Középdunántúli Napló, 1957. december (1. évfolyam, 284-307. szám)

1957-12-01 / 284. szám

KÖZÉPBIM­ÁNTttLI AZ MSZMP VESZPRÉM MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS­ A MEGYEI TANÁCS LAPJA I. évfolyam — 284. szám. ARA 50 FILLÉR Vasárnap, 1957. december 1. Hazaérkezett Bulgáriából a magyar parlamenti küldöttség Több mint kéthetes bulgáriai láto­gatásról szombaton reggel érkezett meg a magyar országgyűlés küldött­sége. A megérkezéskor Vass István­né a következőket mondotta a Ma­gyar Távirati Iroda munkatársának: — Csodálatos volt az ütünk. Vé­gigjártuk az egész országot. Tizen­egy megyében voltunk és felkerestük a nagyobb városokat. Megtekintet­tünk különböző üzemeket, termelő­­szövetkezeteket és állami gazdasá­gokat. Nagyon jól éreztük magun­két és különösen jól esett látnunk a bolgár nép lépten-nyomon meg­nyilvánuló szeretetét a magyar nép iránt. Ennek egyik jele volt, hogy a gyűlésekre, amelyeken részt vettünk, rendkívül nagy számmal jöttek ösz­­sze az emberek. Sok személyes ismeretségre és hasznos tapasztalatra tettünk szert, mint országgyűlési képviselők. Al­kalmunk nyílt közvetlen baráti be­szélgetést folytatni a bolgár nem­zetgyűlés vezetőivel, és a politikai élet számos kiválóságával. Túlteljesítette novemberi tervét a KDT A Középdunántúli Szénbányászati Tröszt novemberi tervét 899,5 százalékra teljesítette. Ennek alapján terven felüli termelé­se közel 21 ezer tonna. Az eddigi számítások alapján éves tervét december 15. előtt teljesíti Hatvanezer kéve zöldnádat arattak a Balatonon A Balatonon megkezdődött az őszi nádaratás. A Keszthelyi Nád­gazdasági Vállalat munkásai eddig hatvanezer kéve zöldnádat vágtak le, amelynek a feldolgozását a na­pokban már meg is kezdték. A zöld­nádból a nagyobb ipari építkezések­hez fagyvédő nádpallót készítenek. Rövidesen — amint a levelek le­hullanak — megkezdik a száraz nád aratását is. Az utóbbi idők legnagyobb vadászszerencséje: Elejtették Pápa mellett az öt évvel ezelőtt megiszett negyedméteres agyaré, 270 kilós vadkant öt esztendővel ezelőtt, 1952 nyá­rának végén, kukoricaérés idején, egy hajnali lesen Varjas Károly vad­őr megsebzett egy hatalmas vadkant. Az ólomgolyó nagy sebet ütött a vadon, de a nagy vérveszteség elle­nére végül is elmenekült az erdőbe. A vadászok napokig keresték és haj­szolták a véres nyomon, de nem si­került meg­keríteni A következő években a Pápa környéki parasztok sokszor látták a bicegő óriás vad­kant, amely dézsmálta a vetéseket és tetemes károkat okozott a ter­mésben — azonban a vadászok mindhiába hajszolták. A napokban az egyik pápai va­dászbrigád nagy hajtóvadászatot rendezett a Bakonyban, amikor egy kisebb vaddisznócsorda került a hajtók gyűrűjébe. Egésznapos hajsza után az alkonyati órákban Nagy La­jos pápai vadásznak sikerült puska­­végre venni a régóta keresett óriás­kant. A vadász a menekülő vadat szívlövéssel terítette le. A 270 kilós súlyú vadkan a legnagyobb a Ba­konyban eddig elejtettek közül, s szájából pontosan negyedméteres óriásagyarak álltak ki. Am­kor fel­bontották a vadkant, megtalálták benne a négy évvel ezelőtt belelőtt ólomgolyót, amelybe Varjas Károly vadőr neve van belevésve. A vadászbrigád a nagy szerencse örömére vadpecsenye és jó dunán­túli bor mellett nagy lakomát csa­pott. Megyénk szépülő székhelye A városfejlesztési terv keretében tatarozzák Veszprémben a Tolbuchin utca lakóházait és középületeit. A fenti képen szépen rendbehozott házak láthatók Világ proletárjai, egyesüljetek! Mai számunkból: A megszokott élet Az átlagbér ellenőrzés néhány tapasztalata Fórum Két tanterem — lelkesedésből A szakszervezeti munka összefügg­ a nép harcával Kádár János elvtárs felszólalása a Vasas Szakszervezet XXII. kongresszusán A Vasas Szakszervezet XXII. kongresszusa szombaton reggel megkezdte a vitát a Központi Ve­zetőség beszámolója és a Szám­­vizsgáló Bizottság jelentése felett. A kongresszuson megjelent és felszólalt Kádár János elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, a forradalmi mun­kás-paraszt kormány elnöke és felszólalásában többek között a következőket mondotta: Tisztelt Kongresszus! Kedves Elvtársak! Szaktársak! Szívből üdvözlöm a XXII. kongresszus valamennyi résztve­vőjét és a testvéri külföldi szak­­szervezetek képviseletében meg­jelent elvtársainkat és szak­tár­sainkat. A Vasas Szakszervezet tanács­kozása mindenképpen nagy ese­mény a magyar munkásmozga­lom életében, és a Magyar Nép­­köztársaság életében is, ahol pro­letárdiktatúra van. Mi közel állunk a szakszerve­zethez, nemcsak azért, mert va­gyunk néhányan a pártban és a kormányban, akik vasipariak va­gyunk, hanem, mert összeforrott a munkánk a vasipariak harcá­val. Tudják az elvtársak, hogy ez a székház nemcsak a vasipari mun­kásságnak, hanem a forradalmi munkásoknak is székhelye volt az egész Horthy-ellenforradalmi periódus alatt. Itt találkoztak az írók a munkássággal. Emlékszem arra a szívszorongató napra, ami­kor 1941 júniusában egy vasár­nap, mint kommunisták néhá­nyan eljöttünk — magam is — az itt ülésező földmunkás kongresz­­szusra és hírét vettük, hogy a hit­leri fasiszták megtámadták a Szovjetuniót. Sok minden fontos esemény ment végbe, de a forra­dalmi munkásság szerepét mutat­ja, hogy jelenleg a felfegyverzett népet jel­képező munkásőrségben van két olyan központi zászlóalj, amely a központi tartalékát képezi a munkásőrségnek és azok közül az egyik a vasas zászlóalj. Azt lehet mondani, hogy a vas­ipari munkásság a szó igazi értel­mében vett harcban és az alkotás időszakában nagyon nagy szere­pet játszott. A vasipari munkás­ság derékhadát képezi a magyar munkásságnak. Az utóbbi időben nagyon sok vita folyt a felszabadulás ered­ményeiről. Sokat beszéltünk a ré­gi hibákról, és szidjuk a hibákat. De, amikor olyan emberek, akik még életükben két kiló kőpor ára értéket nem termeltek, gyalázzák a magyar nép 12 éves munkájá­nak eredményeit, azt elvtársak nekünk meg kell védenünk. Az ellenforradalom utáni kon­szolidációban benne van a vasipari munkásság becsületes munkája is. Ez nagyon fontos számunkra. Most, amikor a szakszervezet itt tanácskozik, nemcsak arról ta­nácskozik, hogy mi a baj, mert hiszen ez nagyon primitív dolog volna, ha csak azt állapítanánk meg, hogy sok, vagy kevés a la­kás. Erre a kérdésre könnyű vá­laszolni: kevés a lakás. Ma az országban ez a legjob­ban feszítő szociális kérdés. De ugyanakkor állítom azt is, ha ezt közelebbről megvizsgáljuk, akkor kitűnik, hogy a lakáskérdés is magasabb fokon jelentkezik ma a dolgozók számára, mint aho­gyan ezelőtt 20—25 esztendő­vel jelentkezett Mi arra is tudunk válaszolni, hogy miért Megemlítem azt a vasárnapot amikor itt megtudtuk, hogy a hitleristák megtámadták a Szov­jetuniót. Ez a nap egyúttal az a nap is volt, amelynek törvény­­szerű logikája szerint Magyaror­szágon százezrével meg kellett semmisülni a lakásoknak. Miért? A Hitler fasisztákért Nem mi semmisítettük meg, hanem a Hit­ler fasiszták, az Imrédyk, meg a Bárdossyk, akik eladták ezt a né­pet és ezt az országot Mi nem felelhetünk azért, amit ők tettek. Hogy néz ki most a lakáskérdés. Igaz, hogy szűk a keret, sok az igénylő, de nézzük meg ezt a kér­dést is egy kicsit közelebbről. A legegyszerűbb dolgot veszem. Én hat esztendeig a VII. kerület­ben laktam egy kétszobás, konyhás lakásban. Egy nagy szoba és egy kis szoba meg egy konyha volt ebben a lakásban. A konyha deszkafallal ket­té volt választva, de csak emberma­gasságban. Mi egyébként a konyhá­ban laktunk. Ebben a lakásban négy család, 23 ember lakott. A lakbér magas volt, de még egy kicsivel több lakbért el bírtunk volna viselni. Az én családom így nézett ki: anyám segédmunkás volt, testvérem bőr­ipari munkás, én pedig vasipari munkás. Kicsit többet kerestünk, mint amennyit ott fizettünk. Egy­szer azt mondtuk anyámnak, men­jünk el nagyobb lakást«. Három évig kellett anyámmal harcolnunk azért, hogy egy minden más nélküli egy­szobás főbérletet el merjen vállalni. Miért? Azt mondta: Fiaim, ma dol­goztok, de nem tudom, hogy holnap dolgoztok-e. Itt mi albérlők va­gyunk, mi már sokszor voltunk adó­sok ottan, de aztán megfizettük adósságunkat. Itt adnak nekünk — mondta — haladékot, ha nem tu­dunk fizetni, de ha főbérletet ve­szünk és egyszer nem fizetünk, ak­kor nincs lakás, és nem mentünk más lakásba. Azt hiszem nem kell Elnöknek el­mesélni, hogyan laktunk mi ott a Horthy-rendszer idején. De nézzük a különbséget. Akkor tízezer lakás volt kiadó Budapesten évszámra, de egy munkásember nem mert főbér­leti lakásba bemenni. Mutassanak nekem ma egy vasipari szakmun­kást, aki egy szempillantás alatt ne merne elvállalni egy ötszobás főbér­leti lakást, ha valaki felkínálja neki. (Derültség.) Ez is a dolog lényegé­hez tartozik. Gondolkozzunk tehát! Százezrével vannak olyan dol­gozó emberek, akik igenis a föld alól jöttek ki és emberré váltak. Ezek az emberek az odúkból a la­kásokba mentek. Ez is oka annak, hogy a lakáskérdés terén olyan fe­szült a helyzet. Nézzünk előre. Mit kell megolda­nunk? Szocializmust kell építeni, szocialista társadalmat kell építe­nünk. Emelnünk kell az életszínvo­nalat. Azt is megmondom elvtársak, hogy jövőre és még azután a fődol­gunk nem az emelés lesz, nehogy becsapjuk az embereket. A fődol­gunk az lesz, hogy nagyon szilárd, alapot építsünk a már elért életszín­vonal alá. A legnagyobb bűn volna a munkásemberrel szemben, ha el­tűrnénk azt, hogy egy hajszálon lóg­jon az életszínvonal és azt várnánk, hogy mikor billenünk ki az egyen­súlyból. Ezt mi nem engedhetjük meg. A szakszervezetben felelős embe­rek vannak. Meg kell szilárdítanunk az életszínvonalat, éspedig ab­ban a mértékben, ahogyan lehetőségeink engedik — — és ez a termelési oldala a dolog­nak, mert eszerint fogunk előre menni. Nem lehet szocializmust épí­teni a tömegek nélkül. Nem lehet szocializmust építeni pa­píron, tervek alapján, hanem csak a néppel együtt. Ehhez hozzátarto­zik az is, hogy az életszínvonal eme­lése a szocializmus építésének ré­sze. Termelni kell és olcsóbban kell termelni, mint ahogyan most terme­lünk. A Szovjetunióban magasabb a termelékenység, mint nálunk, és Svájcban szintén magasabb. Most vannak ilyen ifjú világhódítók né­hány tízezren, akik elmentek a pa­radicsomba megpróbálni, hogy ott hogyan is megy. (Derültség.) Komo­lyan mondom: ezeknek a disszidált fiatalembereknek és a svájci tőké­seknek egybehangzó véleménye, hogy a magyar munkás nem bírja a nyugati munkatempót. Ez teljesen egybehangolt vélemény. Most nem nagyon keresik ott ezeket a magyar munkásokat, azok nem szoktak hoz­zá ahhoz a tempóhoz. Kádár János elvtárs ezután a bé­keharc problémáiról beszélt, majd így folytatta: Korábban a szakszervezetnek kü­lönlegesen nagy szerepe politikailag nem volt. Emlékezzünk csak, hogy közvetlenül az egyesülés után a pártnak 1 200 000 tagja is volt, és ilyen körülmények között a szak­­szervezetnek nem lehetett nagy po­litikai szerepe. De most egészen más a helyzet. Mi a pártban azt a vona­lat visszük, hogy inkább egy kicsit kevesebb tag legyen, de olyan em­berek, akik egységesek és harcolni készek a kommunizmusért. Hiszen a párton kívül is vannak rendes munkások százezrével, egy-kétmil­­lió ember, akit nevelni kell. És a szakszervezetnek kell őket nevelni politikailag is, hogy a népi állam igen fontos valami, amely nélkül a munkás sem boldogulhat és nem lé­tezhet. Ez is a szakszervezet fel­adata. A termelésben is van persze feladata a szakszervezetnek. Itt van ezeknek az üzemi taná­csoknak a kérdése. Gondolkoztunk, mit csináljunk. A munkástanácsok megszűntek. De úgy gondoltuk, vala­mire szükség van, hogy a dolgozók közvetlenül beleszólhassanak az üzem dolgaiba. De hogyan csináljuk? Jugoszláv tapasztalat van előttünk és saját tapasztalataink. Azt java­soltuk, hogy üzemi tanácsokat kell alakítani. (Folytatás a 1. oldalon.)

Next