Középdunántúli Napló, 1958. május (Veszprém, 14. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-01 / 102. szám

4 A tOSXCgl legényeket mes­­­sze környéken gavallér, élelmet társaságnak ismerték. Az egymás hátának támaszkodó kis göcseji falvacskák között Tószeg volt ta­lán a legeldugottabb, de legényei mégis, ennek ellenére túltettek a kövesést melletti, villannyal, mozi­val büszkélkedő falvak legényein. Lehet, hogy éppen ez az elzárt­ság fejlesztette ki bennük a más tájak, más emberek, más szokások iránti ösztönszerű érdeklődést. A kis lankás völgyek közé ékelődött kis községnek kevés, igen kevés földje volt. A szomszédok azzal csúfolták őket, hogy a novai káp­lán kalapjával mindenestől be le­hetne takarni az egész falut, így aztán a jobb megélhetés re­ménye évről-évre messze csalta a legényeket, a tószegi lányok nem kis bánatára. Az idegenben eltöl­tött esztendők természetesen átfor­málták, tapasztalttá, érdekessé, — ahogy errefelé mondani szokták — gavallérrá csiszolták őket. Ha megjelentek valamelyik környék­beli mulatságon, a más falusi legé­nyek bizony csak a kör széléről leshették őket. Nem igen lehetett velük virtus dolgában sem verse­nyezni, összetartó egy népség volt, egymásért halálig helytálló társa­ság. Értettek a széptevéshez **■ Sehol a környéken nem volt olyan jó dolga a lányoknak, mint Tó­szegen. Ők kapták a legtöbb szere­nádot, őket locsolták meg legcsik­landósabban, nekik állították a legdíszesebb, legsudarabb május­fákat. Erre különösen büszkék voltak a tószegi lányok. Április utolsó napjaiban alig lehetett velük bírni. Egyre azt találgatták, melyikük kapja a legszebb májusfát, mert ebből már rendszerint tudni lehe­tett, hogy hol lesz lakzi az ősszel, amikor a sűrű ködök nemcsak a szőlőt, de a szerelmeket is meg­érlelik. Tószegen egyetlen lányosház nem maradhatott májusfa nélkül. — Akinek nem jutott magánalapon, annak közösen állítottak májusfát a legények. Nem mondom, hogy nem volt különbség a szívességből és szerelemből állított májusfák között, de azért májusfa volt a leg­­csenevészebb is. Híre, tekintélye volt tehát a tó­szegi májusiaknak, és bizony évek kellettek ahhoz, hogy a tószegiek is megértsék a májusfaállítást be­tiltó rendelkezéseket. Évek bizony, és az erdészek sok-sok vesződsége, meddő fáradozása. Lassanként aztán mégis­csak belátták, hogy a májusi élet­­újulást nemcsak a májusfával le­het illendően köszönteni, amely végeredményben csak jelkép, a fiatal szívekben szárbaszökkenő ta­vaszi friss kedv, életöröm jelképe. Négy-öt év óta ma csak egyet­len egy közös májusfát állítanak Tószegen. Ez jelképezi a korábbi százakat, ezt dalolják, táncolják körül a virágillatot májusi vasárnap délután, itt szövődnek némi mo­dulációval a korábbi éveknél sem­mivel sem kisebb számban az őszi esküvőt ígérő szerelmek. ötvenegyben, amikor megalakult a termelőszövetkezet, május else­jére virradóra, h a tsz udvarára is felállítottak egy májusfát. Szép egyetértésben először a kultúrott­honhoz vitték le a fát, azután, mint akik­ a világ legtermészetesebb dol­gát cselekszik, még egyet fordultak. A fiatalok — a tsz tagok és a tsz-en kívül maradók egyképp — továbbra is összetartottak a má­­jusra­ állításban csakúgy, mint más egyébben is. A szűk, gyérszámú kis csoportot lassanként megszok­ták, és bár voltak ellenzői, a több­ség — főként a fiatalság — afféle jóindulatú kíváncsisággal leste őket, és ebben a kíváncsiságban már ott lappangott a leendő igenlés csírája. Aztán jött 1956. Jöttek a megbolydult napok, amikor min­denki a másiktól várta, hogy lás­son, ítéljen, és döntsön helyette. Érdekes, hogy a csoport csak jó­val később, december végén bom­lott fel. Ekkor indult meg a sut­togás. Egyszeriben rossz lett min­denki: az elnök, a brigádvezetők, a gépállomás, a járási tanács — egyszóval az egész közösség, szol­­galmak, szidalmak mérgezték az éjszakába nyúló, töprengő vitákat, azután valaki kiadta a tetszőt: Osz­­szuk szét a szövetkezetét! 1956 decemberben még nem látott min­denki olyan tisztán, mint ma. — Amit a nép akar, — szajkózta újonnan felkapott mondókáját a tanácstitkár — az szent. Azon sebtiben közgyűlést hív­tak össze, és mire bárki is komo­lyabban meggondolhatta volna, a tsz volt, — nincs. A régi, viharedzett törzstagok azonban csakhamar szervezkedni kezdtek, és április közepén újra megalakították. Igaz, hogy jóval kevesebben, mindössze 14 család­dal láttak hozzá a munkához, de mégiscsak hozzáláttak. Egy baj volt csak: majdnem mind öreg volt már. A korábbi fiatal erő ne­kiesett saját földjének, vagy vala­hol kívül maradt, a városban ke­resett munkát. Töprengtek is eleget, kiváltképp Izsán József bácsi, akit közakarat­tal újra elnökké választottak. Női munkaerő még csak akadt, Izsá­­néktól is két eladólány dolgozott a csoportban, legény filé, kaszához való férfierő azonban egyetlenegy sem volt, így küszködtek, talán rosszabb körülmények között, mint az első tavaszon, és ha nincs a gépállo­más, talán újra szétmentek volna mindjárt az elején. Küszködve, két­ség és reménykedő tervezgetés kö­zepén suhantak el a márciusi, áprilisi szorgos hetek. Észre sem vették, és tarkaselymű virágaival már a május kopogtatott az ajtón. A legények — mint mindig, most is összecsoportosultak, hogy megtanácskozzák a májusfaáll­ás rendjét. Hóbor Jóska — egy idő előtt le­szerelt parasztgyerek vitte a prí­met. — Az idén újra csak egy fát ál­lítunk. A kultsírházhoz. — És a tsz-hez? — kérdezte va­laki. — A tsz megszűnt, ami most van, az semmi. Átoknak nem jár. Nagy szó volt ez, kiváltképp a fiatalabbja előtt, ők még nem szok­ták meg, hogy a nagy politikába is beleszóljanak. — Nem úgy van az, — lépett előre Csertőn Pista, akit, bár sza­vakban soha senki nem mondta ki, hallgatólagosan vezetőjüknek te­kintettek eddig. Erre a­ Csertőn gyerekre jó, zsíros hat hold várt. Apja igen öreg volt már, és any­­nyira köszvényes, hogy lábra sem tudott állni. Pista volt a gazda. Elsősorban ez kölcsönzött neki te­kintélyt. A lányoknál, asszonyok­nál pedig az, hogy jóvágású, sű­rűvérű gyerek volt, akit sokan fe­jüknek, férjüknek vállaltak volna. Pista azonban már választott. A tsz elnök idősebbik lányát, a szőke hlán Erzsit választotta. Ez miatt, kedvese miatt szólt hát a vitálg. — Nem úgy van az, — ismé­telte meg, hogy nagyobb nyoma­­tékot adjon szavának — a tsz újra működik, ha gyengébb is, de mű­ködik. Akkor pedig a májusra is megjár nekik, ahogy eddig. Biábar Jóska, a hatalomra törő új kakas makacsságával horkant fel. — Tudjuk, miért beszélsz. Er­­zsihednek akarsz hízelkedni. Tedd, ha úgy tetszik, de nélkülünk. Pista nem akart szóváltást. A Hóbor gyerek jóval fiatalabb volt nála, természetesnek tartotta, hogy az ő szava dönt. — Ez a te nótád, — próbálta le­torkolni is végérvényesen eldön­teni a vitát. — Ha nem jössz, ma­radsz, de a többi jön. Ugye eljöt­tök? Sen­ki­­ sem válaszolt. Túl kö­zel volt még az a sok zagyva rá­dióhír, pletyka, célzatos hazugság, amelyet az éjszakába nyúló téli estéken itt is, ott is fülükbe sut­togtak. Egyébként is Csertőn Pis­tát már nem tartották közibük va­lónak. 26 éves már, őszre biztosan megnősül. A csend idegessé tette Pistát. Mást várt, és hogy csalódott, egy­szeriben ingerült lett. Sarkon for­dult, aztán se szó, se beszéd, ott­­hagyta a társaságot. — Ha nem jöttök, egyedül me­gyek — szólt vissza elmenőben, és talán soha nem örült még annyira, mint amikor meghallotta, hogy né­­hányan utána iramodnak. — Mi is megyünk, veled me­gyünk Pista. * A csoport kultúrtermében ezalatt egy másik társaság ülte körül az asztalt■ Kis, 8—12 éves iskolás le­­génykék voltak, és korukhoz ké­pest szokatlan figyelemmel vitat­koztak valami felett. Nagy Laci, az állatgondozó fia vitte a szót. — Ha a legények nem állítanak májusfát, állítunk mi. — Gyerünk! Szekerce, fűrész, kötél, egy-ket­tőre akadt. Az utat ismerték. Fél­óra múlva már a tett helyén vol­tak. Sokáig keresgéltek, mire al­kalmas, szép fenyősudán találtak. Szerencsétlenségükre éppen akkor felhő somfordált a Hold elé, így nem tudták alaposan felmérni, hogy jól választottak-e? — Ez jó lesz, — suttogta Laci, — is maga sem tudta, miért halkí­totta le a hangját. Klc­öntötték, legallyazták a fát. Csak a tetején hagyták meg a koronát. Arra otthon színes pánt­lika, boros fiaskó kerül, amiért majd oly jó lesz a kidöntéskor versenyre kelni. A kidöntéskor?,. ■ Akkor való­ban jó lesz, de hol van még az? Amikor vállra akarták emelni a fa­törzset, majd megszakadtak alat­ta, és bár nagy igyekezettel vág­tak neki a hazafelé vezető útnak, igen-igen lassan, kínosan haladtak előre. Nem akart egyik sem gyá­vának, gyengének látszani, de be­lül kis kobakjában mind arra gon­dolt, el kéne fűrészelni a végét. Inkább legyen rövidebb, ne lássék olyan messze, de megkönnyül, bír­nak vele. Lihegve, kipirult arccal törtettek előre, de aztán egyszeribe piros-lila karikák libbentek sze­meik elé, és meg kellett állniuk. Pihentek kissé, aztán újra nekida­­rálták magukat, de mind kevesebb eredménnyel. Laci, tehetetlenségében is dü­hében már-már sírva fakadt, ami­kor a tisztás túlsó szélén megfut­­lantották Csertőn Pistáékat. — Hát maguk? — Hát ti? Hamar tisztázódott minden. — Ti is májusfát visztek, gye­rekek? — lépett közelebb a legény. — Azt — felelte Laci, — de el kell vágnunk, pedig olyan kár érte, szebb lenne, mint a legényeké. — Kinek viszitek? — Kinek vinnénk — kérdezte vissza a kisfiú. Nem tudta ugyan, hogy jót mond-e, hogy mit szólnak hozzá a legények, de azért bátran kibökte: — A csoportnak. A legények nem akarnak vinni, viszünk mi. — Aztán mért kell a csoportnak májusra? — kötődött a legény. — Mert kell. Mindig volt ná­lunk májusra. A most, hogy keve­sebben vagyunk, hogy nincsenek legények, most méginkább kell. Mit szólna a falu, ha nem lenne! — Lesz is — simogatta meg a kisfiú izzadtságtól lucskos üstökét Csertőn Pista. -! Csak azért is olyan májusfát állítunk, amilyent még nem láttak Tószegen. Átvették a kisfiúktól a terhet, it gyors léptekkel indultak nele a domboldalnak, hogy időben érkez­zenek. És reggel, amikor hunyorgó kíváncsisággal kidugta fejét a Szalasztó domb mögül a nap, a tsz májusfája frissen, karcsún, valóban ott kacérkodott a feltámadó szel­lővel a tsz udvarán, Erzsike abla­ka előtt. — Úgy látszik, mégiscsak meg­lesz a lakodalom Izsánéknál — súg­tak össze az öregasszonyok■ A fér­fiak, kiváltképp a csoport tagjai pedig arra gondoltak, hogy nyár­ra talán már könnyebb lesz. Leg­alábbis, a kaszaerőt illetően. Merthogy Csertőn Pista belép­e tsz-be, az biztos. Ha előbb nem, utóbb ... Vasvári Fervo* Májusfok Várnai Zseni: VÖRÖS MÁJUS Égzengés szavakkal, hogy mindenki hallja, Lángoló betűkkel, hogy mindenki értse, A szívem vérével, hogy szívekbe szálljon, Hogy zengjen, lángoljon, sikoltson, kiáltson, Úgy hirdetem mostan: Eljött a nagy Május! Minden égtájnak és mindenik népnek, Párizsnak úgy, mint a londoni ködnek, Nagy-Romániának és minden hadaknak, Akik a tavasznak barikádot raknak, Tűzszóval kiáltom: Eljött a nagy Május! És a gáncsolóknak és a reszketőknek. Akik a múlt rongyát vágyva visszasírják Es nem merik hinni, hogy szebb lesz a holnap, Az én szavaimban milliók dalolnak És zúgva üzenik: Eljött a nagy Május! A nagy Május eljött, világrengés szülte, Föld megindulása, égnek szakadása, Dübörögve jött el, félelmetes fénnyel, Poklokkal csatázva, pörölve az éggel, A megváltást hozva: Eljött a nagy Május! S mind a letiportak, a bilincses népek, A vérzők, a sirók, az ínséggel vertek, Évezredek óta, most először bátran, Titáni erővel, zúgva, harsonásan, A szívükből tépik: Eljött a nagy Május! Világrengés hozta, világrengés hajtja, A vörös Keletről a sápadt Nyugatra És nincsen megállás és jaj a hadaknak. Akik a tűzvésznek barikádot raknak, Fölperzseli őket A nagy vörös Májusi Juhász Gyula: MÁJUSI ÓDA­ ­, emberek, az élet oly rövid, Az utak végén az örök rög int, Jó volna egyszer, végre tudni már, Hogy szomorú fejünkre Itt mi vár? Isten nevében az ember felett Száz zsarnok Ítélt és kevélykedett. Jó volna egyszer kipróbálni még Az Ember jussát, az Ember hitét! Harangok, ágyúk, szuronyok helyett Zengjen, ragyogjon már a szereteti Határok helyett a határtalan jóság, amelynek igazsága van! Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind, Szárnyaljanak egekbe álmaink! Versnek, zenének szárnyán szánjanak Az Isten szabad sátora alatt. Vörös májusra vígan zöldellő Szabad májust hadd hozzon a jövő! Legyen majális minden napodon Ó Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május ünnepén, Ó Ember, Testvér, de szeretlek ént Ismeretlen szerző: ÜDVÖZÖLLEK MÁJUS! Üdvözöllek Május! A vágyait, az álmok Tetteforral, nagy idején, Mikor a nap aranyos sugarának Bíborköntöse t­ínt fel a népek egén. Ragyogó köntös! ilyent nem viseltek soha királyait, fényes urak. Ilyent nem viselhet a gőg, büszkeség, csak az igaz érdem és ús öntudat. Gyönyörű fény ez. Hajnali pír, Mely beragyogja ma a világot. Hajnali ének köszöntse fel A tettekké érett sok vakmerő álmot! Hajnali ének köszöntse azt, Ami a földet jobb útra vezérli, Ami új embert szül és nevel, Az igék erejét ami beszéli. Májusi Virágot, lombot kitáró, Szíveket szántó dús magvetésre, Remények szállnak le harmat gyanánt... Szemünk a jöttödet szomjazva nézte. Mondd el az igában sinylöknek fennen, Eljött a diadal lángoló napja, Eljött a megváltás s fényben lepattant A nagy igazságok börtön t­aktijai üdvözöllek Május! Uiadalünnep, Örök, nagy ünnepe az Ús világnak, Mikor mi lelkekben szép ég nemes, Lombjává pattan ki az életfának, „köszöntünk kipirult májust reggel, Májusi napsugár, májusi lomb, Májusi virágok, májusi ember!” &ü4£rum­Amijei (safto 1958. május 1.

Next