Napló, 1964. december (Veszprém, 20. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-13 / 292. szám
IML ravembecei. Tátika Aid a Balaton mentén jár, gyakran találkozik a Tátika névvel: van ilyen hajónk, legújabban pedig eszpressznk is Badacsonyban, s Kisfaludyval kapcsolatban is felrémlik a név. De azt hiszem, hogy kevesen vannak, akik valóban meg is járták Tátika bazalthegyét. A múlt század romantikája, meg Kisfaludy regényes története tette híressé a hegyet, elsősorbanvárromját. A mai ember már más szépségeket fedez fel a tájban, idővel a romokból is kiábrándulunk. A várak történetében voltaképpen két évszám az érdekes: a keletkezés és a pusztulás ideje. Tátika várról a XIII. században hallunk először s utoljára 1589- ben, amikor a török kirabolta, azóta csak romként szerepel. A közbülső idő pedig számtalan tulajdonoscserében telt el, aminek nagy kultúrtörténeti értéke nincsen. Érdemes felmenni a hegyre (413 méter magas), mert olyan csodálatos ésrengetegen viszál utunk, amilyenhez hasonló a Bakonyban is alig akad. Alig hinné valaki, hogy a Balaton szomszédságában ilyen vad, sötét nagy erdő létezhetik. Aztán ott fenn a sűrű végén, a csúcson a várromok, s onnan az elragadó kilátás. Benne van a látképben az a varázslatos dunántúli levegő, amit épp e tájon fogalmazott meg Berzsenyi Dániel híres búcsúódájában: Messze sötétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje Szülőföldem képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek, Ti kékellő halmok, gyönyörű vidékek, Vegyétek bús könnyeimet." A hagyomány ehhez a vidékhez fűzi Berzsenyi versét: a Sümeg felől Tátikahidegkúthoz vezető út legmagasabb pontján csalta ki a búcsúkpintyet, költőnkből látkép, megelőzve így Berzsenyi jóval korát, már a modern ember tájszemléletével válaszolva a dolgokra. Dr. Vajkai Aurél Tátika várának romjai Fémről gyönyörű a kilátás (A szerző felvételei) ~T)elibeg az eszpresszójába. Hosszú, fekete ruha és egészen rövid haj. Tűsarkú, hegyes orrú cipő, és vastagon átütő ftalán dupla nadrág, olyan vesemelegítő. Fölényesen biztonságos, kissé erőltetett mosoly, barna, de majdnem sárga szembogarak. Amíg a házukat nem államosították, ott lakott az eszpreszszó közelében, de akkor még az ura építkezési vállalkozó volt, az eszpresszó pedig csak cukrászda, Turner Sándoré, azaz a feleségéé. Azóta hozzáalakítottak néhány bolthajtásos helyiséget, kovácsoltvas-karokat raktak a falra a villanyégőknek és zongorát állítottak a kis pódiumra, tükröt az illemhelyre. — Mijük van? — kérdi a zsabós hölgy. — Tessék helyet foglalni. — Az orvosom tiltja, ami túlságosan édes. Bekukkant minden üvegbúra, minden rekesz mögé, aközben valamit csörget a nyakában: egy kis, láncon csüngő nyulat, ahogy ő hívja: nyulat ábrázoló fityeget. A láncon csüngő nyulacska belseje üres, s ha rázza, csörög, csilingel. És ő rázza, szüntelenül rázza ... Aztán az egyik bolthajtás alatt megpillant egy tarkóig homlok férfit, egykori barátjukat, a régi kesztyűgyár utazóját, a gyár jelenlegi vb-elnökét. Hátat fordítanak egymásnak. A hölgy haragszik az üb-elnökre, mert ellene „szavazott” — így mondják —, amikor kérte, hogy vegyék föl telefonközpontosnak. Az üb-elnök szerint ő lusta, furcsa figura és intrikus... A hölgy azóta állást kapott: ő lett a városszéli lovarda gondnoknője. És — valami csodálatos szerencse tétjén — dolgozik a lottó-szelvények összeszámolásán, levelezője a helyi lapnak (amiért pénz nem jár), de ennek révén tiszteletben tartja a városi tanács is: alkalmazza a különféle összeírások idején, épp így a statisztikai igazgatóság. Mindezen kívül lakik egy lány náluk (állítólag a lány apja veri a lány anyját) és ez a náluk lakó lány remek köményes, sós ostyát süt, nagyban és kicsiben, eladásra — remekül megtanulta asszonyától — kilóját harmincnyolc negyvenért. Azt rebesgetik, hogy valakije van a minisztériumban... Mert a múltkor is neki adtak igazat, amikor Tálos Irént (különben is csak tavalyelőtt került ki a gimnáziumból) kitették az idegenforgalmi hivataltól; hölgyünk külföldi utazását nem jól intézte. — Akkor — mondta a lánynak — hozzon egy kis távét — Igenis. — Várjon. Várjon kedves. látja ezt a nyulacskát? Megcsörgette a nyakában csüngő nyulat. — Látja? Ma odaát — Nyugat felé intett a fejével — mind ilyet viselnek, az előkelő hölgyek. És, úgy nézem, magának remekül illene. Magácska tulajdonképpen nem is való ebbe a presszóba. Presszós lány? Van ennek valami bájtalan akusztikája. Tudja, mire gondolok, ugye? De ez most mindegy. Mást akarok, kedves, itt ez a nyulacska. Van nekem ilyen kutyában, békában is. Van elég. És ezüst. Olcsón adnék magácskának is. Mondom: odaát az előkelő hölgyek ilyesmit viselnek. Csak ilyesmit! És csörög... Erre szalad a dió, erre meg a mogyoró. Hallja? — Elővett egy békát a retiküljéből. — Köszönöm. Az olyan csúnya. És olyan nagy! — Hm. Lesz rá vevő. Nyugodjon meg, kedves! De van itt egy róka! Jr. Tessék a szimpla!’ — Ehhez mit szól? — Köszönöm. Ilyesmit nem veszek. Nem, ne is tessék. — Ó! A hölgy kihörpintette kávéját. Aztán sokáig csak ült az asztalnál, s tűnődött. Aztán kiszedett néhány iratot a retiküljéből. Meg rengeteg okmánybélyeget. Legalább százat. Nézte az okiratokat. Egyiket a másik után. Olykor mosolygott, olykor csak belemélyedt az iratokba. Az egyik iraton a többi közt ez állt. .. így kellett határoznom, mert megállapítást nyert, hogy az öreghegyi telek vételére Bajomi Jánosnak elővételi joga van. Ha ön Bajomi Jánossal egyességre lép, vagy fellebbezés folytán felettes szervünk az ön javára ítéli a villa építésére alkalmas telket, akkor köteles hivatalunknál ..Tovább nem is olvasta, igen, holnap elmegyek. El! De beolvasok nekik úgy! És fölmegyek Pestre, ha kell! — Fizetek, kisasszony! Fizetek. Fizetett és távozott. A felszolgálóvá egy ideig csak állt az asztal mellett. Aztán önkéntelen mozdulattal lehúzta az egyébként friss asztalterítőt. Elvitte, másikat tett az asztalra. Maga sem tudta miért: látszólag tiszta volt az a terítő. — Pozsga Életképek — miniatűrök Az előkelő hölgy NAPLÓ Természettudós a házasságról Jean Rostand természettudós, a Francia Akadémia tagja nemcsak a biológia, de az emberi „szív” nagy tudósa is. Most jelent meg Párizsban „Maximák a házasságról” című régebbi művének új kiadása, íme egy kis ízelítő: „A házasság egyszerűbbé teszi az életet és bonyolultabbá a hétköznapokat”; „A házastársi szerelmet egy csipetnyi gyűlölettel lehet konzerválni”; „A házasságról annyi rosszat terjesztenek, hogy feltétlenül sok jónak kell lenni benne”. Káposztaverseny Az NSZK-ban káposztaversenyt rendeztek, amelyen szakemberekből álló zsűri állapította meg, hogy az ország mely részében teremnek a legnagyobb káposztafejek. A „káposztabajnoki’ címet egy Felső-Bajorországban termett 13,8 kilogrammos káposztafej nyerte. A versenyben „diszkvalifikáltak” egy 14,8 kilós káposztafejet, amelyet termelője csalárd módon a vízbe mártott, hogy fokozza a súlyát. A termelő nevét és foglalkozását nem ismerjük. Költészet - fából Megfejtette a faágak nyelvét — Amit úgy kell megálmodni Faragó ember volt világ életében Takács Sándor. Már gyermekkorában Petőfi szobrot faragott. Egyszer olyan hegedűt készített, hogy a pápai prímások sem áhítottak különbet. Első próbálkozásai nem teljesedtek ki, évek, évtizedek is elteltek, míg nemrégen, negyven esztendős korában gőzerővel tört fel belőle a faragás szenvedélye. Igaz, mindehhez megrokkant egészségi állapota is hozzásegítette. Szanatóriumban töltötte egyhangú hónapjait, amikor újra elővette faragókését és vésőjét. A klasszikus hagyományok nyomdokain indult el. Első figurái magukon viselik a népművészet jellemvonásait, de csakhamar eljutott az iparművészet stílusbzártyaihoz. Újat, modernet alkotni fából — ezen töprengett hónapokig. Első modernebb munkáit már félretette,valami mást keresett, valami olyasmit, amivel le tudja győzni az anyag, az évgyűrűkkel teli, szálakkal harántolt keményfa ellenállását és kötöttségeit, s úgy lehet megformálni, ahogy a képzelet valójában szüli. Elkészült a Don Quijote alakja, hűséges szolgálójának figurájával együtt. Egyszerű, sima, kevésbé kimunkált és merész ívű formákkal lehelt tökéletes életet a fába. Faragott emberfejet, furcsa, rajzos évgyűrűkkel teli japán akácfából. És micsoda körültekintéssel alkotta meg: az évgyűrűk természetes vonalai, kézi festést nélkülözve, tökéletesen rajzolják meg a homlok ráncait, mintha csak a természet is úgy alkotta volna meg ezt a kis darab fát, hogy emberi vonalak, jellemvonást varázsoló rajza legyen. A természettől ellesni a rejtett titkokat, megkeresni, kimunkálni a soha nem látott kincseket, elvenni és a képzelet segítségével megformálni a természet művészetét, költészetét — ez a gondolat lüktetett egész lényében. Már sejtette, érezte, csak nem találta. És talán merő véletlen, vagy talán nem is az (!), hogy megtalálta a titkot a fák ágaiban. Horgászás és természetkutató erdei séta közben metszette le az első furcsa alakú, szarvastrófeára emlékeztető kis faágakat. Hozzálátott kifaragni. Sokat félredobott. Azután napokig forgatta, nézegette, újra félre rakta, mindaddig, amíg meg nem fejtette a faágak nyelvét. Rádöbbent, hogy egy-egy furcsa alakú faágban mennyi figura, alak, mozgás és élet bújkál. Csak úgy kínálja magát a fel-felvillanó tünemény: játszik, kacérkodik a fantáziával az egyszerű, jelentéktelen holt tárgynak tűnő faág. Egynéhányba már sikerült lelket lehelni, modern, kifejező alakká formálni. Takács Sándor maga is érezte, hogy ehhez, amit elkezdett, nem elég a puszta tehetség, a jó képzelőerő, pótolni kell az előképzettség hiányát. És nem restellt meglett ember létére, élete derekán tankönyvet venni a kezébe. Anatómiát tanult hónapokon keresztül. Picasso tanulmányait olvasgatta. Beiratkozott a pápai képzőművészeti szakkörbe és A. Tóth Sándor festőművész segítségét kérte. Festeni, rajzolni tanult. Amit magába szívott, amit ellesett, talán még a faragókésébe is beleötvözte. Scille £lSáll£lK egyik szobája már valóságos kiállítási terem. A vitrinből és a polcokról modern, kecses mozdulatú táncoló figurák és erőteljes, tornászó alakok néznek ránk. Az asztalon az éneklő- és vízimadarak világa elevenedik meg. S mindez faágakból, jelentéktelen, egyébként csak gyújtósnak használt gallyakból. Valamennyit a természet formálta, a művész csak hozzányúlt, kihántotta burkából, mozgást, elevenséget, lüktető vért és kifejező vonásokat adott hozzá. Valaki azt mondta: munkáiban talán az a legfigyelmetkeltőbb, hogy költészetet csinált a fából, sőt, a fák ágaiból. A mesterségbeli fogásokról, a titkokról faggatom. — A természet hihetetlenül nagy segítséget ad —mondja halkszavúan a művész. — A téma a legtöbb faágban tálalva van. Csakhogy nehéz megfejteni a látszatra semmitmondó ágas-bogas fadarabból, hogy mit rejt magában. Nem akarok nagy szavakat hangoztatni, de ezt valóban meg kell álmodni. Előfordult hogy éjszaka jutott eszembe, hogy az egyik jó alapanyagú kőrisfaágból egy fekvő tornász figuráját, a másikból egy balett-táncos alakját, a harmadikból pedig egy tollászkodó gémet lehet kifaragni. Sorra veszi a figurákat és úgy magyarázza mesterségének fortélyait. — Nagyrészt a természetet követem — mondja —, mert a vékony faágaknál, ellentétben a tömb anyaggal, nem térhetek el. De pontosan a faágak adták meg az évek óta keresett lehetőséget, hogy modemet, sokatmondót, formájában egyszerűt és mégis mozdulatot, kifejezést sugalló tárgyakat készítsek, s mindezeket a tömbfánál a szálak, az évgyűrűk elhelyezkedése, vonalvezetése miatt legtöbbször nem sikerült megvalósítani. Szenvedéllyel beszél könyvekről, művészeti irányzatokról, anatómiáról a famegmunkálás technológiájáról fűzi a szót és sorolja, hogy mi mindent szedett magába, mint az egyik helyi KTSZ műszaki anyagelszámoltatója, munka után, szabad idejében, a szanatóriumi hónapok alatt. — Látta ezeket valaki? Kiállítása volt már? Az értékesítésre van lehetőség? — érdeklődöm. — Sajnos, eddig még nem volt sem időm, sem lehetőségem, hogy akárcsak a szűkebb nyilvánosság elé kerüljek. Az anyag jórésze nemrégen készült. Az itteni művészet pártolók sokat biztattak. Eddig nem is szóltam senkinek — mondja zavartan —, de most írtam a Képzőművészeti Alapnak Még nem válaszoltak. Talán felkeresnek egyszer és segítenek. A Véletlöm vezetett hozzá. Egyik barátom fedezte fel ezt a szerény és ötlettel teli, tehetséges embert. Vajon hányan kallódnak még tehetségek ebben az országban a szerénység áttetsző függönyei mögött? A művészet kézikincs! És kívánatos lenne, ha valaki Takács Sándort is felfedezné, vagy legalább megnézné. A szakemberek dolga eldönteni, hogy jó úton jár-e, s ha nem, hát hogyan menjen tovább. Ki kellene emelni magárahagyatottságából. Talán a Képcsarnok Vállalat, vagy a Hazafias Népfront egyszer kiállításon is bemutathatná munkáit. A címe: Takács Sándor,Pápa, Széchenyi utca IL