Napló, 1973. május (Veszprém, 29. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-05 / 103. szám

Látogatóban Mézga Aladár szüleinél Kissé meghatottan vettünk búcsút a Mézga családtól. Vajon találkozunk-e még ve­lük a képernyőn? Igaz len­ne a hír, hogy Aladár és Blöki nem indulnak többé kalandos, felfedező utakra, távoli bolygók és csillagok felé? Mézga Aladár „szüleit”, Romhányi József írót és Népp József rendezőt kerestem fel kérdéseimmel. — Milyen jövőt szántak Aladárnak? — Már nyomdában van a könyvünk, mely Mézga Ala­dár különös kalandjai címen jelenik majd meg, természe­tesen sok-sok rajzos illuszt­rációval. Bízunk benne, hogy ily módon Aladár jövőjét, itt a Földön sikerült megala­poznunk. Hogy Blökivel együtt, elindulnak-e újabb űrutazásokra? Nos, ez a rajzfilmek honában is, akár­csak a valóságban, nagyon sok pénzbe kerül. Mégis re­ménykedünk, hogy sor kerül egy újabb széria megrende­lésére. — Most illetlen kérdés kö­vetkezik. Van-e valamilyen tudományos fedezete azok­nak a szakkifejezéseknek, amelyek fölényes ismeretével Aladár egy-egy filmben nem­csak Blökit, de a jámbor te­levíziónézőket is ugyancsak elszédítette? — Nincs. Aladár és Blöki a szabadon csapongó fantá­zia „útjain” indultak el ka­landjaikra. Az általuk hasz­nált fizikai szabályok, tudo­mányos műszavak mind ha­misak, tréfák. Természete­sen, tudományos „alapjuk” azért van, minden kifejezés egy olyan szójáték, amellyel meglevő, valóságban is hasz­nált tudományos kifejezésre utaltunk. — Ez annyit jelent, hogy a történetek írása közben sem­milyen szabályhoz sem kel­lett igazodniuk? — Nem egészen. Ugyanis igen szigorúan betartottuk azokat a szabályrendszereket, amelyeket mi magunk állí­tottunk fel. Ha például ki­találtunk egy olyan boly­gót, amelyik egy perc alatt kerüli meg a Napot, a törté­nés folyamán az összes többi időpontot már e „szabály” alapján számítottuk ki. — önök melyik kitalált bolygójukra utaznának el legszívesebben. Mind ez idáig Romhányi József és Nepp József, akik­kel a Pannónia rajzfilmstú­dió büféjében beszélgetek, közösen válaszoltak a kérdé­sekre. Ám, most mindketten hallgatnak. Végül a „szavak embere”, Romhányi József kiejti a bűvös nevet: Luxó­­ria. Mindketten nevetnek, visszaemlékezvén a kénye­lemmel sújtott bolygóra. tu­ajd Romhányi József gyor­san megjegyzi, hogy ezt csak viccnek szánta. És nagyon komolyan folytatja: — A Mézga-sorozattal az volt a célunk, hogy felna­gyítva mutassuk be azokat a torz jelenségeket, amelyek veszedelmet hozhatnak az emberiségre. A rohanás, a zaj, a túlzott kényelemszere­tet, a gépek bűvölete — ko­runkban reálisan is létező ártalmak. Itt a Földön él­tünk okosan, erre szerettünk volna figyelmeztetni a film­béli bolygókon ábrázolt vi­lágokkal. Mondanom sem kell, hogy egyikbe sem kí­vánkozunk el... — Voltak-e vitáik a közös munka során? — Soha. Olyan ideális egyetértésben dolgoztunk, amilyenről csak álmodni­­szoktak azok az emberek, akik nagyon szeretik mun­kájukat. — Ki volt a kedvencük a Mézga családban? — Aladár és Blöki. — Blöki nagyon sok ember szívébe „bebeszélte” magát. Úgy tudom, ő a rajzfilmek törvényeinek is fittyet hányt akkor, amikor megszólalt. A rajzfilmekben az emberi hangon megszólaló állatok minden esetben egy embert jellemeznek, ezzel szemben Blöki, bár beszélt, mindvé­gig igazi kutya maradt. — Mi sem természetesebb, mint hogy minden valamire­való kutyának beszélnie kell — mondja Romhányi József. És ő biztosan tudja ezt. Nemcsak azért, mert egy kuvasz tulajdonosai, hanem azért is, mert számos írá­sa is bizonyítja: „érti”, mit mondanak az állatok. — Miért írnak, illetve rendeznek szívesen rajzfil­meket? — A rajzfilm a megvaló­suló csodák műfaja. Rajzfil­men minden lehetséges. Meg­van az a jótékony tulajdon­sága, amely módot ad rá, hogy képi ötlettel olyan gon­dolatokat és történéseket fe­jezzünk ki, amelyek szavak­kal csak hosszú dialógusok­ban írhatók le. Ebben a munkában a játék öröme a legvonzóbb. — Megkérem, mondjanak el néhány adatot a Mézga­­sorozat valamelyik filmjéről. — Egy film hossza 703 mé­ter. Egy méteren 52 kocka van. Általában minden má­sodik kockát rajzolják meg, így egy film során 12 ezer kockát kell berajzolni. Ala­dárt egyetlen filmben 9 ezer­szer rajzolták le. — A Mézga család befeje­zése után együtt dolgoznak e a jövőben is? — Igen. Új filmsorozatunk „Kérem a következőt” cím­mel Romhányi József állat­meséiből készül. László Ilona Múzeumaink gyűjteményeiből Dísz­szőttes Nagyvázsonyból (Bakonyi Múzeum Veszprém) (Fotó: Szepsi Szűcs Levente) A Nagy Filozófus ehelyett arról beszélt, hogy Lessing nagyobb gondolkodó, mint Spengler, hogy a lágytojást egészen tövet­­lenül szereti, hogy Leopardi állítólag böl­cseleti műveket is írt, hogy a ködös idő árt a hörgőknek, s hogy a takarítónő nem porolta le a szekrény tetejét. Barátnémnak tehát csalódnia kellett. Ezért nemsokára otthagyta a Nagy Filo­zófust, és hozzáment az Egészen Jelenték­telen Fiatalemberhez, akivel boldogan él­tek, míg el nem váltak. N­CJfffGSUfifo SESIBS3S­Ü Piroska regényhős. És szerencsétlen asz­­szony. Annyira szerencsétlen, hogy története mellé az író már előre odakészítette a zseb­kendőt. Olvassátok és sírjatok: szüleit korán el­vesztette, első szerelme hősi halált halt, a második megcsalta, házát elárverezték, ba­rátnői cserbenhagyták, férje disszidált, gyermekei rossz társaságba keveredtek — ennél viharvertebb nőt csak egy másik re­gényben lehetne találni. Hiába, a sors néha végtelenül könyörte­len. De az ember könyörülete véges. És ezzel a véges szánalmával maga szeretne gazdálkodni. Nem szenvedheti, ha mértéken felül meg akarják halni; ilyenkor gyanút fog, és elzárkózik. Bizonyára ez az oka, hogy Piroska tize­dik sorscsapása semmivel sem rendített meg jobban, mint a legelső. Sőt, a történet derekán — ahol az asszony a fiatalkorúak bírójának rimánkodik — már unatkoztam is. A regénybeli Piroska sorsáról Nagy La­jos jut eszembe. — Ha megyek az utcán — mondta egy­szer Nagy Lajos —, és egy temetési menet jön velem szembe, megállok, leemelem a kalapomat, s mély részvétet érzek, mert lágyszívű ember vagyok. Ha aztán tovább­megyek, és még egy temetési menet jön velem szemben, megint megállok, megült leemelem a kalapomat, mert erényem a kegyelet, de igazi részvétet már nem érzek. S ha mondjuk, még tovább megyek, és egy harmadik temetési menettel is találkozom, újra csak leemelem a kalapomat, mert tu­dom, mi az illem, de ekkor már se részvé­tet nem érzek, se meg nem állok. Ha azon­ban a következő utcasarkon — úristen! — a negyedik temetési menet, is az utamba kerül, úgy viselkedem, mint egy kőszívű, kegyetlen és illetlen fráter: se meg nem állok, se le nem emelem a kalapomat, se részvétet nem érzek, hanem elnevetem ma­gam — mert mindennek van határa ... Fontos és mottékos Ha egy nyolcvanéves öregasszonyt jel­lemezni akarok — mindenekelőtt azt kell elmondanom róla, hogy nyolcvanéves. Jellemezni, persze, lehet ravaszabbul is, de nem érdemes. Az évszám megjelölése helyett például azt is mondhatom, hogy az említett asszony „már nem fiatal” — ami szintúgy igaz, s utána rátérhetek a részletekre, annyi „jel­lemző” tulajdonságot sorolva fel, amennyi jólesik: beszélhetek a szeme színéről, orra formájáról, szíves jóságáról, meg arról, hogy kiváló réteseket tud­ sütni. Ettől kezdve minden úgy megy, mint a karikacsapás. Egy kis tapintat, némi stiláris ügyesség és már ott tartok, hogy saját öreganyámat Anita Eckberg élemedettebb változatával téveszt­hetik össze. Pedig — nem győzőm hang­súlyozni — minden szavam igaz volt. Sőt, lelkiismeretem megnyugtatására a „hibá­kat” sem­ hallgattam el. Kijelentettem pél­dául, hogy a mozgása „lehetne elevenebb is”, az arcbőre „nem elég sima” a hangja „rekedtes”, stb. — ami szintén mind igaz: vállalom érte a felelősséget! Kritikusi gyakorlatomban többször meg­kértek: írjak meg mindent a szívem szerint, de ha egy mód van rá — ne közöljem az öregasszony életkorát Ez azért fontos — mondták —, mert vak­nak ennél az öreg­asszonynál öregebb öregasszonyok is, mert igazán nem illik egy öregasszony fejéhez vágni, hogy öregasszony, mert a korához képest jól tartja magát (hetvenöt évesnek is nézhetné akárki), mert az öregasszonyok érzékenyek, és mert „ne szólj szám nem fáj fejem”. Megkértek továbbá, más mű­vek kapcsán, hogy a kleptomániás fiatal­embernek dicsérjem meg a bajuszát Arra is kitérhetek persze, hogy az illető fiatal­embernek kissé enyves a keze, de jusson eszembe: nála szebb, hódítóbb vágású ba­juszt kevesen hordanak Budapesten. Megvallom sokszor kísértésbe esti­k, hogy eleget teszek az ilyen kéréseknek. Mi­­ért is ne? Csakhát... a kritika igazsága a kimon­datlan szavak mennyiségétől is függ. És még sok egyébtől. A jellemzés sorrendjé­től, a lényeg azonnali megragadásától, vagy késleltetésétől, az erények és hibák elosz­tásától, az indulat mértékétől, a kifejezés pontosságától — igen, talán még a kötősza­vak használatától is. Ezért fontos, hogy a­ példabeli nőszemél­y­­­nél azonnal tisztázzam: nyolcvanéves. Ké­sőbb aztán már beszélhetek a szép kék sz­­méről is — senkinek sem lesz kedve május éjszakákon róla álmodozni... Sághy Katalin: Jaj, szerelem_ Legalább a tisztességben megőszült embereket hagy­nád békén, szerelem Ne ten­néd nevetségessé őket, amint játsszák a piruló bakfist és az idétlen kamaszt De te nem tekintesz kort, köszvé­­nyes lábakat miegymást ott is akarsz élni, ahol már csak pislogó lángra van remé­nyed. Mit mondasz? Hogy még a mécses is melegít? A, nincs igazad, vannak korhoz kötött dolgok, mint a fogzás. S ha mégis. Valami nem egészen befejezett biológiai folyamat következményeként lángra gyúlsz, azt már körül­lengi a komikumnak nem is annyira nevettető, mint fájó érzése, önkiszolgáló büfébe járok ebédelni. Nem spórolásból — habár az sem árt —, hanem, mert magányos ember létem­re valahová csak el kell jár­ni enni. A kisvendéglőket a kiszolgálás miatt nem szere­tem.. Órákig kell várni, míg megkapod a mócsingos pör­költet az összeragadt galus­­kával Ha szólsz, megmagya­rázzák neked, „kedves ven­dég”, hogy az a hús nem mócsing, hanem hizlalt mar­ha. Egy önkiszolgálóban Vi­szont jogom van belenézni a kitálalt ételbe. Az önkiszolgáló éttermek íratlan törvényei közé tarto­zik, hogy a nyugdíjasok saját jól felfogott érdekükben már fél tizenkettőkor elfoglalják a helyüket. A szokás törvé­nyei itt is érvényesülnek. Pél­dául én a megszokott, egy­személyes asztalomnál sose találok senkit, ha időben ér­kezem Tőlem balra egy agyonpomádézott úr eszik. A mindennapi erőlevesét, spe­nótot, sóskát, esetleg pala­csintát. Ehhez a menühöz a naptárt lehetne igazítani. Né­ha előfordul egy-egy lencse­­főzelék. (A naptárban is van­nak szökőévek.) A hatszemélyes asztal bal alsó sarkán egy hatvan év körüli férfi szokott ebédelni Mikor először megjelent, fe­kete karszalagot viselt, szeme ijedten megrebbent. A tálcát ügyetlenül, egyensúlyozva vitte. Tétova vert minden mozdulata, bizonytalan a já­rása, úgy ordított róla a fáj­dalom, mintha egy nyakába akasztott táblán közhírré tet­te volna, hogy megözve­gyült. Ebédje? Egy adag tejberizs kakaóporral, kis be­főtt Sokáig csak ilyen nyim­­nyám ételeket evett. Étkezés után megtörölte a száját, szemüvegét, s utánozhatatlan mozdulattal tolta félre a tál­cát Egész megjelenése pate­­tikus. A megeresztett nad­rágtartóját olyan súlyos mé­labúval húzta feljebb, hogy szinte szíven ütött az emberi Egy hétfői részvét na­pon aztán elkezdődött va­lami. .. Az asztal má­sik oldalán egy kisírt szemű, feketébe öltözött asz­­szony ült le. Az egy tál étel ebédjébe egy-egy könny­csepp is lepergett. Néha ész­revette, hogy sír, néha nem törődött vele, hogy látják. Az asszony szomorú volt, te­kintete senkit nem akart be­fogadni, még az asztalnál ülő férfit sem. Ez így ment heteken át. De aztán — meg­lepetés! A férfi — nem igaz! — felsál szeletet evett burgo­nyával, paradicsomsalátával. Rögtön megéreztem, hogy itt Valami készül. Az asszony már fel-felpislogott, és a fe­kete ruháján egy fehér mű­­margaretta virult. És lám­­csak, ő is kezdett fejlődni: töltött paprika, palacsinta. Ezeknek kezd megjönni az étvágyuk! Szeretem az embereket fi­gyelni és meglesni azokat a perceket, amikor valami el­kezdődik, s hogy itt valami elkezdődött, nem vitás. A „pontos időt” hozzájuk lehe­tett volna igazítani. A férfi szeme a faliórára tévedt, és egyeztette a sajátjával. Kis idő múlva, a palacsinta elfo­gyasztása után a nő is meg­igazította az óráját. Előzőleg a faliórára nézve. Mint egy megbeszélt randevú, hang nélkül. Én is pontos akartam lenni a másnapi ebédnél, te­hát én is a faliórához igazí­tottam az enyémet. Jó, most már mehetünk, találkozás holnap délben fél tizenkettő­kor. Pontosan érkeztek. De minő változás! A férfin szí­nes-kockás, divatos ing, nad­rágja vasalva, másik zakó (nem az, amelynek könyökét az a kis lyuk régi ismerős). Az arc frissen borotválva Az asszony a fodrásztól jö­hetett, hamvas-szőke feje szépen rendbetéve, és egy fekete-fehér pettyes blúz volt rajta, meg a margaretta. Ebéd? Lámcsak, a férfi már a tyúklevesig merész­kedett, utána paradicsom­szósz, petrezselymes burgo­nya, és egy üveg Cola. Azt a mindenit! Nincs itt nyomor! Na, hamar, a másik tányér­jában mi van? Csakugyan volna telepátia? Ugyanaz az étel a tálcán! A tyúkleves, a paradicsomszósz és a Cola. Hát ez nagyszerű! — örven­deztem — egy ízlés, egy ér­deklődési kör. Itt valami ké­szül. És nem hittem a fülem­nek: — Szabad a sótartót el­vennem? — így az asszony. Itt is a nő kezdi! Csakhogy ez sóval veszi le a lábáról, nem almával (mint Ádámot Éva), bebizonyítja ennek a mamlasznak, hogy sótlan az étel. S a férfi már sózza is buzgón, aztán egy kis papri­ka, bors, hadd­ lássák, van itt még kurázsi! — Jaj, nem fog megártani a sok fűszer? Ne tegye, nem egészséges... — Hálisten, egészség, az még van! — s feszesre ki­húzta magát. Mit­ is mondjak még? Más­nap már nem az asztal két végén ültek, hanem egymás mellett. A férfi mintha most váltotta volna ki magát a Patyolatból. Kefehaja szinte lázadozóan meredt az égnek, megszégyenítve, az én új sár­­kefémet. A nő halk volt, mint általában esküvő előtt a nők. Egyszerre mentek az ebédért, egyfélét ettek. Az asszony kedves gondoskodással dön­­gicsélte körül a férfit, akit most már teljesen elkapott férfigőgje, egyenesen és me­reven ült a magasított szé­ken. Eltelt két hét. Nem jelent­keztek. A harmadik hét hét­főjén, megkésve bár, de meg­jöttek. Valahogy fáradtaknak látszottak, mint azok a turis­ták, akik erejüket meghaladó hegyet másztak meg. A nő ment az ebédért. Egyik tál­cán egy gulyás, a másikon tejberizs, hja, spórolni kell! Az elhasznált papírszalvétát mindketten pontosan négy­szögre hajtva betették az asszony táskájába. Otthonra is kell gondolni... NAPLÓ. — 1973. május 5. szombat —

Next