Középdunántúli Napló, 1958. május (Veszprém, 14. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-01 / 102. szám
4 A tOSXCgl legényeket messze környéken gavallér, élelmet társaságnak ismerték. Az egymás hátának támaszkodó kis göcseji falvacskák között Tószeg volt talán a legeldugottabb, de legényei mégis, ennek ellenére túltettek a kövesést melletti, villannyal, mozival büszkélkedő falvak legényein. Lehet, hogy éppen ez az elzártság fejlesztette ki bennük a más tájak, más emberek, más szokások iránti ösztönszerű érdeklődést. A kis lankás völgyek közé ékelődött kis községnek kevés, igen kevés földje volt. A szomszédok azzal csúfolták őket, hogy a novai káplán kalapjával mindenestől be lehetne takarni az egész falut, így aztán a jobb megélhetés reménye évről-évre messze csalta a legényeket, a tószegi lányok nem kis bánatára. Az idegenben eltöltött esztendők természetesen átformálták, tapasztalttá, érdekessé, — ahogy errefelé mondani szokták — gavallérrá csiszolták őket. Ha megjelentek valamelyik környékbeli mulatságon, a más falusi legények bizony csak a kör széléről leshették őket. Nem igen lehetett velük virtus dolgában sem versenyezni, összetartó egy népség volt, egymásért halálig helytálló társaság. Értettek a széptevéshez **■ Sehol a környéken nem volt olyan jó dolga a lányoknak, mint Tószegen. Ők kapták a legtöbb szerenádot, őket locsolták meg legcsiklandósabban, nekik állították a legdíszesebb, legsudarabb májusfákat. Erre különösen büszkék voltak a tószegi lányok. Április utolsó napjaiban alig lehetett velük bírni. Egyre azt találgatták, melyikük kapja a legszebb májusfát, mert ebből már rendszerint tudni lehetett, hogy hol lesz lakzi az ősszel, amikor a sűrű ködök nemcsak a szőlőt, de a szerelmeket is megérlelik. Tószegen egyetlen lányosház nem maradhatott májusfa nélkül. — Akinek nem jutott magánalapon, annak közösen állítottak májusfát a legények. Nem mondom, hogy nem volt különbség a szívességből és szerelemből állított májusfák között, de azért májusfa volt a legcsenevészebb is. Híre, tekintélye volt tehát a tószegi májusiaknak, és bizony évek kellettek ahhoz, hogy a tószegiek is megértsék a májusfaállítást betiltó rendelkezéseket. Évek bizony, és az erdészek sok-sok vesződsége, meddő fáradozása. Lassanként aztán mégiscsak belátták, hogy a májusi életújulást nemcsak a májusfával lehet illendően köszönteni, amely végeredményben csak jelkép, a fiatal szívekben szárbaszökkenő tavaszi friss kedv, életöröm jelképe. Négy-öt év óta ma csak egyetlen egy közös májusfát állítanak Tószegen. Ez jelképezi a korábbi százakat, ezt dalolják, táncolják körül a virágillatot májusi vasárnap délután, itt szövődnek némi modulációval a korábbi éveknél semmivel sem kisebb számban az őszi esküvőt ígérő szerelmek. ötvenegyben, amikor megalakult a termelőszövetkezet, május elsejére virradóra, h a tsz udvarára is felállítottak egy májusfát. Szép egyetértésben először a kultúrotthonhoz vitték le a fát, azután, mint akik a világ legtermészetesebb dolgát cselekszik, még egyet fordultak. A fiatalok — a tsz tagok és a tsz-en kívül maradók egyképp — továbbra is összetartottak a májusra állításban csakúgy, mint más egyébben is. A szűk, gyérszámú kis csoportot lassanként megszokták, és bár voltak ellenzői, a többség — főként a fiatalság — afféle jóindulatú kíváncsisággal leste őket, és ebben a kíváncsiságban már ott lappangott a leendő igenlés csírája. Aztán jött 1956. Jöttek a megbolydult napok, amikor mindenki a másiktól várta, hogy lásson, ítéljen, és döntsön helyette. Érdekes, hogy a csoport csak jóval később, december végén bomlott fel. Ekkor indult meg a suttogás. Egyszeriben rossz lett mindenki: az elnök, a brigádvezetők, a gépállomás, a járási tanács — egyszóval az egész közösség, szolgalmak, szidalmak mérgezték az éjszakába nyúló, töprengő vitákat, azután valaki kiadta a tetszőt: Oszszuk szét a szövetkezetét! 1956 decemberben még nem látott mindenki olyan tisztán, mint ma. — Amit a nép akar, — szajkózta újonnan felkapott mondókáját a tanácstitkár — az szent. Azon sebtiben közgyűlést hívtak össze, és mire bárki is komolyabban meggondolhatta volna, a tsz volt, — nincs. A régi, viharedzett törzstagok azonban csakhamar szervezkedni kezdtek, és április közepén újra megalakították. Igaz, hogy jóval kevesebben, mindössze 14 családdal láttak hozzá a munkához, de mégiscsak hozzáláttak. Egy baj volt csak: majdnem mind öreg volt már. A korábbi fiatal erő nekiesett saját földjének, vagy valahol kívül maradt, a városban keresett munkát. Töprengtek is eleget, kiváltképp Izsán József bácsi, akit közakarattal újra elnökké választottak. Női munkaerő még csak akadt, Izsánéktól is két eladólány dolgozott a csoportban, legény filé, kaszához való férfierő azonban egyetlenegy sem volt, így küszködtek, talán rosszabb körülmények között, mint az első tavaszon, és ha nincs a gépállomás, talán újra szétmentek volna mindjárt az elején. Küszködve, kétség és reménykedő tervezgetés közepén suhantak el a márciusi, áprilisi szorgos hetek. Észre sem vették, és tarkaselymű virágaival már a május kopogtatott az ajtón. A legények — mint mindig, most is összecsoportosultak, hogy megtanácskozzák a májusfaállás rendjét. Hóbor Jóska — egy idő előtt leszerelt parasztgyerek vitte a prímet. — Az idén újra csak egy fát állítunk. A kultsírházhoz. — És a tsz-hez? — kérdezte valaki. — A tsz megszűnt, ami most van, az semmi. Átoknak nem jár. Nagy szó volt ez, kiváltképp a fiatalabbja előtt, ők még nem szokták meg, hogy a nagy politikába is beleszóljanak. — Nem úgy van az, — lépett előre Csertőn Pista, akit, bár szavakban soha senki nem mondta ki, hallgatólagosan vezetőjüknek tekintettek eddig. Erre a Csertőn gyerekre jó, zsíros hat hold várt. Apja igen öreg volt már, és anynyira köszvényes, hogy lábra sem tudott állni. Pista volt a gazda. Elsősorban ez kölcsönzött neki tekintélyt. A lányoknál, asszonyoknál pedig az, hogy jóvágású, sűrűvérű gyerek volt, akit sokan fejüknek, férjüknek vállaltak volna. Pista azonban már választott. A tsz elnök idősebbik lányát, a szőke hlán Erzsit választotta. Ez miatt, kedvese miatt szólt hát a vitálg. — Nem úgy van az, — ismételte meg, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavának — a tsz újra működik, ha gyengébb is, de működik. Akkor pedig a májusra is megjár nekik, ahogy eddig. Biábar Jóska, a hatalomra törő új kakas makacsságával horkant fel. — Tudjuk, miért beszélsz. Erzsihednek akarsz hízelkedni. Tedd, ha úgy tetszik, de nélkülünk. Pista nem akart szóváltást. A Hóbor gyerek jóval fiatalabb volt nála, természetesnek tartotta, hogy az ő szava dönt. — Ez a te nótád, — próbálta letorkolni is végérvényesen eldönteni a vitát. — Ha nem jössz, maradsz, de a többi jön. Ugye eljöttök? Senki sem válaszolt. Túl közel volt még az a sok zagyva rádióhír, pletyka, célzatos hazugság, amelyet az éjszakába nyúló téli estéken itt is, ott is fülükbe suttogtak. Egyébként is Csertőn Pistát már nem tartották közibük valónak. 26 éves már, őszre biztosan megnősül. A csend idegessé tette Pistát. Mást várt, és hogy csalódott, egyszeriben ingerült lett. Sarkon fordult, aztán se szó, se beszéd, otthagyta a társaságot. — Ha nem jöttök, egyedül megyek — szólt vissza elmenőben, és talán soha nem örült még annyira, mint amikor meghallotta, hogy néhányan utána iramodnak. — Mi is megyünk, veled megyünk Pista. * A csoport kultúrtermében ezalatt egy másik társaság ülte körül az asztalt■ Kis, 8—12 éves iskolás legénykék voltak, és korukhoz képest szokatlan figyelemmel vitatkoztak valami felett. Nagy Laci, az állatgondozó fia vitte a szót. — Ha a legények nem állítanak májusfát, állítunk mi. — Gyerünk! Szekerce, fűrész, kötél, egy-kettőre akadt. Az utat ismerték. Félóra múlva már a tett helyén voltak. Sokáig keresgéltek, mire alkalmas, szép fenyősudán találtak. Szerencsétlenségükre éppen akkor felhő somfordált a Hold elé, így nem tudták alaposan felmérni, hogy jól választottak-e? — Ez jó lesz, — suttogta Laci, — is maga sem tudta, miért halkította le a hangját. Klcöntötték, legallyazták a fát. Csak a tetején hagyták meg a koronát. Arra otthon színes pántlika, boros fiaskó kerül, amiért majd oly jó lesz a kidöntéskor versenyre kelni. A kidöntéskor?,. ■ Akkor valóban jó lesz, de hol van még az? Amikor vállra akarták emelni a fatörzset, majd megszakadtak alatta, és bár nagy igyekezettel vágtak neki a hazafelé vezető útnak, igen-igen lassan, kínosan haladtak előre. Nem akart egyik sem gyávának, gyengének látszani, de belül kis kobakjában mind arra gondolt, el kéne fűrészelni a végét. Inkább legyen rövidebb, ne lássék olyan messze, de megkönnyül, bírnak vele. Lihegve, kipirult arccal törtettek előre, de aztán egyszeribe piros-lila karikák libbentek szemeik elé, és meg kellett állniuk. Pihentek kissé, aztán újra nekidarálták magukat, de mind kevesebb eredménnyel. Laci, tehetetlenségében is dühében már-már sírva fakadt, amikor a tisztás túlsó szélén megfutlantották Csertőn Pistáékat. — Hát maguk? — Hát ti? Hamar tisztázódott minden. — Ti is májusfát visztek, gyerekek? — lépett közelebb a legény. — Azt — felelte Laci, — de el kell vágnunk, pedig olyan kár érte, szebb lenne, mint a legényeké. — Kinek viszitek? — Kinek vinnénk — kérdezte vissza a kisfiú. Nem tudta ugyan, hogy jót mond-e, hogy mit szólnak hozzá a legények, de azért bátran kibökte: — A csoportnak. A legények nem akarnak vinni, viszünk mi. — Aztán mért kell a csoportnak májusra? — kötődött a legény. — Mert kell. Mindig volt nálunk májusra. A most, hogy kevesebben vagyunk, hogy nincsenek legények, most méginkább kell. Mit szólna a falu, ha nem lenne! — Lesz is — simogatta meg a kisfiú izzadtságtól lucskos üstökét Csertőn Pista. -! Csak azért is olyan májusfát állítunk, amilyent még nem láttak Tószegen. Átvették a kisfiúktól a terhet, it gyors léptekkel indultak nele a domboldalnak, hogy időben érkezzenek. És reggel, amikor hunyorgó kíváncsisággal kidugta fejét a Szalasztó domb mögül a nap, a tsz májusfája frissen, karcsún, valóban ott kacérkodott a feltámadó szellővel a tsz udvarán, Erzsike ablaka előtt. — Úgy látszik, mégiscsak meglesz a lakodalom Izsánéknál — súgtak össze az öregasszonyok■ A férfiak, kiváltképp a csoport tagjai pedig arra gondoltak, hogy nyárra talán már könnyebb lesz. Legalábbis, a kaszaerőt illetően. Merthogy Csertőn Pista belépe tsz-be, az biztos. Ha előbb nem, utóbb ... Vasvári Fervo* Májusfok Várnai Zseni: VÖRÖS MÁJUS Égzengés szavakkal, hogy mindenki hallja, Lángoló betűkkel, hogy mindenki értse, A szívem vérével, hogy szívekbe szálljon, Hogy zengjen, lángoljon, sikoltson, kiáltson, Úgy hirdetem mostan: Eljött a nagy Május! Minden égtájnak és mindenik népnek, Párizsnak úgy, mint a londoni ködnek, Nagy-Romániának és minden hadaknak, Akik a tavasznak barikádot raknak, Tűzszóval kiáltom: Eljött a nagy Május! És a gáncsolóknak és a reszketőknek. Akik a múlt rongyát vágyva visszasírják Es nem merik hinni, hogy szebb lesz a holnap, Az én szavaimban milliók dalolnak És zúgva üzenik: Eljött a nagy Május! A nagy Május eljött, világrengés szülte, Föld megindulása, égnek szakadása, Dübörögve jött el, félelmetes fénnyel, Poklokkal csatázva, pörölve az éggel, A megváltást hozva: Eljött a nagy Május! S mind a letiportak, a bilincses népek, A vérzők, a sirók, az ínséggel vertek, Évezredek óta, most először bátran, Titáni erővel, zúgva, harsonásan, A szívükből tépik: Eljött a nagy Május! Világrengés hozta, világrengés hajtja, A vörös Keletről a sápadt Nyugatra És nincsen megállás és jaj a hadaknak. Akik a tűzvésznek barikádot raknak, Fölperzseli őket A nagy vörös Májusi Juhász Gyula: MÁJUSI ÓDA , emberek, az élet oly rövid, Az utak végén az örök rög int, Jó volna egyszer, végre tudni már, Hogy szomorú fejünkre Itt mi vár? Isten nevében az ember felett Száz zsarnok Ítélt és kevélykedett. Jó volna egyszer kipróbálni még Az Ember jussát, az Ember hitét! Harangok, ágyúk, szuronyok helyett Zengjen, ragyogjon már a szereteti Határok helyett a határtalan jóság, amelynek igazsága van! Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind, Szárnyaljanak egekbe álmaink! Versnek, zenének szárnyán szánjanak Az Isten szabad sátora alatt. Vörös májusra vígan zöldellő Szabad májust hadd hozzon a jövő! Legyen majális minden napodon Ó Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május ünnepén, Ó Ember, Testvér, de szeretlek ént Ismeretlen szerző: ÜDVÖZÖLLEK MÁJUS! Üdvözöllek Május! A vágyait, az álmok Tetteforral, nagy idején, Mikor a nap aranyos sugarának Bíborköntöse tínt fel a népek egén. Ragyogó köntös! ilyent nem viseltek soha királyait, fényes urak. Ilyent nem viselhet a gőg, büszkeség, csak az igaz érdem és ús öntudat. Gyönyörű fény ez. Hajnali pír, Mely beragyogja ma a világot. Hajnali ének köszöntse fel A tettekké érett sok vakmerő álmot! Hajnali ének köszöntse azt, Ami a földet jobb útra vezérli, Ami új embert szül és nevel, Az igék erejét ami beszéli. Májusi Virágot, lombot kitáró, Szíveket szántó dús magvetésre, Remények szállnak le harmat gyanánt... Szemünk a jöttödet szomjazva nézte. Mondd el az igában sinylöknek fennen, Eljött a diadal lángoló napja, Eljött a megváltás s fényben lepattant A nagy igazságok börtön taktijai üdvözöllek Május! Uiadalünnep, Örök, nagy ünnepe az Ús világnak, Mikor mi lelkekben szép ég nemes, Lombjává pattan ki az életfának, „köszöntünk kipirult májust reggel, Májusi napsugár, májusi lomb, Májusi virágok, májusi ember!” &ü4£rumAmijei (safto 1958. május 1.