Napló, 1964. december (Veszprém, 20. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-13 / 292. szám

IML ravembec­ei. Tátika Aid a Balaton mentén jár, gyakran találkozik a Tátika névvel: van ilyen hajónk, legújabban pedig eszpressznk is Badacsony­ban, s Kisfaludyval kapcso­latban is felrémlik a név. De azt hiszem, hogy keve­sen van­nak, akik valóban meg is járták Tátika bazalt­hegyét. A múlt század romantiká­ja, meg Kisfaludy regényes története tette híressé a he­gyet, elsősorban­­várromját. A mai ember már más szép­ségeket fedez fel a tájban, idővel a romokból is kiáb­rándulunk. A várak történetében vol­taképpen két évszám az ér­dekes: a keletkezés és a pusztulás ideje. Tátika vár­ról a XIII. században hal­lunk először s utoljára 1589- ben, amikor a török kirabol­ta, azóta csak romként sze­repel. A közbülső idő pedig számtalan tulajdonoscseré­ben telt el, aminek nagy kultúrtörténeti értéke nin­csen. Érdemes felmenni a hegyre (413 méter magas), mert olyan csodálatos és­­rengetegen visz­ál utunk, amilyenhez hasonló a Ba­konyban is alig akad. Alig hinné valaki, hogy a Bala­ton szomszédságában ilyen vad, sötét nagy erdő létez­hetik. Aztán ott fenn a sűrű végén, a csúcson a várro­mok, s onnan az elragadó kilátás. Benne van a látkép­ben az a varázslatos dunán­túli levegő, amit épp e tá­jon fogalmazott meg Ber­zsenyi Dániel híres búcsú­ódájában: Messze sötétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje Szülőföldem képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek, Ti kékellő halmok, gyönyörű vidékek, Vegyétek bús könnyeimet." A hagyomány ehhez a vi­dékhez fűzi Berzsenyi ver­sét: a Sümeg felől Tátika­­hidegkúthoz vezető út leg­magasabb pontján csalta ki a búcsúkpintyet, költőnkből­­ látkép, megelőzve így Berzsenyi jóval korát, már a modern ember tájszem­lé­­letével válaszolva a dolgok­ra. Dr. Vajkai Aurél Tátika várának romjai Fémről gyönyörű a kilátás (A szerző felvételei) ~T)elibeg az eszpresszó­já­ba. Hosszú, fekete ruha és egészen rö­vid haj. Tűsarkú, hegyes or­rú cipő, és vastagon átütő ftalán dupla­ nadrág, olyan vesemelegítő. Fölényesen biztonságos, kissé erőltetett mosoly, barna, de majdnem sárga szembogarak. Amíg a házukat nem államosítot­ták, ott lakott az eszpresz­­s­zó közelében, de akkor még az ura építkezési vál­lalkozó volt, az eszpresszó pedig csak cukrászda, Tur­­ner Sándoré, azaz a felesé­géé. Azóta hozzáalakítottak néhány bolthajtásos helyisé­get, kovácsoltvas-karokat raktak a falra a villany­­égőknek és zongorát állítot­tak a kis pódiumra, tükröt az illemhelyre. — Mijük van? — kérdi a zsabós hölgy. — Tessék helyet foglalni. — Az orvosom tiltja, ami túlságosan édes. Bekukkant minden üveg­­búra, minden rekesz mögé, aközben valamit csörget a nyakában: egy kis, láncon csüngő nyulat, ahogy ő hív­ja: nyulat ábrázoló fitye­­get. A láncon csüngő nyu­lacska belseje üres, s ha rázza, csörög, csilingel. És ő rázza, szüntelenül rázza ... Aztán az egyik bolthajtás alatt megpillant egy tarkóig homlok férfit, egykori ba­rátjukat, a régi kesztyűgyár utazóját, a gyár jelenlegi vb-elnökét. Hátat fordíta­nak egymásnak. A hölgy ha­ragszik az üb-elnökre, mert ellene „szavazott” — így mondják —, amikor kérte, hogy vegyék föl telefonköz­pontosnak. Az üb-elnök sze­rint ő lusta, furcsa figura és intrikus... A hölgy az­óta állást kapott: ő lett a városszéli lovarda gondnok­nője. És — valami csodála­tos szerencse tétjén — dol­gozik a lottó-szelvények összeszámolásán, levelezője a helyi lapnak (amiért pénz nem jár), de ennek révén tiszteletben tartja a városi tanács is: alkalmazza a kü­lönféle összeírások idején, épp így a statisztikai igaz­gatóság. Mindezen kívül la­kik egy lány náluk (állítólag a lány apja veri a lány any­ját) és ez a náluk lakó lány remek köményes, sós ostyát süt, nagyban és kicsiben, el­adásra — remekül megta­nulta asszonyától — kilóját harmincnyolc negyvenért. Azt rebesgetik, hogy valaki­je van a minisztériumban... Mert a múltkor is neki ad­tak igazat, amikor Tálos Irént (különben is csak ta­valyelőtt került ki a gim­náziumból) kitették az ide­genforgalmi hivataltól; höl­gyünk külföldi utazását nem jól intézte. — Akkor — mondta a lánynak — hozzon egy kis t­ávét — Igenis. — Várjon. Várjon ked­ves. látja ezt a nyulacskát? Megcsörgette a nyakában csüngő nyulat. — Látja? Ma odaát — Nyugat felé intett a fejével — mind ilyet viselnek, az előkelő hölgyek. És, úgy né­zem, magának remekül ille­ne. Magácska tulajdonkép­pen nem is való ebbe a presszóba. Presszós lány? Van ennek valami bájtalan akusztikája. Tudja, mire gondolok, ugye? De ez most mindegy. Mást akarok, ked­ves, itt ez a nyulacska. Van nekem ilyen kutyában, bé­kában is. Van elég. És ezüst. Olcsón adnék ma­­gácskának is. Mondom: oda­át az előkelő hölgyek ilyes­mit viselnek. Csak ilyesmit! És csörög... Erre szalad a dió, erre meg a mogyoró. Hallja? — Elővett egy békát a retiküljéből. — Köszönöm. Az olyan csúnya. És olyan nagy! — Hm. Lesz rá vevő. Nyugodjon meg, kedves! De van itt egy róka! Jr. Tessék a szimpla!’ — Ehhez mit szól? — Köszönöm. Ilyesm­it nem veszek. Nem, ne is tes­sék. — Ó! A hölgy kihörpintette ká­véját. Aztán sokáig csak ült az asztalnál, s tűnődött. Az­tán kiszedett néhány iratot a retiküljéből. Meg rengeteg okmánybélyeget. Legalább százat. Nézte az okiratokat. Egyiket a másik után. Oly­kor mosolygott, olykor csak belemélyedt az iratokba. Az egyik iraton a többi közt ez állt. .. így kellett ha­tároznom, mert megállapí­tást nyert, hogy az öreghe­gyi telek vételére Bajomi Jánosnak elővételi joga van. Ha ön Bajomi János­sal egyességre lép, vagy fel­lebbezés folytán felettes szervünk az ön javára ítéli a villa építésére alkalmas telket, akkor köteles hiva­talunknál ..Tovább nem is olvasta, igen, holnap el­megyek. El! De beolvasok nekik úgy! És fölmegyek Pestre, ha kell! — Fizetek, kisasszony! Fi­zetek. Fizetett és távozott. A felszolgálóvá egy­­­­ ideig csak állt az asztal mellett. Aztán önkéntelen mozdulattal le­húzta az egyébként friss asztalterítőt. Elvitte, mási­kat tett az asztalra. Maga sem tudta miért: látszólag tiszta volt az a terítő. — Pozsga Életképek — miniatűrök Az előkelő hölgy NAPLÓ Természettudós a házasságról Jean Rostand természet­tudós, a Francia Akadémia tagja nemcsak a biológia, de az emberi „szív” nagy tudó­sa is. Most jelent meg Pá­rizsban „Maximák a házas­ságról” című régebbi művé­nek új kiadása, íme egy kis ízelítő: „A házasság egyszerűbbé teszi az életet és bonyolul­tabbá a hétköznapokat”; „A házastársi szerelmet egy csipetnyi gyűlölettel lehet konzerválni”; „A házasság­ról annyi rosszat terjeszte­nek, hogy feltétlenül sok jó­nak kell lenni benne”. Káposztav­erseny Az NSZK-ban káposzta­­versenyt rendeztek, ame­lyen szakemberekből álló zsűri állapította meg, hogy az ország mely részében te­remnek a legnagyobb ká­posztafejek. A „káposztabajnoki­’ cí­met egy Felső-Bajorország­­ban termett 13,8 kilogram­mos káposztafej nyerte. A versenyben „diszkvali­fikáltak” egy 14,8 kilós ká­posztafejet, amelyet terme­lője csalárd módon a vízbe mártott, hogy fokozza a sú­lyát. A termelő nevét és foglalkozását nem ismerjük. Költészet - fából Megfejtette a faágak nyelvét — Amit úgy kell megálmodni Faragó ember volt vi­lág életében Takács Sán­dor. Már gyermekkorában Petőfi szobrot faragott. Egy­szer olyan hegedűt készített, hogy a pápai prímások sem áhítottak különbet. Első próbálkozásai nem teljesed­tek ki, évek, évtizedek is el­teltek, míg nemrégen, negy­ven esztendős korában gőz­erővel tört fel belőle a fara­gás szenvedélye. Igaz, mind­ehhez megrokkant egészségi állapota is hozzásegítette. Szanatóriumban töltötte egyhangú hónapjait, amikor újra elővette faragókését és vésőjét. A klasszikus ha­gyományok nyomdokain in­dult el. Első figurái magu­kon viselik a népművészet jellemvonásait, de csakha­mar eljutott az iparművé­szet stílusbzártyaihoz. Újat, modernet alkotni fából — ezen töprengett hónapokig. Első modernebb munkáit már félretette,­valami mást keresett, valami olyasmit, amivel le tudja győzni az anyag, az évgyűrűkkel teli, szálakkal harántolt ke­ményfa ellenállását és kö­töttségeit, s úgy lehet meg­formálni, ahogy a képzelet valójában szüli. Elkészült a Don Quijote alakja, hűséges szolgálójának figurájával együtt. Egyszerű, sima, ke­vésbé kimunkált és merész ívű formákkal lehelt tökéle­tes életet a fába. Faragott emberfejet, furcsa, rajzos évgyűrűkkel teli japán akácfából. És micsoda kö­rültekintéssel alkotta meg: az évgyűrűk természetes vo­nalai, kézi festést nélkülöz­ve, tökéletesen rajzolják meg a homlok ráncait, mint­ha csak a természet is úgy alkotta volna meg ezt a kis darab fát, hogy emberi vo­nalak, jellemvonást vará­zsoló rajza legyen. A természettől ellesni a rejtett titkokat, megkeresni, kimunkálni a soha nem lá­tott kincseket, elvenni és a képzelet segítségével meg­formálni a természet művé­szetét, költészetét — ez a gondolat lüktetett egész lé­nyében. Már sejtette, érez­te, csak nem találta. És ta­lán merő véletlen, vagy ta­lán nem is az (!), hogy meg­találta a titkot a fák ágai­ban. Horgászás és termé­szetkutató erdei séta közben metszette le az első furcsa alakú, szarvastrófeára em­lékeztető kis faágakat. Hoz­zálátott kifaragni. Sokat félredobott. Azután napokig forgatta, nézegette, újra fél­re rakta, mindaddig, amíg meg nem fejtette a faágak nyelvét. Rádöbbent, hogy egy-egy furcsa alakú faág­ban mennyi figura, alak, mozgás és élet bújkál. Csak úgy kínálja magát a fel-fel­­villanó tünemény: játszik, kacérkodik a fantáziával az egyszerű, jelentéktelen holt tárgynak tűnő faág. Egyné­hányba már sikerült lelket lehelni, modern, kifejező alakká formálni. Takács Sándor maga is érezte, hogy ehhez, amit el­kezdett, nem elég a puszta tehetség, a jó képzelőerő, pótolni kell az előképzett­ség hiányát. És nem res­tellt meglett ember létére, élete derekán tankönyvet venni a kezébe. Anatómiát tanult hónapokon keresztül. Picasso tanulmányait olvas­gatta. Beiratkozott a pápai képzőművészeti szakkörbe és A. Tóth Sándor festőmű­vész segítségét kérte. Feste­ni, rajzolni tanult. Amit magába szívott, amit elle­sett, talán még a faragóké­sébe is beleötvözte. Scille £lSáll£lK egyik szo­bája már valóságos kiállítá­si terem. A vitrinből és a polcokról modern, kecses mozdulatú táncoló figurák és erőteljes, tornászó alakok néznek ránk. Az asztalon az éneklő- és vízimadarak vi­lága elevenedik meg. S mindez faágakból, jelenték­telen, egyébként csak gyúj­­tósnak használt gallyakból. Valamennyit a természet formálta, a művész csak hozzányúlt, kihántotta bur­kából, mozgást, elevenséget, lüktető vért és kifejező vo­násokat adott hozzá. Valaki azt mondta: munkáiban ta­lán az a legfigy­elmetkel­­tőbb, hogy költészetet csi­nált a fából, sőt, a fák ágai­ból. A mesterségbeli fogá­sokról, a titkokról fagga­tom. — A természet hihetetlen­­ül nagy segítséget ad —­­mondja halkszavúan a mű­vész. — A téma a legtöbb faágban tálalva van. Csak­hogy nehéz megfejteni a látszatra semmitmondó ágas-boga­s fadarabból, hogy mit rejt magában. Nem aka­rok nagy szavakat hangoz­tatni, de ezt valóban meg kell álmodni. Előfordult hogy éjszaka jutott eszem­be, hogy az egyik jó alap­anyagú kőrisfaágból egy fekvő tornász figuráját, a másikból egy balett-táncos alakját, a harmadikból pe­dig egy tollászkodó gémet lehet kifaragni. Sorra veszi a figurá­kat és úgy magyarázza mes­terségének fortélyait. — Nagyrészt a természe­tet követem — mondja —, mert a vékony faágaknál, ellentétben a tömb anyag­gal, nem térhetek el. De pontosan a faágak adták meg az évek óta keresett le­hetőséget, hogy modemet, sokatmondót, formájában egyszerűt és mégis mozdu­latot, kifejezést sugalló tár­gyakat készítsek, s mind­ezeket a tömbfánál a szá­lak, az évgyűrűk elhelyez­kedése, vonalvezetése miatt legtöbbször nem sikerült megvalósítani. Szenvedéllyel beszél könyvekről, művészeti irányzatokról, anatómiáról a famegmunkálás technoló­giájáról fűzi a szót és sorol­ja, hogy mi mindent sze­dett magába, mint az egyik helyi KTSZ műszaki anyag­­elszámoltatója, munka után, szabad idejében, a szanató­riumi hónapok alatt. — Látta ezeket valaki? Kiállítása volt már? Az ér­tékesítésre van lehetőség? — érdeklődöm. — Sajnos, eddig még nem volt sem időm, sem lehető­ségem, hogy akárcsak a szű­­kebb nyilvánosság elé ke­rüljek. Az anyag jórésze nemrégen készült. Az itteni művészet pártolók sokat biztattak. Eddig nem is szól­­tam senkinek — mondja za­vartan —, de most írtam a Képzőművészeti Alapnak Még nem válaszoltak. Talán felkeresnek egyszer és segí­tenek. A Vé­let­löm vezetett hozzá. Egyik barátom fe­dezte fel ezt a szerény és ötlettel teli, tehetséges em­bert. Vajon hányan kallód­nak még tehetségek ebben az országban a szerénység áttetsző függönyei mögött? A művészet kézikincs! És kívánatos lenne, ha valaki Takács Sándort is felfedez­né, vagy legalább megnéz­né. A szakemberek dolga eldönteni, hogy jó úton jár-e, s ha nem, hát hogyan menjen tovább. Ki kellene emelni magárahagyatottsá­­gából. Talán a­ Képcsarnok Vállalat, vagy a Hazafias Népfront egyszer kiállításon is bemutathatná munkáit. A címe: Takács Sándor,Pá­pa, Széchenyi utca IL

Next