Napló, 1973. április (Veszprém, 29. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-14 / 87. szám

H­ajdani önképzőbeli költőtársam — ma lelkes irodalomtanár — Móra Ferenc szavaival kéred, hogy a líra ünnepén írjak néhány gyalogjáró szót a költőről, a versről. Úgy­mond , hozzam emberközel­be ezt a témát, hogy megért­sék a te gyermekeid, a gim­nazista lányok és fiúk. Nos, beszélj először is a költőről, csapjon vidámság­ba az órának ez a része, rombold le a bálványt, ma­gyarázd meg, hogy a költő éppen olyan ember, mint más. Vidám, vagy szomorú, zárkózott, vagy kitárulkozó, felszabadult, vagy elkesere­dett, szóval, éppen olyan, mint más. Többnyire ke­nyérkereső foglalkozása is van, mint az átlagemberek­nek. Van, aki a verseken túl beteget gyógyít, diákokat ta­nít, újságot ír — a mostani költők nem hasonlítanak a népmesék garabonciájára. Az emberekben is kíván­csiság lakozik, gyakran meg­kérdezik — hiszen olyan ti­tokzatosnak látszik —, ho­gyan is születik a vers? Ha tőled megkérdezik, fordulj az osztály felé és kérdezd: — Éreztetek-e már olyan szomorúságot, hogy szinte fojtogatta a torkotokat? Erre kórusban kiáltják: — Igen! Rámutatsz egy szőkehajú kislányra: — Nos, te mit tettél, ami­kor kibírhatatlanul szomo­rú voltál? — Én — feleli a kislány — párnába fúrtam az arcomat, és zokogtam. Kérdezz csak tovább! — Hát, olyan bosszúság ért-e már benneteket, amit csak fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel lehetett elvi­selni? Egy langaléta fiú felpat­tan, és azt mondja őszintén: — Megmondom az igazat, én olyankor káromkodom... Hát az igazi vers is ilyen elementáris emberi indulatok után születik a világra. Ha­lami úgy fáj, hogy párnába temetett arccal kellene zo­kogni, a költő az asztalra könyököl és ír. Ha a károm­kodás rakétáit kellene az ég­re lövöldözni, a költő verset ír. Ha minden porcikáját át­járja a jó meleg boldogság, költeményt ír, és az a költe­mény annyit jelent, mintha más ember vidám nótára gyújtana. És még azt is el kell mondani a költőről, hogy ízig-vérig közösségi ember. Nemcsak tulajdon bánata miatt szomorkodik, nemcsak önnön öröme felett ujjong, hanem olyan emberekkel is együtt érez, akiket személye­sen nem is ismer. Gyakran önkéntes prókátor, és azt mondja ki, amit más érez, vagy gondol, és így szület­nek azok a költemények, amelyeket gyűjtőnéven tár­sadalmi lírának nevezünk. Én minden szép verset szeretek, de a lírának ezt a­­ fajtáját különösen sokra be­csülöm.­­ Szólt arról is, hogy miért éppen ez a nap a magyar költészet pirosbetűs ünnepe. Mert ezen a napon született József Attila, akit — túlzás nélkül állíthatom —, minden száz fiatal költő közül ki­lencvenkilenc ősének, meste­rének, példaképének tekint. Alkalmasabb ünnepnap te­hát nem is adathatott volna a magyar költészetnek. Az pedig a természet gyönyörű csodája, gyönyörű ráadása, hogy a Mama, „született Pő­­cze Borcsa”, éppen akkor hozta világra az ő nagy fiát, amikor fű serken, rü­gyek robbannak, vizeket fodroz a szél, az élet millió színe szinte követeli a költő tollára a verset. Azt hiszem — egyszer talán utána is le­hetne járni —, de azt hiszem, a magyar költészet legszebb versei akkor születtek, ami­kor a madarak is a legszeb­ben énekelnek. Idén a költészet napjának külön ünnepe is van. Tizedik születésnapját ünnepli. Már elkészült az immár hagyo­mányos antológia, a múlt esztendei szép versek gyűj­teménye. Az ünnepi alka­lomhoz méltóan, ünnepi kön­tösben aranyszínnel díszített borítóval. És több ez a könyv, sokkal több, mint egyetlen esztendő szép ver­seinek a betakarítása. Ez a könyv a mai magyar költé­szet keresztmetszetét, térké­pét tárja az olvasó elé. Milyen is ez a költészet? Hasonlítsd, mondjuk, a kert­hez, amelyben különböző és különböző virágok pompáz­nak. Hasonlítsd például ha­talmas kórushoz,­ de olyan kórushoz, amelyben még a szólamok is külön hangokra bomlanak. Mert lám, megfér egymás mellett például La­dányi Mihály formailag már - már ziláltnak látszó, de gon­dolatilag sistergő szabadver­se és Vas István szinte a szo­nett törvényei szerint fegyel­mezett, súlyos, tömör költe­ménye, Simon István egysze­rű szókimondása és Juhász Ferenc mindenséget ostromló vers-lávafolyama; szerelmes versek megférnek súlyos közgondokon töprengő köl­teményekkel, marxista költő alkotása nem marxistáéval és ez nem gyengíti a szocia­lista költészetet, hanem egy­re igényesebb alkotások szü­letésére serkent. V­agy tíz esztendeje Ro­bert Rozsgyesztvensz­­kij, a szovjet líra egyik kitűnősége, azt mond­ta büszkén: „Nálunk ma olyan közkedvelt a költészet, hogy maholnap népszerű­ségben lehagyjuk a futballis­tákat.”. Ez arról jutott eszembe — majdnem elfelejtettem meg­írni —, hogy idén a „Szép versek” hetvenkétezer pél­dányban jutnak el az olva­sóhoz. Simon Lajos Levél a versről eleget? Nem elég a lepedőjét na­ponta négyszer cserélni? Mit csi­nált a párnával? — szedte le düny­­nyögve az ágyneműt és vette ölébe az öregasszonyt. — örökké becsinál. Nem tudok mit kezdeni vele. Átázik a gumile­pedő is, a matrac mindig lucskos. — Én voltam a hibás. Csokoládés volt a kezem — mentegetőzött Mária és cigarettát vett elő. Rózsi gúnyosan odafordult. — Büdös? Azért, mert úrinő vagy, segíthetsz. Mária fölállt és ügyetlenül föl­fogta nagyanyját. — Tartsd, majd mosom. Rózsi tiszta lepedőt, új flanellhá­­lóinget hozott. Az öregasszony hallgatott. Hagy­ta, hogy visszafektessék az ágyra. Ellenségesen figyelte Rózsit. Mikor kiment a piszkos vízzel, rekedten megszólalt. — A pénz a tied. Neki nem adom. Apád után jár neked. De meg ne tudja, mert megver. A padláson van, a rossz kéményben. Egy szakajtóban. Nyolcvanezer fo­rint. Vidd el, a tied. Kimerülve hátradőlt, elaludt. Mária a homlokához kapott. Ennyi pénz? Egy kocsi. Kocsit vehetnének. János elé állna. „Ne menj el, ve­szünk kocsit. Itt a pénz. Ne kezdd elölről. Nem elég az albérlet, az állati spórolás a lakásra? Ha nem lesz pénzed, úgyis otthagy. Én meg autót vehetek neked. Csinálok be­le huzatot. A te neveden lesz. Ki­rándulunk, utazunk. A hivatalba is azzal mehetsz. Gondold el: az asztalra dobod a slusszkulcsot”.­­ Rózsi gyanakodva pillant Má­riára. — Csak már elvenné az isten. Leszakad a karom a csavarástól. Csak zabál. És összecsinálja az ágyát. Mióta fekszik itt? — Egy éve nem akar fölkelni — keményen néz Máriára. — És naponta többször váltok ágyat. Meg hálóruhát. Rózsi is leül. Két karját egyene­sen maga elé teszi. Kezét erősen összekulcsolja. Mária észreveszi, hogy azt a kardigánt viseli, amit ő vett a nagyanyjának karácsonykor. — Én küszködök vele. Miatta nem megyek állásba. Minden az enyém. Az öregasszony mocorog, köhög. — Mi kell? Éhes? Hozok enni — áll fel. — Zöldbabot főztem. Zabál­­ni, azt még tud m int Máriának. A gáztűzhely alól előveszi a fa­zekat. Tányérokat, kanalat keres elő. — Akar egy kis pálinkát, ugye? Lapos üveget vesz ki a konyha­szekrényből, poharakkal. — Tiltja az orvos. De mit csi­náljak, ha szereti? Az öregasszony kihajtja a pálin­kát. Mária lassan issza, figyeli, ahogy az ágy szélén ülve tartja a tányért, eteti. — Tele van a bendője? Vagy kell még? Merít egy fél tányérral és ismét az ágy szélére ül. — Meddig maradsz? — kérdi. — Megyek este — felel Mária gyorsan. Pedig maradni akart. Szótlanul kanalazzák a levest. Csak a tornácon zümmögő legyek nyüzsgése és az öregasszony szu­­szogása hallatszik. — Kimegyek — áll föl Mária és vigyázva, hogy a legyek be ne tó­duljanak, gyorsan behajtja az aj­tót. A kert végében álló árnyék­szék felől óvatosan a padláslépcső­nek kerül. Fönt behúzza maga mö­gött az ajtót, lábujjhegyen elindul. A rossz kémény egy gerenda mögött van. Gyerekkorunkban ide dugta az elcsent cigarettát és itt, a félhományban cserélték ki Rózsi­val titkaikat. Ahogy a szakajtó után nyúlkált, keze fejére vastag pókháló tekere­­dett. Fejét is bedugta, hogy hamarabb megtalálja. Keze a poros szalma­fonathoz írt, izgalmában felnyö­­szörgött. Előbb kihúzta fejét, majd óvatosan kiemelte a szakajtót is­. — Meglelted? Ijedten hátrafordult. Rózsi állt a nyitott ajtóban és mereven a sza­kajtóra mutatott. Mária nem törődve a ruhájával, elszántan szorította magához. — Igenis, megvan. Enyém. Ne­kem adta. Belemarkolt, de keze csak poros rongyokat tapintott. — Te rohadt, elloptad a pénzét. Elloptad a szerencsétlen öregasz­­szony pénzét! Teljes erejéből unokanővéréhez vágta a szakajtót. Rózsi ügyesen félreugrott és a nevetéstől dülön­gélve hagyta, hogy Mária hanyatt­­homlok elrohanjon mellette, le, a nyaktörő lépcsőn. Nem törődve a legyekkel, a konyhaajtót sarkig nyitotta, aszta­lon heverő táskáját fölkapta, be­levágta a cigarettát és a lapos üve­get s nagyanyjára rá se pillantva rohant ki a házból. Két órát ült az állomáson a piszoktól ragacsos váróteremben. A pálinkát a vécében itta ki. Amikor végre a beálló vonat lépcsőjére lé­pett, a szél sírástól dagadt, nedves arcára ragasztotta a homokszeme­ket. BARANYI FERENC: Reminiszcenciák egy Petőfi-versre „Fa leszek, ha fának vagy virága” (Petőfi Sándor) No még nem volt ilyen igaz hozzám, ha csillag lehetnék —­ beragyognám, ha felhő lehetnék — száraz árnyam kísérgetné őt a pára-nyárban, ha forgószél lennék — táncba vinném, keringőznék háztetők gerincén. Ha sebes folyóban fuldokolna, deszkaszál lennék, belém fogódzna,­­ s ha ő maga lenne a folyó — hát én lennék rajta a duzzasztógát, mely futása elé falat vonva erejét sodróra százszorozza. Ha futásom elé falat vonna, hogy botlástól lábamat megóvja, odaparancsolnám őt a falhoz, amit védelmemre rakott, ahhoz i­s kiröpülnék. Lennék puskatöltény. Szívébe hatolnék és megölném. PATKA LÁSZLÓ*: Becslések kiüríteni az ablakon a hamutartót befelé mosolyogni leemelni egy könyvet a polcról kifeküdni a napra esőben elmosódni követni kavicsok útját szemedbe homokot szórni fejedre hamut hinteni írni a hóba égtájak felé égövek alatt évszakok szerint­ a némaság teliholdját négyfelé elosztani .Patka László Győr megyéből költözött Veszprém megyébe. A Győr megyei felszabadulási pályázaton szép verseivel egy első és egy második díjat nyert. HÉRA ZOLTÁN: Keltegető Váci Mihály ébresztése Az égbolt borult rád? Kétalvó meddig alszol? Agyadat otthagyhatnád. Benőtt a fű már, sebeid lelegelte, jöhetnél új arccal immár, öröködbe a semmi ült, pókszálon cipekedve — jó volna ám, ha visszatalálnál. Látogatsz éjjel, jössz, beszélsz, s foszlasz is széjjel. Jöhetnél egyszer napvilágnál. Sűrűs az élet, minden megéled, pihe pihen, virágon virág. Rád tülekednek, rád petéznek, jó volna ám, ha megmozdulnál. Leszálltál, nyugszol, úgy maradsz — csörgik a szarkák a tónál. Jó volna ám, ha odacsapnál. VERESS MIKLÓS*: Egy falusi vályogtemplomra Tebenned lesz... a többi megszakad Leomlott betű szín és vakolat Csak pőre vályog álmodik alatta abból e templom... eleitől fogva Abból való vagy valami másból valami hallgatag szegénység-kovászból s meztelenségében olyan mint a halk szik melyben a parasztok szikkadt hite alszik Betonból lenne vagy sziklából tornya nincs erő melytől jobban összeforr­a dacolna büszkébben viláváltó­ szelet imádná hitesben módos gyülekezet kinek nevét arannyal falba vésték Onnan való ahonnan a szegénység s ha dől magára rántva az eget csak azzá válik miből vétetett Még áll a ház az egy Villog fehéren hol fal a fal Előtte árokszélen négy tyúk kapirgál s pelyhes kiskacsák mérik totyogva füvek magasát Ezer szemével néz rájuk a vályog résein át mint könny­ű sötét szivárog: tebenned lesz ... e táj forogva őrli magát itt... eleitől fogva makacsul és hallgatagon Mint öngyilkos malom ♦Veress Miklóst április 4-én tüntették ki József Attila-díjjal. A fiatal költőnemzedék talán legeredetibb hangú költője. BOÓR ANDRÁS: Szerelmedről Szerelmed porhó puszta télben Fekszem alatta fázva ébren Lopott virág magányos váza Tolvaj-kezektől meggyalázva Akarom pedig jól tudom már Szerelmed tarlós vízverő-nyár Mindened az csak nem szerelem Tovalobban — mégis keresem BUDA FERENC: Arcunk Kemény szél, csapkodó gonosz eső,­­ nehéz vaksággal keresztelő, holdárnyék­ori hidege, siralomcsütörtök éjideje. Fellegekben, ködben, létlen, lovon, bikaalakban viaskodom. Vitorlatollaim vassá, váltam ördöggé, farkassá. Fejvágó kasza, jaj, fekete, arcod és arcom árvul bele, baltavágások, haláljegyek — nélküled, magamban mivé legyek? Bújnék rettegve karod alá, kibontott melled rám kiabál, Istennel naponta találkozó, életet dajkálva elhordozó. Ereid tapintom, fájdalmaid, ó jaj, kékeres lábszáraid, görcseid, szorongató félelmeid, világgal teljes mély öbleid! Feléd a porból kapaszkodom, domború hasadat magasztalom, medencéd kapuját, gerincedet, vasrostély mögött virágszemed, csípőd, a tudásban bővelkedőt, terheket viselő titkos erőd, dicsérem derekad, lábad, öled, szerelem-tiporta füveidet! Te vagy az ország, otthon, haza, megáldott méhednek van igaza. Beléd én jajszóval kapaszkodom, kívüled fölöttem nincs hatalom. NAPLÓ — 1973. április 14. szombat —7

Next