Napló, 1972. december (Veszprém, 28. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
Illyés Gyula: Az ünnepelt A veszprémi Petőfi Színház plakátján, melyen az 1972/73-as évad műsorát hirdeti, az egyik kockában a kilenc közül szerényen ez áll: Illyés Gyula: Petőfi Sándor, dráma. A dráma elkészült, s március 26-án a Petőfi Színház közönsége egy újabb Illyés-bemutatónak lehet részese. A színház névadója Petőfi, s egyik legrangosabb, legszebb élményeket gyújtó írója, méltán népszerű „háziszerzője” Illyés. Kettejük találkozásából született Az ünnepelt, a Petőfiről szóló dráma. Egy olyan dráma, melyben korunk legnagyobb , magyar költője vall minden idők legnagyobb magyar költőjéről. A dráma cselekménye a költő szabadszállási kudarca körül sűrűsödik. Egy forradalmár költő a néppel való iszonyú emlékezetű találkozás után tudatosan vállalja elveit és a néppel való azonosulást. A dráma több részletét mutatjuk be olvasóinknak. Az első a dráma harmadik képéből való, amikor Petőfi 1848. június 14-én Kunszentmiklósra érkezik Júliával együtt. Egy hete volt diadalmas választókörútja. De azóta a helyzet nagyot fordult, az ellenerők akcióba léptek. A második részlet az ötödik képből való, másnap hajnalban, Szabadszállás határában, miután a költőt elkergették a részeg választók, kaputos uraimék pedig csellel, kerülőutakon elszállíttatták, hogy a valódi hívekkel ne találkozhasson. A harmadik részlet Pesten játszódik, a kudarc után. Jókai, a szerkesztőtárs, a jóbarát elérkezettnek látja az időt, hogy most, a kudarc után a maga oldalára, a maga nézeteinek nyerje meg Petőfit. 3. kép PETŐFI: (Vidáman, tréfásan vezeti be Júliát. Számolja lépéseit.) Huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy ...! Huszonnegyedszer érint lábad kiskun talajt... Érzed, ugye, más! Más! Villanyoz, pezsdít , gyógyít! BANKOS: (belép) Sándor! Ketten ? PETŐFI: Fakó egy kicsit az árvám, úrikisasszonynak született, s most kezd idomulni ehhez a mi póri világunkhoz. Pusztát eleddig csak dilizsánszból látott, de most erősen nyílik rá a szíve. Tudod, min tanakodtunk idezölyködtünkben az úton? Ez a vidék akként is anteuszi föld nekem, hogy Múzsaligeti, az én lírám tenyerestalpas istennőinek a lakóberke! Két nap alatt három vers és köztük egy olyan — no, nem ismétlem, mit mondott Móric arról, amelynek refréne a Cserebogár, sárga cserebogár lett. „Fenomenális”. Azt terveztük Juliskámmal, ha Pest továbbra is úgy viselkedik irányomban, ahogy változatlanul viselkedik, itt telepszünk meg. Vidéki lány ő is, és most hirtelen elanyátlanodva csöndes fészekbe vágyik — ő. Mi lenne, ha mindjárt a mandátum átvételekor bejelenteném: olyan követ akarok lenni, aki a választói közt él, nemcsak a képüket viseli, hanem a sorsukat is. Ettől azok is uniszónó mellém állnának, akik tán eddig húzódoztak. A városházán lesz a szavazás? BANKÓS: Ha még idején kitisztázhatom. PETŐFI: Mi tisztázni való van egy nappal a szavazás előtt, amikor ellenjelölt nincs? BANKÓS: Van, Sándor. PETŐFI: Nocsak, ki fiabolja? Az ellenfelem? BANKÓS: Jól kérded, mert inkább a szülője számít, nem ő maga. PETŐFI: Ismerem? BANKÓS: Akinek nem mentél el a meghívására. Annak a fia. PETŐFI: De hiszen az rázta a legmelegebben a kezemet. BANKÓS: Akkor! PETŐFI: És aztán? BANKÓS: Mondtál beszédet a haza felé vivő úton is, nem? PETŐFI: Ahol megállítottak. Siettem, de ha megismertek s megállítottak ... BANKÓS: Hármaskúton. Böszörön. PETŐFI: A tanyasiak. BANKOS: Több tanyáról, is odagyűltek. De a pásztornépek is. Juhászok, gulyások. Emlékszel, miről beszéltél nekik? PETŐFI: Most meg te akarsz, utólag, cenzúra alá vetni? Azt beszéltem, amiről kérdeztek. BANKOS: Azok a beszédek távolibb fülekbe is eljutottak. A gazdáikéba is. No, meg a városi kapatos uraimékéba. PETŐFI: S nem esett ínyükre? Vetettem volna alá magam az ő cenzori hatalmuknak is? BANKÓS: Ne tüzelj tüstént. S főleg a következőkben viselkedjünk úgy, mint akiknek harcot kell megnyerniük. Úgy látszik, nem is könnyű harcot. (Kintről részeg gajdolás, zaj.) PETŐFI: Mi folyik odaBANKÓS: Engedd, hogy én rendezzem el a részeg disznóikat. Az ifiasszonyt meg tán a hátsó kertbe addig ... JÚLIA: (A férjéhez szorul.) Itt maradok. PETŐFI: Csakhogy most már én nem maradok itt. Nézzünk mielőbb a szemébe annak a hétszer hetvenhét fejű monstrumnak. Gyerünk tüstént a városházára. BANKÓS: Nem tanácsolnám. PETŐFI: Nem a tanácsodat kértem, kedves Károly. De ha úgy látod jobbnak, a kíséretedet sem igénylem. JÚLIA: Veled megyek. PETŐFI: A dicsőségem napsütésében akartam megfürdetni a feleségemet, hogy némi színt kapjon. Nem lesz tán ártalmára egy kis forgószél sem. Bármennyi port kavar, igaz? BANKÓS: Sem ő, sem te nem hagyod el ezt a házat. Ez a levél hozott ide. PETŐFI: (Kibontja, forgatja a nagy árkost.) Szabadszállás városának pecsétje? ! „Szabadszállás városának bírái”? Neked írnak, hogy elhárítsd még idején a „fenyegető veszély”t? (Juliskához) Melyet (olvassa) „a fanatikus izgató Petőfinek követünkül magát feltolni akaró erénytelensége okozza, kinek nálunk is voltak ugyan néhány követői, kik elámíttatva lévén, nem tudták, hogy milye viperafajt akartak keblekre rejteni, de hála a nemzetek nemtőjének ...” Kinek a nevében írták ezt? BANKÓS: Kiviláglik. Olvasd csak. PETŐFI: Azt, hogy „magát föltolni akaró erénytelenség”, mely a „nemzetek nemtője”? De, nézd csak! (Olvassa.) „Tisztelt polgártársunk által tudatjuk Petőfivel, hogy ha személyes bátorsága és élete kedves, a követ választásra köztünk meg ne jelenjék, mert a nép” — a nép! — „ingerült s nem állhatunk jót, méltó haragja fölgerjedésében lehető dühiért”. Piszkos kortes-fogás. Hamisítvány. Így akarnak rám ijeszteni. Már csak azért is, gyerünk azonnal a városházára, kik mertek a város népe nevével visszaélni olyanok, akik még fogalmazni sem tanultak meg magyarul. BANKÓS: A levél hiteles. Én már jártam a városházán. A pecsét is az. 5. kép PETŐFI: Elűztek. Mondhatom százszor, hogy nem az én szégyenem, de mégis az én bukásom. Menekülnöm kellett a „nép dühe” elől. Hitványul elámított szegény népek elől — „nem tudták, mit cselekszenek”! És hogy kivel. Részegek voltak. De hisz már az első korty bort is az én vesztemre itták. Nem az egészségemre ittak. Egyetlenegy se ivott az egészségemre, hanem rögtön mind a pusztulásomra. Vagyis már odamenet józanul is ellenem voltak, hisz másképp nem kérik a tele kulacsot. És milyen mámoros boldogsággal bőgtek ellenem. Ez a bőgés most már országossá nő. Holnap már Pest is ettől a diadalüvöltéstől visszhangzik: Petőfit majdnem agyonverte a nép, a drágalátás népe, akit uralkodóvá akart tenni előbb a költészetben, aztán a politikában. No persze, lesznek, akik majd átölelnek babusgatva, mint temetéskor az árvát, hogy mit nem hoz a végzet, de hát bele kell nyugodni, isten rendelése, ne lázongj, azaz térj eszedre, Sándor, tanulj a leckéből, lásd be végre, hogy mind, amit eddig vallottál, hiú ábránd, tévedés, ostobaság, örülj még, hogy így megúsztad, haha-ha! (Lábdobogás zaja.) Jár itt valaki? SZŐCS: Szólni tetszett? PETŐFI: Még az imént a feleségemnek, mielőtt elszunnyadt. Ráfért nagyon. SZŐCS: Pedig hosszabban már nemigen időzhetünk. Szentmiklós még nem egy verébugrás, reggelre meg még vissza is kell vinnem a kocsit. PETŐFI: Rend hajtott velünk? Jöjjön csak ide a világosságba, hogy ne csak a fülemnek legyen ismerős ... Szőcs bácsi! Maga az? SZŐCS: Ha éppen én lettem kirendelve. PETŐFI: Mennyit jártam a nyomában, hogy ragaszkodtam rendhez. SZŐCS: Elég volt nekem abból a bajom ezeddig is. PETŐFI: Baja, miattam? SZŐCS: Hogy együtt emlegethettek. Mintha tehetne arról az ember, ki-mi lett abból, akivel egyszer szót cserélt. PETŐFI: Ki-mi lettem én, hogy még le is kell tagadnia, hogy ismert? Válaszoljon. SZŐCS: Tudja azt az úr nélkülem is. PETŐFI: Nem tudom. Csak azt tudom, hogy milyen ocsmányságokat emlegetnek rólam. Milyen hazugságot. De én smost nyakon ragadom azt a szóbeszédet. Reggel azt mondta kend, elhiszi rólam, hogy eladtam ezt a magyar hazát. Itt a perc, hogy lássuk,, állja-e a szavát, vagy kenden kezdem megtorolni, amit becsületes ember nem hagyhat magán száradni. Ott volt maga is, amikor azt kiabálták rám, hogy üss rá csapd agyon. Na, mondja ki most is, ha ember. SZÖCS: Hallottam PETŐFI: És maga is kiáltotta, hogy csapd agyon? Nem? S maga miért nem? SZÖCS: Megveri az olyat amúgy is az Isten. PETŐFI: Vagyis rend is azon volt, azon van, hogy agyonverést érdemiek. Csak azért, mert az terjedt rólam, hogy nem szeretem a királyt. SZÖCS: Hát azt nem is kell bántani. PETŐFI: És miért kell kímélni akkor is, ha bűnt bűnre tetéz? A fenséges császárt?! SZÖCS: Mert kicsi ember maga ahhoz. PETŐFI: Adtak magának is inni? Mit adtak? SZÖCS: Nekem semmit. „PETŐFI: És mégis így beszél? Szégyellheti magát, azoknál is jobban, mint akikből a szesz szaval. És miért nem ivott? Már nem jutott? SZÖCS: Nem vagyok voksoló. Csak azok kaptak. PETŐFI: Csak annál jobban röstellheti magát. És ha agyonvertek volna? Az jó lett volna magának? SZÖCS: Pandúrkézre kerülni sose jó. PETŐFI: De különben nem lett volna kár értem? De maga nem állt volna a pártomra?! Erre feleljen! Mit tett volna azért, aki rendet az édesapjánál jobban védelmezte? Erre feleljen! Mit tenne, ha most rámtámadnának? PETŐFI: Kikergettek. Nemcsak a városukból. Ki ostoroznának a híres Kiskunságokból. Ok, ők! Ki egész Magyarországból. A magyar népből. Amibe be akarom orozni magam. Hallottad azt a komisz megvizsgáztatást. Mert nekem nincs más mód igazolni magam, hogy hova tartozom, hogy magyar vagyok-e, vagy indián, nincs más hiteles írásbeli bizonylatom, mint az, miképp töltök ki egy kérdőívet és Kiskőröst írok-e, vagy Félegyházát és kálvinistát-e, vagy luteránust! Én döntöm el, hogy ki vagyok, én, csakis én, és félreütöm azt a tigrisagyart, és mind a szimatoló tigrispofát, aki piszkosan beleadja magát abba, ami az én, csakis az én tulajdonom és jogom és kárhozatom és üdvösségem. BANKOS: Mindnyájunké, Sándor, mindnyájunké vagy. PETŐFI: Szerelmet választhatok, hitet, hazát, istent, jövendőt választhatok — hát igenis megválasztom a múltamat is, és aki ebbe belebeszél, azt kaphatja, mint az, aki a szerelmemtől, a holnapomtól próbálna elütni. És én, én alakítom a múltamat is: az enyém! Az alávalók! Szégyentelenek! Hogy mibe nem mernek beleturkálni. Veled együtt gyerekeskedtünk. Ismerjük egymást, mióta az eszünk tudjuk. Hazudtam? Te kinek-minek ismersz engem? BANKOS: Büszke vagyok, hogy ilyen nagy költő a barátom. PETŐFI: Arra felelj, amit kérdeztem, te minek tudsz engem? A múltam szerint! Amit eddig tettem. BANKOS: Ha soha többé egy sort se írnál — te vagy ennek a fajtának a leglélekszerintibb fia, a lelke. PETŐFI: De hát akkor miért nem látok semmit magam mellett? _o__ BANKOS: Tűrnünk kell tőlük, amit a vakságuknak köszönhetünk. De hát ha egyszer nem tanítottuk meg látni őket. A mi hibánk, ha nem tudnak különbséget tenni barátaik és ellenségeik közt. Ha ellenségeiket nézik barátaiknak és barátaikat ellenségeiknek, mégpedig épp azért, mert azok őszinték hozzájuk. Légy őszinte és beverik a fejed — ez akkor következik be igazán, amikor milliókkal vagy őszinte. És mégis őszintének kell lenni. De türelemmel, alázattal. PETŐFI: Alázzam meg magam? BANKÓS: Mégpedig olyan mértékben, ahogy kimagasodsz. Könnyű jóban lenni a néppel, amikor csak jót mondasz neki, csupa hízelgőt. De te s akkor is légy hozzá jó szívvel, amikor lehurrog, legyaláz, öklöt emel rád. PETŐFI: Miért éppen én? BANKÓS: Mert annyi adományt kaptál, hogy ezt is kibírod. Mert rendkívüli sorsot kaptál, s annak is ára van. Mert jól érzed, hogy a szenvedőket nemcsak pribékjeiknek gonoszságától és butaságától kell megszabadítani, hanem a saját örökül kapott tévelygéseiktől is. És azért is úgy kell viselkedned irántuk, mert tőled elvárjuk. Mert belekezdtél. Mert úgy fordult a világ, és mindjobban arra fordul, hogy tőled, aki egy nemzetet bűvöltél el az énekeddel, tőled véli hallani az igazi szót is az az annyit szenvedett szegény magyar nép. PIETŐFI: (Hosszú csend után szólal meg.) Úgy gondolod hát, hogy én menjek mégis a szentmiklósiakhoz, te meg visszatérsz Szabadszállásra? BANKÓS: Nem hagyhatjuk cserben sem itt, sem ott az embereket. PETŐFI: Úgy lesz helyes. BANKÓS: Te leszel végül is a követ. PETŐFI: Végül. A végülök legvégén. BANKÓS: És búcsúzásul is: ne szidj nagyon, hogy ilyen históriába kevertelek!... Egy percre se feledkezz meg, hogy te viszed itt a harcot. Hogy a te magatartásodhoz igazodik a mienk is. Nyeldekelni fog a világ a szégyentől, ha egyszer majd megismeri ezt a históriát. De te köpd ki a szádból. PETŐFI: Már meg is történt, testvér. BANKÓS: Egyszóval nem neheztelsz rám? PETŐFI: Hálás vagyok. Mintha valami vizsgán estem volna át. Mégpedig nem is rossz eredménnyel, ahogy a kedélyem tudatja. Emlékszel a gyerekjátékainkra? Szabály volt, hogy akit elgáncsoltak, hemperedjen meg a porban, de az utolsó bukfenc után szökkenjen talpra, mégpedig nevetve. Talpon vagyok, testvér... Jó lecke volt. Jó részed volt benne. Isten veled. BANKOS: Isten veled. (Lódobogás. Csend után kis neszezés.) SZÖCS: Virrad lassanként. Fia sietős, indulhatunk. PETŐFI: Várjuk meg, míg föl nem ébred. SZÖCS: Itt van még egy takaró. PETŐFI: Köszönöm, de van rajta kettő is. SZŐCS: De magán egy se. Csalfa az ilyen hajnali harmatesés. Magának hoztam. PETŐFI: A muszka spionnak? SZŐCS: Fog azon is a hideg. 6. kép JÓKAI: Elbuktál, földre terültél, de a vesztedbe vivő úton. Ha más nem, ez megállít, ez a gáncs észre térít. Akarva, nem akarva hátra kell nézned, illetve előre, hogy hova vitt volna ez az út. PETŐFI: Mert hova vitt volna? JÓKAI: Oda, hogy nincs jogod ilyen félvállról beszélned a jövődről. Mert ha így folytatod, holnap valóságosan leszúrhatnak. Nincs jogod ilyen gyalázatos csetepatéba vinned, ilyen ocsmány veszélybe sodornod azt a Petőfi Sándort, akinek az értékét, úgy látszik, magad se vagy képes fölmérni, ha enynyire nem félted. PETŐFI: Igyekszem, hogy ne féljek, ha már ezt választottam, a forradalomtól. JÓKAI: Miféle forradalomtól? PETŐFI: Amit az imént némi egyszerűsítéssel csetepaténak mondtál. JÓKAI: A forradalom győzött. Itt is. Neked is. PETŐFI: Mert most már van betevő falatunk? ... A forradalom nem győzött. JÓKAI: A nép mégiscsak fölszabadult. És végtelenül sajnálatos, ha úgy él a szabadságával, ahogy fe neked kellett megtapasztalnod. PETŐFI: Nem szabadult fel, én csak arra vagyok tanú. Keze-lába nyűgén tán lazítottunk valamit, de a lelke ma is az urak birtoka. A szemén ma is ott a hályog. Csordaként lehet ide-oda terelni. A mi látó szemünk előtt. Iszonyú a mulasztásunk. JÓKAI: Mert nem mindjárt a vétkünk? PETŐFI: A vétkünk is. Amíg engedjük, hogy változatlanul állattá züllesszék azok, akik változatlanul a nyakán ülnek. JÓKAI: Nem, nem, azt semmiképpen nem fogadom el, hogy ez a mi szép kis forradalmunk nem diadalmaskodott. PETŐFI: Semmiféle forradalom nem diadalmaskodik addig, amíg a népet félre lehet vezetni, el lehet kábítani olyannyira, hogy ne ismerje föl, hogy ki a barátja, ki az elnyomó ellensége. JÓKAI: S így nem rád, hanem őfelségére dörgi az éljent. Abban sem vétkes? Az alól is fölmented? PETŐFI: Évszázadokon át isten után a szegényeknek a király volt valami föllebbezési fórum. A kiskirályai ellen. A gyermeki gyanútlanságában. JÓKAI: Szeretnélek végigtapogatni, hogy most is az a Sándor vagy-e, aki tegnap. PETŐFI: Az vagyok. Éppen csak háromszorta keményebben vagyok az, ami voltam ... S ezért végeredményben még hálás is vagyok a szabadszállási uraknak. Meggyőztek arról, amiről addig csak sejtésem volt, merre, hogyan kell a nép ügyét előrevinni. JÓKAI: Nem úgy, ahogy eddig csináltad. PETŐFI: Egy kicsit alaposabban. Azzal, hogy kitűztük a forradalom lobogóit az épületek homlokzatára, a szíveket nem emeltük föl, legföljebb egy-egy pillanatra. Magam is azt hittem, elég megmutatni a célt, a ragyogó jövőt, és ki-ki boldogan velünk tart, hisz oly egyszerű megteremteni azt a jobb világot. Nem így van, és iszonyú csalódás vár azokra, akik ilyen könnyűnek vélték a dolgot. És iszonyú tévedésbe esnek azok, akik a kudarc miatt az egyszerű népet okolják. Mert hogy ■ miért nem emeli ki magát a múlt posványából, a saját hajánál fogva! Hálát adok az istennek, hogy engem megóvott ettől, s megfürdetett ebben a szabadszállási sárkányvérben. Ha jól megnézem, örülnöm kell azon, ami velem ott történt, mert anélkül futnék én is a hamis ábrándkép után. JÓKAI: Hát ez még tőled is sok. Boldog vagy, hogy akiknek a bizalmát kérted, azok, hogy is mondjam, nemcsak hogy nem fogadtak be, hanem még, még... PETŐFI: ...ki is kergettek. Épp ezáltal fognak befogadni végül mélységesen. JÓKAI: Csak ámulni tudok. Nem sajnálod a mandátumodat? Lemondasz a petícióról? Amit különben helyeslek. PETŐFI: Peticionálni fogok, amíg lélegzet lesz bennem. A mandátumomról nem mondok le, és a szabadszállásiak majd pirulva kérik bocsánatomat, hogy néhány szomorú figura ilyen gyalázatosra bírta ellenem. JÓKAI: Vagyis végül még tanítványi köszönettel fogod emlegetni Szabadszállást. PETŐFI: Ott kaptam meg a leckét, miképp kell nekiveselkednünk a vállalnivalóknak. kint? Dicsértessék a nép neve Petőfi nyilatkozata a szabadszállási választás ügyében (Részlet) ...És azok, kik így ellenem lázították a népet, örökké azt beszélték, hogy én lázítottam, én vagyok a lázító... Hah, ha lázítottam volna, azóta a szentmiklósi és szabadszállási kapatosok csontjai szétszórva hevernének és rajtuk a kutyák rágódnának. Ez csak egy-két számba került volna, de én voltam, aki mindig csillapítottam rendre intettem a népet, én gátoltam meg az összeütközéseket. ... És ennek ma kellett történnie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma, június 15-én... ma három hónapja, hogy március 15-dike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! — De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az aszszony s mint a gyermek. — Dícsértessék a nép neve most és mind örökké!... — NAPLÓ — 1972. december 31. vasárnap.