Napló, 1967. szeptember (Veszprém, 23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
Reggel valamilyen madár kiáltott az erdőben arra ébredtem fel. A falevelek homályos foltokként mozogtak a sátorlapon. Minden úgy volt, ahogy előző este hagytam; a kajak kihúzva a sátor mellett, fenekével felfelé fordítva. A tűz helye, kormos szürke kövekkel. A folyó sem változott. Egy kis hideg vizet locsoltam magamra, aztán megmerítettem a teáskannát Míg a tűz az edényt nyalta, szétszedtem a sátrat, összeraktam a holmit. Az ég remek kék volt, éreztem a meleget a csontjaimban már előre. Ma is le kell nyomnom legalább 16—18 kilométert, különben nem érem el vasárnap előtt a Visztulát. Fifi-fi! — ez a teáskanna. Hol a fenében van a bicskám? Vízre tettem a kajakot, a zsákot a sátorral meg a cuccokat beraktam az első ülés helyére, jól előre, hosszú lábaim ki fogom nyújtani félúton kényelmesen. Az egyik evező is melléjük került. Egyedül vagyok. Ismét neki indulok egy napnak. Tíz óra felé a meleg már kezdett döglesztővé válni. Éppen arra gondoltam, hogy keresek egy jó árnyas helyet a parton és megvárom a délutánt, amikor egy tornyot láttam meg a közelben, meg háztetőket. Ez valami falu ... ? Hogy hívják? A térkép ott van elől, de nem fontos. Éppen jókor. A kenyérnek, amit tegnapelőtt vettem Rytelben, már csak sarka van. Valami kolbászféle sem ártana Kikötök. A bolt ott volt a téren, akácfák mögött. Az árnyék hűvösen simult a hátamra Beléptem a sajtszagú homályba. Akkor láttam meg a lányt, ő volt az egyedüli vásárló, a boltossal beszélgetett. Rögtön tudtam, hogy nem idevaló, városi. A haja, a mozdulatai, a ruhája mind ezt mondták. Mellette a földön egy szatyor, a csomagja. — Mikor megy innen busz valamivá? — kérdezte. A hangja nyugodt volt. — Innen csak reggel megy — mondta a boltos — viszi az embereket a gyárba, délután visszahozza — Szóval holnap reggelig ... ? A boltos csak bólintott. A lány fogta a csomagját, menni készült, de látszott, nem határozott meg. Közben én kértem kenyeret, kolbászt, sajtot. A kis kopaszodó boltos szolgálatkészen ugrált, aztán bizalmasan hunyorítva megkérdezte: — Maga sem idevalósi... kocsival van? — Nem. Kajakkal — Kajakkal? Az jó .1i biztosítva van a mindennapi izomláz! — és jót nevetett hozzá, mintha ő lenne a Fernande! Fizettem és mentem. A lány akkor már ott állt az akácok alatt. Szökés haján nem volt fény. Engem nézett Mentem. Odajött hozzám. — Hallottam, hogy te kajakkal vagy... hányan vagytok? Nem tudnátok elvinni egy darabon? — Csak egyedül vagyok, de a kajak az kétszemélyes — agresszíven mondtam. Rám akarja kötni magát? Pont ez hiányzik nekem: egy leányzó. Egyedül akartam lenni. Egyedül. Ballagtunk a sárga izzásban. Hagytam, hadd cipelje a csomagját. Hosszúnak tűnt az út szótlanul — Hogy kerültél ide? — Itthagytak. — Megvonta a vállait, egyszerre mind a kettőt. Nem volt csúnya lány. — Kik? — Hát a többiek. Tubdába mentünk, összevesztünk, engem kiraktak a kocsiból... egy nagyszájú fejé volt a kocsi, azt hitte övé a világ... — De mégsem volt az övé. És téged kiraktak. — Hát ki. Mentünk a porban. Ahogy enyhült a meleg, elindultunk. Én ültem hátul, mindig hátul szeretek ülni, kormányoztam. Nem hittem volna, hogy tud evezni a duplatollú evezővel. Kicsit megbékéltem. A háta ütemesen mozgott előttem. A folyó itt teljesen délre fordult, de vagy másfélórás út után megint keletnek hajtottunk, a közeledő árnyak elé. A narancs nap mögöttünk készült lefeküdni a vízre. — Megállunk... jobbal húzz még kétszer... — Máris? — Még világossal kell sátrat verni, meg tüzelőt keresni... mára befejeztük. Amíg a sátrat felhúztam, elment száraz ágakat kersni. Hamarjában körül is árkoltam, mire visszajött. Jó fákat hozott, ropogósat. Megcsináltam a tűzhelyet, feldobtam a teáskannát. Közben ő már megkente a kenyeret, kolbászt szelt rá. Aztán a saját szatyorjából cseresznyét szedett elő, nylonzsacskóban. — Ezt majd a végén — mondta Ettünk. Ott ült velem szemben, nem nézett rám. A szemei megcsillantak a félhomályban, mint a víztükör. Meleg volt az este, nagyon meleg. Éjjeli Nemere István: Lengyel nyár (Ezt a novellát postán kaptuk régi barátunktól, a veszprémi eszperantó-szakkör volt tagjától. Idézet kísérőleveléből: „Ezernél több kilométerre élek most Veszprémtől, de a szívem még egy kicsit visszahúz... Önök közölték elsőnek azt a fényképes cikket házasságomról, amit később több országos lap is átvett. Szóval most itt élek Lengyelországban és itt is írogatok. Novelláim, verseim, cikkeim megjelentek már lengyelül, észtül, eszperantóul, írok holland, belga, lengyel lapoknak. Itt küldött novellám, lengyel fordítása most készül, de szeretném, ha először magyarul jelenne meg ... Üdvözlettel: N. 1. Torun, Polska.”) bogarak szálltak a tűz felé. A láng alig mozdult. Bagoly kiáltott az erdőben, összerezzent. — Félsz? — a gúny maradéka még bennem vibrált. Nem válaszolt. Hallgatsz? Hát csak hallgass. Engem ezzel nem idegesítesz. Kiittam a teát, szótlanul kivette a kezemből az üres poharat és újra töltött. — Mi a neved? — Helena. Helena! Hogy lehet valakinek ilyen neve: Helena! Azt a annak idején elrabolták másik Helénát és Trójába vitték — ezt meg itthagyták a társai Pedig nem is csúnya lány. Amíg kiszedtem a kajakot a vízből elmosta az edényeket. Aztán csak álltunk ott a sötétben, fejünk felett a fekete égbolt, alattunk a fekete föld. Meleg volt. tt .Gyere, lefekszünk. Csak állt, jóval később kérdeztem: — Együtt fogunk aludni... a sátorban? Csak ez hiányzott. — Hát mit képzelsz, külön sátrat cipelek magammal a kényes vendégek számára? Ez van, nincs más! A földön akarsz aludni, a fa tövében? Tessék! — De mégis... hiszen nem is ismerlek ... bemászott. Láttam, hogy nem is nagyon férnék be melléje. Hirtelen elkapott a dac. Kirántottam az egyik pokrócot, lecsaptam a sátornyílást és kerestem magamnak egy puhább helyet a fűben. Betekertem magam a pokrócba, s megpróbáltam aludni. Csak oldalt fekve tudok aludni. Rög nyomta a bordáimat. Meleg volt. O *r még mocorgott egy darabig, levetkőzött vagy feltörött, az ördög tudja. Jó félóra múlva, mikor már majdnem elszundítottam, egyszercsak hallom a hangját: — Ne csinálj marhaságot... és ha esni fog az eső? — Majd bevágódok a kajak alá! — morogtam dühösen. Idejön, viteti magát, aztán kitúr a sátramból! Most legalább hagyjon aludni! Én tudom, hogy nem lesz eső, azt mindig megérzem. Rámszakadt a sötétség jó meleg sötétség. Persze én ébredtem elsőnek. Ilyenkor, ezen a vidéken este kilenckor még világos van és hajnali háromkor már megint világosodik. Furcsa volt az erdő , a tegnapi félhomályos dzsungel most hirtelen rendes, ritkás erdővé változott. Úsztam egy darabot, aztán a nedves fűben visszarohantam a sátorhoz, ő még aludt, persze. Felrántottam a nadrágomat, elmentem fát szedni. Mikor visszaadalogtam, ő már ott guggolt a parton fürdőruhában és mosakodott. — Csáp — mondtam én. Valamit felelt, de félig a víz alá! Megraktam a tüzet, jött ő is és felszelte a kenyeret. Vártam, hogy mond valamit az éjszakáról vagy megkérdezi, aludtam. Párszor rajtakaptam, hogyan hogy az arcomba néz. Mit néz? A szakállamat bámulja? Istenem, három hete nem láttam civilizációt, a civilizáció sem engem. Táskarádiót vett elő — tényleg csak ez hiányzott. Utálom a kocaturistákat. Neki nem jó ez a csend? Nyálkásan szétfolytak a rádió hangjai, valaki vinnyogott a szerelemről, meg a Holdról, amelynek fehérségéhez hasonlít kedvesének bőre... ennyi elég volt — Zárd el! — nem volt jó kedvem, az bízta*. Elzárta, aztán vízre löktük a hajót. Estig mentünk legalább huszonkét kilométert, éreztem karjaimban. Láttam, hogy ő is alig mozog. Nem hagytam sokat lazsálni napközben. Felvertem a sátrat. Ettünk. — Egyetemre jársz? — kérdeztem Bólintott. — Milyen szakra? — mindent külön kelett kérdezni. — Földrajz-történelem. Ügy. Földrajz-történelem. Megkérdeztem tőle, mi Pakisztán fővárosa? Fogadni mernék, hogy sosem hallott még Rawalpindiről. Vagy azt, hogy hányban halt meg Napoleon? Eh ... ! Miközben kihúzta a kajakot, állt és nézett. — Miért fordítod meg? — kérdezte mikor fenekével felfelé fordítva két kőre helyeztem. — Hogy bele ne essen az eső — Esni fog? — Igen. Mint a gyerek, úgy kérdezősködik Hány éves lehet? Nincs ez több húsznál. Áll a sátor előtt elgondolkozva Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy beengedjen-e engem is a sátorba — a saját sátramba — tekintve, hogy esni fog az eső. Húztam az időt, ő meg bement, lefeküdt. Nyilván most vár, mit határozok. A döntést el fogja fogadni. Különben is, minek fél? Nem fogom bántani. Nincs hozzá hangulatom. Túl könnyű zsákmány lenne. Lehet, hogy megint lefekszem a fűre, mert én olyan hülye vagyok. Eltapostam a tüzet, felnéztem az égre. Nagyon csúnya volt. Fogtam a kis rohamásót, kimélyítettem az árkot körös-körül. Jó sötét volt, csillagtalan. Hűvös szél csatangolt a parton. — Menj arrébb. Szó nélkül elhúzódott oldalra. Bemásztam, súrolva az evezőnyelet. A pokróc összegyűrődött alattam. Én is összegyűrődtem, kevés volt a hely. Nem láttam az arcát, csak a lélegzetét hallottam. Nem aludt. Sóhajtott. Én is sóhajtottam. Aztán megkoppantak az első cseppek a fejünk felett. — Esik — mondtam feleslegesen. Egyre jobban rázendített. Ebben a zajban sikerült elaludnom. Hajnaltájt ébredtem, fájt a karom, félig rajta feküdtem. Az eső már elállt, félhomály sűrűsödött őssze a sátorban. Egészen közel feküdt hozzám, a nyakán kilátszott a napégette bőr. Csókold meg, te hülye. Talán fel sem ébredne rá... tépd le róla a takarót és... úgysem hallaná meg senki a sikoltását ... Egyáltalán kiáltana segítségért? ... Állat vagy. Gyerünk fürödni. A folyó most össze-vissza kanyargót, de állandóan délnek tartottunk. A nap szembesütött, a víztükör verte a fényt a szemeinkbe. Gyorsan mentünk, ebéd után egy félórával híd tűnt fel előttünk. Megálltam még előtte, a balparton egy degenerált bokor tövéhez kötve a csónakot. Az a 49-s út hídja — mondtam —■ itt baloldalt van egy kis falu, bemegyek és veszek kaját. Maradj a kajaknál. — Hová vezet ez az út? — Át a folyón Tucolába. Innen már csak négy kilométer. Mindjárt jövök. Ereszkedem le a parton, visszafelé, kezemben a kajával, rögtön gyanús volt a dolog. A kajak csak úgy magában ringott. Közelebbről észrevettem, hogy a szatyra sincs ott. Elment. Minek mondtam neki, hogy innen csak négy kilométer Tuboláig? Most már fenn van valahol az úton és lestoppolja az első kocsit... ilyen vonalakkal én is megállíthatnék minden kocsit. Azért ez piszokság. Három napig jött itt velem és most elment egy szó nélkül. Biztos a barátai hiányoztak neki, akik otthagyták. Berakodtam eligazítottam a csomagokat , pótolni kellett az ő hiányzó ötvenegynéhány kilóját. Végre egyensúlyba került a kajak. Kezembe vettem az evezőmet, egy kis papírdarabka volt rátűzve gombostűvel: „Kösz. H.” Szóval megköszönöd, ez is valami. Alkonyatkor megpróbálkoztam egy kis horgászással. A víz csendes volt, az ég is. Mögöttem hallgatott a kis sziget, ahol felvertem a sátrat. Ma egyedül fogok aludni. Furcsa fények villózták a fák felett — szél lesz holnap, meleg, déli szél. Eljött az este és én csak ültem egy kövön, bottal a kezemben. Nem fogtam semmit, mert én olyan hülye vagyok. Engem még a halak is messziről elkerülnek. Az értelmes tó — Fantasztikus történet — Őrültség ! — mondtam. — Már hogyan is élhetne egy tó! — a csőkorláton át kihajoltam a lila és olajosbarna sávok pelyhüdi mozgása fölé. — Ez nem is tó — mondtam — hanem lővésben levő szilvalekvár. Ragadós, cuppogás, szaga émelyítő. — Mondja Frank — fordultam hátra hirtelen — maga szerint tényleg tud gondolkodni egy pocsolya? — belenevettem a megbántott, hosszú arcba. — Elmélkedő szilvalekvár, mi? — mozgattam ujjaimat le és föl felhőtlen homlokom előtt. — Jó, jó — sóhajtotta Frank, mindennel megbékülten, csöndesen. — Akkor most jöjjön le a gáthoz. Nézze meg, hogy ott mi történik. Aztán majd mindjárt más nótát fog fújni, esküszöm! Leballagtunk az új betongáthoz az égre mázolt, rikítószínű alkonyatban, volt most fölöttünk az olyan égbolt, mint egy külteki szatócs ízléstelen cégére. Rajta, mint ráverődött esőcseppek, villóztak az első csillagok. Itt megintcsak ráhajoltam a tóra. — Látja? — kérdezte mohón Frank. sza — Mit? — kérdeztem viszmérgesen. — Nézze Frank gyűlölöm, ha hülyének vélnek. Én csak egy ronda masszát látok, de egyetlen értelmes gondolatot sem — dühöngve mutattam le a sötétedő ocsmányságra és rikácsolva kiabáltam. Nem ismertem meg saját kellemes baritonomat. — Maga is idióta lett, úgy tűnik. Frank, amióta véletlenül felrobbant itt az az átkozott karbon-töltet. Vagy azt hiszi, hogy a dinamikussá tett rádióaktív szén egyből megteremti a mesék világát, hol még az ebihal is matikai zseni lesz? — matekkácsoltam. — Ez nem Luna park Frank — üvöltöttem már — hanem építőtelep egy egy bombatölcsér partjain! Megértette, Frank? — Meg — bólintott a mérnök lustán és szórakozottan nézte a kelő holdat. — Azt értettem meg, hogy maga egy fafejű fizikus csak. Bili. Remek fiú, nem mondom, jó barát, de annyi fantáziája sincsen, mint egy bakancstalpnak. Na de — nézte merőn a karóráját. — öt perc múlva egészen másként fog látni mindent. Józan ember vagyok, de most valahogy megremegtettek Frank titokzatos szavai. A telihold éppen olyan volt most, mint egy óriás sárga koponyája. Denevérek füzére lebbent el előtte aztán. Rosszul kezdtem érezni magamat a várakozó csöndességben, mely fojtott volt, erőszakos, mint a halálordítás mely aztán nyögés csak, mert áldozatába szorítja a bandita orr keze. Halkan nyögött a tó Nagyot szusszant, aztán nyögött megint. Kettőnk alatt pedig megingott a százezer tonnás gát. Aztán súlyos nedves zuhanásokat hallottam, mintha izzadt tenyér csapkod vadul egy vékonyka falat. — Dagály — mondtam, hogy csak szóljak valamit. — Ez nem dagály —mondta Frank. — Ez megfontolt támadás. Minden órában pontosan ismétlődik — a tó 1 ra mutatott — Azt hiszem, hogy elre jól lát ebben, az erős holdfényben. Nézze csak a tavat? A szintje ferdén áll. Ferdébben, mint ahogy állhatna a fizika törvénye szerint. rávonakozó Ez a tó fütyül a fizikára Bili! Ez a kiutat keresi! És éppen ott keresi azt, ahol legkönnyebben kijuthat az országútra... És ha egyszer nekilódul ez a massza. Bili! Repedés nyílt kettőnk közt aztán Csak ujjnyi széles, de kegyetlen repedés. Frank karonragadott. — Itt nincs már keresnivalónk — húzott magával. — Elfogyott az anyagunk és különben sem tudnék erősíteni tovább, mert elfogytak az embereim is! — kiáltotta futtában a harmatos réten át. — Elfogytak az embereim is! . — Megszöktek? — Meghaltak — mellettem Frank. — rohant Ebédidőben kiültek napozni a tópartra és ... Aztán már nem napozott senki sem. Valami vadul ujjongott s gát roncsai között, százezres tömeg lett Mintha volna, oly erővel ordított. Meg tudtam különböztetni egyes szavait és nem értettem őket mégsem. — A tó — zuhant be irodájába Frank. — Az értelmes tó, a locus sapiens. Végezni kell vele mielőbb. Hívja a bombázókat. Bili! Eget és földet betöltött a vérszomjas ordítozás. massza kikanyarodott az útra. A város pedig alig húsz kilométerre volt ide. Az ég pár rongyos felhőjén jól láttam tükröződni gyanútlan fényeit. — Riassza őket, Bili — könyörgött a mérnök. — Talán nem késő még... Arcába vágtam. Némán tűrte. — Gazember — sziszegtem. — Miért nem szólt már sokkal előbb? — Nem tudom... — törölgette felrepedt szájáról a vért. a tántorgó, tétova alak — Nem is tudom, hogy miért ... Nem engedte. Nem. Éreztem, hogy nem szabad riasztanom. De most engedne már — rácsapott a telefonra. — Talán... Kivágtam a kagylót izgága, reszkető kezéből. — Persze, hogy engedi —» emeltem fel tehetetlenül ökleimet. — Most már övé a győzelem. Na és ha telefonálunk, akkor jobb lesz? Ki hinne nekünk? Ki? A rendőrség azt gondolná, hogy valami része a banda garázdálkodik ... Most már késő. Frank, nagyon késő. Láttuk -------------------aztán az ablakon át, hogy az addig világító felhők mint sötétülnek el. Már nem adott fényeket a város. Sírni, vagy imádkozni szerettünk volna, vagy meghalni éppen, de nem bírtunk, csak szívtuk magunkba a fehér rózsák kegyetlenül édes szagát, a rózsákét, melyek ott virítottak Frank fölöslegessé vált íróasztalán, a tervrajzokra hullatva nehéz szirmokat. Darázs Endre