Napló, 1973. április (Veszprém, 29. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-14 / 87. szám
Hajdani önképzőbeli költőtársam — ma lelkes irodalomtanár — Móra Ferenc szavaival kéred, hogy a líra ünnepén írjak néhány gyalogjáró szót a költőről, a versről. Úgymond , hozzam emberközelbe ezt a témát, hogy megértsék a te gyermekeid, a gimnazista lányok és fiúk. Nos, beszélj először is a költőről, csapjon vidámságba az órának ez a része, rombold le a bálványt, magyarázd meg, hogy a költő éppen olyan ember, mint más. Vidám, vagy szomorú, zárkózott, vagy kitárulkozó, felszabadult, vagy elkeseredett, szóval, éppen olyan, mint más. Többnyire kenyérkereső foglalkozása is van, mint az átlagembereknek. Van, aki a verseken túl beteget gyógyít, diákokat tanít, újságot ír — a mostani költők nem hasonlítanak a népmesék garabonciájára. Az emberekben is kíváncsiság lakozik, gyakran megkérdezik — hiszen olyan titokzatosnak látszik —, hogyan is születik a vers? Ha tőled megkérdezik, fordulj az osztály felé és kérdezd: — Éreztetek-e már olyan szomorúságot, hogy szinte fojtogatta a torkotokat? Erre kórusban kiáltják: — Igen! Rámutatsz egy szőkehajú kislányra: — Nos, te mit tettél, amikor kibírhatatlanul szomorú voltál? — Én — feleli a kislány — párnába fúrtam az arcomat, és zokogtam. Kérdezz csak tovább! — Hát, olyan bosszúság ért-e már benneteket, amit csak fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel lehetett elviselni? Egy langaléta fiú felpattan, és azt mondja őszintén: — Megmondom az igazat, én olyankor káromkodom... Hát az igazi vers is ilyen elementáris emberi indulatok után születik a világra. Halami úgy fáj, hogy párnába temetett arccal kellene zokogni, a költő az asztalra könyököl és ír. Ha a káromkodás rakétáit kellene az égre lövöldözni, a költő verset ír. Ha minden porcikáját átjárja a jó meleg boldogság, költeményt ír, és az a költemény annyit jelent, mintha más ember vidám nótára gyújtana. És még azt is el kell mondani a költőről, hogy ízig-vérig közösségi ember. Nemcsak tulajdon bánata miatt szomorkodik, nemcsak önnön öröme felett ujjong, hanem olyan emberekkel is együtt érez, akiket személyesen nem is ismer. Gyakran önkéntes prókátor, és azt mondja ki, amit más érez, vagy gondol, és így születnek azok a költemények, amelyeket gyűjtőnéven társadalmi lírának nevezünk. Én minden szép verset szeretek, de a lírának ezt a fajtáját különösen sokra becsülöm. Szólt arról is, hogy miért éppen ez a nap a magyar költészet pirosbetűs ünnepe. Mert ezen a napon született József Attila, akit — túlzás nélkül állíthatom —, minden száz fiatal költő közül kilencvenkilenc ősének, mesterének, példaképének tekint. Alkalmasabb ünnepnap tehát nem is adathatott volna a magyar költészetnek. Az pedig a természet gyönyörű csodája, gyönyörű ráadása, hogy a Mama, „született Pőcze Borcsa”, éppen akkor hozta világra az ő nagy fiát, amikor fű serken, rügyek robbannak, vizeket fodroz a szél, az élet millió színe szinte követeli a költő tollára a verset. Azt hiszem — egyszer talán utána is lehetne járni —, de azt hiszem, a magyar költészet legszebb versei akkor születtek, amikor a madarak is a legszebben énekelnek. Idén a költészet napjának külön ünnepe is van. Tizedik születésnapját ünnepli. Már elkészült az immár hagyományos antológia, a múlt esztendei szép versek gyűjteménye. Az ünnepi alkalomhoz méltóan, ünnepi köntösben aranyszínnel díszített borítóval. És több ez a könyv, sokkal több, mint egyetlen esztendő szép verseinek a betakarítása. Ez a könyv a mai magyar költészet keresztmetszetét, térképét tárja az olvasó elé. Milyen is ez a költészet? Hasonlítsd, mondjuk, a kerthez, amelyben különböző és különböző virágok pompáznak. Hasonlítsd például hatalmas kórushoz, de olyan kórushoz, amelyben még a szólamok is külön hangokra bomlanak. Mert lám, megfér egymás mellett például Ladányi Mihály formailag már - már ziláltnak látszó, de gondolatilag sistergő szabadverse és Vas István szinte a szonett törvényei szerint fegyelmezett, súlyos, tömör költeménye, Simon István egyszerű szókimondása és Juhász Ferenc mindenséget ostromló vers-lávafolyama; szerelmes versek megférnek súlyos közgondokon töprengő költeményekkel, marxista költő alkotása nem marxistáéval és ez nem gyengíti a szocialista költészetet, hanem egyre igényesebb alkotások születésére serkent. Vagy tíz esztendeje Robert Rozsgyesztvenszkij, a szovjet líra egyik kitűnősége, azt mondta büszkén: „Nálunk ma olyan közkedvelt a költészet, hogy maholnap népszerűségben lehagyjuk a futballistákat.”. Ez arról jutott eszembe — majdnem elfelejtettem megírni —, hogy idén a „Szép versek” hetvenkétezer példányban jutnak el az olvasóhoz. Simon Lajos Levél a versről eleget? Nem elég a lepedőjét naponta négyszer cserélni? Mit csinált a párnával? — szedte le dünynyögve az ágyneműt és vette ölébe az öregasszonyt. — örökké becsinál. Nem tudok mit kezdeni vele. Átázik a gumilepedő is, a matrac mindig lucskos. — Én voltam a hibás. Csokoládés volt a kezem — mentegetőzött Mária és cigarettát vett elő. Rózsi gúnyosan odafordult. — Büdös? Azért, mert úrinő vagy, segíthetsz. Mária fölállt és ügyetlenül fölfogta nagyanyját. — Tartsd, majd mosom. Rózsi tiszta lepedőt, új flanellhálóinget hozott. Az öregasszony hallgatott. Hagyta, hogy visszafektessék az ágyra. Ellenségesen figyelte Rózsit. Mikor kiment a piszkos vízzel, rekedten megszólalt. — A pénz a tied. Neki nem adom. Apád után jár neked. De meg ne tudja, mert megver. A padláson van, a rossz kéményben. Egy szakajtóban. Nyolcvanezer forint. Vidd el, a tied. Kimerülve hátradőlt, elaludt. Mária a homlokához kapott. Ennyi pénz? Egy kocsi. Kocsit vehetnének. János elé állna. „Ne menj el, veszünk kocsit. Itt a pénz. Ne kezdd elölről. Nem elég az albérlet, az állati spórolás a lakásra? Ha nem lesz pénzed, úgyis otthagy. Én meg autót vehetek neked. Csinálok bele huzatot. A te neveden lesz. Kirándulunk, utazunk. A hivatalba is azzal mehetsz. Gondold el: az asztalra dobod a slusszkulcsot”. Rózsi gyanakodva pillant Máriára. — Csak már elvenné az isten. Leszakad a karom a csavarástól. Csak zabál. És összecsinálja az ágyát. Mióta fekszik itt? — Egy éve nem akar fölkelni — keményen néz Máriára. — És naponta többször váltok ágyat. Meg hálóruhát. Rózsi is leül. Két karját egyenesen maga elé teszi. Kezét erősen összekulcsolja. Mária észreveszi, hogy azt a kardigánt viseli, amit ő vett a nagyanyjának karácsonykor. — Én küszködök vele. Miatta nem megyek állásba. Minden az enyém. Az öregasszony mocorog, köhög. — Mi kell? Éhes? Hozok enni — áll fel. — Zöldbabot főztem. Zabálni, azt még tud m int Máriának. A gáztűzhely alól előveszi a fazekat. Tányérokat, kanalat keres elő. — Akar egy kis pálinkát, ugye? Lapos üveget vesz ki a konyhaszekrényből, poharakkal. — Tiltja az orvos. De mit csináljak, ha szereti? Az öregasszony kihajtja a pálinkát. Mária lassan issza, figyeli, ahogy az ágy szélén ülve tartja a tányért, eteti. — Tele van a bendője? Vagy kell még? Merít egy fél tányérral és ismét az ágy szélére ül. — Meddig maradsz? — kérdi. — Megyek este — felel Mária gyorsan. Pedig maradni akart. Szótlanul kanalazzák a levest. Csak a tornácon zümmögő legyek nyüzsgése és az öregasszony szuszogása hallatszik. — Kimegyek — áll föl Mária és vigyázva, hogy a legyek be ne tóduljanak, gyorsan behajtja az ajtót. A kert végében álló árnyékszék felől óvatosan a padláslépcsőnek kerül. Fönt behúzza maga mögött az ajtót, lábujjhegyen elindul. A rossz kémény egy gerenda mögött van. Gyerekkorunkban ide dugta az elcsent cigarettát és itt, a félhományban cserélték ki Rózsival titkaikat. Ahogy a szakajtó után nyúlkált, keze fejére vastag pókháló tekeredett. Fejét is bedugta, hogy hamarabb megtalálja. Keze a poros szalmafonathoz írt, izgalmában felnyöszörgött. Előbb kihúzta fejét, majd óvatosan kiemelte a szakajtót is. — Meglelted? Ijedten hátrafordult. Rózsi állt a nyitott ajtóban és mereven a szakajtóra mutatott. Mária nem törődve a ruhájával, elszántan szorította magához. — Igenis, megvan. Enyém. Nekem adta. Belemarkolt, de keze csak poros rongyokat tapintott. — Te rohadt, elloptad a pénzét. Elloptad a szerencsétlen öregaszszony pénzét! Teljes erejéből unokanővéréhez vágta a szakajtót. Rózsi ügyesen félreugrott és a nevetéstől dülöngélve hagyta, hogy Mária hanyatthomlok elrohanjon mellette, le, a nyaktörő lépcsőn. Nem törődve a legyekkel, a konyhaajtót sarkig nyitotta, asztalon heverő táskáját fölkapta, belevágta a cigarettát és a lapos üveget s nagyanyjára rá se pillantva rohant ki a házból. Két órát ült az állomáson a piszoktól ragacsos váróteremben. A pálinkát a vécében itta ki. Amikor végre a beálló vonat lépcsőjére lépett, a szél sírástól dagadt, nedves arcára ragasztotta a homokszemeket. BARANYI FERENC: Reminiszcenciák egy Petőfi-versre „Fa leszek, ha fának vagy virága” (Petőfi Sándor) No még nem volt ilyen igaz hozzám, ha csillag lehetnék — beragyognám, ha felhő lehetnék — száraz árnyam kísérgetné őt a pára-nyárban, ha forgószél lennék — táncba vinném, keringőznék háztetők gerincén. Ha sebes folyóban fuldokolna, deszkaszál lennék, belém fogódzna, s ha ő maga lenne a folyó — hát én lennék rajta a duzzasztógát, mely futása elé falat vonva erejét sodróra százszorozza. Ha futásom elé falat vonna, hogy botlástól lábamat megóvja, odaparancsolnám őt a falhoz, amit védelmemre rakott, ahhoz is kiröpülnék. Lennék puskatöltény. Szívébe hatolnék és megölném. PATKA LÁSZLÓ*: Becslések kiüríteni az ablakon a hamutartót befelé mosolyogni leemelni egy könyvet a polcról kifeküdni a napra esőben elmosódni követni kavicsok útját szemedbe homokot szórni fejedre hamut hinteni írni a hóba égtájak felé égövek alatt évszakok szerint a némaság teliholdját négyfelé elosztani .Patka László Győr megyéből költözött Veszprém megyébe. A Győr megyei felszabadulási pályázaton szép verseivel egy első és egy második díjat nyert. HÉRA ZOLTÁN: Keltegető Váci Mihály ébresztése Az égbolt borult rád? Kétalvó meddig alszol? Agyadat otthagyhatnád. Benőtt a fű már, sebeid lelegelte, jöhetnél új arccal immár, öröködbe a semmi ült, pókszálon cipekedve — jó volna ám, ha visszatalálnál. Látogatsz éjjel, jössz, beszélsz, s foszlasz is széjjel. Jöhetnél egyszer napvilágnál. Sűrűs az élet, minden megéled, pihe pihen, virágon virág. Rád tülekednek, rád petéznek, jó volna ám, ha megmozdulnál. Leszálltál, nyugszol, úgy maradsz — csörgik a szarkák a tónál. Jó volna ám, ha odacsapnál. VERESS MIKLÓS*: Egy falusi vályogtemplomra Tebenned lesz... a többi megszakad Leomlott betű szín és vakolat Csak pőre vályog álmodik alatta abból e templom... eleitől fogva Abból való vagy valami másból valami hallgatag szegénység-kovászból s meztelenségében olyan mint a halk szik melyben a parasztok szikkadt hite alszik Betonból lenne vagy sziklából tornya nincs erő melytől jobban összeforra dacolna büszkébben viláváltó szelet imádná hitesben módos gyülekezet kinek nevét arannyal falba vésték Onnan való ahonnan a szegénység s ha dől magára rántva az eget csak azzá válik miből vétetett Még áll a ház az egy Villog fehéren hol fal a fal Előtte árokszélen négy tyúk kapirgál s pelyhes kiskacsák mérik totyogva füvek magasát Ezer szemével néz rájuk a vályog résein át mint könnyű sötét szivárog: tebenned lesz ... e táj forogva őrli magát itt... eleitől fogva makacsul és hallgatagon Mint öngyilkos malom ♦Veress Miklóst április 4-én tüntették ki József Attila-díjjal. A fiatal költőnemzedék talán legeredetibb hangú költője. BOÓR ANDRÁS: Szerelmedről Szerelmed porhó puszta télben Fekszem alatta fázva ébren Lopott virág magányos váza Tolvaj-kezektől meggyalázva Akarom pedig jól tudom már Szerelmed tarlós vízverő-nyár Mindened az csak nem szerelem Tovalobban — mégis keresem BUDA FERENC: Arcunk Kemény szél, csapkodó gonosz eső, nehéz vaksággal keresztelő, holdárnyékori hidege, siralomcsütörtök éjideje. Fellegekben, ködben, létlen, lovon, bikaalakban viaskodom. Vitorlatollaim vassá, váltam ördöggé, farkassá. Fejvágó kasza, jaj, fekete, arcod és arcom árvul bele, baltavágások, haláljegyek — nélküled, magamban mivé legyek? Bújnék rettegve karod alá, kibontott melled rám kiabál, Istennel naponta találkozó, életet dajkálva elhordozó. Ereid tapintom, fájdalmaid, ó jaj, kékeres lábszáraid, görcseid, szorongató félelmeid, világgal teljes mély öbleid! Feléd a porból kapaszkodom, domború hasadat magasztalom, medencéd kapuját, gerincedet, vasrostély mögött virágszemed, csípőd, a tudásban bővelkedőt, terheket viselő titkos erőd, dicsérem derekad, lábad, öled, szerelem-tiporta füveidet! Te vagy az ország, otthon, haza, megáldott méhednek van igaza. Beléd én jajszóval kapaszkodom, kívüled fölöttem nincs hatalom. NAPLÓ — 1973. április 14. szombat —7