Napló, 1972. augusztus (Veszprém, 28. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-19 / 195. szám
Kékfényes “l“ ' ' ■ fazekadnál művészet Ha valahol, hát Tihanyban igazán tündököl az idő. Minden évszakban felfrissülhet az ember a balatoni félsziget meleg és derűs hangulatában. Mint sokezren, leginkább nyáron szeretek megmártőzni ebben a tündérbuja ragyogásban. Ilyenkor akaratlan feltöltekezhetem itt. Olyan élményekkel szívhatom tele magam, amelyek őszi borongásban és téli lucsokban megvidámítanak. Most a legkedvesebb és legsugárzóbb Barth Lidia kékfényű művészete, habán kerámiája. Tányérain és vázáin a balatoni nyár derűje kéklik; tisztábban és erősebben, mint a tó vize, a hajnali ég vagy a hajdani parasztasszonyok még mosatlan köténye. Azért ilyen, mert a fazekasműhely körül szinte zuhog a fény, fentről, a tó tükréről, a kövekről megsokszorozódva? De hiszen ilyen kék a századok mélyéről kiásott habán fajansz ... Napimádók voltak vajon a habánok? Legújabb lexikonunk szerint a habánok Svájcból Ausztrián át morva földre, majd a XVI. század közepén a Felvidékre bevándorolt anabaptisták. Főként fazekasaik voltak híresek. Korai edényeik formáin és díszítésein eredetileg olasz hatás érvényesül. Ezt később magyar motívumok váltották fel. Fehér vagy kék alapszínű edényeik virágos díszítésűek. A hazánkban fennmaradtak között a legkorábbi — jelzése szerint — 1606-ból való. A habánok egy része a XVII. században Erdélybe költözött és ott folytatta mesterségét. A XVIII. században művészetük beleolvadt a népi fazekasságba. Azóta is együtt él, s korunkban mind gyorsabban, pusztul. Azaz pusztulna, ha a Barth Lídiák nem vállalnák megújhodását. A tihanyi fazekas asszony olyan bizakodással és meggyőző erővel vállalta az újjáteremtést, hogy a közönség és a kutatók érdeklődését egyaránt lebilincselte, öt éve tihanyi. Gyerekruháit Kaposvárott nyűtte el. Rajztanár szeretett volna lenni, de nem kapott helyet a pécsi kollégiumban. Elszegődött Tamás László — a híres sárközi fazekas dinasztia leszármazottja — műhelyébe. Jó mestere volt. Amellett, hogy megtanította a szakma alapismereteire, tanulásra buzdította, mert hamar fölismerte kivételes tehetségét. Tamás is készített habán edényeket, fehérben. A kéket az iparművészeti múzeumban fedezte fel Barth Lídia, évekkel ezelőtt, hogy férjhez ment és egy kislányka boldog mamája lett. Férje segítőtársa a műhelyben is, otthon is, hiszen nincs például bölcsőde Tihanyban. Valakit ívesoni igen nehéz nyáron, a vendégjárás miattegyébként, is rendszerint éjjel dolgozhatnak. Lakásuk a Népi Iparművészeti Tanács jóvoltából a Népművészeti Vállalat bemutatóházával egy épületben, a műhely meg a szemét édes fazekas tájházban van. Egyik sem bemutatóterem, mégsem tudtam úgy betoppanni, hogy ne legyenek ott látogatók. A szíveslátás épp úgy marasztal és visszavont, mint művészete, amivel fiatalon sokféle elismerést kiérdemelt. Közte azt, hogy települjön le Tihanyban, s gyűjtse össze, újítsa fel a Balaton-felvidéki népi cserépedénykészítés ősi hagyatékát. Tihanyban nincs gyökere a népi fazekasságnak, a vidéken másutt is csaknem elszáradt. Tüskeváron vegetálnak még a sümegi-tapolca gölöncsérek utódai. A jellegzetes formák és motívumot mind féltettebb kincsei a múzeumoknak, akárcsak ezen a tájon is lelt habán emlékek. Az iparművészeti és néprajzi múzeum egyik forrása a tihanyi mesternek és művésznek. Ezt a címet alig húsz évesen nyerte el Barth Lídia pályázatokon, kiállításokon díjazott, s külföldre is eljutott tárgyaival. Magyar napokon, vagy ösztöndíjjal Csehszolvákiában, Lengyelországban, NDK-ban, NSZK- ban, Svájcban, Dániában járt tanulmányúton. Tapasztalatai megerősítették abban, hogy saját ízlése szerint fejlessze, korszerűsítse a hajdan használt — s újabban is igen keresett — cserépedényeket és dísztárgyakat. Korongozója akár a múlt századi gölöncséreké, csak villany hajtja. Amit az elektromos kemencében kiéget — korsókat, tányérokat, készleteket, olykor figurákat — mind őriz valamit a néphagyományból, de nem puszta másolata a parasztedényeknek. Leleményesen átformált és díszített változata. Sok modern formán régi minta. Legszívesebben nem egyforma darabokat csinál. Zsűrizett szinte kivétel nélkül funkcióval rendelkező tárgyainak száma több ezer, bizonyítja alkotó fantáziáját és szorgalmát. Nemzedékek szín- és formaértékét keltette életre mégpedig úgy, hogy a tipikus magyar tárgyakat a messzi idegenek is megkedvelik. Műhelyében és lakásán barna, halvány sárgás és néhány zöld tárgy között ékeskednek a habánok. Fehér alapon több színű, vagy kék s kék alapon fehér díszei, főleg virágminták. Hogy ezt a sugárzó, érett kéket milyen gyötrelmesen kísérletezte ki, titok. Mindenesetre a bizakodás színe olyan amilyen a hányatot: sorsú plebejus lázadóké, a habánoké volt. Kékfényes műveiből nem győz eleget készíteni Barth Lídia. Mi lesz gyűjteménye a kiállítása után? Amit nem sokáig halogathat sem a művész, sem meleg derűs úr otthona, Tihany. Csak idegenforgalmi főszezonban érdemes megrendezni a bemutatót, hogy minél többen őrizzék a népművészet megújhodásának különös élményét. Raffai István Házi tárlat Munka közben prot*, vidal Molnár Gábor: 1972: a transzamazoniai út, és a Kreen-akarores óriás-indiánok brazíliai egyesült ÁLLAMOK — hozzá mindaz, amit napjainkig rejtverejtett a soha nem kegyelmező irdatlan vadon — sorra feltárul a brazil kutatók, köztük Orlando és Claudio Vilas Boas testvérpár munkája nyomán. Szívük szerint is lelkesek a brazil indiánkutatók. Vadonban élő ismeretlen indián törzsek, Észak- és Közép-Brazília. Azóta, hogy a mai brazil földön az első portugál hajós 1501 január 1-én partraszállt, a riói öblöt folyótorkolatnak vélve, viseli a hely napjainkig a Január folyó, Rio de Janeiro nevet. Azóta is drámaiak a brazil honfoglalás eseményei. Világszerte híres a mai vállalkozás a Recife kikötővárostól, Perhambuco állam fővárosától induló, a belső vadon több mint négyezer kilométeren át épített transzamazóniai országút, amely Mato Grosso és Para államon át vezetve eléri az Amazonasnál Peru határát. Erről a vadonbéli, rejtelmeket feltáró munkáról csak olyasvalakinek lehet értő fogalma, aki maga is bejárta azokat a tájakat, vagy éppen csak „karcolgatta” szegélyüket, mivel bejárni az irdatlan, ösvény nélküli tájakat, századok óta jobb esetben is csak csónakkal, evezővel lehetett. Kivétel persze a hajózható vizek, nagyobb folyamok tája, ahol az evező mellett már gőzcsónakok, melléjük kötött kereskedőbárkák, vagy az egészen hatalmas folyamokon, mint a Toajos, az Amazonas, a Rio Negro — révkalauzok segítségével gőzhajók közlekednek. Ősvilág ma is a belső brazil föld, ahol a vadonok mélyén kőkori életüket változatlan vadságban élő indiántörzsek harcosai küzdenek a létért és egymással. A Jatapa folyó Amazonas állambeli forrásvidéke... — lépek vissza emlékeimben brazíliai vadász- és gyűjtőútjaim idejére. Az 1929. évben akadtak rá urucarai gumicsapolók az ottani, a Jatapu forrásvidékén kőkori körülmények között élő indián törzsre. Jómagam voltam az első európai, aki hozzájuk eljutott. Bejártam a Jatapu vadonát és ezt követően 1931 decemberében a Cararassu ingoványban találkoztam a tupi indiánok csoportjával. Sem a Jatapu forrásvidékén, sem a Cararassu ingoványban nem találkoztam az indiánok részéről ellenséges indulattal. Ősi időkbe érő érdeklődés köt ma is a brazíliai vadon valamennyi, napjainkig megtalált indiántörzséhez. 1972 május. Orlando Vilas Boas, a híres indiánszakértő baljós jelentést küld a vadonból, a kreen-akarores, a kétméteres, óriástermetű indiánok területéről. Történt, hogy az épülő transzamazóniai út mentén lévő, állami pálma viskós telepről rataütéssel elraboltak az óriástermetű kreen-akarores indiánok egy brazil mérnököt és egy, az építkezés adminisztrációban résztvevő, ugyancsak brazil tisztviselőt KUTATÁS, KERESÉS AZ ELTŰNTEK UTÁN az útépítők részéről, minden erővel. Napok telnek el végig' rátalálnak mindkét elrabol' brazil nyomára, majd nem sokkal utóbb a nem is résen kialudt tűz mellett a két megölt brazil lehúsolt csontvázára. A kétméteres kreen akarores indiánok emberevők, és a környező vadonból szálig eltűntek. Orlando Vilas Enas és Claudio testvére expedíciója sok éve jár kutat Mato Gross állam őserdővel borított, hegyes-völgyes földjein. A Vilas Boas testvérek számára emlékezetes az 1969-es év, amikor kutatásaik során expedíciójuk elérte a kreenakarores indiánok egyik erdei faluját. A Vilas Boas testvérek expedíciója elől a kreen-akarores óriás-indiánok asszonyostól-gyerekestől a vadonba menekültek. Orlando és Claudio Vilas Boas, velük expedíciójuk tagjai, átkutatták a nép nélküli falut, és nyolc, még füstölgő, lehúsolt csontvázat találtak a hamvadó tüzeknél. Az áldozatok valószínűleg brazil erdei vadászok, gyémántmosók voltak, akik bemerészkedtek a kreen-akarores indiánok vadonába. Orlando Vilas Boas és testvére, Claudio expedíciója, a velük haladó állami térképészeti expedíció — a Mato Grosso vadonéból most érkezett híradás szerint — újabb útján ismét nehéz helyzetbe került. Orlando Vilas Boas rádiós híradása szerint nem túlságosan eredményes az együttes munka, mivel a kevésbé kiképzett, az indiánoktól rettegő fényképészek csoportja nem alkalmas, hogy a vállalt munkát a kreen-akarores indiánok területén elvégezzék. A térképészek a kreen-akarores indiánoktól való félelmükben állandóan lövöldöznek, tönkreteszik azt a kevés eredményt is, amit a Vilas Boas testvérek expedíciója elért. ÚJABB HÍRADÁS a kreenakarores indiánok vadonéból. Vilas Boasék megegyeznek a térképészek csoportjával, azok elválnak a Vilas Boas expedíciótól. Ez felszerelésbeni elszegényedést jelent Vilas Boaséknak, mivel a térképészek magukkal viszik felszerelésüket, így a világgal az eddig összekötő szálat, a rádiót Vilas Boas expedíciója — igen nehéz körülmények közt — üzenetet juttat el a távoli transzamazóniai út építőihez. Orlando Vilas Boas üzenetében erősen aggódik expedíciója sikere, sorsa miatt mivel a nehézségek növekednek. Expedíciója létszáma kevés, a kreen-akarores indiánok félelmes, félre nem érthető szándékú felbukkanásai egyre sűrűbbek. Alig kerül már ennivaló az üzenet szerint a Vilas Boas expedíció tagjainak, mégis szigorúan tilos a vadászat, nehogy az óriás-indiánok ellenséges szándéknak vegyék a lövéseket. Újabb híradás: Orlando Vilas Boas lábán sebesülve, magas lázban fekszik függőágyában. „Amennyiben ebből a veszedelemből megmenekülünk — szól Vilas Boas híradása — többé semmiféle indián-kutató expedícióban nem veszünk részt”. További, a bajok fokozódását jelentő Vilas Boas közlés a kreen-akarores indiánok, bár elvitték az őserdőbe kitett ajándékokat, nem csökkenő ellenséges érzülettel kerülgetik a tábort Az expedíció résztvevőinek, köztük egy baráti indiántörzs tagjainak —, akik azonban éppen úgy félnek a kreénakaréres indiánoktól, mint féltek a térképészek — még fiziológiai szükségletük elvégzése idejére sem szabad elhagyni a tábort. Mato Grosso, 1972. Történelem előtti idők titkaival teli a Mato Grosso állam vadona, amely ősi leletek, amikor előkerülnek, ámulattal töltik el a rájuk találó szerencsés régészt. Ilyen szerencsés kutató a magyar származású Lehel de Silimon, aki Mato Grosso állam fővárosa Cuiaba múzeumának professzora. Lehel de Silimon legutóbbi lelete: nekropolis, temetőváros a mato grossoi vadonban. Mintegy háromezerötszáz zsugorított temetkezés óriásirája vár feltárásra. Miféle kultúra, civilizáció létezhetett egykor a nekropolis, a temetőváros szomszédságában ? TRANSZAMAZÓNIAI ÚT! Ha elkészül a több mint négyezer kilométeres út, óriási területek kapcsolódnak be a brazil fejlődésbe, civilizációba. Mindehhez hozzáfűzöm: 1972 októberében a Brazíliai Egyesült Államokba utazom. November-december hónapokban eljutok Mato Grosso állam vadonjaiba, a transzamazóniai út építőihez is. Akkor onnan, második brazíliai utazásom élményeiről bő beszámolót küldök a Napló olvasóinak. Pince falát díszíti majd C‘ ’ ’madia Zoltán égetett agyag domborművé (Fotó: Andrónyi)