Napló, 1973. november (Veszprém, 29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-17 / 269. szám
Váth János*. • A veszprémi művészklubban a héten rendezték meg Váth Jánosnak (1897 —1962), a Balaton sajátos hangvételű írójának emlékestjét. Egyik novelláját ebből az alkalomból közöljük. 6 HÁROM KESZEG Úgy készült neki az alkonyat, hogy tiszta, csillagos éjszakát ígért. A Papnádas meg se lendült. Pirosság is kevés színesedett a napnyugtán. Kun Ferenc a házvégében emelő hálóját vette már szemügyre. Hogy semmi javítani valót se vett rajta észre, bement a szobába, ahol a felesége babot válogatott s nagyot nézett az ura mondására: — Anyjuk, leszaladok s megemelőzöm a füzest, a pataktorokban. — Nem elég kódis? — pattant rá az asszony. — Még több is köll? — Csak hadd el! — fordult sarkon, mert tudta, mi következik. Az asszony utánakiabált: — Hálni jár belé a lélek... Még jobban tönkre teszi magát! Csak keserít. Ki nem bírom! — Aközben a válogatnivalóból belehúzott néhány szemet a két első ujjával a térde közé szorított cseréptálba. — Göthösködik. A tüdejét köpi és akkor illen csalóka időben, amilyen most a május, elmén vizet tiporni. Hogy veszne ott! — fakadt ki az újsütetű menyecske. — Hogy halála hírét hoznák! mert amit a kemény fejébe vesz, azt ugyan ki nem veri ,majd az isten angyala se, nemhogy a szegény fejérnép !— szorult ki szerelmes szívéből, kétségbeesésében az átok. Kun Ferenc sietett, hogy pénzosztásra se kész ebben. Gyanútlanul állította össze szerszámait, s azonmód csizmástól, mindenestől beállt a pocsolyás vízbe s emelgette a merítőhálóját. A srepomuki szobra előtt halk áhítattal elcsörgedező víz szinte elsekélyesedve folyt itt a Balatonba. Elsekélyesedésében óriási nádas terült el. A nádtörzs, veretlen nád, szedetlen gyékény és sás szürkéllett az esti homályban. Közüle vadlúd gágogása, vadréce csörgése verődött ki, a dobosgém buffogása bedobolt. Kun Ferenc háromszor merítette meg a vizet s az eredmény semmi. A negyedik merítésnél akkora keszeg akadt a hálójára, amekkora a fűzfalevél. Visszahajította, hogy ha már nagyobb nem akadhatott, hadd nőjjön. A feszítőre szövődött hínárt, békalencsét letisztíttatta a víz sodrával, aztán megint csak a víz alá nyomta hálóját. Korai bogarak dongtak el mellette és áttelelt szúnyog muzsikált a fülébe. A szakállas szigonyra emlékeztető békanyelv dugdosta ki a posványból pállott zöld hegyét. Nem érintette lelkét, hanem halásztürelemmel figyelte a szerszámát. A tavalyról lehullott nádkáka, idehullámzott vízinövények rothadó szaga ülte meg beteg tüdejét, s bágyította az izmait, de szenvedélyes lelkét megkeményítette. Más elunta volna a fele várakozást. Leaszott karja nyugodtan emelte ki a hálót, s bizony terhesen, mert az üres háló a legnehezebb, s mentős teltebb — halászvélemény szerint — annál könynyebbnek tetszik a háló. Megsoványodott alakját nem görbítette meg a vérveszteség, de a fogát nem bírja eltakarni a görhességtől. Csizmája szárában lötyög a lábszára, akár köpűben a nyele. Kálójának rúdja alá tartja a vállát, hogy le ne csúszszon a soványodott kehedéséről. S minden gondolkodás, elmélkedés nélkül szűri tovább a vizet. Csak egy kétkedő izomrándulás se fut végig az arcán. Lúdbőröz teste a vérszegénységtől s fázik, mert beázott a csizmája s metszés az éjjeli szél gyérszövésű ruháján. Hideg borzongatja végig, acéllelke rá se hederít. Nyugalommal emeli meg hálóját, s tenyérnyi keszeget markol róla le. Kidobja a fűre. Utána néz s csak nem is érdekli, hogy szegény pára kapkod a levegő után. Hánykódik, egyre kisebbet dobódik föl, mert nem a szokott elemében van. Kun utánatekintése is nagyságmérés volt csak: lehet tenyérnyi ! Ha pipázhatna, most elfüstölné a szúnyogokat, hogy ne erőszakoskodjanak. De lemondott az orvos kedvéért. Kis bort tett a tarisznyába, abból húz időnként egy kis italt. Most nem veszi a gusztusa, amin maga is csodálkozik, mert a tavaszi szél nagyon keresi a gombolást. Még két keszeget dob a fűre. A mezei mécsek hidegen csillognak. Erősebb szél is kerekedik észak felől. Érdeklődéstelenségéből lábdobogás veri ki. A kikötő töltésén két alak sötétedik, s a csillag pislogásánál megragyog a szuronyok fénye. Kun észbekap, hogy ennek fele se tréfa. Tarisznyába vágja a keszegeket sel, be a nádasba! Csobog-fröcsög a mocsárt é s akadályozza a veretlen nád; gödörbe zökkentik a zsombékok; csizmaszárán beüt a víz és befolyik a csizmájába, amitől ragad, szortyog s rácsapzik a nadrágja a lábára. A csendőrök lelövéssel fenyegetik : — Állj! Ha nem állsz belőlek! Megismeri hangjáról, az mentette ki a halálból a fürdőtelepen. Tudja, hogy az ígérete szófia csak. Másnak nem olyan olcsó a más ember élete, ha a magunkét tönkre is teszi a saját bolond vérünk. Gázol tovább gyékényen, sásan. A csendőrök utána! Fegyverüket két kézre fogják s fejük fölé tartják. Esnekkelnek, s a kettős csobogástól, egymás lármájától elvesztik Kun nyomát, aki eseteivé, botolva, de egérutat nyer és zsombékról zátonyosra vetődik. Ott gunynyaszt ázva-fázva és azon jártatja az eszét, hogyan halászhatna? Folyása nincs a víznek. Hogy hozzászokott szeme a környezethez, tájékozódik, s szénaboglyát fedez fel. Széttúrja és belebújik. Didereg s a köhögés erőlteti. Darabok szakadnak le a ki nem tisztult tüdejéből. S meleg vért érez a szájában. Nem bánja. Megtapogatja tarisznyáját, hogy megvannak-e a keszegjei? Előhúzza-szedi, s a sötétben füstölögve méregeti. — Az első egy araszt. A második nőhetett volna még a jövő ilyenkorig. A harmadik éri meg legjobban a fáradságot. Kövérebb is lehetne ugyan, az igaz, de azért ez pótolja helyre a többi hitványságát — és megbékélően jutott el utolsó igazságára: az első kettő húsosabb. Ez kotlós már. A széna megmelegedett körülötte. A csizmáját lehúzta s kiöntötte belőle a melegedő vizet. Fűtőül itta a borát, s újra belefurakodott a szénába, hogy aludjék. Hanem a köhögés kínozta kíméletlenül. Végre is a kimerülésben szenderedett el. Nem sokáig pihenhetett. A zsombékszélen maradt sásban, aratatlan nádban madárlárma kerekedett, mert hajnalodott. A fűztelepes vadvarjú serege fölrajzott lomhán a levegőben, mert valaki kirezzentette s a nádas fölé kergette. Kun fölneszett, mert a madárlármába férfihang elegyedett. Kunt meglökte állatfinom ösztöne. Kiugrott a boglyából. Futóra fogta a dolgot. — Lelőlek, ha meg nem állsz! — kiáltottak a halőrök utána s eldurrant a fegyver. Kun futott. Tüskén-bokron keresztül ért haza. Az ajtón úgy esett be. Az asszony felölelte s a pokolba fűtött kályhához fektette. Lankadt, összeesett testéről lehúzta a ruházatot és a meleg ágyba fektette, amelyből egy szál ingre vetkőzve ugrott ki s futott borért. Megforralta s úgy itatta az urával, kit korholt, mikor halászó útjára indult. Kunt elfogta a köhögés, melléből tiszta piros vér tört elő. A köhögéstől kidagadtak a vérerek a nyakán. Asszonya átölelte, s nem jött szájára egyetlen vádló szó se. A feleség, a hitves meleg, vajasra hangolt szíve csinálhatott vele mindent. Mikor lecsillapodott a beteg, szemügyre vette szűztarisznyáját, dolmányát az ablak felé fordította. Sörétek lyukgatását fedezte fel és ráeredt a vérzésre. Most szólt szelíd szemrehányással: — Kellett ez magának? Három rongy keszegért érdemes volt? Embere belátta lázas szemével is a szerető hitvesnek aggódó arcáról a jóságot s bátortalanul felelte: — Még egyért is, nem hogy háromért — nyögte ki keservesen, és újra piros vér buggyant ki a szája szélén. — NAPLÓ — 1973. november 17. szombat PETŐFI SÁNDOR: A magyar nép Szabad a magyar nép, szabad valahára, Kinek láncot vertek kezére lábára, S görbedt derekával a rabigát vonta, Mintha csak állat és nem ember lett volna. Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja. Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja, S mely előbb mint bilincs ötét szorította, A vasat mint kardot ő szorítja mostan. Szabad a magyar nép... lejárt napod, német! Nem táncoltatod te többé ezt a népet, S pióca módjára nem szívod a vérét, Megfizette isten gonoszságod bérét. E földön legyen úr a tót vagy a német? E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett! Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát. És magyar vér ezer évig utalmazá! Nincs itt urasága csak az egy magyarnak, S kik a mi fejünkre állani akarnak. Azoknak mi állunk feje tetejére, S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe! Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség? Ha eljön, úgy jöjjön, hogy készen találjon. Még a félhalott se maradjon az ágyon! Haza és szabdság, ez a két szó, melyet Először tanuljon dajkától a gyermek. És ha a csatában a halál eléri, utószor e két szót mondja ki a férfi! «5~w r i-n Tf\ajUJ xi J) rn.ithj.rti mstArn m*tnU**l WJjtJjémártjafixi t/iiHJf/j U1X177* ■ <iä<U*rr, ***** ^ ÄW -xyy/jtri. •a-~ írté#*** Kossuth Lajos levele Turinból (Bakonyi Múzeum) ÍGY BESZÉLÜNK MI 3. Egy kaptafára A cipész előkeresi kaptafáját, ráteszi a felsőrészt, a talpbélés kerül alulra, majd a talp következik. Amikor kész, következik a másik cipő, azután a harmadik, sokadik. És egyik éppen olyan, mint a másik. Nem csoda: egy kaptafára készültek. Ha csak a cipők készülnének egy kaptafára . Egy merőben más foglalkozású személy előveszi jegyzetfüzetét — és néhány szót. Például ezeket: éjszaka, tán, lány, paripán. Előkeresi a kaptafát és elkészíti a táncdalt: „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány...’ A későbbi táncdalíró-utód ismét előkeresi a négy szót, picit változtat rajtuk. Az „éjszakán”-ból éjszakám lesz, a ,,paripán”-ból kapitány. A ,,tán” és a „lány’’ maradhat... A kaptafa tehát a cipészek és a táncdalírók eszköze? Sajnos nem. A jelentések írói is gyakran odanyúlnak a polcra, hogy a saját szakmájuk kaptafája segítsen a sok, vagy éppen nagyon kevés mondanivaló megformálásában. „Szükségesnek látjuk, hogy a műveltség gyarapítására irányuló feladatok mellett konkrétabban és hatékonyabban foglalkozzanak a szakmai műveltség növelésével, különösen ott, ahol...” „Igény mutatkozik a kölcsönzés kiszélesítésére, kezdeményezzék a klubok megalakítását a széles tömegek számára, ahol mód nyílik..." A jelentésekben mindig mód nyílik, különösen a konkrét tevékenység végzésére, amelyek mindig rendkívül jelentősek, mélységesen fontosak, hatalmas erőfeszítéseket igénylők, stb ... Egész sor kaptafa-alfajt lehetne megkülönböztetni, például irány szerint, hogy „lefelé”, a „területre” küldik-e vagy „felfelé” a jelentést? Aszerint is különböznek a jelentés-kaptafák, hogy mezőgazdasági, kereskedelmi,vagy mozgalmi beszámolóról van-e szó? Az írott szó más használóinak széles tömegei is megtalálták a maguk kis kaptafácskáit. Van ezek között szó-kaptafa (a cipész csak szandált készít ilyenen), és vannak mondat-monstrumok megalkotására való csizmadia-kaptafák. Helytállnak a hócsata hősei — hallottam télen. Nyáron az aratási csatáról, őszszel a betakarítási ütközet hőseinek helytállásáról olvashatok. Ezek a helytálló hősök mindig kemény kézzel markolják a . — Ide behelyettesítendő a lapát, a csákány, a kombájn kormánykereke (vagy amit akartok). Az arcukat csípi, marja a... fagy, a hóvihar, a gabonamezők forró pora, az őszi hideg eső. Akad írástudó, akiben egy kis táncdalírói gondolat is bújkál s jelentésükben — tudósításukban, beszámolójukban — az éjszakán, tán, lány, paripán mintájára előregyártott költőiesség bújkál. Gyémántkeményen szikrázik, pattog a rög, az izom, a hó, a kar, a láb, a csákány, a lapát, a kapa... Isten mentse az olvasót, vagy a beszámoló hallgatóját attól, hogy a szerző a jelentésírók magasabb polcaira nyúlkáljon kaptafáért. Abból semmi jó nem sül ki. Akár a hócsaták hősei konkrét tettekben végzik a lapát vertikális mobilizálását, a hórétegek differenciálását. (Igaz, közben helytállnak!) Az aratók pedig rendkívül jelentősen, mélységesen és komolyan izzadnak, a társadalomban elfoglalt helyük teljes öntudatában ... Mi legyen hát a kaptafával? Vessük a tűzre? Azt nem kell tennünk. De maradjon a suszter műhelyében. Vincze István Pest, 1843 junius Múzeumaink gyűjteményéül Kun Erzsébet A végén minden kiderül Nem biztos, hogy igaza van a szerzőnek abban, hogy a kvízjátékokból közvetlenül is, nem művelődik az ember, hogy az csak kedvet teremt a művelődésre. Itt van például a könyve. Túlzás lenne azt állítani, hogy aki végig megfelelt minden kérdésére, az művelt lesz attól, de, hogy a művelt ember műveltebb lesz tőle, az biztos. De abban igaza van, hogy nem ez benne a lényeg, hanem a játék. Hogy jó játék-e? Kinyitom találomra, három helyen a könyvet és ahova éppen a tekintetem esik, onnan feljegyzek egy részt. Az első: a 64. oldalon, a B. kérdés: „Mitől vörös színű a vörös rózsa, az óperzsa virágénekek, és mitől az ógörög virágénekek szerint? A második: a 117. oldal, az A/2 kérdéscsoport: Amikor Goethe születet, élt-e még Bach, Beaumarchais, Diderot, Händel, Mária Terézia stb. A harmadik: 240. oldal, 13. „Tudna mondani két nőt, aki George (György) álnévvel vált híressé?” 300 oldalon váltják egymást a komoly és tréfás kérdések, aztán közel feleannyin megadja a kérdésekre a válaszokat is azoknak, akik maguktól ki nem találják. A könyv kellemesen és hasznosan szórakoztat, de igazi célját csak azzal éri el, ha kedvet teremt a kvíz játékhoz. Mert azt azután (állítja a szerző) befejezni nem, csak abbahagyni lehet. Azt is nehezen.