Napló, 1974. november (Veszprém, 30. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-22 / 273. szám

Vita... Vita... Vita... Vita... Nem született egyikünk sem huligánnak A július 12-i Mi-oldalon je­lent meg Üveges Sándor vi­taindító írása, amelyre na­gyon sok fiatal és a prob­lémára érzékeny felnőtt is reagált. Sajnos az összes hozzászólást, véleményt nem tudjuk közölni. (A Szerk.) A Mi oldal vitájához szeretnénk hozzászólni, első­sorban György Lászlónak a szeptember 20-i számában megjelent írásához. Köteles­ségemnek érzem, hogy meg­mondjam neki: ha valaki valamihez nem ért, akkor ne avatkozzon a dolgokba! S eme tüskémet meg is in­dokolom. Üveges Sándort Pápán sokan ismerik és sze­retik. Ismerik, mert tavaly ő vezette az Ifjúsági Házat, s amióta ez a ház fennáll, ilyen tartalmas, vidám és szórakoztató program nem zajlott az öreg falak kö­zött; egész működése szin­te egyetlen program volt, ahol tanulni, okosodni és kulturálódni lehetett. Én is végighallgattam jó néhány előadását, részt vettem egy csomó vetélkedőjén, s én is sajnáltam, akárcsak az otta­niak, hogy onnan magasabb pozícióba helyezték. Szeret­ném még György Lászlóval tudatni, hogy Üveges közöt­tünk, fiatalok között élt mindig. Legjobb tudomásom szerint jelenleg is van egy fiatalokból álló csoportja, bár én ezt csak hallottam, mert a házba, amióta nincs ott, nem járok el. Vádként írta György Üve­gesről, hogy őt nem verték meg a galerik. Ezt nem tu­dom, azt viszont igen, hogy az IH-ban első ténykedése az volt, hogy „befogadott" két galerit is, amelynek tag­jai azelőtt szinte rettegett személyiségei voltak a ház­nak, megszelidítette és aktí­vakká nevelte őket. Ilyen és hasonló ténykedése, mosta­ni munkája, bemutatott da­rabjai után bátran állítom, hogy ha valakinek joga a minket érintő kritika, akkor az Üveges Sándornak külö­nösképpen. Nem állítom, hogy földre szállt angyal, de azt igen, hogy sokat tanul­hat tőle mindenki, aki a fia­talokkal foglalkozik. Elnézést kérek, hogy dü­hös vagyok, de ki nem az, ha valaki egy értelmes, fi­­­gyelemfelkeltő írásra sze­mélyes kirohanásokkal vála­szol anélkül, hogy erre a legkisebb indoka is lenne. Közben egy teljesen rossz álláspontot képvisel, s a lé­nyeget elkendőzi. Javaslom, hogy olvassa el még egyszer Üveges cikkét, s jöjjön rá, hogy ez vitaindító írás, egé­szen új, eddig nem ismert, fiatalos stílusban. Olyan, hogy az embernek ha akar­ja, ha nem, el kell gondol­kodnia a dolgokon. A szerző társadalmi összefogásra szó­lít, s az elénk tárt bizonyí­tékokkal szinte kötelez is erre. Arra sürget minden gondolkodót, értelmes em­bert, hogy kifundálja a leg­hatékonyabb módszert a fiatalok kallódó, céltalanul őgyelgő kisebbsége számára a társadalomba való beil­leszkedésének megkönnyíté­sére. Én is megpróbálok né­hány gondolatot felvetni, amin talán érdemes lesz vi­takozni. A KISZ bizottságok­ akti­vistáit, a segíteni kész mun­kahelyi vezetőket, szocialis­ta brigádtagokat meg kellene kérni: törődjenek két-há­rom ún. problémás fiatallal. Szánjanak arra időt, hogy beszélgessenek velük né­hány olyan gondról, melyek izgatják őket. Ezek valószí­nűleg rosszul értelmezett életcélok, vagy éppenséggel a céltalanság. Beszéljenek velük, vigyék el őket egy­­egy jól működő ifjúsági klubba, amilyenről néha fo­galmuk sincs, vagy ha van, az rossz. Kísérjék figyelem­mel első lépéseiket, viselked­jenek velük barátian, őszinte bizalommal és szeretettel. Aztán, ha az első lépések sikerültek, akkor fokozato­san állítsák talpra a gond­,­jaikra bízott emberkéket. De ne hagyják őket teljesen magukra, érdeklődjenek gondjaikról, s ha lehet, se­gítsenek nekik azokat meg­oldani. Ez nem jelent szá­razdadaságot, s nem is örök időkre szólna. Az úgy is ki­derül, hogy kik hajlanak a jó szóra, s kik nem. Az utóbbiakhoz aztán segítségül lehetne hívni a rendőrség ifjúságvédelmi csoportját. Nekik sejtésem szerint ket­tős a feladatuk, egyrészt megóvni a fiatalokat, más­részt pedig megóvni a tár­sadalmat az elvadult, vagy megtévedt fiataloktól. S hogy miért kell törődni ezek­kel a fiatalokkal? Mert egy­­­részük különben sohasem növi ki gyermekbetegségét, sohasem lesz tisztességes, becsületes ember. Ez csak az egyik indok. A másik közismert: a szocialista tár­sadalomban a legfőbb ér­ték az ember. S most me­gint György Lászlót idé­zem, amikor az általa fel­emlegetett „élni tanulást” említem. Korántsem mind­egy, hogy a tizenéves kitől tanul élni. Éppen ezért tar­tom szükségesnek, hogy na­gyon figyeljünk oda a „ta­nítókra” is! Mert csak az vezessen, aki méltó arra, hogy őt kövessék. Szerintem nem igaz, hogy a tizenévesek „kanyarjai”, meg „buktatói” törvénysze­­rűek! Ezeket ki lehet kerül­ni, mint ahogy nem egy is­kolatársamnak is sikerült! Mi kell hozzá? Több ész, jobb megfigyelőkészség, aka­rat, s ezeket igenis meg le­het szerezni. Nem született egyikünk sem huligánnak. S hogy sokan mégis azokká lettek, ezt javarészt önma­guknak köszönhetik. Persze, lehetnek rossz családi kö­rülmények is, de azok, ha van akarat, egy idő után már nem feltétlenül deter­minálnak. Amikor a fiatal menekül a rossz családi kör­nyezetből, akkor miért ép­pen oda menekül, ahol el­romlik? Nem igaz, hogy nincs, aki okos szóval erre figyelmeztetné. Miért nem hallgat rá? Miért hallgat ép­pen másokra? Egy tizen­évesnek van már ítélőké­pessége. Egy kis segítség, s máris nyertünk egy embert. Akik ma vitánk cél­táblájának a közepén van­nak, nem tudják, hogy rá­juk miért van szükség. Nem ismerik a társadalmi és egyéni szükségleteket. Nem említettem még György László levelének legnagyobb tévedését. Hadd idézzem szó szerint: „És végül a passzivitásról. Az életben mindenkit az egyéni érdek vezérel. Na­gyon nagy a passzivitás. Te, Üveges Sándor, bele­avatkoznál egy verekedés­be?” Van egy érzésem. Az, hogy a fenti sorok írója, ép­pen azon fiatalok közé tar­tozik, akik miatt (és nem feltétlenül ellen) Üveges szót emelt. Hogyan is ál­lunk ezzel? Hol élünk mi? Milyen a társadalmi ren­dünk? Kapitalizmus van Magyarországon, ahol oly nagy a passzivitás? Ez nem igaz! És végül azt írja György László, hogy „Fiatalok va­gyunk , tévedünk eleget. De szerencsére van egy-két idősebb, aki kisegít bennün­ket, s nem mint holmi rossz betegről, lerántja a vizes le­­­­pedőt. Nagyon bízom, hogy életrevaló nemzedék lesz a miénk is.” Én is nagyon bí­zom abban, hogy életrevaló lesz a mi nemzedékünk, de csak akkor, ha okosan haj­landó élni, megvált­gat­ja, hogy mit tesz és mit mond. Befejezésül: mai tizenéves vagyok. A véleményem és a javaslatom azonos tőről származik, gondolataim cél­ja és a megközelítés módja, a segíteni akarás szándéka bennem éppen olyan erős, mint Üveges Sándorban. Sebestyén Ferenc középiskolai tanuló, Pápa GEMINI KLUB—VESZPRÉMBEN — Miért nem mentek bel­jebb? — Engedjetek egy kicsit közelebb az ajtóhoz! — Várjál csak szépen a sorodra, m­i is elég régóta itt toporgunk! Ezek és hasonlóan türel­metlen mondatok röppentek fel vasárnap este a Veszp­rémi Vegyipari Egyetem menzája előtt összegyűlt tö­megből. Nem, nem a vacso­ra illata csábította ide a fia­talokat, hanem a Gemini együttes.­­ Néhány héttel ezelőtt megkeresték az egyetem KISZ-szervezetét az együttes tagjai, hogy szeretnének itt egy klubot. Nekünk csak a helyiséget kell biztosítani, minden mást az együttes bo­nyolít le. Nem sokat gondol­koztunk, hamar megegyez­­tün" — mondja Apró János, a veszprémi Gemini-klub vezetője. Hogy miért éppen Veszp­rémre esett a választás, ar­ra Várszegi Gábor, a zene­kar vezetője ad magyaráza­tot. — Megalakulásunk óta, többször is felléptünk itt, a megyeszékhelyen, s minden alkalommal zeneértő, hálás fiatalokkal találkoztunk. Mi­vel eddig csak nyaranként voltak­ állandó vidéki klub­jaink, úgy gondoltuk, hogy ezeket „téliesítjük” is. Az első­ szerződésen — amely december 15-ig szól — jóformán még meg sem szá­radt a tinta, de már a meg­hosszabbításon gyok­ydol­goz­nak. Úgy tervezik, hogy egé­szen a nyár elejéig működ­ni fog a klub.­­ Számítottunk arra, hogy jónéhányan eljönnek a ze­nés-táncos „klubfoglalkozá­sokra”, "de hogy ennyien, Szra­hem. Annál inkább sem, mert hiszen semmilyen plakátot, meghívót nem tet­tünk ki a városban. Termé­szetesen ezek után, már szí­nesítő programokról is gon­doskodnunk kell — számol be az eddigi tapasztalatok­ról Várszegi Gábor. — Úgy gondoljuk, hogy az előtérben egy lemez­lovas szórakoztatja a fiatalokat, a szünetekben pedig rajz- és bábfilmeket vetítünk. Re­méljük tetszeni fog az itteni fiataloknak is — mondja Markó András, az együttes orgonistája. Szó esik még néhány el­képzelésről. Arról, hogy de­cemberben szeretnének egy elő­szilvesztert tartani, s ha sikerül meghosszabbítani a szerződést, akkor klub­igazolványokat adnának ki. A rossznyelvek azt beszé­lik a városban, hogy a Ge­mini „megfúrta” a Viktória együttest, hiszen „elcsábítot­ta” a klubtagokat, a közön­séget. Mondom is ezt Vár­szegi Gábornak. — Igen, erről már mi is hallottunk, de semmi ilyen szándékunk nincs. Kérde­zősködtem, s úgy tudom, hogy most is 100—120-an mennek el az ötóraira. Saj­nos mi, ezen az időponton nem tudunk változtatni, mi­vel Budapesten négy állan­dó klubunk van, kötöttek a fellépéseink tehát csak a vasárnap estéink szabadok. Ahhoz pedig, hogy máskor jöjjünk Veszprémbe, több szerződést kellene felbonta­nunk. Úgy gondoljuk, hogy a Viktória együttes — egy kis jóindulattal, segítőkész­séggel — szombat esténként is megrendezhetné az ötórai teákat. A veszprémi Gemini-klub még gyermekcipőben jár, hi­szen eddig mindössze há­rom összejövetelt tartottak. De hogy van jövője a város­ban, mi sem bizonyítja job­ban, hogy ezen az utolsón nyolcszáz belépőjegyet ad­tak el. Rumpler Mária — NAPI­Ó — 1974. november 22 péntek 4 Beat-zenekarok találkozója Ajkán Szombaton­, november 16-án sok fiatal készült az Ajkai Erő­mű művelődési házába, hogy szem- és fültanúja legyen né­hány megyei beat-együttes ta­lálkozójának, koncertjének. A koncert este hét órakor kezdődött, melyen a pápai Utó­dok, az ajkai Lokátor, a veszp­rémi Viktória és a szintén ajkai ES együttes lépett fel. A be­mutatkozások­ 45—45 percesek voltak. Az együtteseket Borenich Pé­ter, a rádió ismert bemondója mutatta be, s röviden, humor­ral­­ fűszerezve konferálta az előadott számokat. A találkozó fél tizenegyig tar­tott, s sikerét mi sem bizonyít­ja jobban, hogy a műsorra több mint hétszázan váltottak jegyet. Külföldi fiatalok A nyáron hosszú kirándu­láson voltam Ausztriában, Svájcban, Olaszországban és Jugoszláviában. Hazudnék, ha azt monda­nám, hogy nem lepett meg az osztrák fiatalok viselke­dése, öltözködése. A fiúk és a lányok két ellentétes tá­bor. Hogy miért, azonnal ki­derül. A lányok, rendkívül di­vatosan, ízlésesen öltözköd­nek. A maxi szoknya hosz­­szából senki nem engedett, Genfben már arra is volt időm, hogy egy-két szórako­zóhelyre bemenjek. Megval­lom őszintén, csalódtam. Nem, nem a svájci fiúk­ban, hanem a magyarokban. (Ne vegye ezt senki Nyugat­imádatnak!) Egy fiatalokból álló tár­saságba csöppentem. Saj­nos ezen a vidéken már franciául beszélnek, így ne­m szép tájakon kívül meg­ragadott néhány érdekes do­log, ezekről szeretnék most néhány szót szólni, de két egyforma ruhát se­hol nem láttam. Változatost, kellemes be­nyomást nyújt a sminkelé­sük is. A szemhéjfestés nagy divat, szinte senkinél nem maradhat el, majdnem olyan természetes, mint a fésülkö­­dés. A fiúkon csak kopott far­mert, pólóinget láttam. Ha­juk hosszú, de ápolt, tiszta. Kezen értettük meg egymást, de a szem nem csal. Amit ott láttam, az nagyon meg­lepett. Amikor az egyik fiú fel­állt, hogy táncba vigyen egy svájci szépséget, a barátai ugyanezt tették. Nem hagy­ták a lányokat petrezsely­met árulni. Gondolom, a honi fiúk is kipróbálhatnák egyszer ezt a módszert... Ausztria és a divat Svájci bál Olaszország és a hippik Merő ellentéte Svájcnak ez az ország. Sokkal fiatalo­sabb,könnyedebb. Meglátszik hogy a zene hazája. Szinte mindenhol szól a muzsika, énekelnek. Firenzében megfigyeltem egy hippi-csoportot. Egy tor­­zonborz, tisztának nem mondható fiú leült a Dóm lépcsőjére, s gitározni kez­dett. Úgy látszik, ez volt a hívó dal, mert nem telt be­le öt perc, tíz-tizenkét fiatal jelent meg, mind hasonló öltözékben, ők is leültek énekelni. Nemsokára egy idegen fér­fi megfogta az egyetlen hip­pi-lány kezét, hogy elvigye onnan. Erre a fiúk szorosan körbeállták a „merénylőt”, s erre ő ijedten hagyta ott a lányt és barátait. Ez csak egy epizód, ami nem jellemző az olasz fiata­lokra. Segítőkészek és na­gyon barátságosak. Akinek nem telik kocsi­ra — mert nagyon sokan vannak ilyenek —, hátára veszi a sátrát, hálózsákját, s kiáll az útra stoppolni. Ami a meglepő: felveszik­, Jugoszláviában már szin­te otthon éreztem magam. A miénkhez hasonló a fia­talok életmódja. Nagyon szo­katlan volt viszont a fiúk rövidre nyírt haja . .. Többször és többektől hallottam már, hogy minek majmoljuk a külföldieket. Teljesen egyetértek, de ha valami hasznosat, jót átve­hetünk, miért ne tegyük? Ányos Etelka Ajka Egy kukoricacső meséje A bemutatkozással kez­deném: én egy jól megter­mett, szép sárga kukorica­cső vagyok. Miután szépen megnőt­tem, kukorica társaimmal együtt a Pápai Állami Gaz­daság ihászpusztai terüle­tére szállítottak minket egy vontatóval. Aztán gyerekek jöttek, a pápai Hámán Ka­tó általános iskola hete­dik-nyolcadik osztályos ta­nulói, hogy megfosszanak minket a csuhénktól. A gyerekek kisebb cso­portokban ülték körül a kukoricarakásokat. A csu­hájuktól megfosztott csöve­ket kosarakba tették és a szállítószalaghoz vitték, ahol ezért jegyet kaptak. A mi lakásunkhoz három kislány került. Egyikük szőke volt, a másik kettő barna, de mindhárom vi­dám és dolgos kezű. An­nak ellenére, hogy sokat beszélgettek és nevettek, a kezük nagyon fürgén járt. Egy-kettőre megteltek a kosarak, már vitték is a szállítószalaghoz, gyűltek a jegyek a zsebükben. Ha­nem az idő is gyorsan járt ám! Hamarosan elérkezett a tízórai ideje. Előkerültek az uzsonnás csomagok és a gyerekek megrohamozták a tejeskannákat. A mi lánya­ink is jóízűen falatoztak — megéheztek a munká­ban —, és közben át-át­­szóltak a szomszédos paj­tásokhoz: — Ti mennyi jegyet gyűjtöttetek? — Eddig ketten har­minckettőt! — Hűha, ez nagyon jó! Aztán végetért a tízórai szünet, folytatódott a munka. Igyekeztem hát­rább csúszni, mert egyre közelebb kerültem a szor­gos kezekhez. De hiába volt minden fáradozásom, egy ügyes kéz elkapott és már meg is fosztott jó me­leg ruhámtól, a csuhétól. Miközben vittek a szállí­tószalaghoz a kosár tetején, azon fohászkodtam, hogy olyan helyre kerüljek, ahonnan láthatom az „én” lányaimat, vagy legalábbis a többi gyereket. Szeren­csére sikerült, éppen a szemem előtt­ voltak! A szállítószalag búgásától azonban hamarosan elszen­­deredtem, és mire feléb­redtem a kukoricarakás igencsak megfogyatkozott. Hamarosan véget is ért a munkaidő. A gyerekek fel­kerekedtek, rendet raktak és elindultak a közelben várakozó teherautó felé. Szomorúan pillantottam utánuk, csak az vigasztalt, hogy hallottam mire: mondták, hogy még több napot is dolgoznak itt, ne kelljen egyik kukoricatár­samnak sem haszontalanul elszáradnia Lejegyezte: Déri Éva, a pápai „Hámán Kató” általános iskola VII. a osztályos tanulója

Next