Napló, 1974. november (Veszprém, 30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-22 / 273. szám
Vita... Vita... Vita... Vita... Nem született egyikünk sem huligánnak A július 12-i Mi-oldalon jelent meg Üveges Sándor vitaindító írása, amelyre nagyon sok fiatal és a problémára érzékeny felnőtt is reagált. Sajnos az összes hozzászólást, véleményt nem tudjuk közölni. (A Szerk.) A Mi oldal vitájához szeretnénk hozzászólni, elsősorban György Lászlónak a szeptember 20-i számában megjelent írásához. Kötelességemnek érzem, hogy megmondjam neki: ha valaki valamihez nem ért, akkor ne avatkozzon a dolgokba! S eme tüskémet meg is indokolom. Üveges Sándort Pápán sokan ismerik és szeretik. Ismerik, mert tavaly ő vezette az Ifjúsági Házat, s amióta ez a ház fennáll, ilyen tartalmas, vidám és szórakoztató program nem zajlott az öreg falak között; egész működése szinte egyetlen program volt, ahol tanulni, okosodni és kulturálódni lehetett. Én is végighallgattam jó néhány előadását, részt vettem egy csomó vetélkedőjén, s én is sajnáltam, akárcsak az ottaniak, hogy onnan magasabb pozícióba helyezték. Szeretném még György Lászlóval tudatni, hogy Üveges közöttünk, fiatalok között élt mindig. Legjobb tudomásom szerint jelenleg is van egy fiatalokból álló csoportja, bár én ezt csak hallottam, mert a házba, amióta nincs ott, nem járok el. Vádként írta György Üvegesről, hogy őt nem verték meg a galerik. Ezt nem tudom, azt viszont igen, hogy az IH-ban első ténykedése az volt, hogy „befogadott" két galerit is, amelynek tagjai azelőtt szinte rettegett személyiségei voltak a háznak, megszelidítette és aktívakká nevelte őket. Ilyen és hasonló ténykedése, mostani munkája, bemutatott darabjai után bátran állítom, hogy ha valakinek joga a minket érintő kritika, akkor az Üveges Sándornak különösképpen. Nem állítom, hogy földre szállt angyal, de azt igen, hogy sokat tanulhat tőle mindenki, aki a fiatalokkal foglalkozik. Elnézést kérek, hogy dühös vagyok, de ki nem az, ha valaki egy értelmes, figyelemfelkeltő írásra személyes kirohanásokkal válaszol anélkül, hogy erre a legkisebb indoka is lenne. Közben egy teljesen rossz álláspontot képvisel, s a lényeget elkendőzi. Javaslom, hogy olvassa el még egyszer Üveges cikkét, s jöjjön rá, hogy ez vitaindító írás, egészen új, eddig nem ismert, fiatalos stílusban. Olyan, hogy az embernek ha akarja, ha nem, el kell gondolkodnia a dolgokon. A szerző társadalmi összefogásra szólít, s az elénk tárt bizonyítékokkal szinte kötelez is erre. Arra sürget minden gondolkodót, értelmes embert, hogy kifundálja a leghatékonyabb módszert a fiatalok kallódó, céltalanul őgyelgő kisebbsége számára a társadalomba való beilleszkedésének megkönnyítésére. Én is megpróbálok néhány gondolatot felvetni, amin talán érdemes lesz vitakozni. A KISZ bizottságok aktivistáit, a segíteni kész munkahelyi vezetőket, szocialista brigádtagokat meg kellene kérni: törődjenek két-három ún. problémás fiatallal. Szánjanak arra időt, hogy beszélgessenek velük néhány olyan gondról, melyek izgatják őket. Ezek valószínűleg rosszul értelmezett életcélok, vagy éppenséggel a céltalanság. Beszéljenek velük, vigyék el őket egyegy jól működő ifjúsági klubba, amilyenről néha fogalmuk sincs, vagy ha van, az rossz. Kísérjék figyelemmel első lépéseiket, viselkedjenek velük barátian, őszinte bizalommal és szeretettel. Aztán, ha az első lépések sikerültek, akkor fokozatosan állítsák talpra a gond,jaikra bízott emberkéket. De ne hagyják őket teljesen magukra, érdeklődjenek gondjaikról, s ha lehet, segítsenek nekik azokat megoldani. Ez nem jelent szárazdadaságot, s nem is örök időkre szólna. Az úgy is kiderül, hogy kik hajlanak a jó szóra, s kik nem. Az utóbbiakhoz aztán segítségül lehetne hívni a rendőrség ifjúságvédelmi csoportját. Nekik sejtésem szerint kettős a feladatuk, egyrészt megóvni a fiatalokat, másrészt pedig megóvni a társadalmat az elvadult, vagy megtévedt fiataloktól. S hogy miért kell törődni ezekkel a fiatalokkal? Mert egyrészük különben sohasem növi ki gyermekbetegségét, sohasem lesz tisztességes, becsületes ember. Ez csak az egyik indok. A másik közismert: a szocialista társadalomban a legfőbb érték az ember. S most megint György Lászlót idézem, amikor az általa felemlegetett „élni tanulást” említem. Korántsem mindegy, hogy a tizenéves kitől tanul élni. Éppen ezért tartom szükségesnek, hogy nagyon figyeljünk oda a „tanítókra” is! Mert csak az vezessen, aki méltó arra, hogy őt kövessék. Szerintem nem igaz, hogy a tizenévesek „kanyarjai”, meg „buktatói” törvényszerűek! Ezeket ki lehet kerülni, mint ahogy nem egy iskolatársamnak is sikerült! Mi kell hozzá? Több ész, jobb megfigyelőkészség, akarat, s ezeket igenis meg lehet szerezni. Nem született egyikünk sem huligánnak. S hogy sokan mégis azokká lettek, ezt javarészt önmaguknak köszönhetik. Persze, lehetnek rossz családi körülmények is, de azok, ha van akarat, egy idő után már nem feltétlenül determinálnak. Amikor a fiatal menekül a rossz családi környezetből, akkor miért éppen oda menekül, ahol elromlik? Nem igaz, hogy nincs, aki okos szóval erre figyelmeztetné. Miért nem hallgat rá? Miért hallgat éppen másokra? Egy tizenévesnek van már ítélőképessége. Egy kis segítség, s máris nyertünk egy embert. Akik ma vitánk céltáblájának a közepén vannak, nem tudják, hogy rájuk miért van szükség. Nem ismerik a társadalmi és egyéni szükségleteket. Nem említettem még György László levelének legnagyobb tévedését. Hadd idézzem szó szerint: „És végül a passzivitásról. Az életben mindenkit az egyéni érdek vezérel. Nagyon nagy a passzivitás. Te, Üveges Sándor, beleavatkoznál egy verekedésbe?” Van egy érzésem. Az, hogy a fenti sorok írója, éppen azon fiatalok közé tartozik, akik miatt (és nem feltétlenül ellen) Üveges szót emelt. Hogyan is állunk ezzel? Hol élünk mi? Milyen a társadalmi rendünk? Kapitalizmus van Magyarországon, ahol oly nagy a passzivitás? Ez nem igaz! És végül azt írja György László, hogy „Fiatalok vagyunk , tévedünk eleget. De szerencsére van egy-két idősebb, aki kisegít bennünket, s nem mint holmi rossz betegről, lerántja a vizes lepedőt. Nagyon bízom, hogy életrevaló nemzedék lesz a miénk is.” Én is nagyon bízom abban, hogy életrevaló lesz a mi nemzedékünk, de csak akkor, ha okosan hajlandó élni, megváltgatja, hogy mit tesz és mit mond. Befejezésül: mai tizenéves vagyok. A véleményem és a javaslatom azonos tőről származik, gondolataim célja és a megközelítés módja, a segíteni akarás szándéka bennem éppen olyan erős, mint Üveges Sándorban. Sebestyén Ferenc középiskolai tanuló, Pápa GEMINI KLUB—VESZPRÉMBEN — Miért nem mentek beljebb? — Engedjetek egy kicsit közelebb az ajtóhoz! — Várjál csak szépen a sorodra, mi is elég régóta itt toporgunk! Ezek és hasonlóan türelmetlen mondatok röppentek fel vasárnap este a Veszprémi Vegyipari Egyetem menzája előtt összegyűlt tömegből. Nem, nem a vacsora illata csábította ide a fiatalokat, hanem a Gemini együttes. Néhány héttel ezelőtt megkeresték az egyetem KISZ-szervezetét az együttes tagjai, hogy szeretnének itt egy klubot. Nekünk csak a helyiséget kell biztosítani, minden mást az együttes bonyolít le. Nem sokat gondolkoztunk, hamar megegyeztün" — mondja Apró János, a veszprémi Gemini-klub vezetője. Hogy miért éppen Veszprémre esett a választás, arra Várszegi Gábor, a zenekar vezetője ad magyarázatot. — Megalakulásunk óta, többször is felléptünk itt, a megyeszékhelyen, s minden alkalommal zeneértő, hálás fiatalokkal találkoztunk. Mivel eddig csak nyaranként voltak állandó vidéki klubjaink, úgy gondoltuk, hogy ezeket „téliesítjük” is. Az első szerződésen — amely december 15-ig szól — jóformán még meg sem száradt a tinta, de már a meghosszabbításon gyokydolgoznak. Úgy tervezik, hogy egészen a nyár elejéig működni fog a klub. Számítottunk arra, hogy jónéhányan eljönnek a zenés-táncos „klubfoglalkozásokra”, "de hogy ennyien, Szrahem. Annál inkább sem, mert hiszen semmilyen plakátot, meghívót nem tettünk ki a városban. Természetesen ezek után, már színesítő programokról is gondoskodnunk kell — számol be az eddigi tapasztalatokról Várszegi Gábor. — Úgy gondoljuk, hogy az előtérben egy lemezlovas szórakoztatja a fiatalokat, a szünetekben pedig rajz- és bábfilmeket vetítünk. Reméljük tetszeni fog az itteni fiataloknak is — mondja Markó András, az együttes orgonistája. Szó esik még néhány elképzelésről. Arról, hogy decemberben szeretnének egy előszilvesztert tartani, s ha sikerül meghosszabbítani a szerződést, akkor klubigazolványokat adnának ki. A rossznyelvek azt beszélik a városban, hogy a Gemini „megfúrta” a Viktória együttest, hiszen „elcsábította” a klubtagokat, a közönséget. Mondom is ezt Várszegi Gábornak. — Igen, erről már mi is hallottunk, de semmi ilyen szándékunk nincs. Kérdezősködtem, s úgy tudom, hogy most is 100—120-an mennek el az ötóraira. Sajnos mi, ezen az időponton nem tudunk változtatni, mivel Budapesten négy állandó klubunk van, kötöttek a fellépéseink tehát csak a vasárnap estéink szabadok. Ahhoz pedig, hogy máskor jöjjünk Veszprémbe, több szerződést kellene felbontanunk. Úgy gondoljuk, hogy a Viktória együttes — egy kis jóindulattal, segítőkészséggel — szombat esténként is megrendezhetné az ötórai teákat. A veszprémi Gemini-klub még gyermekcipőben jár, hiszen eddig mindössze három összejövetelt tartottak. De hogy van jövője a városban, mi sem bizonyítja jobban, hogy ezen az utolsón nyolcszáz belépőjegyet adtak el. Rumpler Mária — NAPIÓ — 1974. november 22 péntek 4 Beat-zenekarok találkozója Ajkán Szombaton, november 16-án sok fiatal készült az Ajkai Erőmű művelődési házába, hogy szem- és fültanúja legyen néhány megyei beat-együttes találkozójának, koncertjének. A koncert este hét órakor kezdődött, melyen a pápai Utódok, az ajkai Lokátor, a veszprémi Viktória és a szintén ajkai ES együttes lépett fel. A bemutatkozások 45—45 percesek voltak. Az együtteseket Borenich Péter, a rádió ismert bemondója mutatta be, s röviden, humorral fűszerezve konferálta az előadott számokat. A találkozó fél tizenegyig tartott, s sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy a műsorra több mint hétszázan váltottak jegyet. Külföldi fiatalok A nyáron hosszú kiránduláson voltam Ausztriában, Svájcban, Olaszországban és Jugoszláviában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg az osztrák fiatalok viselkedése, öltözködése. A fiúk és a lányok két ellentétes tábor. Hogy miért, azonnal kiderül. A lányok, rendkívül divatosan, ízlésesen öltözködnek. A maxi szoknya hoszszából senki nem engedett, Genfben már arra is volt időm, hogy egy-két szórakozóhelyre bemenjek. Megvallom őszintén, csalódtam. Nem, nem a svájci fiúkban, hanem a magyarokban. (Ne vegye ezt senki Nyugatimádatnak!) Egy fiatalokból álló társaságba csöppentem. Sajnos ezen a vidéken már franciául beszélnek, így nem szép tájakon kívül megragadott néhány érdekes dolog, ezekről szeretnék most néhány szót szólni, de két egyforma ruhát sehol nem láttam. Változatost, kellemes benyomást nyújt a sminkelésük is. A szemhéjfestés nagy divat, szinte senkinél nem maradhat el, majdnem olyan természetes, mint a fésülködés. A fiúkon csak kopott farmert, pólóinget láttam. Hajuk hosszú, de ápolt, tiszta. Kezen értettük meg egymást, de a szem nem csal. Amit ott láttam, az nagyon meglepett. Amikor az egyik fiú felállt, hogy táncba vigyen egy svájci szépséget, a barátai ugyanezt tették. Nem hagyták a lányokat petrezselymet árulni. Gondolom, a honi fiúk is kipróbálhatnák egyszer ezt a módszert... Ausztria és a divat Svájci bál Olaszország és a hippik Merő ellentéte Svájcnak ez az ország. Sokkal fiatalosabb,könnyedebb. Meglátszik hogy a zene hazája. Szinte mindenhol szól a muzsika, énekelnek. Firenzében megfigyeltem egy hippi-csoportot. Egy torzonborz, tisztának nem mondható fiú leült a Dóm lépcsőjére, s gitározni kezdett. Úgy látszik, ez volt a hívó dal, mert nem telt bele öt perc, tíz-tizenkét fiatal jelent meg, mind hasonló öltözékben, ők is leültek énekelni. Nemsokára egy idegen férfi megfogta az egyetlen hippi-lány kezét, hogy elvigye onnan. Erre a fiúk szorosan körbeállták a „merénylőt”, s erre ő ijedten hagyta ott a lányt és barátait. Ez csak egy epizód, ami nem jellemző az olasz fiatalokra. Segítőkészek és nagyon barátságosak. Akinek nem telik kocsira — mert nagyon sokan vannak ilyenek —, hátára veszi a sátrát, hálózsákját, s kiáll az útra stoppolni. Ami a meglepő: felveszik, Jugoszláviában már szinte otthon éreztem magam. A miénkhez hasonló a fiatalok életmódja. Nagyon szokatlan volt viszont a fiúk rövidre nyírt haja . .. Többször és többektől hallottam már, hogy minek majmoljuk a külföldieket. Teljesen egyetértek, de ha valami hasznosat, jót átvehetünk, miért ne tegyük? Ányos Etelka Ajka Egy kukoricacső meséje A bemutatkozással kezdeném: én egy jól megtermett, szép sárga kukoricacső vagyok. Miután szépen megnőttem, kukorica társaimmal együtt a Pápai Állami Gazdaság ihászpusztai területére szállítottak minket egy vontatóval. Aztán gyerekek jöttek, a pápai Hámán Kató általános iskola hetedik-nyolcadik osztályos tanulói, hogy megfosszanak minket a csuhénktól. A gyerekek kisebb csoportokban ülték körül a kukoricarakásokat. A csuhájuktól megfosztott csöveket kosarakba tették és a szállítószalaghoz vitték, ahol ezért jegyet kaptak. A mi lakásunkhoz három kislány került. Egyikük szőke volt, a másik kettő barna, de mindhárom vidám és dolgos kezű. Annak ellenére, hogy sokat beszélgettek és nevettek, a kezük nagyon fürgén járt. Egy-kettőre megteltek a kosarak, már vitték is a szállítószalaghoz, gyűltek a jegyek a zsebükben. Hanem az idő is gyorsan járt ám! Hamarosan elérkezett a tízórai ideje. Előkerültek az uzsonnás csomagok és a gyerekek megrohamozták a tejeskannákat. A mi lányaink is jóízűen falatoztak — megéheztek a munkában —, és közben át-átszóltak a szomszédos pajtásokhoz: — Ti mennyi jegyet gyűjtöttetek? — Eddig ketten harminckettőt! — Hűha, ez nagyon jó! Aztán végetért a tízórai szünet, folytatódott a munka. Igyekeztem hátrább csúszni, mert egyre közelebb kerültem a szorgos kezekhez. De hiába volt minden fáradozásom, egy ügyes kéz elkapott és már meg is fosztott jó meleg ruhámtól, a csuhétól. Miközben vittek a szállítószalaghoz a kosár tetején, azon fohászkodtam, hogy olyan helyre kerüljek, ahonnan láthatom az „én” lányaimat, vagy legalábbis a többi gyereket. Szerencsére sikerült, éppen a szemem előtt voltak! A szállítószalag búgásától azonban hamarosan elszenderedtem, és mire felébredtem a kukoricarakás igencsak megfogyatkozott. Hamarosan véget is ért a munkaidő. A gyerekek felkerekedtek, rendet raktak és elindultak a közelben várakozó teherautó felé. Szomorúan pillantottam utánuk, csak az vigasztalt, hogy hallottam mire: mondták, hogy még több napot is dolgoznak itt, ne kelljen egyik kukoricatársamnak sem haszontalanul elszáradnia Lejegyezte: Déri Éva, a pápai „Hámán Kató” általános iskola VII. a osztályos tanulója