Napló, 1968. június (Veszprém, 24. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

Erkel Ferenc emlékezete Hetvenöt esztendeje távozott el az élők sorából a magyar zenetörténet legragyogóbb tehetségeinek egyike, Erkel Ferenc, első jelentős operáink alkotója, a kiváló karmester és zongoraművész, az önmagára ébredő, eszmélni kezdő magyar nemzeti zenekultúra sokoldalú és fáradhatatlan szervezője. Családjában több muzsikus is akadt, édesapja, a németgyulai iskola tanítója, oltotta 1310-ben született fiába, Ferencbe a muzsika szeretetét s az atyai házban kapta első leckéit is a zene tudományából. Tízéves korában már kitünően orgonáit és nemegyszer édesapját is helyettesítette. Erkel Ferenc művészi magatartásának kialakulásában három város kultúrájának és hagyományainak volt döntő hatása. Pozsonyban, ahol középiskolás diák volt, ismerkedett meg az európai zene eredményeivel. Kolozsvárott, ahol a fiatal muzsikus zongoratanárként kezdte meg pályafutását, ébredt rá arra, hogy életét a magyar zene felvirágoztatásának kell szentelnie. Pest-Budán, csaknem hat évtizedes munkásságának színhelyén érett nagy művésszé, korszakos zeneszerzővé, karmesterré és pedagógussá. 1834-ben hatalmas sikerrel mutatkozott be a főváros közönségének a Nemzeti Kaszinóban rendezett zongoraestjén. Egy évre rá, a Magyar Színjátszó Társaság karmestere lett, itt kezdődött meg több, mint félévszázados kapcsolata a magyar operajátszással. Avatott zenei vezetőt talált személyében az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színház. Erkel minden erejét megfeszítve dolgozott a sajátosan magyar operarepertoár és játékstílus kimunkálásán. Szinte szimbolikus, hogy éppen első operájának bemutatóján, 1840. augusztus 8-án, vette fel színháza a Nemzeti Színház nevet. Erkel Ferenc ismerte korát, amelyben élt, megértette, hogy a valóban magyar zeneművészet sorsa egybeforrt a szabadság és a haladás eszméivel. Annak a közönségnek írta operáit, mely szenvedélyesen követelte a szabadságot, a demokratikus emberi jogok biztosítását. Az 1844-ben bemutatott, Hunyadi Lászlóban tágas zenei formákat tölt meg a reformkor tipikus hangszeres zenéje, a verbunkos. Népies muzsika ilyen magas művészi foglalatban nálunk korábban nem hangzott el. A mű ismert kórusa a korszak mozgósító tömegdala volt, forradalmi harcra szólította a tömegeket. A szabadságharc bukása hosszú hallgatást jelentett Erkel életében. Az 1861-ben bemutatott Bánk bán keserűbb a korábbi színpadi műveknél. Szintézis ez a mű Erkel alkotásai között, a magyar hangvételt magasrendű eszközökkel kapcsolja a kortárs olasz és francia opera eredményeihez. A Bánk bán sikerét a zeneszerző Erkel többé nem tudta megismételni. Ifjúkorának forradalmi eszményei elhalványultak a kiegyezés utáni magyar társadalomban. Wagner elszánt hívei túlságosan konzervatívnak, mások nagyon is merésznek tartották zenéjét. A puritán magyar hang tábora az idegen hatásokat vetette a szemére. Megbecsülésben volt része ugyan, de ez már inkább a nemzet nagy emberének szólt, mint az élő és hatékony alkotónak. Megbecsülés nemcsak zeneszerzői munkásságát övezte. 1853-ban, a Nemzeti Színház együtteséből ő alapította meg első hivatásos zenekarunkat, a Budapesti Filharmóniai Társaságot, 1867-ben az akkor alakult Országos Dalárdaegyesület — az első magyar kórusszövetség — országos karnagyává választja. 1875-ben igazgatója és zongoratanára lesz a Liszt Ferenc alapította Zeneakadémiának, „életfogytig” főzeneigazgatója a Nemzeti Színháznak, majd az Operaháznak. Utoljára 1890-ben, 80. születésnapján lépett a nyilvánosság elé, a tiszteletére rendezett hangversenyen vezényelt és zongorázott, s három évre rá, anélkül, hogy megérte volta életművének méltó elismerését, meghalt. „Kevesen tudják és sohasem emlegetik, hogy már Erkel Ferenc elindult azon az úton, amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet...’’ — mondotta róla egykor Kodály Zoltán. Ma már azonban sokan tudják ezt, közkincs Erkel Ferenc munkássága. BREUER JÁNOS - n ■ IfBl—Jf GODA GÁBOR: RÓZSIKA Gyönyörűséggel hallgattam Rózsika történeteit arról a faluról, amelynek kedves és eszes szidalmazása közben végeredményben az derült ki, hogy az emberek új házban laknak, rádiójuk, mosógépük van, szinte kivétel nélkül, a legtöbbnek pedig már televíziója, villanyvasalója és angol klozettja is. S Rózsika előadásából az is kiderült, hogy mindezt, milyen kevésre értékelik, mert ismerik a dán, a holland és még sok más ország parasztjainak felszereléseit, szövetkezeteit és Magyarországot manapság minden vonatkozásban csak a volt gyarmatbirodalmak meggazdagodott anyaországaival és legfejletteb ipari államaival hajlandók összehasonlítani. Amikor mindezt tőmondatokban, a közérthetőségnek már-már szinte elviselhetetlen fokán magyaráztam Rózsikénak, azt mondja: — Ugyan kérem, Tóth Flórián úr, hát Magyarország Európában van ,és nem Afrikában. Nemegyszer csaptam fel prókátornak, de tudomásul kellett vennem, hogy az ifjúságnak nincs összehasonlító alapja a múlttal. Nincsenek gátlásai a jelen szidásában, nem ismeri a hálának azt a formáját, amit egy rendszer megbecsülésével szeretnénk azonosítani, a múlt csak kevéssé érdekli: a magán- és köztulajdon különbségét már alig érzékeli, hiszen lényegében bizonyos formák közt a magántulajdon és ugyancsak bizonyos formák közt a köztulajdon új viszonylataiban nőtt fel. Hogy az apja és anyja zsellér volt, azt olyan történelmi múltnak tekinti, mint mi a rabszolga társadalmat, mindig a szabadságot hiányolja, mert a szabadság történeti lényegéhez tartozik az a sajátosság, hogy akiben egyszer felébredt iránta a vágy, már végtelennek érzi, és ami megvalósult belőle, azt mindig kevésnek és kicsinynek; az adagolt szabadságot rabságnak minősíti és két oknál fogva: először, mert nem ismeri a szabadság kritériumait, másodszor, mert mindent rabságnak tart, ami fékezi még irreális vágyait. Hát ha még ösztönösen érzi, hogy akkor túlságosan bőséggel, olykor túl fukaron mérik számára ki egy olyan szabadság porcióit, melynek tápértékét tudományosan elég pontatlanul sikerült csak eddig megállapítanunk. Azt mondom Rózsikénak: „Csak másfél órára tudnám visszaforgatni a történelem kerekét, égnek meredne az a szép haja. Rózsika!” Ilyenkor nagyot nevet, csilingel a nevetése, és azt feleli: „Állítólag Józsua is meg tudta állítani a napot, de az csak egyszer volt, és igaz sem volt. Tóth Flórián úr nem tudja visszaforgatni az időt, mert még az újságban is olvastam, pedig az igazán sokat hazudik, hogy a történelem kerekét senkinek nem sikerült visszaforgatni ” Nehéz a vita Rózsikával. Nehéz és bonyolult, mert panaszai annyira konkrétak, hogy velük szemben az elvi pozitívum törvényszerűen megbukik. Miközben kínál itallal, étellel, töpörtyűvel, disznósajttal, kolbászszal, cseresznyepálinkával és császárhússal áradón beszél: — Szeretem ám a családot, mert akármilyen hamisak, azért mégiscsak velem hamisak, ha szükségük van valamire. Amikor jönnek faluról, leülnek a konyhába, és azzal kezdik, hogy te. Rózsika, azért jöttünk, mert fogat kellett huzatni az uramnak: uram isten, micsoda lófoga van neki, s ha már gyüjtünk, gondoltuk, hozunk neked ebből-abból, hiszen két hét múlva itt a karácsony Nem mondom, unja már az uram a falusi életet, jönnénk föl a fővárosba is, de hát ez úgysem megy, inkább azt kellene a Tóth Flórián úrral megbeszélni, nem lehetne-e ezt a két gyereket pesti iskolába elhelyezni, nem mintha az a pesti iskola jobb volna, itt is, ott is ugyanazt tanítják, de hát két esztendő múlva azt szeretnénk, ha ez a Jani gyerek gyárba menne dolgozni, és az Eszti is ide menne férjhez. Hát neked hogy megy a sorod, Rózsika? Pesti ember mindig sír, pedig hát neked Flórián úrnál megvan mindened, nyolcszáz forint a fizetésed, borravaló is akad, mert gyűlnek ide előkelő urak és művészek vendégségbe, meg ő is dugdos neked erre-arra kis külön pénzecskét, utazásról ajándékot is hoz, nem is szólva, ".oly se kosztra, se lakásra nincsen gondod; olyan aranyórád van, hogy nálunk sem a tanácselnöknek, sem a plébánosnak nincs ilyen, és annyi a ruhád, hogy ha apád látná, hát csak azért nem mondaná, hogy ringyó vagy, mert istenfélő lánynak tartott, mink meg küszködünk, mint általában aparasztemberek, tyúkkal, libával, disznóval; tehenet nem is tudunk tartani, úgy vesszük az állami tejet, azt a zsírtalanított fehér vizet, mintha nem is laknánk Déden; tudod, Rózsika, nem múlik el, hét, hogy ne lenne külön gond; hol a mama beteg, hol egyik, hol a másik gyerek, a körzeti orvos sem szívbajos, mind meg akar gazdagodni, hol a tv romlik el, hol a mosógép, mert hát átadotában készítik ezeket a drága masinákat, arról nem is beszélek, hogy a minap még a kéményt is bedöntötte az erős szél, pedig hát gólyafészek is volt rajta, és ha tavaszra jön megint a gólya, hadd találja meg a régi lakhelyét az új kémény és az antenna között. Egyszóval jó volna, hogyha ezer forintot adnál, hogy a kéményt és körülötte a tetőt is rendbe hozhassuk. Rózsika: neked ezer forint meg se kottyan, mi pedig . — És adott. Rózsika? Rám nézett, egy ideig hallgatott, aztán csendesen mondta: — Persze hogy adtam... A testvéremnek ... Már csak a gólya miatt is. Az ember nem akar a családjával vitatkozni. — Pedig többjük van, mint magának. Rózsika. — Az az ő dolguk, Flórián úr. Nem számolom a pénzüket. Ne mondják, hogy ezek a pesti lányok magasan hordják az orrukat. Aztán képesek, és nem csináltatják meg a kéményt, és jön az a szegény gólya messziről, már apám idejében is nálunk lakott, a szép hónapokban. Nem akarom, hogy idegen helyen kezdjen fészket rakni, csodálkozna, miféle világ lett nálunk a faluban ... Ezt nem tetszik érteni... Én ezekkel a gólyákkal nőttem föl, ez maradt a régi házból, mert ezt a gólyafészket nagy gonddal megmentettük a régi kéménytől, és mikor felépült a régi helyén, az új ház, apám az új kéményt a régi mintájára csináltatta, s arra művészkedte a régi kedves fészket, hogy ha jönnek a gólyák, semmit se vegyenek észre ebből a nagy modernizálásból. Ha a kéményre nézek, apámat és a nagyapámat látom, de még a dédanyámat is, akiről már meséltem Tóth Flórián úrnak. Úgy szerették azt a gólyafészket, mintha az hozta volna az egészséget és boldogságot a családba. — Persze, Rózsika, persze, hogyne érteném én ezt! Csal, hát igazságtalan dolog, hogy ők, akiknek százszor annyi van, magát fejik. — Nincs igaza, Flórián úr, nem igazságtalan ez. Mindig a családnak van igaza, és aki a családon belül mindig igazságot akar tenni, az keserűséget okoz mindenkinek, de a legtöbbet magának. Nem olyan nagy dolog az az igazság, mint hiszik Inkább tessék jóízűen falatozni, koccintsunk is, mert én nem iszom ugyan bort soha, de ezt a hazait, ezt igen, mert ha a színére nézek, szinte az egész családot látom, az elment öregekkel és a még ittlévőkkel együtt. Ezt itták, ezt dicsérték, ettől dülöngéltek, ezt hagyták örökül. Most már csak kicsiny a szőlő, ami megmaradt. A másik részét, a nagyobbikat kisajátították. Hogy milyen bort sajtolnak ott a szőlőből? Azt nem tudja senki, csak azt tudjuk, hogy felhozzák a városba, elviszik Budafokra, és ott úgy olvad bele abba a rengeteg borba, a mi egykori kicsiny borunk, mint a Flórián úr könyve abba a rengeteg kötetbe, amit már összeírtak a világon. Részlet a szerző „Vadomások regénye" című művéből. s Mtili Misssan sült pogácsa és a fekete kréta Találkozásaim Kajári Gyulával Mióta a veszprémi egyetem aulájában az egyéni utat járó grafikusművész megvalósult ábrándjai a falakon helyet kaptak, milyenismerősen hangzik a név: Kajári Gyula. A tájékozódásra több időt szentelők körében nem csengett a művész neve korábban sem ismeretlenül. Mentegetődzésképpen elmondhatjuk, hogy valamit egyszer-egyszer már mi is hallottunk róla, csak a lényeget, a legfontosabbat nemi tudtuk: azt, hogy ő is a mi megyénk fia, hogy Ősiből indult. Amit „a kilövőhely a mindenségit járó rakétának” ad, azt adta-e Kajári Gyulának a szülőföld? Olyan szülőket, akik a zuhanást, a Targetos mélységét szánták volna neki, nem a magasságot, ahova a „kilövőhelyről” sok-sok megpróbáltatás után mégis csak eljut. — Ne beszéljünk róluk — mondotta Kajári Gyula, aki a kiállítást megelőző napon szerkesztőségünk vendége volt. A „ne beszéljünk ró- luk”-ból beszédesen világlott ki, hogy a veszprémi gyermekmenhelyen a kis lelencet valaki magához ölelte: Bruck Tiborné. — Anyám helyett anyám volt. . Megpártolt melengetett, bíztatott. Csak azt sajnálom, hogy ennyi idő után nem mondhatom meg neki: ő volt az én szellemi kibontakozásom első meglátója. Hazatérőben, a sírjánál, a temetői csendben gondoltam végig, hogy nem tudok neki visszaadni semmit abból amit egyedül csak neki köszönhetek. A csillogást a visszaemlékező művész szemében könnynek is nevezhettem volna, de a szájszögletben megbúvó dacos és keserű ránc és egy előbbieknél is leleplezőbb mondat bizonyította, hogy tévedek. — Nem volt itt semmi... Gyerekkoromból csak a püspök pávái rikoltóénak és tilalmas gyümölcsfái égnek bennem. És most, az álmosító, lehúzó múlt helyén az új Magyarország egyik szellemi központját, Veszprémet találom. Ez a találkozás kimondhatatlan örömmel tölt el. Dunaújvárosban készült rajzaimra gondolok. Itt is volna annyira lenyűgöző és monumentális, amit befogadtak és megfogalmazzak. Valamit még az „álmosító, lehúzó” múltból, mielőtt szemtől szembe állnánk a Kajári-képekkel. — A menhelyi élet után az első tárlatot Herend nyitotta meg: négy évet töltöttem ott Nem véletlen, hogy tervezői hajlamom ott kezdett fölcseperedni. Amikor a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán végeztem, 1964- ben, a hódmezővásárhelyi majolikagyárban is mint tervező művészdiplomás kaptam munkát. Azóta ott élek. A hódmezővásárhelyi grafikusművész még a pálya legkezdetén megfogadta, hogy első gyűjteményes kiállításával a szülőföldnél? mutatkozik be, amely Nagy László szavai szerint hamuban sült pogácsát dobt neki útravalóul, mint a mesehősnek, hogy megküzdve a sárkányokkal, „meghatóbb legyen a diadal.’* 0 A hamuból a pogácsával együtt a diadal megvívásához szükséges koromfekete is előkerült: a kréta. A kréta, amelyből nemcsak a szén színe, hanem a kék és a barna számtalan változata is föl- és egyberajzik a lapokon, amelyekről a gondterheltek, a gyötrődök, a merengők, a kihunyt lángok, a Werbőczi törvényszéke elé érkezők és a readingi rabok tekintenek ránk. De korszerű előadásban, igen változatos skálán a mostani világ is, amelyben a vezető szerep az elmélyült emberábrázolásé. „Sons és dal közösek" — mondják Hölderlin szavaival a Veszprémben látható képek. Kajári a költők közül is, akiket igen-igen szeret, elsősorban a vívódókhoz vonzódik: művészete eredeti nyelvén talán a legdinamikusabban (Derkovits Dózsasorozatára emlékeztetve) Ady „Ülj törvényt Werbőczi”-jét mondja el. Remeklései közül a Hölderlin-vershez, a Wilde-balladához készített illusztrációkat is említenem kell. Velük azonos rangon a Széchenyi-sorozatot és a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában levő képet, a Könyöklő nőt. A diadalt kivívó fekete krétának köszönhetők a mélyen megindító portrék, közöttük is elsősorban „Az út végén” átszellemült háromféle asszonyarca. Ilyen, vagy hasonló még Az öreg Kunna, a Nagybátyám, a Martinász, az Érctömörítő és a szén és fekete pasztellkréta által fölvarázsolt „Égető Mihály." A táji élményekről az Elhagyott vidék, a Kardoskuti tanyaudvar, a Naplemente a pusztán és az Aratás előtt szól hozzánk megragadóan és a barnával kifejezett Búzatábla. Gyenge darabja nincs ennek a bemutatkozásnak. Nagy László megállapításával, hogy Kajári művészete „egy tudatos program az emberi mostohaság leküzdésére, immár a sokmilliós közösség javára”, azonos ponton találkozunk. Harmadik találkozásom ma lesz a grafikusművészszel, amikor az egyetem aulájából képeit kiköltözteti. Eltűnhetnek-e hatástalanul? Erre a kérdésre a Csongrád megyei Hírlapban már feleletet is olvashattunk. Szabó Endrének, a szegedi lap munkatársának Kajári Gyula a következőket mondotta: „Ha majd egyszer idők múltával megírják ennek a városnak (Veszprém) a művelődéstörténetét, akkor álljon ott ez a kiállítás emlékeztetőül, mint szerény hozzájárulás, mint egy nagy falban egy darab tégla.. .** A szülőföld megköszöni művész fiának a szerény hozzájárulást, az az „egy darab tégla” becses érték, kibontakozásunkhoz szükséges is. Cserhát József (Kajári Gyula: Az út végén III.) SALDI JÁNOS: Ha egyszer Ha egyszer nagyon az arcomra nézel, megláthatod: a dühödt, tajtékos ménes merre vágtatott, aztán megfigyelheted a bánatot, amelytől a füvek remegnek az alkonyi árvaságban.