Napló, 1973. január (Veszprém, 29. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-13 / 10. szám
Két jubileumi kiadvány Petőfi tüze • Petőfi életútja Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját köszönti az ország, s ezt teszi a maga módján a könyvkiadás is. A Kossuth Könyvkiadó és a Zrínyi Katonai Könyvkiadó például közös vállalkozásban 22 tanulmányt foglal kötetbe, rész elemzéseket, amelyekből kikerekedik az egész. A „Petőfi tüze” című kötet szerzőinek névsorában a költő életének avatott kutatóit találjuk, így többek között Martinké Andrást, Lukácsy Sándort, Fekete Sándort, Pándi Pált, a témák sorában pedig a „Versek” kiadásának történetét, a Tízek Társaságának krónikáját, Petőfi és a világlíra kapcsolatát, a közgondolkodásban élő Petőfi-képek változását. Azaz igazi tiszteletadásra, a költő, a politikus tevékenységének elemzésére, munkásságának sokoldalú bemutatására vállalkozik a kötet, s teszi ezt nemcsak tudományos alapossággal, hanem a legfrissebb kutatási eredményeket is megismertetve. Hasznossága a nagyközönség előtt általában ismeretlen tények, összefüggések sokaságának közlésével, értéke pedig azzal mérhető e kötetnek, hogy a fölfedezés izgalmát kínálja a felszínnél többet látni akaró olvasónak. A könyvet a Petőfiirodalom válogatott bibliográfiája egészíti ki, a szerkesztést Tamás Anna és Wéber Antal végezte. A „Petőfi életútja” című, nagyon szép kiállítású, gazdagon illusztrált művet Martinkó András állította össze, s a Kossuth Könyvkiadó gondozta. Népszerű, a legszélesebb körnek szánt kiadványról lévén szó, aligha kifogásolhatnánk bizonyos engedményeket, ám ez esetben ilyenek nincsenek. Színes,sokoldalú kalauzolásban van részünk, megismerhetjük a költő életének minden lényeges mozzanatát, s a lapokat forgatva hökkenünk meg, mennyi mindent tárt fel mostanában e mozzanatok némelyikéről a tudományos kutatás. A jól válogatott dokumentumok, a lényegre világító idézetek, a tömör kommentár, a rengeteg kép minden bizonnyal jogos sikert biztosít a könyvnek. Petőfi Sándor: A puszta, télen Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda, Amit a kikelet És a nyár gyűjtöget. Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorregény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű körül Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűs. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától S le kell hajolnia, hogy valamit lásson . . . így sem igen sokat lát a pusztaságon. Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül. Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjából, S a csizmaszárából Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak Csaplár és csapjárné nagyokat alhatnak. Mert a pince kulcsát Akár elhajítják. Senki sem fordítja feléjük a rudat. Hóval söpörték be a szelek az utat. Most uralkodnak a szelek, a viharok Egyik fönn a jégben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal. Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velők birkózni szemközt jó. Alkonyat felé ha fáradtan elülnek, A rónára halvány ködök települnek, S csak félig mutatjákA betyár alakját. Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló.... Háta mögött farkas, feje fölött holló. Mint kiűzött király országa széléről. Visszapillant a nap a föld pereméről. Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a túlsó határra, Leesik fejéről véres koronája. Simon Lajos: A sebesült Mellém zuhant, mellettem dörren újra a gránát, egészen elborít a füst, mint földön fekvő, szörnyű, csonka holtat az újságlap, hogy ne lássák az élők a vértócsát, s a fennakadt szemet. Jaj, földre ver a robbanás megint, a füstlepel egészen eltemet. A bódulat előtti jajkiáltást már a torkomban elfojtja a láz, csak tátogom, hogy adjatok vizet, csak tátogom, hogy jaj, segítsetek, ne hagyjatok a vérben, katonák! Szívem felett a csillag alakú forradás újra, újra felszakad, a messzi anyámhoz száll megint a jaj, ha meghallom a szót, hogy háború. 6 — NAPLÓ — 1973. január 13. szombat CSINGIZ AITMATOV Mehéz feladat a szavak e nagy művészéről beszélni. Nemcsak azért, mert — hasonlattal élve — "oly gyorsan és olyan erővel robbant bele a soknemzetiségű szovjet irodalomba, akár az üstökös. Azért is, mert a távoli Kirgiziában, a Tien-Sang hegység lábánál született írót már sokmillió avatott olvasó ismeri, hallatlan és nem lankadó érdeklődéssel fogadják minden újabb könyvét. Leírtam, hogy „távoli Kirgizia”, s kétkedni kezdtem e kifejezés helyességében. A szovjet emberek szellemi közössége, a nemzeti kultúrák kölcsönhatása nem ismeri ezt a szót: „távoli”. Ezt igazolja például, hogy az ukrán köztársasági lap, a Rabocsaja Gazeta nemrégiben közvéleménykutatást tartott, s a válaszolók Ukrajna legkedveltebb írójának Ajtmatovot jelölték meg. Harmincöt éves korában Lenin-díjat, 5 évvel később pedig állami díjat kapott, könyveit több mint 70-szer adták ki külföldön. Prágában a Szépirodalmi Kiadónál sajátos relikviának tekintik azt az „irodalmi falat”, amelyen minden olyan szovjet író aláírása szerepel, akinek a műveit a kiadó megjelentette. Ott láttam köztük Ajtmatov nevét is. — Ő az egyik legnépszerűbb szovjet író nemcsak Csehszlovákiában, hanem talán minden szocialista országban — mondta Kolar,, a kiadó igazgatója. Miért érzi oly közelállónak a szovjet nép és a szocialista országok olvasója Ajtmatovot? A válasz nem egyszerű. Talán azért, mert túl azon, hogy művei a kirgiz nép mai életét, nemzeti karakterét rajzolják elénk, a nemzeti lét főkérdéseiről szólva olyan hőst kutat, aki méltó rá, hogy példaképpé válasszák, aki aktív, energikus és szenvedélyes híve az igazságnak. Az író egész nagyságukban igyekszik megmutatni a ■forradalmi hagyományokat. Maga Ajtmatov így szól erről: — Manapság világszerte sokan vitatják a művészet nemzeti problémáit. Az a tény, hogy a Szovjetunióban az egyenjogúság alapján megoldották a nemzeti kérdést, nagy és nemes szerepet tölt be a szovjet népek irodalmának és kultúrájának fejlődésében! A szülőföldhöz, a néphez, a nemzeti lét lényeges problémáihoz fűződő kapcsolatok éltető erővel töltik meg a műveket, segítenek az írónak, hogy elérje az általános emberi távlatokat, hiszen a népek életében, világfelfogásukban igen sok a közös vonás. A nemzetit már csak ezért sem lehet szembeállítani a nemzetközivel. A szocialista kultúra olyan hatalmas persely, amely magába fogadja mindazt, amit a nagy és kis népek elértek, felhalmoztak és alkotnak. Különböző kifejezési formákkal élve azonosak vagyunk az alapvető, a legfontosabb dologban, hűségesek vagyunk az irodalom és a művészet pártosságának lenini elvéhez. Szeretem népemet és büszke vagyok rá, hogy az az egyenjogúak közösségében egyenrangú és erőteljes. De én, mint mindnyájan, jól tudom, hogy a semmiből, önmagából semmi sem születik ... A haladás, melynek szemtanúi és részesei vagyunk, a forradalom keltette óriási impulzus eredménye! A forradalom tette lehetővé, hogy népem korábbi egész történetében nem tapasztalt mélységekig önmagára ismert. Meg vagyok győződve róla, hogy sok-sok nemzedék lesz hálás a forradalomnak. Az igazság felismeréséhez és megérzéséhez mindenki saját és a hozzá közelállók tapasztalatai alapján jut el. Apám kommunista volt. Jól emlékszem rá és elvtársaira, és tudom, hogy mit adott nekik Október. Népünk vágyainak élő megtestesítői voltak ők. A nép önmagára ismert, mint nemzet, és volt ereje hozzá, hogy behozza századok elmaradottságát... így válaszolt Csingiz Ajtmatov a Ny egy ele című hetilap kérdésére, hogy miként értelmezi e szavakat: „Én a Szovjetunió állampolgára vagyok”. Ajtmatov 1956-ban érkezett Moszkvába és beiratkozott a Felsőfokú irodalmi kurzusra. Fjodor Parfjonov, az Október című folyóirat akkori főszerkesztője egy évvel később közölte Szemtől szembe című novelláját. További egy év múltán a Novij Mir című folyóiratban látott napvilágot a Dzsaraila című kisregénye. A fiatal Ajtmatovot tehetségének felismerésében és felmérésében segítették az Alekszandr Tvardovszkijjal való találkozások, a Muhtar Avezovhoz, a nagytehetségű és nagy kultúrájú kazah íróhoz fűződő barátsága, s az a szerencsés véletlen, hogy Aragon lefordította franciára a Dzsamilát, s a Szovjet írók című munkájában is írt róla. Örök igazság, hogy magának a művésznek kell egyéniségnek, meggyőződéses, bátor és becsületes embernek lennie ahhoz, hogy az emberi személyiséget nevelni tudja. Erre kellett gondolnom, amikor megpróbálok szólni Ajtmatov egyéniségének néhány vonásáról. Ez a kommunista író, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának képviselője, aki sok időt és energiát fordít közügyekre, az ország közéletének sűrűjében él. Néhány évvel ezelőtt például Frunze városában, az állattenyésztő fiatalok összejövetelén találkoztam Ajtmatoval. A találkozót a Komszomol szervezte, s az egész országból meghívta rá a fiatalokat. Három napon át tárgyaltak az állattenyésztési feladatokról. Az ifjúsági lap egyik munkatársa akkor azt kérdezte Ajtmatovtól: — Mivel magyarázható, hogy annyira érdekli ez az esemény? — Azok az emberek vannak itt, akikről írok — felelt Ajtmatov. — Ma ők jöttek el ide, máskor én keresem fel őket a hegyi legelőkön, a szakadékok mélyén zúgó patakoknál. Ott ismertem meg egyik legkedvesebb hősömet, akiről Tanabajt mintáztam, s a fehér hajón vitorlázó fiúcska meséjét. Ajtmatovtól azt is gyakran megkérdezik, milyen nyelven írja műveit? S válasza mindig ez: — A kirgiz, a kazah és az orosz irodalom hatására lettem író. Könyveimet kirgizül és oroszul írom. Ez a két nyelv olyan számomra, mint a két kezem, egyik nélkül se tudok meglenni. Sokfelé jártam a világban. Sokszor hallottam azt a véleményt, hogy a patriarchális-feudális állapotból alighogy kikerült nép nyelve — ilyen volt az én kirgiz népemé is —, nem alkalmas arra, hogy kifejezze a modern ember érzéseit, a világról és a társadalomról, kialakult ,bonyolult gondolatrendszert. Meg vagyok győződve róla, hogy ez nem így van. Egyik magyar barátom, Dalos György írta meg például nekem, hogy Magyarországon is megszerették Temirkul Konetalijev kirgiz népi költőt, akinek verseit és poémájának részletét egy világirodalmi antológiában olvashatják. Ez is Október internacionalizmusának köszönhető. L. Reznyikova A levél megzizzent a kezében. Légi levélpapír, ékezetnélküli betűk, leborotvált fejű sorok. „Szükségem van rád, azonnal gyerek vannak.” Oly régen nem érezte, hogy szükség van rá. Apró figyelmességekkel vásárolta meg, hogy törődjenek vele. Néha belenyilallt, hogy mi lesz, ha ingatag egészsége elszippantja gyöngédség tartalékját, s csak annyi erőt hagy meg, hogy tologassa a napokat. Most még bírja energiával. Csodálkozik is rajta. Valóban hetven éves? Nem vállal túl sokat? Dehogynem! Ez tartja egyensúlyban. Ez segíti át az emlékek szorongató körén, ez süllyeszti homályba Elek betegágyát — ott állt a sarokban hosszú évekig. Munkával takarta el Veronika mozgékony vonásait, haja krizantém-göndörségét. Vízért szaladt ki a bunkerból. Amikor megtalálták, két ujját feltartotta, mintha jelentkezne: itt vagyok! Ki kell tölteni az üres hétfőket, a cammogó keddeket, az ásító szerdákat. Órákat ad. Franciaórát, németórát. A szoba megtelik hangokkal. Kapkodó gyerekhangok, zavart felnőtti dörmögések, kislányok buzgó hadarása. Két ipari tanulót is tanít, végigböngészi a szótárakat, ismerkedik a kétkezi munka szakkifejezéseivel. Ezzel is telik az idő, kopik a magány. Estére elhervad, mint a drótozott szegfű. Zsibong a feje, az egyedüllét felduzzasztja a zsibongást, nem hullik át rajta elmerült évek sóhajtása. Úgy intézi, hogy vasárnaponként meghívják. Készül a vasárnapokra, derűs történeteket gyűjt, vidám históriákat, hogy kiérdemelje a családi légkört. Szükségem van rád, írja Ancsurka. Hát persze. Francia férj, francia gyerekek. Nem értik a fájdalom jélszavait. Sírni csak anyanyelven tud az ember. Olyan anyát elveszteni, mint Karola volt! — Utazom Párizsba — közölte a növendékeivel. — Két hétig maradok. — Hátha nem enged vissza Ancsúr... Ezer szál köt ide. — Szerkessz kérdéseket a következő mondatokhoz — diktálta Zsuzsinak. — Anette sürgősen hívja Mária nénit. Mária néni látogató útlevelet kért, Párizsba utazik. — Praktikus szöveg. ■— Anette divattervező, ott nőtt fel Párizsban, ott ment férjhez. Húsz éve nem járt Magyarországon. Mária néni képeslapokat küldözget neki az Erzsébet hídról, a Margitszigetről. Gondolj át, fiam minden mondatot, és úgy kérdezz. A vasárnapi ebéden Karoláról mesélt. Egy jónevű festőművésznőttestközelből bemutatni hálás téma. Bizalmas közlései őt magát is meglepték. Tényleg így volt? A háziasszony figyelt, faggatózott, hosszúra nyúlt fia kilépve, közönyéből az iránt érdeklődött, mennyi vagyon maradt utána. Vállat vont Fontos ez? Kinek fontos? —Karola nagy házat vitt. Picasso is megfordult nála. És az a békeharcos amerikai filmszínésznő aki... A fiú közbevágott. — Azért jól jönne egy kis örökség! Elhárítóan köhécselt. Milyen közönséges... hogy mondják manapság? Krapek. Van a francia nyelvben a krapekra megfelelő szó? — Szellemiekben volt gazdag Karola — jegyezte meg, és bánatosan átelemezte a tányérját. — Micsoda tévedhetetlen ízléssel rendezte be a lakását! Régi porcelánok, csipkék, szobrok, szőttesek... — Nemcsak ízlés, dohány is kell hozzá. — Mindenesetre... kétségkívül ... — Nem fog vitatkozni. Tavaly náluk töltötte a karácsonyestét, remélhetőleg idén is. Ki hív meg karácsonyra egy magányos öregasszonyt? — Karola szépen keresett. Amerikában ezer dollárt fizettek egy portréjáért. Én azokat a képeit szeretem... — Bizonyára gondoskodott rólad — szakította félbe a háziasszony. — Ancsur nem akarta megírni, az ilyesmit legjobb személyesen ... Elnyújtott ék szakadt ki belőle. Táskájából celofánba burkolt fényképeket halászott ki. — Együtt vagyunk levéve, még felsőleányiskolás korunkban. A koszorúba font hajú lány Palotai Boris: Szükségem van rád! *