Napló, 1971. október (Veszprém, 27. évfolyam, 230-257. szám)
1971-10-30 / 256. szám
A NAPLÓ hétvégi melléklete Petőfi és Jókai kézfogásai Irodalomtörténeti vándorgyűlés Pápán 130 évvel ezelőtt találkozott Pápán Petőfi Sándor és Jókai Mór, irodalmunk két géniusza. A történelem fényénél ez a találkozás több volt, mint két író kézfogása: későbbi pályafutásukat, magatartásukat erőteljesen befolyásolta a pápai kollégiumban eltöltött idő, az iskola és a város szellemi élete. Az évforduló kapcsán tartja vándorgyűlését Pápán a Magyar Irodalomtörténeti Társaság. A tegnapi és a mai nap előadásai nemcsak a Petőfi—Jókai találkozásokkal foglalkoznak, hanem fontos irodalomtörténeti kérdésekkel, eddig még fel nem tárt vagy vitatott tényekkel. Petőfi és Jókai munkásságával, az 1848-as forradalmat megelőző időszak fontos kultúrtörténeti problémáival is összeállításunkban részleteket közlünk a vándorgyűlésen elhangzó előadásokból. A magatartás romantikája A magyar irodalomban igen korán jelentkeznek az európai romantika hatásaia tematikai, műfaji és nyelvi változásokban egyaránt. Sajátos módon azonban e magatartásbeli lázadásra — Kisfaludy Károlyt kivéve — alig van példa a negyvenes évek közepéig. Vörösmarty, Bajza, Toldy Ferenc, Eötvös és a többiek szépirodalmi, illetve irodalomelméleti munkásságában a romantikus ihletés letagadhaatlan, maguk az írók, azonban egyáltalán nem romantikus alkatok, vagy legalábbis fegyelmezetten, kitartóan igyekeznek megfékezni romantikus viselkedésre csábító hajlamaikat. A művek lázadnak tiltakoznak az elavult társadalmi rend ellen, de az író, mint magánember illeszkedni igyekszik a gyűlölt vagy megvetett rend normáihoz. Kisfaludyt említettük kivételnek. E korszakban ő az első, aki magatartásával is szembefordul a nemesi életformával, hogy hajlamait követve művésszé lehessen. Művei azonban nem adnak, kellő fedezetet e fordulatnak, s mondjuk ki szépítés nélkül, maga a tehetség és az egyéniség sem elég nagyformátumú ahhoz, hogy e lázadás korszakot jelezhessen. Petőfi Sándornak jutott irodalmunkban az a szerep, hogy megtestesítse a romantikus művészt a legmagasabb fokon, a műben és az életben egyaránt. Ismerjük azokat az írókat és műveket amelyek ilyen tekintetben mintául szolgálhatnak Petőfinek: Byron, Shelley, Heine mellett a ma már kevésbé méltányolt Damast és scribe-et is. Dumas hatásának azért kell kiemelt fontosságot tulajdonítanunk, mert emlékezetes úti levelében maga Petőfi vallott erről a hatásról s mert tudjuk ,hogy a költő ismerte a nagy meséjének azt a művét is, amely a romantikus művész eszményképét a legvonzóbban festi meg. A Kean című vígjátékról van szó. A híres színész életét idéző darab beszédes alcíme: Féktelenség (rendetlenség) és lángész. Miből áll a zseni féktelensége? Éléskor is abból hogy elveti a társadalmi korlátokat. Az alacsony származású Kean mindenkivel egyenrangúnak érzi magát. Nem, kevésbé fontos hogy a művésznek felül szabad sőt kell emelkednie a köznap- morálon. Kean kifejti hogy egy színésznek ismernie kell minden szenvedélyt sőt saját magán kell tanulmányoznia őket, hogy ábrázolhassa megnyilvánulásaikat. Mindez még a kicsapongás jogát is magában foglalja. Amikor Keant arra intik, „legyen rendes’’ a színész így vág vissza: „Legyek rendes!... És mi lesz a zsenimmel, amíg én rendes leszek?” Nem szorul bizonyításra hogy a művészi magatartásnak ez a példája mennyire tetszhetett az ifjú Petőfinek aki Javulási szándék című versében ugyanúgy biztatja önmagát, mint Keant a barátai: Fia légy hát okosabb Szedd rendbe rendtelen életedet... S Petőfi ugyanúgy válaszol erre, mint Kean: Ó, nem, nem! engem a Végigrohannom az életúton. A Javulási szándékban megmutatkozó tartás annyira hasonlít Keanéhoz hogy Petőfi erőltetett szava, a „rendtelen” is a Dumas-mű alcímének désordre-jára cseng vissza, annak szinte szolgai fordítása. Fölösleges idéznünk azokat a verseket amelyek az 1843—45-ös évekből ilyen „viselkedésre” utalnak Érdekesebb talán arra emlékeztetni, hogy a költő nemcsak műveiben mindennapjaiban is e modell érvényesítésére törekedett. Ebben az összefüggésben immár nem tartalmatlan anekdoták,, hanem nagyon is fontos lényegről árulkodnak azok az ismert történetek, amelyek a segédszerkesztéssel foglalkozó költőről maradtak fenn; kihívóan eredeti viselete a peleskei nótáriusi öltözék amelyet oly kedvvel csúfoltak a pesti utcagyerekek, a Pilvax-ben kórhely éjszakázások a jó pesti pajtásokkal, a bankárleány megkérése merő bohémiából, és sok egyéb „garabonciáskodása’’ köztük a leghíresebb: egyszer, fényes délben az ..arszlánok' felvonulási idején Petőfi végigtolatta magát a Váci utcán — egy targoncában ... Tudós Toldy Ferenc, kit nem ok nélkül tartunk a magyar romantika elméleti úttörőjének, önmaga olyan kevéssel volt romantikus alkat hogy megbotránkozva hallgatta az ilyen históriákat és fejét csóválva olvasgatta a velük összehangzó verseket. Nem is mulasztotta el megmosni a költő fejét, aki szerinte „a tivornyát a költőiséggel azonosítja”, amint azt Toldy szerint — a javulási szándék bizonyítaná De ez az azonosítás teljes egészében a tudós kritikus találmánya, a költő csupán azt a — romantikus művészhez illő — jogát védte meg,hogy a „rendezett” nyárspolgári élet normáin kívül helyezhesse magát Ha nem félnék némelyek szent felháborodásától szívesen kifejteném azt is, hogy Petőfinek ez a lázadó bohémiája milyen közeli rokonságban áll némely mai, nyugati beatköltők tiltakozó gesztusaival, itt is ott is megtaláljuk a kívülálásnak azt a tüntető hangsúlyozását amely az öltözködési különcködést és a viselkedési normák szétfeszítését is magában foglalja. Petőfi népi romantikája és a beat-protest magatartás között vannak persze alkati és történelmi különbségek is, sőt e£v alapvető ellentét is felfedezhető: az hogy Petőfi kinőtt e viselkedési romantikából. Számára mindez csupán átmeneti fejlődési szakasz, egy állomás önmaga keresésének útján Magatartásában később is. 1845 után is megtalálhatjuk az excentricitásra való hajlamot, de ez akkor már mintegy fékezett, fegyelmezett formában érvényesül, és ilyen megnyilvánulásaiban mindig kitapinthatjuk a forradalmár tiltakozó gesztusait. Korábban, mint Pándi Pál találóan írta, Petőfit nem egyszer pusztán a nyárspolgár bosszantásának és a nemesi közízlés kihívásának szándéka vezette most már viselkedésével is nem csupán tagadni, hanem állítani is akar; a forradalmi jellem megtestesítőjévé válik. Nincs azonban okunk arra, hogy elhallgassuk: e forradalmi mintakép nem egyik napról a másikra alakult ki, hanem szervesen fejlődött: Petőfi ösztönös bohém romanikus lázadóból lett tudatos forradalmár. Fekete Sándor költő vagyok, költőileg kell valahára, rendes életidőnek előtte megélne tudom. Ilyen a mai pápa, a Kollégium ahol a nevezetes találkozás megtörtént. A kollégiumtóljobbra eső földszintes házban lakott Petőfi. Mindkét épületen emléktábla található (Fotó: Borbás) Fölvetődhet a kérdés, nem önkényes, vagy épp kényelemszeretetből fakadó vállalkozás-e Jókai elbeszéléseinek befejezésével foglalkozni. Nem azért történik-e ez, mert bonyolultabb s tánságosabb az egész művet értelmezni, s most a könnyebb utat keresve, a részlethez fordulunk? Csakhogy az irodalmi alkotás lezárása különleges fontosságú, annak milyensége a legnaívabb olvasót is foglalkoztatja. Könyvesboltban, könyvtárban, hányszor hallottuk már a határozott hangú kérést: „Olyat ne adjon, aminek rossz vége van! Akit már megszerettem, nem akarom a végén elsíratni”. A zárófejezet rendkívüli erejű nagyító: félreérthetetlenül kitűnik belőle a szerző optimizmusa vagy peszsszimizmusa, kifürkészhetjük, behódolt-e a felszínesebb ízlésnek, kiegyensúlyozott vagy meghökkentő hatásra törekszik, széles mesélőkedvvel búcsúzik-e, esetleg gyorsan elereszti az, általa vezetett érdeklődők kezét? A fináléban sok zenemű visszatér a legelső dallamhoz, ezzel is jelezvén, hogy a kör bezárult, és ezt az eljárást, amely a művészetek testvéri összetartozásáról tanúskodik, nagyon is föllelhetjük a költészet különféle műfajaiban. Másféle kapcsolatnak leszünk tanúi, midőn a regény vagy novella végén életbölcsességre, erkölcsi tanításra, filozófus maximára bukkanunk. Ebben az író és szónok rokonsága tükröződik. Mindkettő szereti befejezésül öszszefoglalni érveinek, gondolatmenetének, az ábrázolt sorsoknak legfőbb tanulságát. Jókai legkitűnőbb novelláit az 1850-es években írta, s már e szakaszának vizsgálata is meggyőzhet arról, hogy nem volt olyan felhőtlen vidámságú alkotó, amilyenneksokszor gondolják. Igaz, erkölcsileg súlyosan megtévedt pozitív alakot, életbevágó dilemmát vajmi ritkán rajzolt meg. Aki nála tragikus sorsra jut, az többnyire diadalmaskodó zsarnokság vagy sötét cselszövés áldozata. A mártír sors nemessége így megszépíti a halált, amint más munkáiban a segíteni kész emberi jóság, kegyelet felmutatása kárpótolja a műélvezőt a korai halál, örömtelen ifjúság, megbomlott családi élet bús látványáért. A nemzet vigasztalója magyar történeti tárgyú kisepikájában különösen ragaszkodott a szerencsés végkifejlethez, aminek gyakran a múlt népmesévé, hősmondává stilizálása volt az előfeltétele (például: Debreceni történetek, Az istenhegyi székely leány). A novellák lezárását a szerkezet valamint stílus szemszögéből tekintve szembeötlik, hogy a végkicsengés többnyire már kezdettől fogva érezhető. A romantika tárházából nem hiányozhatnak a jósok, égi üzenetek, rejtélyes álmok, ám gyakran maga a cím előkészít a befejezésre. Egy pompás írásának az az alapkérdése: lesz-e Lajoskából jogvégzett ember leendő anyósa óhaja szerint, vagy kitart-e apja szavát követve az ősi mészárszék mellett. Kétségeinket azonban eloszlathatja a cím (Mégsem lesz belőle tekintetes asszony), ugyanis az ő korában mesterembernek semmiképp sem járt ki a „tekintetes” titulus. Anekdotáik darabjaiban mesterévé lett a csattanós összefoglalásnak, de legalább ugyanannyira vonzódott a kényelmes, lassú lezárásokhoz, amelyek kitekintenek a szereplők további életpályájára. Persze ennek legjellemzőbb példáit inkább a hosszabb történetekben találjuk, mint a kurtákban (Kedves atyafiak, Háromszéki lányok). Különleges eset az egyébként is ritka formaérzékkel megalkotott Sárga rózsa, melyben az effajta záradék mindöszsze egyetlen mondat: „Talán soha sem is látta őt többet”. Feltűnő, mennyire törvényszerű művészetében az érzelmesebb, merengőbtő hangulatú darabok rondóformájú kikerekítése, a kezdő sorok ismétlődnek meg ezek utójátékában, így e „beszélyek” nyelve, kompozíciója még ritmikusabbá válik, méginkább közelít a vers vagy muzsika fölépítéséhez. Másfajta, gondolatibb, tételesebb vagy éppen agitatívabb összhatást biztosít novelláinak a végükre illesztett életszabály, erkölcsi intés. Előadásom e rövid beharangozásának lezárására is ilyennel élek. A debreceni kastély című kisregényének fináléja - e most idézendő mondat, amely Debrecen 17. századi históriai szerepére vonatkozik, ámde csekély változással magára a halhatatlan pápai diákra, Jókaira is érthetjük: „Az utókor pedig elismeréssel tartozik azon bölcseknek, kik másfél százados vérengző harc alatt ész és szellem fegyvereivel tudtak védni, vívni, győzni!” Nagy Miklós és A Jókai-novellák befejezéséről Pettfi és Jókai mellszobra Pápai. Egressy Gábor Pápán Egressy Gábor 1342. februárjában megvált a Nemzeti Színháztól, amely fizetésemelési igényét elutasította és nagyobb vidéki körútra indult. Mint később, nyugdíjkérvényéhez csatolt önéletrajzában írta, oly céllal hagyta el Pestet, „hogy a már szépen jövedelmező vidéki vendégszereplés után (értsd: lévén) bizonyos összeget szerezzek, mellyel az európai nagyobb színházakat meglátogathassam, s e mellett népes családomat gondtalan állapotban hagyhassam itthon”. Körútja nemcsak színészi hírnevét öregbítette, hanem anyagilag is kedvező mérleggel zárult (a következő évben meg is valósította a nyugat-európai tanulmányút tervét; előbb Bécsben járt, majd Párizsba is eljutott.) Naplójából tudjuk, hogy bevételei csak 1842 júniusában — Pápán és Veszprémben — 537 forint 30 krajcárt tettek ki (összehasonlításul: havi fizetése a Nemzeti Színháznál 200 forint volt.) Március— április folyamán Kolozsvárt, Marosvásárhelyen és Debrecenben lépett fel, a nyár elején pedig a Dunántúlra indult. Éppen aznap, amikor pápai vendégszereplését a Komáromy—Szákffy-féle társulat keretében megkezdte, jelent meg az Athenaeumban Bajza József gúnyos kommentárja a Nemzeti Színház igazgatóságának orra alá olyan sok borsot tört, önérzetes művész újabb vállalkozásáról: „Isten segélje nagy céljaiban derék Egressy Gáborunkat, és őrizze kedvelt vándorbotját, s adja jó geniusa, hogy a most kívánt 300 forint havi díjról, midőn visszatér ismét leszállhasson az előbbi 200-ra, mert bizony-bizony a nemzeti színház pénztárában sem nő a pénz olly hirtelen, mint erdőn eső után a gomba.” Bizonyára nem kis szenzációt keltett Pápán Egressy vendégszereplésének híre. Június 10-én külön színlapon adták ki június 11—19 közötti fellépésének ír programját, mely legjobban kidolgozott, leghatásosabb alakításaiból volt összeállítva. A művész pápai fellépéseiről a Regélő Pesti Divatlap külön színilevelet közölt, egy bizonyos ZsigmondiB. tollából, akiről semmi közelebbit nem tudunk. Egressy közönségsikeréről, estéről estére megújuló ünnepléséről meggyőző képet kapunk: elmondja, hogy a vendégművész minden alkalommal telt ház előtt lépett fel, alakításait szuperlativuszokkal jellemzi, s megjegyzi, hogy játéka magával ragadta a többi színészeket is, a szereptudás és az alakítás színvonala szempontjábólegyaránt. A levél végén elégedetten állapítja meg: „Városkánk díszére legyen mondva, Egressy úr méltánylást nyert, s vele együtt jobb színészeink is, többször és többek által hivatván estélyekre, s megvendég éltetvén”. Kiss Jenő?