Napló, 1973. május (Veszprém, 29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-05 / 103. szám
Látogatóban Mézga Aladár szüleinél Kissé meghatottan vettünk búcsút a Mézga családtól. Vajon találkozunk-e még velük a képernyőn? Igaz lenne a hír, hogy Aladár és Blöki nem indulnak többé kalandos, felfedező utakra, távoli bolygók és csillagok felé? Mézga Aladár „szüleit”, Romhányi József írót és Népp József rendezőt kerestem fel kérdéseimmel. — Milyen jövőt szántak Aladárnak? — Már nyomdában van a könyvünk, mely Mézga Aladár különös kalandjai címen jelenik majd meg, természetesen sok-sok rajzos illusztrációval. Bízunk benne, hogy ily módon Aladár jövőjét, itt a Földön sikerült megalapoznunk. Hogy Blökivel együtt, elindulnak-e újabb űrutazásokra? Nos, ez a rajzfilmek honában is, akárcsak a valóságban, nagyon sok pénzbe kerül. Mégis reménykedünk, hogy sor kerül egy újabb széria megrendelésére. — Most illetlen kérdés következik. Van-e valamilyen tudományos fedezete azoknak a szakkifejezéseknek, amelyek fölényes ismeretével Aladár egy-egy filmben nemcsak Blökit, de a jámbor televíziónézőket is ugyancsak elszédítette? — Nincs. Aladár és Blöki a szabadon csapongó fantázia „útjain” indultak el kalandjaikra. Az általuk használt fizikai szabályok, tudományos műszavak mind hamisak, tréfák. Természetesen, tudományos „alapjuk” azért van, minden kifejezés egy olyan szójáték, amellyel meglevő, valóságban is használt tudományos kifejezésre utaltunk. — Ez annyit jelent, hogy a történetek írása közben semmilyen szabályhoz sem kellett igazodniuk? — Nem egészen. Ugyanis igen szigorúan betartottuk azokat a szabályrendszereket, amelyeket mi magunk állítottunk fel. Ha például kitaláltunk egy olyan bolygót, amelyik egy perc alatt kerüli meg a Napot, a történés folyamán az összes többi időpontot már e „szabály” alapján számítottuk ki. — önök melyik kitalált bolygójukra utaznának el legszívesebben. Mind ez idáig Romhányi József és Nepp József, akikkel a Pannónia rajzfilmstúdió büféjében beszélgetek, közösen válaszoltak a kérdésekre. Ám, most mindketten hallgatnak. Végül a „szavak embere”, Romhányi József kiejti a bűvös nevet: Luxória. Mindketten nevetnek, visszaemlékezvén a kényelemmel sújtott bolygóra. tuajd Romhányi József gyorsan megjegyzi, hogy ezt csak viccnek szánta. És nagyon komolyan folytatja: — A Mézga-sorozattal az volt a célunk, hogy felnagyítva mutassuk be azokat a torz jelenségeket, amelyek veszedelmet hozhatnak az emberiségre. A rohanás, a zaj, a túlzott kényelemszeretet, a gépek bűvölete — korunkban reálisan is létező ártalmak. Itt a Földön éltünk okosan, erre szerettünk volna figyelmeztetni a filmbéli bolygókon ábrázolt világokkal. Mondanom sem kell, hogy egyikbe sem kívánkozunk el... — Voltak-e vitáik a közös munka során? — Soha. Olyan ideális egyetértésben dolgoztunk, amilyenről csak álmodniszoktak azok az emberek, akik nagyon szeretik munkájukat. — Ki volt a kedvencük a Mézga családban? — Aladár és Blöki. — Blöki nagyon sok ember szívébe „bebeszélte” magát. Úgy tudom, ő a rajzfilmek törvényeinek is fittyet hányt akkor, amikor megszólalt. A rajzfilmekben az emberi hangon megszólaló állatok minden esetben egy embert jellemeznek, ezzel szemben Blöki, bár beszélt, mindvégig igazi kutya maradt. — Mi sem természetesebb, mint hogy minden valamirevaló kutyának beszélnie kell — mondja Romhányi József. És ő biztosan tudja ezt. Nemcsak azért, mert egy kuvasz tulajdonosai, hanem azért is, mert számos írása is bizonyítja: „érti”, mit mondanak az állatok. — Miért írnak, illetve rendeznek szívesen rajzfilmeket? — A rajzfilm a megvalósuló csodák műfaja. Rajzfilmen minden lehetséges. Megvan az a jótékony tulajdonsága, amely módot ad rá, hogy képi ötlettel olyan gondolatokat és történéseket fejezzünk ki, amelyek szavakkal csak hosszú dialógusokban írhatók le. Ebben a munkában a játék öröme a legvonzóbb. — Megkérem, mondjanak el néhány adatot a Mézgasorozat valamelyik filmjéről. — Egy film hossza 703 méter. Egy méteren 52 kocka van. Általában minden második kockát rajzolják meg, így egy film során 12 ezer kockát kell berajzolni. Aladárt egyetlen filmben 9 ezerszer rajzolták le. — A Mézga család befejezése után együtt dolgoznak e a jövőben is? — Igen. Új filmsorozatunk „Kérem a következőt” címmel Romhányi József állatmeséiből készül. László Ilona Múzeumaink gyűjteményeiből Díszszőttes Nagyvázsonyból (Bakonyi Múzeum Veszprém) (Fotó: Szepsi Szűcs Levente) A Nagy Filozófus ehelyett arról beszélt, hogy Lessing nagyobb gondolkodó, mint Spengler, hogy a lágytojást egészen tövetlenül szereti, hogy Leopardi állítólag bölcseleti műveket is írt, hogy a ködös idő árt a hörgőknek, s hogy a takarítónő nem porolta le a szekrény tetejét. Barátnémnak tehát csalódnia kellett. Ezért nemsokára otthagyta a Nagy Filozófust, és hozzáment az Egészen Jelentéktelen Fiatalemberhez, akivel boldogan éltek, míg el nem váltak. NCJfffGSUfifo SESIBS3SÜ Piroska regényhős. És szerencsétlen aszszony. Annyira szerencsétlen, hogy története mellé az író már előre odakészítette a zsebkendőt. Olvassátok és sírjatok: szüleit korán elvesztette, első szerelme hősi halált halt, a második megcsalta, házát elárverezték, barátnői cserbenhagyták, férje disszidált, gyermekei rossz társaságba keveredtek — ennél viharvertebb nőt csak egy másik regényben lehetne találni. Hiába, a sors néha végtelenül könyörtelen. De az ember könyörülete véges. És ezzel a véges szánalmával maga szeretne gazdálkodni. Nem szenvedheti, ha mértéken felül meg akarják halni; ilyenkor gyanút fog, és elzárkózik. Bizonyára ez az oka, hogy Piroska tizedik sorscsapása semmivel sem rendített meg jobban, mint a legelső. Sőt, a történet derekán — ahol az asszony a fiatalkorúak bírójának rimánkodik — már unatkoztam is. A regénybeli Piroska sorsáról Nagy Lajos jut eszembe. — Ha megyek az utcán — mondta egyszer Nagy Lajos —, és egy temetési menet jön velem szembe, megállok, leemelem a kalapomat, s mély részvétet érzek, mert lágyszívű ember vagyok. Ha aztán továbbmegyek, és még egy temetési menet jön velem szemben, megint megállok, megült leemelem a kalapomat, mert erényem a kegyelet, de igazi részvétet már nem érzek. S ha mondjuk, még tovább megyek, és egy harmadik temetési menettel is találkozom, újra csak leemelem a kalapomat, mert tudom, mi az illem, de ekkor már se részvétet nem érzek, se meg nem állok. Ha azonban a következő utcasarkon — úristen! — a negyedik temetési menet, is az utamba kerül, úgy viselkedem, mint egy kőszívű, kegyetlen és illetlen fráter: se meg nem állok, se le nem emelem a kalapomat, se részvétet nem érzek, hanem elnevetem magam — mert mindennek van határa ... Fontos és mottékos Ha egy nyolcvanéves öregasszonyt jellemezni akarok — mindenekelőtt azt kell elmondanom róla, hogy nyolcvanéves. Jellemezni, persze, lehet ravaszabbul is, de nem érdemes. Az évszám megjelölése helyett például azt is mondhatom, hogy az említett asszony „már nem fiatal” — ami szintúgy igaz, s utána rátérhetek a részletekre, annyi „jellemző” tulajdonságot sorolva fel, amennyi jólesik: beszélhetek a szeme színéről, orra formájáról, szíves jóságáról, meg arról, hogy kiváló réteseket tud sütni. Ettől kezdve minden úgy megy, mint a karikacsapás. Egy kis tapintat, némi stiláris ügyesség és már ott tartok, hogy saját öreganyámat Anita Eckberg élemedettebb változatával téveszthetik össze. Pedig — nem győzőm hangsúlyozni — minden szavam igaz volt. Sőt, lelkiismeretem megnyugtatására a „hibákat” sem hallgattam el. Kijelentettem például, hogy a mozgása „lehetne elevenebb is”, az arcbőre „nem elég sima” a hangja „rekedtes”, stb. — ami szintén mind igaz: vállalom érte a felelősséget! Kritikusi gyakorlatomban többször megkértek: írjak meg mindent a szívem szerint, de ha egy mód van rá — ne közöljem az öregasszony életkorát Ez azért fontos — mondták —, mert vaknak ennél az öregasszonynál öregebb öregasszonyok is, mert igazán nem illik egy öregasszony fejéhez vágni, hogy öregasszony, mert a korához képest jól tartja magát (hetvenöt évesnek is nézhetné akárki), mert az öregasszonyok érzékenyek, és mert „ne szólj szám nem fáj fejem”. Megkértek továbbá, más művek kapcsán, hogy a kleptomániás fiatalembernek dicsérjem meg a bajuszát Arra is kitérhetek persze, hogy az illető fiatalembernek kissé enyves a keze, de jusson eszembe: nála szebb, hódítóbb vágású bajuszt kevesen hordanak Budapesten. Megvallom sokszor kísértésbe estik, hogy eleget teszek az ilyen kéréseknek. Miért is ne? Csakhát... a kritika igazsága a kimondatlan szavak mennyiségétől is függ. És még sok egyébtől. A jellemzés sorrendjétől, a lényeg azonnali megragadásától, vagy késleltetésétől, az erények és hibák elosztásától, az indulat mértékétől, a kifejezés pontosságától — igen, talán még a kötőszavak használatától is. Ezért fontos, hogy a példabeli nőszemélynél azonnal tisztázzam: nyolcvanéves. Később aztán már beszélhetek a szép kék szméről is — senkinek sem lesz kedve május éjszakákon róla álmodozni... Sághy Katalin: Jaj, szerelem_ Legalább a tisztességben megőszült embereket hagynád békén, szerelem Ne tennéd nevetségessé őket, amint játsszák a piruló bakfist és az idétlen kamaszt De te nem tekintesz kort, köszvényes lábakat miegymást ott is akarsz élni, ahol már csak pislogó lángra van reményed. Mit mondasz? Hogy még a mécses is melegít? A, nincs igazad, vannak korhoz kötött dolgok, mint a fogzás. S ha mégis. Valami nem egészen befejezett biológiai folyamat következményeként lángra gyúlsz, azt már körüllengi a komikumnak nem is annyira nevettető, mint fájó érzése, önkiszolgáló büfébe járok ebédelni. Nem spórolásból — habár az sem árt —, hanem, mert magányos ember létemre valahová csak el kell járni enni. A kisvendéglőket a kiszolgálás miatt nem szeretem.. Órákig kell várni, míg megkapod a mócsingos pörköltet az összeragadt galuskával Ha szólsz, megmagyarázzák neked, „kedves vendég”, hogy az a hús nem mócsing, hanem hizlalt marha. Egy önkiszolgálóban Viszont jogom van belenézni a kitálalt ételbe. Az önkiszolgáló éttermek íratlan törvényei közé tartozik, hogy a nyugdíjasok saját jól felfogott érdekükben már fél tizenkettőkor elfoglalják a helyüket. A szokás törvényei itt is érvényesülnek. Például én a megszokott, egyszemélyes asztalomnál sose találok senkit, ha időben érkezem Tőlem balra egy agyonpomádézott úr eszik. A mindennapi erőlevesét, spenótot, sóskát, esetleg palacsintát. Ehhez a menühöz a naptárt lehetne igazítani. Néha előfordul egy-egy lencsefőzelék. (A naptárban is vannak szökőévek.) A hatszemélyes asztal bal alsó sarkán egy hatvan év körüli férfi szokott ebédelni Mikor először megjelent, fekete karszalagot viselt, szeme ijedten megrebbent. A tálcát ügyetlenül, egyensúlyozva vitte. Tétova vert minden mozdulata, bizonytalan a járása, úgy ordított róla a fájdalom, mintha egy nyakába akasztott táblán közhírré tette volna, hogy megözvegyült. Ebédje? Egy adag tejberizs kakaóporral, kis befőtt Sokáig csak ilyen nyimnyám ételeket evett. Étkezés után megtörölte a száját, szemüvegét, s utánozhatatlan mozdulattal tolta félre a tálcát Egész megjelenése patetikus. A megeresztett nadrágtartóját olyan súlyos mélabúval húzta feljebb, hogy szinte szíven ütött az emberi Egy hétfői részvét napon aztán elkezdődött valami. .. Az asztal másik oldalán egy kisírt szemű, feketébe öltözött aszszony ült le. Az egy tál étel ebédjébe egy-egy könnycsepp is lepergett. Néha észrevette, hogy sír, néha nem törődött vele, hogy látják. Az asszony szomorú volt, tekintete senkit nem akart befogadni, még az asztalnál ülő férfit sem. Ez így ment heteken át. De aztán — meglepetés! A férfi — nem igaz! — felsál szeletet evett burgonyával, paradicsomsalátával. Rögtön megéreztem, hogy itt Valami készül. Az asszony már fel-felpislogott, és a fekete ruháján egy fehér műmargaretta virult. És lámcsak, ő is kezdett fejlődni: töltött paprika, palacsinta. Ezeknek kezd megjönni az étvágyuk! Szeretem az embereket figyelni és meglesni azokat a perceket, amikor valami elkezdődik, s hogy itt valami elkezdődött, nem vitás. A „pontos időt” hozzájuk lehetett volna igazítani. A férfi szeme a faliórára tévedt, és egyeztette a sajátjával. Kis idő múlva, a palacsinta elfogyasztása után a nő is megigazította az óráját. Előzőleg a faliórára nézve. Mint egy megbeszélt randevú, hang nélkül. Én is pontos akartam lenni a másnapi ebédnél, tehát én is a faliórához igazítottam az enyémet. Jó, most már mehetünk, találkozás holnap délben fél tizenkettőkor. Pontosan érkeztek. De minő változás! A férfin színes-kockás, divatos ing, nadrágja vasalva, másik zakó (nem az, amelynek könyökét az a kis lyuk régi ismerős). Az arc frissen borotválva Az asszony a fodrásztól jöhetett, hamvas-szőke feje szépen rendbetéve, és egy fekete-fehér pettyes blúz volt rajta, meg a margaretta. Ebéd? Lámcsak, a férfi már a tyúklevesig merészkedett, utána paradicsomszósz, petrezselymes burgonya, és egy üveg Cola. Azt a mindenit! Nincs itt nyomor! Na, hamar, a másik tányérjában mi van? Csakugyan volna telepátia? Ugyanaz az étel a tálcán! A tyúkleves, a paradicsomszósz és a Cola. Hát ez nagyszerű! — örvendeztem — egy ízlés, egy érdeklődési kör. Itt valami készül. És nem hittem a fülemnek: — Szabad a sótartót elvennem? — így az asszony. Itt is a nő kezdi! Csakhogy ez sóval veszi le a lábáról, nem almával (mint Ádámot Éva), bebizonyítja ennek a mamlasznak, hogy sótlan az étel. S a férfi már sózza is buzgón, aztán egy kis paprika, bors, hadd lássák, van itt még kurázsi! — Jaj, nem fog megártani a sok fűszer? Ne tegye, nem egészséges... — Hálisten, egészség, az még van! — s feszesre kihúzta magát. Mit is mondjak még? Másnap már nem az asztal két végén ültek, hanem egymás mellett. A férfi mintha most váltotta volna ki magát a Patyolatból. Kefehaja szinte lázadozóan meredt az égnek, megszégyenítve, az én új sárkefémet. A nő halk volt, mint általában esküvő előtt a nők. Egyszerre mentek az ebédért, egyfélét ettek. Az asszony kedves gondoskodással döngicsélte körül a férfit, akit most már teljesen elkapott férfigőgje, egyenesen és mereven ült a magasított széken. Eltelt két hét. Nem jelentkeztek. A harmadik hét hétfőjén, megkésve bár, de megjöttek. Valahogy fáradtaknak látszottak, mint azok a turisták, akik erejüket meghaladó hegyet másztak meg. A nő ment az ebédért. Egyik tálcán egy gulyás, a másikon tejberizs, hja, spórolni kell! Az elhasznált papírszalvétát mindketten pontosan négyszögre hajtva betették az asszony táskájába. Otthonra is kell gondolni... NAPLÓ. — 1973. május 5. szombat —