Napló, 1970. március (Veszprém, 26. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

Folyóiratokban olvastuk KORTÁRS nagyvilág A másik Illyés-dráma Csaknem egyidőben két új Illyés-drámát mutatnak be a vidéki színházak. Az egyiket — Malom a Séden — a Veszprémi Petőfi Színház tűzte műsorára, a másikat, a Tisztákat a Pécsi Nemzeti Színház. Mindkét mű szövegét a Kortárs közölte elsőnek: a Malom a séden-t még 1963-ban, a Tisztákat most, idei márciusi számában. Az egyik előadásra hét évet kellett várni, a másik előadása és publikációja egy időre esik. Illyés legtöbb drámájához hasonlóan a Tiszták is történelmi környezetben játszódik, csak most nem a magyar történelem valamelyik nagy sorsfordulója az időpont, hanem a késő középkor Európájának egyik történelmi dátuma. A Pireneusok egyik sziklavárában a tartomány urának oltalmára bízva magukat, eretnekek húzódnak meg. A pápa követét várják, de a követ teljesíthetetlen föltételeket szab az egyezség elé, tehát megindul az élet-halál harc a vár alatt táborozó keresztesek és a vár védői között. Most nem egyszerű történelmi illusztrációról van szó Illyés művében, a környezet és az időpont inkább csak alkalom az írónak sok fontos gondolat elmondására. A gondolatok pedig újra csak a magyarság sorsa köré csoportosulnak, népünk mai életének kérdéseire keres választ az író. A megrendítő gondolatokban gazdag művet Illyés a Pécsi Nemzeti Színház felkérésére írta. A Kortárs nemcsak a három felvonásos tragédiát közli, hanem Tüskés Tibornak a pécsi bemutatóról írt kritikáját is, s így valamit megtudhatunk a darab színpadi megvalósulásáról is. B. E. Az „akasztottak” hozzászólása Világirodalmi folyóiratunk februári száma Armand Lanoux francia írónak a Pen Club mentoni kongresszusán elmondott beszédét és Boldizsár Ivánnak ehhez a beszédhez fűzött megjegyzéseit közölte. Lanoux „az akasztottak kongresszusának” nevezte a világ íróinak ezt a gyülekezetét, arra utalva, hogy az audiovizuális eszközök terjedése feleslegessé teszi az írást és az olvasást. Boldizsár Lanoux aggályait túlzottnak tartva állást foglalt az irodalom létének szükségessége mellett. Márciusi számában a Nagyvilág helyt ad néhány író véleményének. A kérdéshez hozzászóló írók, az „akasztottak” tulajdonképpen nem vitáznak. Bertha Bulcsu, Hámos György és Rónay György egyértelműen úgy foglalt állást, hogy az irodalom társadalmi funkciója az audiovizuális korszakban is megmarad, s a televízió — minden veszélye ellenére — nem ellenfele, legfeljebb versenytársa, de még inkább segítője az irodalomnak. Íróink megnyilatkozásai közül különösen Rónay Györgyé érdekes, szellemes. Rónay szerint ez az egész ügy csak a dekadens írók problémája Azoké az íróké, „akik művek alkotása helyett arról beszélnek, milyen veszély fenyegeti azokat a műveket, amelyeket a sok róluk beszélés miatt nem érnek rá megírni”. Azt mondja, hogy az írói hivatás jövője most is, mint mindig, attól függ, hogy az író a munka, az alkotás „veszélyeivel” miképpen tud szembenézni. „írjunk több jó művet. A terjedő audiovízió korában is” — így fejezi be gondolatmenetét. Nekünk is az az érdekünk, hogy ezt a vitát tovább folytatni nem érdemes. Talán elkezdeni is kár volt. d.e. Éjszakai ügyelet Bányai Erzsébet rajza Könyvespolc Elérhetetlen föld A „Kilencek" antológiája Tavaly új,, erőteljes gárdára figyelhettünk fel a fiatal költők sorában: Győri László, Mezey Katalin, Molnár Imre, Kiss Benedek, Oláh János, Konc József, Kovács István, Rózsa Endre, Utassy József, számszerint kilencen (innét ered a „Kilencek” elnevezés is) az elmúlt években végzett egyetemisták. Az írószövetség KISZ szervezte karolta fel a kilenc fiatal költőt, s adta ki összegyűjtött verseiket. Az Elérhetetlen föld az utóbbi évek legjobb költői antológiája, melyet túlzás nélkül a „Tűztánc” színvonalához lehet mérni. Az első, ami feltűnik, a több mint százötven vers elolvasása után: a magas mesterségbeli színvonal, a kifejezés biztonsága, fölénye, könnyedsége, már-már rutinos eleganciája. De a mesterségbeli tudás még nem bizonyít sokat. Ami valóban érték az összképben: a hangsúlyozott, megalkuvásra képtelen etikus tartás. Korszerű a lírai világképük, modern anélkül, hogy erőltetetten modernkedő lenne, s nem csúszik sem idillbe, sem dekadens-morbid attitűdökbe. Higgadt, megfontolt, pózoktól, hősködésektől távol álló líra ez, s ha a költők vívódnak, harcolnak is, ha „lázadók vonulása” is a lelkük — saját kétségükkel, kötöttségükkel, önmagukkal — ezt is rokonszenves nyíltsággal őszintén teszik, s úgy, hogy személyes gondjaikat általánossá formálva — emelve mondják el. De igaz a fordítottja is: a közélet problémái személyes kérdésekké alakulva szólalnak meg költészetükben. „A lét egy új ütemét” keresik, kötődve az empirikus igazságokhoz, de leszámolnak az ál-szocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, porosodó tabukkal, mint Oláh János írja: „Szeretnénk gátlástalanul mindent elmondani”. őszinték, nyílt szívűek, ismét Oláht idézve: a „sosem volt kedvünk lihegni” felfogás kiemelkedő erényük, s a szabadságot ilyen jogon óhajtják, mint ahogy Konc József frappánsan kifejezi: a visszaütés joga nélkül szabad nem vagyok.” Nem csupán leírni akarják világukat, hanem a jelenségek lényegét kutatják, következetes költői tudatossággal, a legfontosabb jelenségeket kiszűrő egyszerre mélyen logikai és érzelmi költői aspektusból. Ítéleteik a „való világból” gyökereznek, nem felszínesek, elhamarkodottak — sokkal inkább megfontoltak. Kiss Benedek szerint: „Be kell járnom, mi bejárható, megfogni, minden messzeséget, hogy összeálljon, s álljon a szó! Ember vagyok, tehát ítélek." E szűkszavú recenzióban is külön kell szólni néhányukról, ha csak pár mondat erejéig is. A legérettebbekről, akik mondanivalójukat a „felnőtt” költészettel egyenrangú színvonalon köztik. Megkülönböztethető hangjuk van, saját fegyvertáruk, s versekkel bizonyított eredeti tehetségük. Egyik legsajátosabb költői arcéi Mezey Kataliné: „...ki magában nem talál (se nyugalmat) se biztonságot.” Nagy László indításainak termékeny szintéziséből indul, s a kor türelmetlenségét meggyőző erővel s józansággal mondja el. Oláh János költészetében a gondolati megoldások, a lényeget felvillantó képek az erőteljesek. A „Kilencek”nek ő a legnyugtalanabb, leghevesebb tagja. Megkapó Utassy indulattal, tűzzel, lobogással telített költészete. Nála a természet, az élet fénnyel, derűvel telik meg, még akkor is, ha a szegénységről énekel. Ez a lendület, lobogó szenvedély adja képeinek, ritmikájának dinamikáját. Ebből következik költészetének alig észrevehető árnyoldala: ez a dalszerűség nem bírja el az eszmeileg súlyosabb mondanivalót. Nehezen tud átváltani, s így még a tragédiákat, haragot idéző-hordozó versei sem tudnak fajsúlyossá válni, s közéleti töltésű lírája erőtlenül vegetál. Végül, de nem utolsósorban Konc Józsefet (eredeti nevén Konczek József) kell kiemelni, aki az antológiának talán a legnagyobb ígérete. Külön örömünkre szolgáljon: a költő tapolcai származású, s így megyénk (mint annyiszor: Simon István, Nagy László, Ágh István) méltó és elsőrangú lírikust adott a költészetnek. Kétkezi dolgozók gyermeke, s korán kezdte a fizikai munkát, mint vallja: ,A két kézzel keresett kenyér becsületéhez máig sem ér fel semmi a szememben.” Mondanivalójának nagy része gyermekkorának és ifjúkorának élményeiből táplálkozik. Több verset ír nagyanyjáról, szüleiről, s annak a tájnak az embereiről, ahol eddig éltjárt. Költői képei erősek,, „hangosan kiáltok” — formailag különösen kedveli a kétsoros versszakokat. Ő hozza magával a parasztság életének ízeit és színeit a legközvetlenebbül, ahogy írja: „megköt bennem haragtalan izzással egy emberi táj.” Indulatait és érzelmeit ő önti a legtisztább formákba, s a még „széttört-robbantott” verseiben is dominál, érződik az erő és fegyelem. Hű osztályához, a „kétkeziekhez”, a „lentiek” élete rekvizitumait áradó szenvedéllyel ábrázolja, s helyét ott jelöli ki: „a dolgok egyenlítőinél , ahol a legtüzesebb a vér.” Befejezésül álljanak itt Nagy László szavai, aki a „Kilencek” antológiájának a bevezetőjét is írta: fehér papír fölött mindenki egyedül van, csak önmagához fohászkodhat, önmagában bízhat. Csak a vers a fontos. A vershez sokféle erő kell. Én a jövőre nézve is: hiszek az ő erejükben.” Józsi Benő ! Új kötet jelent meg 1969-ben, amely méltó reprezentánsa az újra magára találó romániai magyar irodalomnak. A szerzők, Olosz Katalin és Almási István egy falu, Magyargyerőmonostor népköltészeti hagyományait gyűjtötték össze és az adatokon keresztül próbálnak betekintést nyújtani Kalotaszeg gazdag költői világába, népköltészetének mai állapotába. Kalotaszeg népi hagyományaiból eddig kevés adatot ismertünk. A század elején, 1910-ben Bartók Béla járt ott, és 22 dalt gyűjtött. „E kötetnyi gyűjteményben egy falu lelke tárulkozik ki előttünk.” A költészet világa elkíséri a gyerőmonostori embert születésétől haláláig. A gyűjtemény fejezetei, a mesék, balladák, gyermekjátékok, találóskérdések, szerelmes versek, katonadalok és sírfeliratok a gyerőmonostori ember életútjának költői útjelzői. A népköltészeti adatok vizsgálata azt bizonyítja, hogy a falu epikus hagyományai a mesék és balladák, ma már halódó, passzív emlékanyagnak számítanak. A líra viszont eleven életet él, munkában, és pihenés idején szívesen és sokat dalolnak a gyerőmonostoriak. Érdemes felfigyelni a gyerőmonostori népköltészet egy érdekes sajátságára, a magyar—román folklór-kapcsolatokra. A falu vegyes lakosságú, lakóinak kétharmada román, egyharmada magyar. Hogy köztük bensőséges a viszony, bizonyítják a román—magyar vegyes szövegű és a kétféle nyelvű, de azonos tartalmú alkotások. Ezeket mindkét nép sajátjaként őrzi, s talán barátságuk szimbólumát látják bennük, mert közös mulatságaikon, noha kölcsönösen értik egymás nyelvét, románul és magyarul is felhangzanak ezek a dalok: „Eljött már a karásony, Jeles sarbatoare, Hidegjebb az üdő. Mint fost asta vara Rongyos az én csizmám, Mi-e frig la picioare Aki nem ad egy lejt. Mintínas sa moara.” r.. é. Magyargyerőmonostori népköltészet Földes Ferenc Születése hatvanadik évfordulóján Ma lenne hatvanéves Földes Ferenc, akiről a fiatalabbak közül sokan annyit tudnak csupán, hogy a háború előtti Magyarországon tanulmányokat, cikkeket írt a város és a falu népének kulturális helyzetéről, életkörülményeiről, művelődési viszonyairól , ezért azok között tartják őt számon, akik a szocialista nevelés előfutárai voltak hazánkban. A fasiszta embertelenség harminckét esztendős korában valamelyik Ukrajnába hajszolt büntetőszázad fegyenctelepén oltotta ki életét, annak az emlékezetesen szép megjelenésű kisportolt, mutatós férfinak, aki ifjú éveiben megszerzett nagy tudásával, fáradhatatlan tettrekészségével, emberségével mindenkire nagy hatással volt, aki csak ismerte. Édesapja a haladó gondolkodású értelmiségi, 1919- ben a forradalom oldalán áll, s fia nevelését úgy irányította, hogy ő is a nép szolgálatának szentelje életét, tudását. A párizsi Sorbonne-on és a bolognai egyetemen tanult, doktorátust szerzett, egy ideig Párizsban élt Amikor jó oka lett volna rá, hogy kint maradjon, nagyobb biztonságban éljen mint otthon, ahol a fasizmus egyre vérszomjasabban vetette rá magát minden erkölcsi értékre, a demokráciára és a haladás valamennyi intézményére és szószólójára, hazajött, hogy életét kockáztatva segítsen útját állni a végzetnek. A szovjetellenes háború kitörésének évében jelent meg Budapesten „A munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon” című kötete. Ezt követően tollal és élőszóval, szervezőképességét latba vetve küzdött, a függetlenségi mozgalom, a háború ellenes harc élvonalában. Tagja volt a Történelmi Emlékbizottságnak, egyike azoknak a kommunista vezetőknek, akiknek a népfront-politika vérükké vált értették és fenntartás nélkül őszintén követték azt az elvet, hogy Magyarországon a hitlerista— nyilas országvesztéssel szemben, össze kell fogni minden becsületes hazafias erőt. 1942-ben a március 15-i háborúellenes függetlenségi tüntetés után, — melynek sikere nagymértékben volt köszönhető az ő fáradhatatlan munkájának is — elhurcolták, biztos pusztulásba taszították. Halálával egy olyan életút tört ketté, amely, ha folytatódik, általa népünk és hazánk sok értékes művel, maradandó cselekedettel gazdagodott volna. yp Újdonságok a képzőművészet világából Alig egy éve hunyt el Alisa Mellon Bruce, Mellon volt amerikai pénzügyminiszter leánya, akit az Egyesült Államok egyik legnagyobb műgyűjtőjeként tartottak számon s a washingtoni National Gallery máris kiállítást rendezett gyűjteményének legszebb festményeiből, a gyűjtemény értékét 500 millió és egy milliárd dollár közötti összegre becsülik. A kiállításon bemutatják Leonardo da Vinci egyetlen, amerikai tulajdonban lévő festményét, Ginevra de Bénes arcképét is, amelyért a gyűjtő öt millió dollárt fizetett. A műgyűjtés történetében egyébként ez volt a legnagyobb összeg, amelyet valaha is egy képért kifizettek. * 1970. augusztus 20-án nyílik meg a Szépművészeti Múzeumban a külföldre szakadt magyar és magyar származásű képzőművészek kiállítása. A tárlat számos világhírességet fog bemutatni (Vasarely, Schöffer, Vértes Marcell stb.), de természetesen megközelítőleg sem lehet és lesz teljes. ♦ Nagy botrányt okozott Olaszországban az a felfedezés, hogy a firenzei gótikus templom három üvegablaka — hamisítvány. Az üvegablakot a második világháború alatt leszerelték és sok más műtárggyal együtt a volterrai sóbányában rejtegették. Az eredeti alkotásokat ott cserélték ki a templomban jelenleg látható másolatokkal. A nyomozás megindult ugyan, de — huszonöt év után — a várható eredmény nagyon is kétséges. * Az 1972-ben megrendezendő müncheni olympia első plakátjai — plakátonként 200 számozott példányban — máris megjelentek. Egyelőre Kokoschka, Marim, Lapicque, Poliakoff, Hans Hartung, Fritz Winter és Jan Lenica alkotásait sokszorosították. További negyven művésztől rendeltek még plakátokat s ezek között a magyar származású Victor Vasarely is szerepel. Kokoschka szignált plakátjának darabjáért máris 800 márkát fizetnek a gyűjtők. * A fiatal művészek hatodik párizsi biennáléja (Muse d’Art Moderne, 1969) elsősorban a szocialista országok fiatal művészeinek hozott sikert. A kritika a lengyel és csehszlovák fiatal művészek alkotásainak politikus-humanista magatartását emelte ki s a magyar résztvevőket is dicsérőleg említette meg.