Napló, 1967. szeptember (Veszprém, 23. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-17 / 220. szám

Reggel valamilyen madár kiáltott az erdőben arra ébredtem fel. A falevelek homályos foltok­ként mozogtak a sátorlapon. Minden úgy volt, ahogy előző este hagytam; a kajak kihúzva a sátor mellett, fene­kével felfelé fordítva. A tűz helye, kormos szürke kövekkel. A folyó sem változott. Egy kis hideg vizet locsoltam ma­gamra, aztán megmerítettem a teás­kannát Míg a tűz az edényt nyalta, szétszedtem a sátrat, összeraktam a holmit. Az ég remek kék volt, érez­tem a meleget a csontjaimban már előre. Ma is le kell nyomnom leg­alább 16—18 kilométert, különben nem érem el vasárnap előtt a Visztulát. Fi­­fi-fi! — ez a teáskanna. Hol a fenében van a bicskám? Vízre tettem a kajakot, a zsákot a sátorral meg a cuccokat beraktam az első ülés helyére, jól előre, hosszú lá­baim ki fogom nyújtani félúton ké­nyelmesen. Az egyik evező is mellé­jük került. Egyedül vagyok. Ismét ne­ki indulok egy napnak. Tíz óra felé a meleg már kezdett döglesztővé válni. Éppen arra gon­doltam, hogy keresek egy jó árnyas helyet a parton és megvárom a dél­utánt, amikor egy tornyot láttam meg a közelben, meg háztetőket. Ez valami falu ... ? Hogy hívják? A tér­kép ott van elől, de nem fontos. Ép­pen jókor. A kenyérnek, amit tegnap­előtt vettem Rytelben, már csak sarka van. Valami kolbászféle sem ártana Kikötök. A bolt ott volt a téren, akácfák mö­gött. Az árnyék hűvösen simult a há­tamra Beléptem a sajtszagú homály­ba. Akkor láttam meg a lányt, ő volt az egyedüli vásárló, a boltossal beszélge­tett. Rögtön tudtam, hogy nem ide­való, városi. A haja, a mozdulatai, a ruhája mind ezt mondták. Mellette a földön egy szatyor, a csomagja. — Mikor megy innen busz vala­­m­ivá? — kérdezte. A hangja nyugodt volt. — Innen csak reggel megy — mond­ta a boltos — viszi az embereket a gyárba, délután visszahozza — Szóval holnap reggelig ... ? A boltos csak bólintott. A lány fog­ta a csomagját, menni készült, de lát­szott, nem határozott meg. Közben én kértem kenyeret, kolbászt, sajtot. A kis kopaszodó boltos szolgálatkészen ugrált, aztán bizalmasan hunyorítva megkérdezte: — Maga sem idevalósi... kocsival van? — Nem. Kajakkal — Kajakkal? Az jó .1­i biztosítva van a mindennapi izomláz! — és jót nevetett hozzá, mintha ő lenne a Fer­nande! Fizettem és mentem. A lány akkor már ott állt az akácok alatt. Szökés haján nem volt fény. Engem nézett Mentem. Odajött hozzám. — Hallottam, hogy te kajakkal vagy... hányan vagytok? Nem tud­nátok elvinni egy darabon? — Csak egyedül vagyok, de a kajak az kétszemélyes — agresszíven mond­tam. Rám akarja kötni magát? Pont ez hiányzik nekem: egy leányzó. Egye­dül akartam lenni. Egyedül.­­ Ballagtunk a sárga izzásban. Hagy­tam, hadd cipelje a csomagját. Hos­­­szúnak tűnt az út szótlanul — Hogy kerültél ide? — Itthagytak. — Megvonta a vál­lait, egyszerre mind a kettőt. Nem volt csúnya lány. — Kik? — Hát a többiek. Tub­d­ába men­tünk, összevesztünk, engem kiraktak a kocsiból... egy nagyszájú fejé volt a kocsi, azt hitte övé a világ... — De mégsem volt az övé. És téged kiraktak. — Hát ki. Mentünk a porban. Ahogy enyhült a meleg, elindultunk. Én ültem hátul, mindig hátul szeretek ülni, kormányoztam. Nem hittem vol­na, hogy tud evezni a duplatollú eve­zővel. Kicsit megbékéltem. A háta ütemesen mozgott előttem. A folyó itt teljesen délre fordult, de vagy másfél­órás út után megint keletnek hajtot­tunk, a közeledő árnyak elé. A na­rancs nap mögöttünk készült lefeküd­ni a vízre. — Megállunk... jobbal húzz még kétszer... — Máris? — Még világossal kell sátrat verni, meg tüzelőt keresni... mára befejez­tük. Amíg a sátrat felhúztam, elment száraz ágakat kersni. Hamarjában kö­rül is árkoltam, mire visszajött. Jó fákat hozott, ropogósat. Megcsináltam a tűzhelyet, feldobtam a teáskannát. Közben ő már megkente a kenyeret, kolbászt szelt rá. Aztán a saját sza­­tyorjából cseresznyét szedett elő, ny­­lonzsacskóban. — Ezt majd a végén — mondta Ettünk. Ott ült velem szemben, nem nézett rám. A szemei megcsillantak a félhomályban, mint a víztükör. Me­leg volt az este, nagyon meleg. Éjjeli Nemere István: Lengyel nyár (Ezt a novellát postán kaptuk régi barátunktól, a veszprémi esz­perantó-szakkör volt tagjától. Idé­zet kísérőleveléből: „Ezernél több kilométerre élek most Veszprém­től, de a szívem még egy kicsit visszahúz... Önök közölték első­nek azt a fényképes cikket házas­ságomról, amit később több orszá­gos lap is átvett. Szóval most itt élek Lengyelországban és itt is íro­gatok. Novelláim, verseim, cikkeim megjelentek már lengyelül, észtül, eszperantóul, írok holland, belga, lengyel lapoknak. Itt küldött no­vellám, lengyel fordítása most ké­szül, de szeretném, ha először ma­gyarul jelenne meg ... Üdvözlet­tel: N. 1. Torun, Polska.”) bogarak szálltak a tűz felé. A láng alig mozdult. Bagoly kiáltott az erdőben, össze­rezzent. — Félsz? — a gúny maradéka még bennem vibrált. Nem válaszolt. Hallgatsz? Hát csak hallgass. Engem ezzel nem idegesítesz. Kiittam a teát, szótlanul kivette a ke­zemből az üres poharat és újra töltött. — Mi a neved? — Helena. Helena! Hogy lehet valakinek ilyen neve: Helena! Azt a annak idején elrabolták másik Helénát és Trójába vitték — ezt meg itthagyták a társai Pedig nem is csúnya lány. Amíg kiszedtem a kajakot a vízből elmosta az edényeket. Aztá­n csak áll­tunk ott a sötétben, fejünk felett a fekete égbolt, alattunk a fekete föld. Meleg volt. tt .Gyere, lefekszünk. Csak állt, jóval később kérdeztem: — Együtt fogunk aludni... a sátor­ban? Csak ez hiányzott. — Hát mit képzelsz, külön sátrat cipelek magammal a kényes vendégek számára? Ez van, nincs más! A föl­dön akarsz aludni, a fa tövében? Tes­sék! — De mégis... hiszen nem is is­merlek ... bemászott. Láttam, hogy nem is nagyon férnék be melléje. Hir­telen elkapott a dac. Kirántottam az egyik pokrócot, lecsaptam a sátornyí­lást és kerestem magamnak egy pu­hább helyet a fűben. Betekertem ma­gam a pokrócba, s megpróbáltam aludni. Csak oldalt fekve tudok alud­ni. Rög nyomta a bordáimat. Meleg volt. O *r még mocorgott egy darabig, le­vetkőzött vagy feltörött, az ör­dög tudja. Jó félóra múlva, mi­kor már majdnem elszundítottam, egyszercsak hallom a hangját: — Ne csinálj marhaságot... és ha esni fog az eső? — Majd bevágódok a kajak alá! — morogtam dühösen. Idejön, viteti ma­gát, aztán kitúr a sátramból! Most legalább hagyjon aludni! Én tudom, hogy nem lesz eső, azt mindig meg­érzem. Rámszakadt a sötétség jó meleg sö­tétség. Persze én ébredtem elsőnek. Ilyen­kor, ezen a vidéken este kilenckor még világos van és hajnali háromkor már megint világosodik. Furcsa volt az erdő , a tegnapi félhomályos dzsungel most hirtelen rendes, ritkás erdővé változott. Úsztam egy darabot, aztán a nedves fűben visszarohan­tam a sátorhoz, ő még aludt, persze. Felrántottam a nadrágomat, elmen­tem fát szedni. Mikor visszaadalog­­tam, ő már ott guggolt a parton für­dőruhában és mosakodott. — Csáp — mondtam én. Valamit felelt, de félig a víz alá! Megraktam a tüzet, jött ő is és felszelte a kenye­ret. Vártam, hogy mond valamit az éjszakáról vagy megkérdezi, aludtam. Párszor rajtakaptam, hogyan hogy az arcomba néz. Mit néz? A szakál­lamat bámulja? Istenem, három hete nem láttam civilizációt, a civilizáció sem engem. Táskarádiót vett elő — tényleg csak ez hiányzott. Utálom a kocaturistákat. Neki nem jó ez a csend? Nyálkásan szétfolytak a rádió hangjai, valaki vinnyogott a szerelemről, meg a Hold­ról, amelynek fehérségéhez hasonlít kedvesének bőre... ennyi elég volt — Zárd el! — nem volt jó kedvem, az bízta*. Elzárta, aztán vízre löktük a hajót. Estig mentünk legalább huszonkét kilométert, éreztem karjaimban. Lát­tam, hogy ő is alig mozog. Nem hagy­tam sokat lazsálni napközben. Felvertem a sátrat. Ettünk. — Egyetemre jársz? — kérdeztem Bólintott. — Milyen szakra? — mindent kü­lön kelett kérdezni. — Földrajz-történelem. Ügy. Földrajz-történelem. Megkér­deztem tőle, mi Pakisztán fővárosa? Fogadni mernék, hogy sosem hallott még Rawalpindiről. Vagy azt, hogy hányban halt meg Napoleon? Eh ... ! Miközben kihúzta a kajakot, állt és nézett. — Miért fordítod meg? — kérdezte mikor fenekével felfelé fordítva két kőre helyeztem. — Hogy bele ne essen az eső — Esni fog? — Igen. Mint a gyerek, úgy kérdezősködik Hány éves lehet? Nincs ez több húsz­nál. Áll a sátor előtt elgondolkozva Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy be­engedjen-e engem is a sátorba — a saját sátramba — tekintve, hogy esni fog az eső. Húztam az időt, ő meg be­ment, lefeküdt. Nyilván most vár, mit határozok. A döntést el fogja fogadni. Különben is, minek fél? Nem fogom bántani. Nincs hozzá hangulatom. Túl könnyű zsákmány lenne. Lehet, hogy megint lefekszem a fűre, mert én olyan hülye vagyok­­. Eltapostam a tüzet, felnéztem az ég­­re. Nagyon csúnya volt. Fogtam a kis rohamásót, kimélyítettem az árkot kö­rös-körül. Jó sötét volt, csillagtalan. Hűvös szél csatangolt a parton. — Menj arrébb. Szó nélkül elhúzódott oldalra. Be­másztam, súrolva az evezőnyelet. A pokróc összegyűrődött alattam. Én is összegyűrődtem, kevés volt a hely. Nem láttam az arcát, csak a lélegzetét hallottam. Nem aludt. Sóhajtott. Én is sóhajtottam. Aztán megkoppantak az első cseppek a fejünk felett. — Esik — mondtam feleslegesen. Egyre jobban rázendített. Ebben a zajban sikerült elaludnom. Hajnaltájt ébredtem, fájt a karom, félig rajta feküdtem. Az eső már el­állt, félhomály­­ sűrűsödött őssze a sá­torban. Egészen közel feküdt hozzám, a nyakán kilátszott a napégette bőr. Csókold meg, te hülye. Talán fel sem ébredne rá... tépd le róla a takarót és... úgysem hallaná meg senki a si­koltását ... Egyáltalán kiáltana segít­ségért? ... Állat vagy. Gyerünk fü­rödni. A folyó most össze-vissza kanyar­gót, de állandóan délnek tartottunk. A nap szembesütött, a víztükör verte a fényt a szemeinkbe. Gyorsan men­tünk, ebéd után egy félórával híd tűnt fel előttünk. Megálltam még előtte, a balparton egy degenerált bo­kor tövéhez kötve a csónakot. Az a 49-s út hídja — mondtam —■ itt baloldalt van egy kis falu, beme­gyek és veszek kaját. Maradj a ka­jaknál. — Hová vezet ez az út? — Át a folyón Tuc­olába. Innen már csak négy kilométer. Mindjárt jövök. Ereszkedem le a parton, visszafelé, kezemben a kajával, rögtön gyanús volt a dolog. A kajak csak úgy magá­ban ringott. Közelebbről észrevettem, hogy a szatyra sincs ott. Elment. Minek mondtam neki, hogy innen csak négy kilométer Tub­oláig? Most már fenn van valahol az úton és le­stoppolja az első kocsit... ilyen vona­lakkal én is megállíthatnék minden kocsit. Azért ez piszokság. Három napig jött itt velem és most elment egy szó nélkül. Biztos a barátai hiányoztak neki, akik otthagyták. Berakodtam el­igazítottam a csomagokat , pótolni kellett az ő hiányzó ötvenegynéhány kilóját. Végre egyensúlyba került a kajak. Kezembe vettem az evezőmet, egy kis papírdarabka volt rátűzve gombostűvel: „Kösz. H.” Szóval meg­köszönöd, ez is valami. A­lkonyatkor megpróbálkoztam egy kis horgászással. A víz csendes volt, az ég is. Mögöt­tem hallgatott a kis sziget, ahol fel­vertem a sátrat. Ma egyedül fogok aludni. Furcsa fények villózták a fák felett — szél lesz holnap, meleg, déli szél. Eljött az este és én csak ültem egy kövön, bottal a kezemben. Nem fogtam semmit, mert én olyan hülye vagyok. Engem még a halak is messziről elkerülnek. Az értelmes tó — Fantasztikus történet —­ ­ Őrültség !­ — mondtam. — Már hogyan is élhetne egy tó! — a csőkorláton át kiha­joltam a lila és olajosbarna sávok pelyhü­di mozgása fölé. — Ez nem is tó — mondtam — h­anem lővésben levő szil­­valekvár. Ragadós, cuppogás, szaga émelyítő. — Mondja Frank — for­dultam hátra hirtelen — ma­ga szerint tényleg tud gon­dolkodni egy pocsolya? — belenevettem a megbántott, hosszú arcba. — Elmélkedő szilvalekvár, mi? — mozgat­tam ujjaimat le és föl felhőt­len homlokom előtt. — Jó, jó — sóhajtotta Frank, mindennel megbékül­­ten, csöndesen. — Akkor most jöjjön le a gáthoz. Néz­ze meg, hogy ott mi törté­nik. Aztán majd mindjárt más nótát fog fújni, eskü­szöm! Leballagtunk az új beton­gáthoz az égre mázolt, rikító­­színű alkonyatban, volt most fölöttünk az olyan ég­bolt, mint egy külte­ki sza­tócs ízléstelen cégére. Raj­ta, mint ráverődött esőcsep­pek, villóztak az első csilla­gok. Itt megintcsak ráhajoltam a tóra. — Látja? — kérdezte mo­hón Frank. sza — Mit? — kérdeztem visz­­mérgesen. — Nézze Frank gyűlölöm, ha hülyé­nek vélnek. Én csak egy ron­da masszát látok, de egyet­len értelmes gondolatot sem — dühöngve mutattam le a sötétedő ocsmányságra és ri­kácsolva kiabáltam. Nem is­mertem meg saját kellemes baritonomat. — Maga is idióta lett, úgy tűnik. Frank, amióta véletle­nül felrobbant itt az az átko­zott karbon-töltet. Vagy azt hiszi, hogy a dinamikussá tett rádióaktív szén egyből megteremti a mesék világát, hol még az ebihal is matikai zseni lesz? — mate­k­­kácsoltam. — Ez nem Luna park Frank — üvöltöttem már — hanem építőtelep egy egy bombatölcsér partjain! Megértette, Frank? — Meg — bólintott a mér­nök lustán és szórakozottan nézte a kelő holdat. — Azt értettem meg, hogy maga egy fafejű fizikus csak. Bili. Re­mek fiú, nem mondom, jó barát, de annyi fantáziája sincsen, mint egy bakancs­talpnak. Na de — nézte me­rőn a karóráját. — öt perc múlva egészen másként fog látni mindent. Józan ember vagyok, de most valahogy megremegtet­tek Frank titokzatos szavai. A telihold éppen olyan volt most, mint egy óriás sárga koponyája. Denevérek füzé­re lebbent el előtte aztán. Rosszul kezdtem érezni ma­gamat a várakozó csöndes­ségben, mely fojtott volt, erőszakos, mint a halálordí­tás mely aztán nyögés csak, mert áldozatába szorítja a bandita orr keze. Halkan nyögött a tó Na­gyot szusszant, aztán nyögött megint. Kettőnk alatt pedig megingott a százezer tonnás gát. Aztán súlyos nedves zu­hanásokat hallottam, mintha izzadt tenyér csapkod vadul egy vékonyka falat. — Dagály — mondtam, hogy csak szóljak valamit. — Ez nem dagály —­­mond­ta Frank. — Ez megfontolt támadás. Minden órában pontosan ismétlődik — a tó­ 1 ra mutatott — Azt hiszem, hogy elre jól lát ebben, az erős holdfényben. Nézze csak a tavat? A szintje ferdén áll.­­ Ferdébben, mint ahogy áll­hatna a fizika törvénye szerint. rávona­kozó Ez a tó fütyül a fizikára Bili! Ez a kiutat keresi! És éppen ott keresi azt, ahol legkönnyebb­­en kijuthat az országútra... És ha egyszer nekilódul ez a massza. Bili! Repedés nyílt kettőnk közt aztán Csak ujjnyi széles, de kegyetlen repedés. Frank ka­­ronragadott. — Itt nincs már keresni­valónk — húzott magával. — Elfogyott az anyagunk és különben sem tudnék erő­síteni tovább, mert elfogy­tak az embereim is! — ki­áltotta futtában a harmatos réten át. — Elfogytak az em­bereim is! . — Megszöktek? — Meghaltak — mellettem Frank. — rohant Ebéd­időben kiültek napozni a tó­partra és ... Aztán már nem napozott senki sem. Valami vadul ujjongott s gát roncsai között, százezres tömeg lett Mintha volna, oly erővel ordított. Meg tud­tam különböztetni egyes sza­vait és nem értettem őket mégsem. — A tó — zuhant be irodá­jába Frank. — Az értelmes tó, a locus sapiens. Végezni kell vele mielőbb. Hívja a bombázókat. Bili! Eget és földet betöltött a vérszomjas ordítozás. massza kikanyarodott az út­­­ra. A város pedig alig húsz kilométerre volt ide. Az ég pár rongyos felhőjén jól lát­tam tükröződni gyanútlan fényeit. — Riassza őket, Bili — kö­­nyörgött a mérnök. — Talán nem késő még... Arcába vágtam. Némán tűrte. — Gazember — sziszeg­tem. — Miért nem szólt már sokkal előbb? — Nem tudom... — töröl­­gette felrepedt szájáról a vért. a tántorgó, tétova alak — Nem is tudom, hogy mi­ért ... Nem engedte. Nem. Éreztem, hogy nem szabad riasztanom. De most engedne már — rácsapott a telefon­ra. — Talán... Kivágtam a kagylót izgága, reszkető kezéből. — Persze, hogy engedi —» emeltem fel tehetetlenül ök­leimet. — Most már övé a győzelem. Na és ha telefo­nálunk, akkor jobb lesz? Ki hinne nekünk? Ki? A rend­őrség azt gondolná, hogy va­lami része a banda garázdál­kodik ... Most már késő. Frank, nagyon késő.­­ Láttuk -------------------aztán az abla­kon át, hogy az addig vilá­gító felhők mint sötétülnek el. Már nem adott fényeket a város. Sírni, vagy imád­kozni szerettünk volna, vagy meghalni éppen, de nem bír­tunk, csak szívtuk magunk­ba a fehér rózsák kegyetle­nül édes szagát, a rózsákét, melyek ott virítottak Frank fölöslegessé vált íróasztalán, a tervrajzokra hullatva nehéz szirmokat. Darázs Endre

Next