Középdunántúli Napló, 1957. október (1. évfolyam, 231-257. szám)

1957-10-01 / 231. szám

2 KÖZÉPD­UNÁNTÚLI NAPIG A balatonfüredi történész kongresszus tapasztalatai Szeptember hó 19—21-ig Törté­nész napokat rendeztek Balatonfüre­den. Első alkalommal gyűltek össze az országos és a helyi kutatók közös értekezletre, hogy egymás kutatását érintő kérdéseiket megbeszéljék. Balatonfüredre nem első alkalom­mal hívtak össze értekezletre tudo­mányos témákat megvitató szakem­bereket, de mindezideig ez az első megmozdulás, mely a történész szak­embereket összefogta, pedig ilyen közös megbeszélések nélkül nem le­het elképzelni a helyes, átfogó és szakszerű helytörténeti és országos történeti kutatást. Az értekezletek széles érdeklődés mellett folytak. A résztvevők száma, továbbá az, hogy az országos és he­lyi szakemberek úgyszólván kivétel nélkül megjelentek, mutatják az ér­tekezlet sikerét. A helyi történeti kutatáson túl­menő volt a kongresszus jelentősé­gű­. Az országos és a helyi szakem­berek találkoztak, de ugyanakkor el­jöttek más vidékek helytörténeti ku­tatói, akár Fejér, akár Győr, vagy Somogy megyéből. Nemcsak a szom­szédos területekről, de az ország távolabbi vidékeiről is, ugyanakkor külföldi résztvevők is voltak. Öröm­mel üdvözölhetjük ezt az új kezde­ményezést, hiszen a kutatások csak úgy folyhatnak kellő alapossággal, ha mind szélesebb anyagot ismerünk, továbbá a kutatásnak különböző módszereit és bevált formáit láthat­juk és megvitathatjuk. A termékeny vitára azonban igen kevés idő adódott. Több esetben csak hivatalos hozzászólók szerepeltek és különösen a helyi kutatók észrevé­telei hiányoztak. Ez főleg rendezési hiányosságnak tudható be, hiszen az előadások a második és harmadik napon annyira elhúzódtak, hogy már nem is volt idő a kérdések részlete­sebb megvitatására. Ugyancsak hiá­nyosságnak tűnik fel az időnként túl hosszú ideig tartó előadás. Termé­szetesen legtöbb esetben ez az elő­adói fegyelem kérdése, melyet már a rendezőségnek befolyásolni igen nehéz. Mégis az előadásokat a jövő­ben úgy kell téma szerint csoporto­sítani, hogy a kellő arányosság az egyes témák jelentősége és terjedel­me között megmaradjon. Az érte­kezletek fő célja az összefoglaló ta­nulmányok ismertetése volt. Ebben az esetben viszont a részleteredmé­nyek felsorolása túlságosan sok időt vesz igénybe. Ha az elhangzott előadásokon vé­gigtekintünk, a változatos és sokfelé ádázó témákból területünk egységes történeti képe bontakozik ki. A Ba­laton partja a legősibb idők óta a je­lentős emberi településeknek és az ezt kísérő történelmi eseményeknek színtere. Felvetődik a kérdés, vajon az elő­adások nem voltak-e témában túlsá­gosan szétágaztak. Az értekezlet fő­leg az utolsó évtized történeti kuta­tásairól és ezeknek eredményeiről számolt be. Területünk történetírá­sa hosszú múltra tekint vissza és természetes, hogy egy rövidebb idő­szak eredményei átfogóak lehetnek. Ugyanakkor pontosan kell látni, hogy a terület történetírása csak akkor haladhat előre, ha minél szélesebb, újabb és újabb anyagi és írásbeli em­lékanyagra támaszkodik Az ilyen jellegű kutatások hosszú időt vesz­nek igénybe. Az értekezlet után nyu­godtan meg lehet állapítani, hogy a történészek az utolsó évtized kuta­tásaiban jelentős eredményekre ju­tottak. Részleteredményeikkel hoz­zájárultak egyes főbb problémák el­döntéséhez. A római kori villakuta­tást az eltelt évtizedben végzett ása­tások kiegészítő anyaggal gazdagí­tották és hitelesítő ásatások újabb módszerekkel mutattak rá az eddig feltárt anyagok jellegzetességeire. A keszthelyi késő római­ és népván­­dorlási kérdésekre a döntő választ éppen a fenékpusztai és Keszthely környéki ásatások adták meg. Ezek­nek az ásatásoknak alapján tudta az előadó a keszthelyi kultúra kérdését is tisztázni, a kultúrát elhatárolni és biztos helyét a népvándorlás-kor vé­gében megjelölni. A nagyvázsonyi, a balatonszentgyörgyi Csillag­vár és több más számos ásatás, valamint várvizsgálat tette lehetővé a bala­toni várak XVI. századi történetének fokozottabb megértését. A külföldi látogatók megszerve­zése nem történt elég tervszerűen és a jövőben erre sokkal nagyobb súlyt kell fektetni. Ha voltak is hiányosságai a Tör­ténész napok rendezésének, mégis megállapítható, hogy ezek a hiányos­ságok az eredmények mellett eltör­pülnek. Olyan kezdeményezések tör­téntek, melyeknek tovább kell ha­­ladniok. Csak örömmel üdvözölhet­jük, hogy évente megrendezik a Tör­ténész napokat, mert hasonló talál­kozókra feltétlenül szükség van. Sok tanulsággal zártuk le a Történész napokat azzal az elhatározással, hogy a jövő évi beszámolókat munkánkkal már most elősegítjük. Külön elismerés illeti meg a Me­gyei Tanács Népművelési Osztályát és kezdeményező, lelkes munkatár­sait, akik az előkészítés során sok­szor leküzdhetetlennek látszó nehéz­ségeket hidaltak át. Elismerés illeti a Történész napok technikai rende­zőit is és a technikai kérdések lebo­nyolítóit áldozatos munkájukért. Dr. Szentléleky Tihamér. Karai Lajos Balatoni szonett — És a dombok énekelni kezdtek. És a porzó fényben, reszketeg tőkék közt meleg gyermekszemek mosolyával értek a gerezdek, s a hegyről döcögve szekereztek szomjas hordókkal lányok, kefék menyecskék, s pipázó öregek és szemükbe húzva színevesztett vén kalapjukat, mint ismeretlen, de an­t dolgot, nézték a vizet lenn, s egy fiúcska volt csak oly kiváncsi, hogy leguggolt, bámulóa, kutatva, s tenyerében ujjongva mutatta: — Itt úszik a Napi Jaj, nézze bácsi! A­ Tóth Sándor képkiállítása Pápán Szinte elválaszthatatlan Pápa város képzőművé­szeti életétől ez a név. A Tóth Sándor neve. Most, 25 éves rajztanári műkö­désének jubileuma alkal­mából szerzett komoly művészi élményt a város dolgozóinak , azzal, hogy ez évi munkájának termé­séből egy csokorra valót bemutatásra szánt a Járási Kultúrház kiállító termé­ben. Művészi­­ tanulmányok­ban és tapasztalatokban gazdag út áll az itt látható művek mögött. A Képző­­művészeti Főiskoláról Glatz Oszkár és Rudnay Gyula nagynevű mesterek keze alól indult el a mű­vész útja. Megismerési vá­gya elviszi a haza határain túlra, s Németország, Anglia, Franciaország lesz tanulmányainak színtere, hol kiállításokon számol be fiatalos harci kedvvel telített művészi munkás­ságáról. 1926-ban állít ki először a budapesti Mű­csarnokban. 1933-ban gyűjteményes kiállításon mutatkozik be Budapes­ten. Műveiből a Fővárosi Képtár is gazdagítja gra­fikai anyagát, A. Tóth Sándor 25 éve rajztanár és a felszaba­dulás óta a Képzőművé­szeti Kör vezetője Pápán. A középiskolás, elsősorban a gimnáziumi rajztanítás ügyének fáradhatatlan harcosa. Nem egy tanít­ványa már mint országos hírű művész dicséri rajz­pedagógiai munkásságát. 62 kiállított munkája közül 8 régi, a külföldi ta­nulmányutak emlékeként, inkább azonban a bemuta­tott anyag stílus-folyto­nosságának szemléltetésé­­r­e szánva. A képek témá­ban és előadásmódban egyaránt gazdag képzőmű­vészeti kultúráltságról ta­núskodnak, az aquarell­­technika és grafika ma­gasfokú szintézisét adják. „Angliában" (1928) című aquarellja jó példa arra, hogy kis mérete ellenére is lehet egy kép meglepően nagy, P­orp.színkultúrájá­val és kompozíciós felfo­gásával. Ez ifjúkori mű közelében találjuk a „Kül­város“ címűt (1950), e kép aszketikus egyszerűséggel ábrázolt csendje valóság­gal drámai. Eb­ből az idő­ből való a „Fázom“ című megrázó szociális tarta­lommal telített vászna. Sajnos ez itt több más ha­sonló feszültségű képpel együtt csak reprodukció­ban látható. Kár, hogy nem jutott legalább ízelí­tőnek több ezekből a ké­pekből a kiállításra. Fiatal hevületű konstruktív erő jellemzi e szóbanforgó mű­veket. Különben a konst­­ruktívitás A. Tóth Sándor munkáinak — még a leg­intimebbnek is — sajátos­sága. Nagy festői lendülettel, szinte száguldó ecsetkeze­léssel készültek legújabb képei. Frissek, üdék, han­gulatosak, ugyanakkor mély érzéseket hordoznak. Témájukat a dolgozó em­ber életéből, a dunántúli táj szépségeiből meríti, meg kell állni a „Mosónő" című kép előtt. A vissza­fojtott színek mögött egy fáradságos, nehéz élet zaj­lik. József Attila jut eszünkbe. De milyen meg­győző a többi emberábrá­zolás is! Arcképei ragyo­góan sugározzák a mély­ről kielemzett karaktert, életet sugároznak. Elő­adásmódjuk biztos, köny­­nyed. Az esti hangulatok szin­te maradéktalan ábrázolá­sát szemlélhetjük a „Nap­lemente után" és az „Es­te“ című aquarelleken. S mennyi komponáló erő van a „Kenesei magas­part" c. képen! A „Vesz­prém“ c. aquarell a mű­vész franciaországi kor­szakára emlékeztet. Szív­hez szólóan mély az „Öreg­hegy" festői költeménye. De sorra vehetnénk az összeset, hiszen felejthe­tetlen élményt nyújtanak. Röviden így jellemez­hetnénk a kiállítás anya­gát. A dinamikus és min­den tekintetben artiszti­­kus művek mögött lényeg­re törés, fiatalos lendületű erők. Minél többször ál­lunk előttük, annál több mélységet fedezünk fel bennük. A. Tóth Sándor nagy művészi eredményei ellenére állandóan további utakat keres. Valóban nem is pihentetheti munkaesz­közeit, mert hiszen alkotó tehetsége még nagyobb művészi feladatok megol­dására kötelezi őt. "X THIERY ÁRPÁD: SZAMÁRVACSORA Bor került az asztalra. Apró habokkal gyöngyöző kadarka. A kövér csacsi­húsra csúszott az ital, jól esett nyakonönteni. — Jó vacsora volt! — nyalogatta Laj­oska a szája szélét. Lajoska éppen újabb bókkal akarta elis­merését kifejezni, amikor Kántor Gyula fe­lesége a szobába lépett. Csendesen betette maga mögött az­­ajtót, és szótlanul megállt. Arca sápadt volt. Szája idegesen megrán­dult, mintha a sírás remegtette volna, és merev, fagyos pillantásokkal méregette a borozgató férfiakat. A társaság annyira be­lemerült a poharak töltögetésébe, hogy ész­re sem vették az asszonyt. Kántor Gyula látta meg először, és bosz­­szusan megrebbent a homlokán a bőr, mert nem szerette, ha az asszony ilyenkor is kö­rülötte okvetetlenkedett. — Mi a baj fulcsa? — kérdezte meghök­­kenve. — Azt hiszem a víz... — szólt rekedten az asszony. — Kinn jártam az istállóban. Úgy hallom, a faluban félreverik a haran­got ... Biztosan a víz... A gátat szakítja ... Jó lenne, ha mennének — nyöszörögte, és a szeméből kinyomta a hidegséget az ije­delem. — Hova mennénk,te? —• horkant fel Kántor Gyula. — A gátra. Vagy a faluba legalább szétnézni. A többiek bambán, értelmetlenül bá­multák az asszonyt. A mámor már az agyukra kúszott. Annyira, hogy Lajoska, ha tágranyitotta a Szemét, két Lelkes kulcsát látott. Csupán Kerekes fogta fel az esemé­nyek valóságos értelmét. — Én megyek, — szólt csendesen. — En­gem azóta a rendőrök keresnek. — Micsoda? — döbbent meg Kántor Gyu­la. — Ide ugyan ne tegyék be magáért a lá­bukat! — Majd megkérdik, hogy beengedjük-e őket? Mi? Hehehe ... — nyihogott a jegyző. —­ Hová is menne? — A faluba Gyura bácsi. — Megbolondult? Kinek mentené a falut? Azoknak, akik elveszik tőlünk? — és hara­gosan villant a szeme. — Nem jön ide a víz! — rikkantott La­joska. — De a detektív igen — vetette oda Kere­kes félvállról, és a kalapja után nyúlt. Erre a­ többiek is felugrál­tak. A szódás a jegyző mellé állt és súlyos kezeit a vállára tette. Kerekes szemmel láthatóan megrogg­­gyant, alatta. — Ne menjék sehová jegyző úr... Késő — mondta, és hunyorított a szemével. Kere­kes egy pillanatig nem tudta, hogy a boros­­pohárra-e, vagy az ő szemébe. — Maradjon csak, — folytatta Antal. — Maga már úgyis hiába menne. Néhány év­vel lekésett. Ezt én mondom, a szódás ... Maradjon, majd kimentjük. Majd azt mond­juk, annyit evett, hogy belebetegedett..., vagy valami mást mondunk. ... ha lehet. De mégis mennének inkább — kottyan­­tott bele az asszony. — Ki tudja, még baj is lenne belőle. — Ugyan mi baj? — vigyorgott Kántor Gyula. — Legfeljebb megtanulnak úszni... egyesek ... nem is árt nekik, mert amint hallom, május elsején nagyon kiabáltak... hát legalább elmegy a hangjuk. Mit védjünk a víz elől? Kiét? Kántor Gyula mindjobban nekihevült. — Ha ma a víz nem, akkor holnap az ál­lam. Annak védelmezzek? . .. Annak csorog­jon a verejtékem?... — dörmögte, azután kissé lecsendesedve a felesége felé fordult. — Te meg nézz a dolgod után a konyhá­ba ... Ha kedved tartja, hallgasd a harang­­szót, akár reggelig is ... (Folytatjuk.) K­ic­s­­­i­n­t 1898 október elsején adták át a forgalomnak a Vaskaput. Az Al-Duna szabályozására szükség volt, mert a keleti és nyugati államok összekötése szempontjából rendkívül fontos vona­lat jelentett. Ez a szakasz minden tekintetben rendkívül változatos volt. A 2 kilométer széles medret úgyszólván átmenet nélkül 200 méter keskeny szorulatok váltották fel. A mélységek kisvíznél 50 centi­méter és 50 méter határok közt váltakoztak. Széchenyi István gróf életének legfőbb céljává tette a Vaskapu szabályozását. A végleges tervek kidolgozásával a közmunka- és közlekedés­­ügyi miniszter Wallandt Ernő országos középítési felügyelőt bízta meg 1883-ban. A munkát 1890 szeptember 15-én kezdték osztrák, magyar és szerb képviselők jelenlétében. 1898. szeptemberében fejezték be és a forgalomnak 1898 október 1-én adták át. Sarvalyi séta A széles erdei úton negyedórás gyaloglás után megállunk egy kis pihenőre. Fölöttünk, a fák koronája között hangyaszorgalommal közle­kednek a bazalt­szállító csillék, s a feszülő kötelek az élet zaját hozzák be a csönd és a nyugalom világába. S mégis jó itt ez a pihenés. Mégis szép itt ez a világ! És így jó, így szép. Nekivágunk a kapaszkodónak, s fönt a tetőn, mikor úgy érezzük, mélyen bent vagyunk már, ismét a való élet egy csöppnyi idillje fogad. Kis erdészház mellett visz az utunk, s a láncra kötött komondor barát­ságos csaholással jelez bennünket. Még néhány lépés, és mintha meg­érkeztünk volna. Hosszú vályúkban csorog előttünk a híres sarvalyi forrás üdítő vize. Idősebb favágó hasal neki az egyik­nek, nagyot iszik, megtörli verejtékes homlokát, aztán megy vissza a fű­rész mellé. Mi is utána csinálnák, ha a kis tábla nem figyelmeztetne a vá­lyúk vízének szennyeződésére és ártalmasságára. A vízfolyás ellenirányába indu­lunk. Kanyargós kis ösvény vezet a nemrég épített halastóhoz. A forrás vízét — az elmosódott latin nyelvű felirat tanúsága szerint — már a ró­maiak is használták. A sűrűn elszórt turistajelzések a templomromokhoz vezetnek, amely körül szabályos házak falmaradvá­nyait készül befedni a sárgán hulló falevél. Régészeink török-korabeli település színhelyére esküsznek itt. Higgyünk nekik és áldozzunk egy percet a csöndben pihenő múltnak... Szép ez a vidék, az ember szűrésén időz errefelé. Időközben újra hallik a csillecsikorgás, amely meg is té­veszthet a tájékozódásban. Ez már Uzsabányáról keveredik erre, s a visszaút ellenkező irányba vezet. Menjünk csak azon, elég volt egy délutánra, ősz van, őszi este. És a sarvalyi fákról is menthetet­lenül lesápadnak a levelek. Egerszegi Ferenc, őszi kirándulások színhelyéül cso­dálatos színeivel kínálja magát a sarvalyi erdő. Sümeget elhagyva, év­százados hársak köszöntenek az út­mentén, s alig egy kiáltásnyira Er­zsébet királyné fenyőivel kezdődik a rengeteg, Savanyú Józsi egykori kedvelt tanyája. Ha jó kedvében ta­lálod az átszelt szántóvetőt, készsé­gesen mesél is egyet-mást az öreg betyárról és az egyszerű nép képze­lete eléd tárja az Erzsébet-kert egész történetét. 1957. október 1.

Next