Napló, 1972. december (Veszprém, 28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

Ki hallott már olyat, hogy magyar ember szótárral olvasson Petőfi-verseket?! Sokan talán így csattannak fel, ha meghallják, hogy Petőfiszótár készül. Az akadékoskodóknak röviden csak anynyit: a világirodalom nagyjainak művei szülőhazájukban többször adtak alkalmat hasonló kiadványokra, így született meg például a Puskin- és a Goethe-szótár. (Természetesen, ezekre a szótárakra nem a vers egyszerű élvezőinek van szükségük, hanem az irodalommal, a nyelvvel foglalkozók számára nyújt jelentős segítséget.) A Nyelvtudományi Intézet a hét kötetes kritikai kiadás minden szavát feldolgozza a Petőfi szótárban. A feldolgozás magában foglalja a szó meghatározását, a szó „környezetével”, azaz a szóhoz tartozó mondattal együtt, továbbá azt is, hogy a költő hányszor hol, milyen értelemben használta. Az eddigi szerkesztői munkák alapján várhatóan 20 ezer szót tartalmaz majd az első magyar költőszótár. A szószámlálást nehezítette, hogy Petőfi nem éppen a mai magyar helyesírás szabályait követte az egybe- és különírást illetően. A nagy költőnek elnézhető helyesírási önkényt bizonyítja például, hogy még az „almátevett” szavakat is egybeírta. — Petőfi költői nyelve nemcsak kora, hanem korunk köznyelvéhez is a legközelebb áll — mondta dr. Soltész Katalin, a Petőfiszótár egyik szerkesztője. — Nyelvének gazdagságát jelzi az is, hogy egy-egy szót hányféle jelentésben használt. Példaként kiválasztottuk a „csillag" szót, amit 240-szer fedeztek fel a műveit szótározó nyelvészek. Ennek az egyetlen szónak nyolc fő jelentését használta Petőfi. Íme néhány „csillag-változat”, mint fénylő égitest — „Tekintetem a csillagok közé vész... csillag mint szem — „Belenéztem szemed csillagába ..mint szikra — „Csillagokat rúgott szilaj paripája ..és csillag, mint híres, kiváló személy — „Osztrolenka véres csillaga ..(Bem tábornokra mondja ezt az „Erdélyi hadsereg” című költeményében.) A szótár szerkesztői összeállították a Petőfi által használt szavak gyakoriság listáját is. Hosszú ideig úgy látszott, hogy az „ember" szó tartja majd a rekordot 1258- szori előfordulással. A későbbiekben kiderült, hogy a győztes a „jó" szó, amelyet 1509-szer írt le műveiben, leveleiben Petőfi. A „magyar” szót 501-szor, a „szabadság" szót 314-szer, a „dal” szót 193-szor nyomtatták le a hét kötetes Petőfi-művekben. Az „ég” igére 114-szer, az „ég” főnévre 507 helyen találtak rá a szótár készítői. Némileg furcsább, hogy a „csal” szó 28-szor igeként fordul elő, kétszer viszont főnévként a mai „csalás”-nak megfelelően. A szótár tanúsága szerint Petőfi igen sok szót csupán egyszer használt. Csak a szótár h-betűs szavai között három ilyenre is akadtunk: hárfás, harkály, hármacskán. Az egyszer használt szavak között találjuk a „csihol” szót, amely azonban nem található meg a nyomtatott Petőfi-kötetekben. A kutatók ugyanis egy kéziratban fedezték fel, ahol a „Vándorélet” című versében a költő később áthúzta: „Ki (csihol) bagót, kis füstöt ereget, képezőleg terhes jelleget”. A szótárszerkesztői munka megkövetelt bizonyos személyazonossági „ellenőrzést” is, hiszen Petőfi több versét csak monogramos megjelöléssel ajánlotta X. Y.-nak. Az Sz. J.-ről könnyű volt kideríteni, hogy Szendrei Júlia. Azt is megállapították, hogy E. R. Petőfi egyik tanárának lánya, Erdélyi Róza, az „F. L. kisasszony” személyazonosságát azonban máig sem sikerült kideríteni és — vigyázat! — F. A., akinek szintén verset ajánlott a költő, nem nő, hanem Frankenburg Adolf szerkesztő. Visszatérve a „kedves”-re, a későbbi feleségre, Petőfi összes műveinek szótárazása alapján megállapítható, hogy kedvenc női neve a Julisa. (76-szor fordul elő két 1847- ben írt prózai műben.) A Juliska név 43-szor szerepel, de ez nem mindig Szendrei Júliát jelenti, akit csak egyetlen egyszer nevez Júliának, méghozzá levélben. Az indiszkrét szótárszerkesztők ugyanis megállapították, hogy a Juliska név 14 alkalommal más, rokonszenves, azonos nevű hölgyet „takar”. A három kötetes Petőfiszótárt száz ívre tervezték, de a munka során kiderült, hogy csak százhúsz ívre fér el majd a szókincse. Az első kötet (ADF) a költő születésének 150 éves évfordulójára, a jubileumi évben jelenik meg. A további köteteket 3—4 évenként kívánják megjelentetni. Pálos Miklós mamám Házaspár — Papp János keramikusművész kompozíciója. (Fotó: Lőrincz László) Diáknyelv—népnyelv ■ Egy kis „kiruccanás” Az élet forgatagában mozgó, közlekedő ember gyakran tanúja olyan párbeszédnek, amit akaratlanul is végig kell hallgatnia, mert útitársai harsány beszédűek. A hangoskodásban élen jár a diákság. Derűsek, zajosak, robbanékonyak, egészséges életösztönnel és a fiatalságot mindenkor jellemző humorérzékkel szerelik le a kellemetlenségeket. Kötekednek, évődnek, kifigurázzák az iskolai életet, találó gúnynevekkel illetik a tanárokat — egyszóval élnek. Én élvezem csivitelésüket, a diáknyelv sziporkáit, holott hivatásomhoz híven tiltakoznom kellene a magyar nyelvet rontó zsargon ellen. Élvezem, ha módjával, mintegy fűszerként használják ezt a vagánykodó, darabos szókészletet, mert ifjúságomat juttatja eszembe, azt, hogy mi sem voltunk különbek, mi is bedobtuk a divatos szlenget, kinevettünk, kigúnyoltunk mindent. Igaz, hogy odahaza ki sem ejthettem a számon az ilyen szavakat: duma, klassz, srác, pasas, zrí, dafke, daci stb. Apám szigorú pillantása elnémított, csak anyámmal váltottam egy-egy cinkos mosolyt, neki több érzéke volt a rendhagyó nyelvi jelenségek iránt. A trágárságot persze ő sem tűrte, ezeket én sem komálom, de vannak ennek a diáknyelvi szókincsnek olyan kifejezései, fordulatai, találó szóláshasonlatai, hogy jobbat kívánni sem lehet. Életszagúak, szemléletesek, ironikusak és szerfölött ragadósak. Akarva-akaratlanul is elsajátítjuk, használjuk őket, ahogyan megbékülünk a divat egyéb hóbortjaival, furcsaságaival, közhelyeivel is. A fiatalság minden korban produkált jelenségeket, amelyek kiváltották a felnőttek ellenkezését, lett légyen az zene, tánc vagy szókincsbeli elrugaszkodás, nem is beszélve a ruha-, cipő- és hajviseletről. Társadalmi jelenségek ezek, gyakran a fennálló viszonyok bohókás, derűs, vagy éppen gúnyos bírálatai. A diáknyelv sok kifejezése olyan kérészéletű, gyorsan elmúló, mint a legtöbb bolondéria, mások viszont időtállónak bizonyulnak. A mi diákkorunkban az alak, ipse, pasas, pacák, pók, szivar járta, ma a hapsi, az ürge és a krapek. A régi jampecből strici, strigó, tróger, majd huligán és hippi lett. A srác azonban hosszú idő óta él és uralkodik az erősebb nem fiataljainak megjelölésére. A többi halandó férfiú ürge vagy krapek, a kisfiú pedig csóró. A régi klapec kifejezés már szinte kihalt. Mi tagadam, nekem az ürge elnevezés állatian tetszik. Hangulata van a szónak. Kitűnően illik a szánalmas, nevetséges figurára, főleg, ha az ázott ürgére gondolunk. A hasonlat valóban állati. De ha a felsőfok jelzésére használják az állati, marha, oltári jelzőket, egészen más a szemlélet alapja. Nyilván a nagy, tekintélyes, félelmetes, rendkívüli dolgokra vonatkoztatják, amikre a jólnevelt ember a mindennapi beszédben csak egy szót használ meglehetősen unalmasan: nagyon. Régi és jól bevált minősítő jelző még a klassz és újabban a frankó. Ezek szelídebbek, elegánsabbak, van valami nemzetközi színezetük. Nem vagyok véresszájú purifikátor, a nyelvet tűzzel-vassal tisztogató „fülelógós” filológus. Az érzelgős, szóvirágos, fontoskodóan fennkölt stílus a mindennapi életben nevetséges, sőt elviselhetetlen. A pihenéshez, a lazításhoz szorosan hozzátartozik egy kis stílusbeli fesztelenség, lazaság is. Sokszor azon kapom magamat, hogy menő fejnek nevezek valakit, nyomom a sódert, unom a melót. Ezzel a szövegeléssel jó vagyok a gyerekeimnél, imponálok nekik, pedig mindezt tőlük nyaltam el. Azért nyaltam el, mert ízlett. Valóban jór ízű kifejezés a menő fej, a jó fej, vagy csak röviden : fej. A fej az ember legfontosabb része, az agy székhelye, az ábrázat hordozója, a jellem lenyomata stb. (A stilisztikában az efféle szóképnek a neve: rész az egész helyett, pars pro toto.) Egyik-másik menő fej jól tudja nyomni a sódert, locsog, szaporítja a szót, dumál, halandzsázik, hantál, és ezzel az üres — de ügyes — szalmacsépléssel főzi meg a csajokat. Itt álljunk meg egy pillanatra! Manapság a lányokat, asszonyokat nem nevezik s másképp, csak így: csaj. Kis csaj, nagy csaj, fiatal és öreg csaj, jó csaj és rossz csaj, mind egy kalap alatt. Ez az általánosítás nem éppen megtisztelő a női nem számára, mert nemcsak magát a szót vettük át a cigány nyelvből, hanem a velejáró szemléletet is, vagyis a nő megalázott, lenézett, kiszolgáltatott szerepét a két nem viszonyában. A csaj mindig hátul kullog, viszi a batyut, a purdékat, a csávó bezzeg , peckesen lépeget! Egyébként : a cigánynyelvben sem minden nő csaj, csak a kocsma- s töltelék, a lotyó. Hát éppen ezt a szót kellett ennyire fel kapni, általánossá tenni?! : Mit tehetünk egy kellemetlen szó térhódítása ellen? ! Semmit. Nem vesszük komolyan, megvárjuk, míg kimegy a divatból. Nem hosszú az élete, az ifjúság hamar megunja s mást keres helyette, jobbat, találóbbat. Néha unom a melót. Csak néhanapján, nagy ritkán, különben munkaszerető embervagyok. Akkor is csak a melót unom, az eredménytelen, kicsinyes, csüggesztő kötelezettségeket, amiket néha meló-undorral végzünk el. Ilyenkor szinte kell egy kis veszekedés, trí hepaj, balhé, aréna, hírig, bunyó. Persze nem mindegy, hogy melyik adódik. Van közöttük hangulati, mennyiségi és minőségi különbség, főleg ami a lekent pofonok, frászok horogütések számát illeti. Nem ismerem a diáknyelv minden csínját-bínját, nem is törekedtem teljességre. Csak egy kicsit kiruccantam a tiltott területre, hogy megkóstoljam ezt a fanyar, éretlen, nemegyszer kesernyés ízű gyümölcsöt is. Számomra nem ez az igazi paradicsom, hanem a szép magyar beszéd. Csodálom anyanyelvem hajlékonyságát, kifejező erejét, nemes pátoszát. Szenvedéllyel gyűjtöm a népnyelv szólásait, hasonlatait, éltető humorának megannyi bizonyítékát. A diákzsargon után egy kis ízelítő a kedves olvasó számára a népi kifejezésmód páratlan gazdagságából, szemléletességéből. Vegyük a verekedés változatait. Figyeljük meg a testrészek előfordulását és az igekötők tobzódását: agyoncsap, -üt, -ver, elagyabugyál, -bánik vele, -csépel, -dönget, -fenekel, egyenget, -vitéz, -lazsnakol, -náspágol, -páhol, -tángál; jelképel, -öklel, -pofoz; kicsáváz, -ebrudal, -porol, -nyújt, -zsigerel; lefülel, -ken, -gyűr, -tipor, -vág; megaprít, -búból, -cibál, -dögönyöz, -fejel, -kapanyelez, -paskol, -rak, -rúgdal, -sodrófáz, -tenyerel, -üt, -ütközik, -vág, -vív, -ver; odaken, -sóz, -vág; összehorgolnak, -tűz, -vág; össze-vissza cibál, üt, vág stb ... Igekötő nélkül vagy egyéb szókapcsolattal, szólással is akad jónéhány: falhoz ken, falhoz mázol, hajba kapnak, összeakasztják a tengelyt, ölre mennek, nyaklevest ad, helyben hagy, mogyoróhájjal ken, birkózik, dulakodik, hadakozik, marakodik, civakodik, csetepatézik, harcol, viaskodik... és utoljára, de nem utolsónak értekezik. Bizony, ez is a verekedésre utal. A felek meg akarják értetni egymással a maguk igazát. Először szép szóval, de ha úgy nem megy, akkor kézzel, lábbal, esetleg sodrófával értekeznek. Az erősebb rendszerint meg is győzi, megértésre bírja a gyengébbet. Teringettét! Mi is lenne, ha a mi vége-hossza-nincsen értekezleteink ilyen tettlegessé fajulnának! Ha az unalmas szószátyárkodókat jól megkapanyeleznék, elegyengetnénk minden kiküldöttet, tehát úgy istenigazában értekeznénk! Gondolom, felfrissülve, megifjodva térnénk haza a jó kis csihipuhi után, s a tükörben megpillantva elagyabugyált, pólyákba bugyolált fejünket, eltűnődhetnénk, vajon mi is volt az az értekezlet: hepaj, bunyó, hírig, balhé, vagy inkább aréna? Kertész Lászlóné sú magyar név; a párizsi munkás alakja a regény egyik fontos epizódjához fűződik. Józsa Gyurit viszontláthatjuk az első fejezetében az öreg főúr falusi versenyének leírásában, s megrajzolja az ifjú gróf alakját is, aki véget vetett a terméketlen külföldi életnek, s hazajött, hogy részt vegyen az itthoni politikai életben. A noteszből követhetjük Jókai utazásait is. Furcsa „útinapló” ez. Nem törődik néha azzal sem, hogy az országot vagy országrészt megnevezze. ..Az örültemet itt úgy mondják: örülök” — írja be 1864-ben. Nyilvánvaló: Erdély volt az utazás színhelye. Három hónappal későbbről olvashatjuk a Pesti Naplóban (illetve azóta nagyon sokszor, valamennyi Jókai-kiadásban) a Hegyek között című novellát, amelynek hőse, a református papné mondja, hogy „örülök”, s az ízes-régies erdélyi beszédről Jókai élvezetes nyelvtörténeti eszmefuttatásba kezd. Olaszországban jártak 1870 őszén. A bejegyzések: „Róma; itt mutogatják valamelyik templomban a Szent Pál láncait, amelyekkel rabkorában a kordonhoz láncoltak. No, ezt nem nézzük meg, mert meleg van, inkább majd csak kitaláljuk, hogy miféle lehetett”. Ugyanez év teléről: „A Róza tyúkjáért 5 forint”. Ki az az irodalomtörténész, aki meg tudná fejteni, mire vonatkozik ez a bejegyzés? Ma már lehetetlen volna, de szerencsére van egy tanú, Mikszáth Kálmán. Véletlenül tanúja volt az esetnek amikor Jókaiék svábhegyi szom-* szédja, akivel Laborfalvy Róza igen acsarkodó viszonyban volt, mérgében agyondobta a tekintetes asszony leg-* szebbik kendermagos tyúkját. A szolgáló jelentette Jókainak, s tanácsot kért, mit tegyen. „Mindent inkább, minthogy a feleségem tudomására jusson” — pattant fel kézirata mellől az író. S ahogy Mikszáth elbeszéli, azon nyomban fiúkért kerített, lement a városba, a csarnokba a szolgálólánnyal együtt, s alapos válogatás után megvett egy olyan tyúkot, amely a megboldogulthoz hasonlított, felvitte a hegyre. Jókainé késő délutánig próbált a Nemzeti Színházban, nem vett észre semmit. Irodalomtörténeti jelentősége nincs De annál több az író jellemképéhez Semmit sem gyűlölt jobban, mint a veszekedést. Tudta, hogy a „meggyilkolt” tyúk miatt a felesége nagy jelenetet rendezett volna („szerette a jeleneteket, hiszen színésznő volt” — jegyzi meg Mikszáth), nem sajnálta a fáradságot, a pénzt, hogy ettől megmeneküljön. Ugorjunk másfél évtizedet. Bejegyzés 1885-ből: „Teljesen kifosztottak a tolvajok”. Két nappal később: „Ma megint kifosztottak". Egy-két nappal odébb: „Kifosztott három tolvaj”. A tájékozatlan olvasó azt hihetné, hogy Jókai tolvajok áldozatául esett, méghozzá sorozatban. Szó sincs róla. Tudjuk, hogy hetenként egy-két alkalommal esténként kártyázott a képviselőház klubjában — Ferraris híres festményen örökítette meg —, Tisza Istvánnal, Nedetzky Lajossal, Mikszáth Kálmánnal és másokkal. Az ő elbeszéléseikből maradt ránk tréfás szemrehányása. Ha veszített, nagyon el volt keseredve, s amikor este hét órakor — sohasem később — felállt a kártyaasztal mellől, ahol ártatlan tétek (mai értékben 50—60 forintok) forogtak kockán, így szólt: „Kifosztottatok, szégyentelen tolvajok, most már hazamegyek”. Így válik érthetővé egy, ugyane hónapokból származó és ugyancsak a „tolvajokkal” foglalkozó mondat: „Itt vacsoráztak a tolvajok”. Értelmező kalauzunk ez esetben Mikszáth életrajza: „Amikor nála játszottak, s a házigazda veszített, így vetett véget a játéknak: — Kifosztottatok, tönkre tettetek, ravasz tolvajok vagytok valamennyien. Most már tetőzzétek be a rontást, egyétek meg a vacsorámat is!" Ezek a noteszek — kezdeti és halvány ~ nyomokban ugyan — őrzik szinte az egész hatalmas Jókai-életművet. Alig ^ van olyan regénye, amelynek egy-két hőse ne fordulna elő bennük. A törté- ^ net első gondolata. Néha csak egy szó, ^ amelyből a fantáziája színes elbeszélő- ^ seket, regényeket teremtett. Egy rajz: a $ szolnoki váré Egy másik: az egrié. A ^ jobb bástya vonalainál halvány, ma már $ alig olvasható ceruzabeírás: „Itt állha- * lett Bornemissza”. A Duna vonala, s ^ nagy lila pont egy helyen, alatta ennyi: ^ „Senki szigete, Tímea, Noémi, komárommi kereskedők”. Lám. Az aranyember a legelső vázlat nyoma ! Az 1890-es évektől kezdve ritkulnak a noteszek, évenként már csak egyet- egyet használ el, noha ezekben az évek- ben is rengeteget írt, mint mindig. In $ kább csak családi jellegűek a bejegy $ zések: „Papinak hívnak”. (Az elhunyt ^ feleség lányának családja körében élt $ a Benczúr utcai házban, ahol szinte az ^ egész élet — amint erről a kortársi em- $ lékiratok vallanak — a „Papi” körül ^ forgott. S még egy, az utolsó évekből: ^ „Feszty beprotezsált a honalapítók közé $ az új képen”. A ma is látható nagy par- ^ lamenti Feszty-képről van szó, ahol Jó- kai arcát az egyik honfoglaló vezér az 5cának tette meg a festő, rokoni szeretetbből. 5$ A végtelenül gazdag anyagból csak $ keveset ragadtunk ki. Meghatott érzés látni ezeket az ereklyéket, vigyázattal érinteni őket, elolvasni, mi van a kocsíkás vagy sima lapokon, és gyenge kép-zeletünkkel nyomon követni, miként lett egy-egy szóból tréfás bejegyzésből, em-lékeztető rajzból a magyar irodalom ed-digi legnagyobb építménye. Tamás István NAPLÓ — 1972 december 24. vasárnap — 11