti tarifák drágasága 649