Napló, 1967. október (Veszprém, 23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-29 / 256. szám
A keszthelyi mecénás 99Nagyságodat Jövök megkoldulni, (Kazinczy) ! Éppen most—117..............— múlik százötven éve, hogy az 1817- es, legelső helikoni ünnepségen ültetett emlékfák egyikének nem volt mit ősszel elhullatnia. Újjal a kipusztult facsemetét a következő esztendőben pótolták. Gyöngyösi és Csokonai után az élő költőket is megtisztelték madárberkenyével; fát kaptak, hacsak nem volt a nevük annyira „kormos”, mint a Marseillaise-t fordító Verseghyé; „bélyegos”, mint a Batsányi Jánosé. Verseghy és Batsányi egyegy alkalommal 100—100 forintot ért a keszthelyi grófnak. „Ányos Pál munkájá”nak sajtó alá rendezéséért a tapolcai saruvarga forradalmár költő fia annyit érdemelt, mint „Dudi” (Dukai Takách Judit) „gombostűre”. A verselgető nemesi kisaszszonynak ráadásul „pár szép fakó ló is kiválasztatott” az esküvőre. Száz forintnál többet Csokonai sem várhatott a Magyar Hírmondóban megjelent ódáért a mecénástól, akiről följegyzik, hogy „a hűséget szívesen jutalmazta”; egyeseknek, például Virág Benedeknek és Kis Jánosnak „nagyon tisztességes becsületdíjat” küldött. A jegenyesorokat divatba hozó főúr kertjéből Berzsenyi Dánielnek még oltvány is jutott, „zöldelő emlék”-nek tizenhárom jegenye. De ezeken kívül még két jó „svájcei tehenekkel”, sőt egy bikával is udvarolt a nabob a niklai „tekintetes úrnak”. Sümegre, „magyar Petrarchánnk”, Kisfaludy Sándor paripát kapott. A kortársak !----------------------nem ép pen hízelgő megemlékezéseiből, leveleiből olyan férfi portréja rajzolódik ki, akinek jellemében a nagy vonások mellett a gyarlóságok is föllelhetők. A vagyonát féltő és ügyesen gyarapító konzervatív arisztokrata, akinek jelszava volt, hogy „az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek”, csak egyszer mert ujjat búzni az udvarral, amikor ellenezte a nemesség felkelését. Nem nyugodhatott bele, hogy Bécsből kitiltották, kamarási kulcsát elvették. Keszthelyi „augusztussága” alatt a költőktől „Ferenc király diadalairól” kért énekeket. A bécsi katonai iskolában három nemes ifjú neveltetésének költségeit vállalta, s megtett volna többet is, csakhogy az elvesztett kitüntetéseket — a kamarási kulcsot a belső titkos tanácsosi ranggal visszaszerezze. Az iskolaalapítással elévülhetetlen érdemeket szerző magyar gróf visszavedlett a király „fölkent személyévé”, meghátrált. Az adomák szerzői talán túlságosan is szigorúak, már-már igazságtalanok hozzá, amikor csak az udvarnak tetszelgő gyengéit pellengérezik ki. Például azt a „furcsa” vonást, hogy majd kiugrott a bőréből, ha nálánál rangosabb vendéget várt. Akkor „büszkeség duzzasztotta”, a lakomákra fütyörészve költött volna milliókat is. Háta mögött a soksok fütyörészés miatt „Fütytyös Gyurinak” nevezték, megmosolyogták. Igen sokáig nevtség tárgya volt a frizurája is. Fölrótták neki, hogy a hajába font fekete szalag kezdetben a sarkát verte, azután 1805-től valamennyivel minden évben rövidült. Páváskodó, mecénáskodó szerepében akkor is igyekezett fenséges lenni, amikor kicsinyes volt. Tetteit — a kétségtelenül nagyokat a jelentéktelenekkel együtt — túlértékelte. Nem a diszkrét, hanem a figyelmet, elismerést megkövetelő adakozást szerette. Szívesen — bár évi jövedelme Berzsenyi szerint három millióm körül járt” — csak akkor adott, ha éppen kedve volt, különben az üdvös dolgokba csakhamar beleunt. Megfontolt terveit fantasztikus ötletekkel, kajánkodásokkal tudta megmásítani. Talán élvezte is, ha a magas pozícióból szinte válogatás nélkül vonhatta meg a kegyeket, utasíthatta vissza a rászorulót. Sokan rászorultak. Nemcsak a szegény Csokonai, egyszer még Kazinczy is megkoldulta őt. Az akkori irodalom vezéralakja, a széphalmi mester 500 forintot kér tőle. Regmecről írva így udvarol: „Bízom Nagyságodhoz, hogy eszemet megszánja, s velem nem alkuszik, mint Tarquin. A gróf nem , , !------—--------------alkudott. Nem fogadta el Kazinczytól a Gessner-fordítás ajánlását. Nemhogy a kért pénzt megküldte volna, még válaszra sem méltatta az írófejedelmet. A magyar nyelvújítás vezérével — minden megokolás nélkül — latinul közölte a titkárság az elutasító „nem”-et. A szót, hogy „nem” — megkapták Keszthelyről a várva várt igen helyett mások is. Bessenyei Sándor például Milton „Elveszett és Visszanyert Paradicsom”ának fordítását ajánlotta volna a mecénásnál, ha kiadja. Nem adta ki. Csokonai Georgika-fordítása sem készülhetett el, mert a gróf a nagy ínségben élő, betegséggel vívódó költő lelkesedését — igen átlátszó — kibúvó válasszal lelohasztotta. Csokonai miatt az utókor joggal kisebbíti a keszthelyi gróf mecénás szerepét. „Az ember szinte tűnődésbe esik, — írja Négyesy László — miért nem ragadta meg Festetics az alkalmat, hogy egy ilyen nagy műveltségű írónak kenyeret adva akár a Georgikonban, akár Csurgón, ezzel is öregbítse a hazai kultúrának szolgálatait”. Az elítélésben mások sem enyhébbek: „Ma persze késő utólagosan arról sopánkodni, minő jó lett volna, ha Festetics, aki később a Helikon ünnepeire nagy összegeket költött, ennek, a kivételes adományú költőnek ösztöndíjat rendel, s lehetővé teszi neki, hogy erejét gondoktól menten az irodalomnak szentelje”. Dehogyis tette lehetővé! Csokonain Kazinczy szavai teljesedtek be: „Életet és halált az író ad magának.” A tüdőbeteg költőt először „3 Souveron d’ or-nyi ajándékkal bocsátotta el” a gróf; azután a csurgói iskola engedte el, úgy, hogy nem volt többje két forintnál, hogy a még „bennlévő 50 rhénusi forint” tanári fizetését sem vehette föl, mivel a „traktus” anynyira szegény volt. A mecénás nem igen értett az irodalomhoz. A királyról zengedező énekeken kívül egyebet nem is igen várt a költőktől. Talán még a hozzá és családjához címzett ódák tetszhettek neki. Lehettek azok — hiszen nem tudta megítélni — bármilyen kisszerűek is. Nem mindenki tudott olyan ódákat írni, mint a Keszthelyből „magyar Weimart” óhajtó Berzsenyi. Festetics György Csokonai „disztingvált lelki töprengéseinél” többre becsülte, hogy például Horváth Ádám az ünnepségen „sérve ellenére is énekelt”. Hogy Dukai Takách Judit Echo szerepében bájos volt. Hullottak !------------------a forintok. Berzsenyinek 200, Virágnak 200, Fejér Györgynek, a nerinfentes polihisztornak 300 forint honorárium jutott. A halhatatlanságba költözött Csokonainak pedig a sorbus aucuparia, a madárberkenye. Azt kapott végre Kazinczy is. Fölsültek elég sokan, akik a különc főurat akkor igyekeztek „megkoldulni”, amikor annak nemcsak a fösvénység, hanem a pillanatnyi kislelkűség is szűkmarkúságot parancsolt. A vádak alól, hogy a bajba jutott érdemeseken is sokszor csak csekélységekkel , vagy ellenszenvből, politikai óvatosságból még csekélységekkel sem segített, nem tudjuk őt fölmenteni. Nem is lehetne. Elhihetjük róla, hogy „akiktől valami ok miatt elfordult, azokhoz rideg tudott lenni.” A „kormosaktól”, a kompromittáltaktól pedig félt. Fagyos hidegséggel, fölérlyesen és hiún tudta visszautasítani a neki ajánlott műveket. Ezt a gesztust védelmezői azzal magyarázzák, hogy „talán többen zaklatták közvetlenül is munkájuk fölajánlásával.” De ha valóban megostromolták, annak csak ő volt az oka. A tolongást, az írók buzgólkodását maga idézte elő, amikor úgy látszott, a Magyar Minerva beindításával ő lesz a hazai könyvkiadás megteremtője. Örök kárára irodalmunknak nem lett az. Mecénási címe megtépázhatatlan volna, ha fontosságában fölismeri, amikor kérték, hogy támogassa, a magyar színjátszást. Nem ismerte föl, nem is támogatta. Pedig a terv gyönyörű volt! A könyvek 150—150 példányban jelentek volna meg. Az írók — honoráriumot kaptak volna — még a „kikötést” is vállalták, hogy munkáikban nem lesz „polémia vagy személyes támadás”. Reménykedtek, hogy a fölajánlott 1000 forintot Keszthely ura idővel még föl is emeli. Rábízták, a kiadandó kötetek sorrendjét állapítsa meg. A „fölbiztatás”-ra rengeteg válasz érkezett, hamarosan 102-őt iktattak be belőlük. Csak a befutott író, Dugonics András nem válaszolt. Túlságosan nem érdekelhette az „ügy”, hiszen ő akkoriban ívenként Landerertől egy aranyat kapott. A többség ■------------------- pedig — hacsak földje nem volt — csak álmait szőhette, s tengődhetett, mint Csokonai Vitéz Mihály. De mások is a szeszélyesség áldozatai lettek. Beláthatjuk, hogy egy valóban nagy ember portréjának megalkotói a sok-sok nagy vonás mellett a „szeszélyes”, „kiszámíthatatlan” vonásokat a karakterből nem mellőzhették. Cserhát József Nem egyedül jött Magyarországra, amikor a hatvanadik születésnapját töltötte és már az éterben keringett a hír: Mihail Solohov Nobel-díjat kap. A titkára Cerberusként őrizte, nagyon nehéz volt a közelébe férkőzni. „Majd és mindenről tájékoztatom” — jelszóval gátolta meg, hogy szót váltsak Solohovval. Inkább összegyűjtött minden adatot. Olyasmiről adott tájékoztatást, hogy a Csendes Dont nyolcvan nyelvre fordították (én csak hetvenötről hallottam), hogy a nagy szovjet író műveit a világon közel negyvenmillió példányban adták ki és így tovább. — Nekem ez kevés! A titkár vállat vont, mintegy hangtalanul is jelezve: sajnos ő nem tehet többet az érdekemben. Ezért hát Solohov lányához fordultam, aki tanárnő és elkísérte édesapját magyarországi körútjára. Mégis egy családtag többet tud róla, aki itt ül előttem, beszélget a tsz-parasztokkal, megvitatják a hizlalás legújabb módszereit, vitatkozik a vetésforgóról, akár egy jólszabott szövetkezeti agronómus. Azután a főkönyvelőt szorítja sarokba észszerű fejtegetéseivel, hogy a piacot magának a szövetkezetnek kell diktálnia, kialakítania, irányítania. Pedig még akkor híre sem volt az új gazdasági mechanizmusnak. Szóval a lánya már bővebb tájékoztatást adott — Róla. Vesenszkájában él, a szó szoros értelmében együtt a néppel. Ez solohovi értelemben nem frázis, hanem tény. Reggel korán kel. A ház a Volgára néz. A jó kozákok korán kopogtatnak. — Húznak a libák Mihail Alekszandrovics. — Sokan húznak? — Meglehetősen ... — Akkor megyünk. És egy-egy vadászat egy-egy történetet is jelent, amit délelőttönként — hazatérése után — feldolgoz. Ritkán ír kézzel, inkább a feleségének diktálja az egyes fejezeteket, lassan, komótosan. Tolsztojnak éppen az ellentéte. Nem ír sokat naponta, de az maradandó, azt már nem kell átformálnia. Szenvedélyes horgász. — A papa — így hívja a lánya — nem is tudna víz nélkül meglenni. Azt mondja, hogy őt a Volga és a kozákok tették íróvá. Ez a vallomása... Szerettem volna tőle hallani a vallomását. Solohovi megfogalmazásban. Lehetetlen. A titkár mindig körülötte sündörög és úgy érzi, mintha féltett kincset bíztak volna rá. Meghiszem, hogy őrködik felette, hiszen meséli, hogy nem egyszer megrohanják a szovjet és a külföldi újságírók és a kérdés Solohov vallomása sok özönét zúdítják felé. Solohov közéleti személyiség. Otthonos az állami ügyekben, a közgazdasági kérdésekben, az írói berkek legbensőbb titkaiban és mindehhez még hozzá kell tenni, hogy nagyon őszinte ember. Nem leplezi a bántó igazságot sem. Dicsérni úgy is lehet — vallja a titkára szerint — hogy valakinek a szemébe mondjuk a hibáit. Ha eltitkoljuk előtte, akkor haragszunk az illetőre, úgy látszik rám — ismeretlenül — sem haragudott. Akkor már negyedik napja kerülgettem, hogy szóra bírjam, amikor egyszer váratlanul felém fordult, kiragadva magát a kísérők szoros gyűrűjéből. — Maga? — Újságíró vagyok ... — Gondoltam, amikor annyira faggatta a titkáromat, meg a lányomat. Ilyen következetes csak egy újságíró lehet. És mit akar tőlük, vagy jobban mondva tőlem. Aczél György elvtárs, aki szintén a kíséretében volt, megfogta a karomat. — Most használja ki a helyzetet, itt az alkalom, hogy beszéljenek... És beszélgettünk. Nehéz lenne szó szerint visszaidézni valamennyi mondatát, de nem is a szavakon van a hangsúly. A vallomáson Gorkijt dicsérte és Majakovszkijt, akik teljes vállal a szovjet hatalom mellé álltak és tollakkal harcoltak a matrózok és a katonák mellett. Ő még serdülő legény volt akkor. Amit az egészből megértett, amit a Volga-menti emberek elmondtak neki, azt később mondatokba formálta és kötetbe fűzte, hogy megmaradjon az utókornak. Többmillió példányban fennmaradt. — A szovjet hatalom megteremtése csak az alap volt, az emberek tették azzá országunkat, amivé lett az évtizedek során. És az íróknak ezt kell szolgálniok, ezt az utat kell járniok. Az író legyen lámpás, mely megvilágítja, honnan indultunk, merre tartunk. Rágyújtott egy Fecskére. Az apró termetű ember fejjel magasodott környezete fölé. Szeméből végtelen megértés és szeretet tekintett a körülállókra. Sötét bajusza alatt kifogyhatatlan a mosoly és amint lép, szinte érzem, hogy rugalmas lába kívánja a nyerget, a tüzes lovat. Mindezek csak apró benyomások annak ismeretében, ahogyan a lánya megrajzolta előttem otthoni életét. Vallomását, amit négynapos türelmem gyümölcseként böjtöltem ki annak idején az ötvenedik évfordulóra tartogattam. Ünnepnapok előtt a legkedvesebbet ajándékozza oda az ember. Gárdonyi Béla . Nemzetközi forradalmi plakátkiállítás Lendületes lengyel grafikák, modern csehszlovák kompozíciók, határozott hangú bolgár, német és magyar alkotások; öt szocialista orzág plakátművészetének együttes kiállításával ünnepik október 14-től a nagyorradalom jubileumát a baáti országok kulturális képviseletei és a magyar társadalmi szervezetek. A műfajegrangosabb szülöttei, a politikai falragaszok láthatói a Néphadsereg Központ Klubjának nyári helyiségében; a forradalom évfordulóját köszöntő, a Szovjetunióval kötött barátságo hirdető aktuális művek. Köztük néhány emberöltőkorú, muzeális értékű rég, alkotás, a harcok, a nagy történelmi pilanatok idejéből. A Magyar Tanácsköztársaság néhány nagyhírű plakátja vezeti be időrendben a tárlatot. Uitz Béla, Pór Bertalan művei, amelyek a késői utódoknak egyaránt mutatják, hogyan lelkesedett a magyar forradalom orosz példája nyomán, s hogyan teremtett új művészetet ebben az időben. Erre példák a német forradalmi munkásmozgalom ránk hagyott emlékei is, izgatott lendületes kompozíciók. A művészettörténet számára is igen fontos, modern, művelt ezek, amelyek koruk legfrissebb, legeredetibb alkotói eszközeivel hirdették az évszázad legkorszerűbb, leghaladóbb gondolatát. Nemcsak a lovasok, a formák, foltok is szinte vágtatnak ezen a sokatmondó modern bolgár kompozíción. Fórum