Napló, 1975. december (Veszprém, 31. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

Révész Tibor: Csokonai karácsonya 1799 telén zivataros és hideg volt a december. Elgémberedve tipegett-topo­­gott Sárközy Somogy megyei viceispán uram, mikor nagyokat nyögve le­szállt kocsijáról és rázta le décbun­­dájáról a frissen lehullott szikrázó havat. — Levél-féle érkezett, amott van, m­! — jelentette a patvarista, illő tisztelet­tel, amikor a kancellária ajtaján belé­pett a principális úr. Vastag, diósgyőri papírosra volt írva a levél, melyben pártfogoltja, Csokonai Vitéz Mihály csurgói professzor úr tu­domásul adja, hogy megelégelte a kon­díciót és elbúcsúzik a gimnázium ter­meitől. Szó ami szó, az igazság az volt, hogy inkább a professzor urat nézték ki föl­­jebbvalói, amiért, hogy: „discipulusai­­val cimboráskodott, komédiákat írva, azokat velük együtt jádzotta, azon fellyül ivásra, korhelykodásra, és min­­dennemű rossz erkölcsökre szoktatta”. A Tempefői jámbor szerzője ott tar­tott újból, ahol volt, mikor a négy vi­lágtáj felé bolyongva széles e hazában, eképp figyelmeztetett: Az is bolond, aki poéta lesz nagy Magyarországon. A dermesztő decemberi éjszakai szél lebegtette a hideg ellen vajmi kevés védelmet nyújtó kék­et-ját, vékony ba­kancsában érezte a porhanyós havat. Oly frissen kapkodta pipaszárú lábait, mintha kontratáncot akarna járni. Karácsony este volt, mire Keszthelyre érkezett, ahol a kántáló gyerekek teli tüdőből fújták. Krisztus urunk áldott születésén ... Csakhamar a sovány, éhes, kopott poéta elé tárultak a Festetich-kastély kivilágított ablakai. Megállt a nagy pa­lota kapuja előtt, s elgondolkodott: — Nemcsak poéta vagyok, hanem a csurgói gimnázium elcsapott professzora is. No és ezt a fejedelmi állást Sárközy viceispán uram éppen Festetich gróf segítségével eszközölte ki a számomra. — Audacos fortuna juvat — nyilat­koztatta ki hangosan, mintegy buzdítá­sul. Hisz’ nem ismeri a gróf, csak meg­szánja egy éjszakára, aztán akad ott benn valamiféle harapnivaló is. Benn, a kastélyban hordták föl a ka­rácsonyesti vacsorát. Óriási tálakban párolgott a borleves meg a mákos bű­­bájka. Az asztal végén foglalt helyet ősi szokás szerint Festetich György, mel­lette a háziasszony, no meg a tengernyi rokon- és vendégsereg. Belép a hajdú, s kissé zavartan je­lenti: valamiféle ütött-kopott garabon­ciás diák-forma ember érkezett. Festetich behozatta a diák urat, aki nem valami palotához illő öltözékben köszöntötte a jelenlévőket. Etették, itatták a diákot, aki rövidesen átmele­gedett, s kezdte magát egyre jobban érezni. A társaság ekkor Festetich intésére asztalt bontott, s az étkező terem meg­telt vidámsággal. Éjfélkor pedig, mikor megszólalt a zenekar, táncra perdült, a fiatal Sa. A háziúr egyik atyafia, Festetich Já­nos, aki a többi vendéggel ellentétben, magyar ruhába volt öltözve, a világ­szép Gaál Franciskával nemzeti táncot mutatott be. A vidámság, a tánc olyan hatást gyakorolt a jelenlévőkre, hogy az öregek sírva tapsolták és ölelgették a táncost. A deák eközben félrevonult, s vala­mit körmölgetett egy sárga színű gyűrött papírra. Mikor­­ elkészült az írással, en­­gedelmet kért, hogy a táncos párt di­csőítő rigmusát felolvashassa. Mikor azt megkapta, rákezd­te: Azt mondják, nem való a tánc a ma­gyarnak. — Nem, ha neki cipellőt, félnadrágot szabnak... Egyre jobban tetszett a vers, mely­nek fordulatai meglepők voltak. S mi­kor a deák odaért, hogy: Csak az igaz magyar tánc, a szent Dávid tánc ... miközben a táncos párra mutatott, a házigazda elkiáltotta magát: — Fékem adta, hiszen kend Csoko­nai Vitéz Mihály, az én csurgói pro­fesszorom, így nem ír ma senki sem... Csokonai illően meghajtotta magát a házigazda előtt, elismerve ezzel a sze­mélyét igazoló kijelentést. A poéta eme emlékezetes karácsony estétől sokáig emlegette Festetich mecénási segítségét, még akkor is, mikor somogyi időzése­kor megírta Dorottya című eposzát, mely talán sohasem született volna meg ha 1799 karácsony estéjén nem fogadják be a fáradt, kopott költőt. BABITS MIHÁLY: Téli dal Esik a hó, a dal ma megered - esik a hó , a kályha szíve halkan dobbanó a dal ma szép lesz, mély lesz és enyém szimbólumokkal teljes költemény Mondom nektek, hogy bányászok vagyunk mondom bizony, bár elfog gyakran a mélységiszony s mint aki szédül tornyok ormain, émelygünk ormos akna kormain. A bánya mély, az akna piszkos ám a bánya mély, az akna piszkos, mint a szenvedély; forró sötétben fénylő kincseket keresünk míg valami eltemet. S talán a viz temet bennünket el, talán a víz, talán a tűz, talán a viheder, talán a föld, a kő; talán a jég, talán a forró, fojtó bányalég Nő­­s férfié, egyforma köntösünk nő­­s férfié, mi nem kérdezzük, hogy melyik kié, meleg űrben mezít­en dolgozunk s tán drágakő lesz, amit felhozunk, Tán drágakő lesz, amit felhozunk ■ tán drágakő, tán gyémánt, koronába vihető, tán áldott szén, tán átkozott arany: mi dolgozunk tovább, vigasztalan! Móricz Zsigmondi Karácsonyi ajándék A polgármester gondterhelten bandukolt hazafelé. A kis város sötét volt. Kétablakos, kis házak egymás felé guggolva nézték az utcát. Hó szállingózott és a megfagyott sarat fehér kis sapkákkal díszítgette. A háztetők görbe cserepeivel is el­játszogatott és mindenikbe beleültetett egy-egy kis hóvirágot. A polgármester összevonta a szemöldökét. Szigorúan nézte a városát. Most, hogy végre egy kicsit szépült a hó­esésben, meg merte vallani magának, hogy csúnya kis város ez. Csúnya, kis, alföldi város. Lapos és szürke, unalmas és kedvetlen város. Itt az emberek nagyon nem szeretik egy­mást. A polgármester már számos kísérletet tett, hogy ennek a kis városnak a lakosait megismertesse egymással. Ha meg­ismerik egymást, meg is szeretik. Ő egyenként s­zerette őket, hiszen az ő városa, és ambíciója volt, hogy szeresse a vá­rosát. De hiába hirdetett irodalmi­ esték sorozatot. Az első es­tére még csak eljöttek, de unatkoztak. A gimnáziumi taná­rok komoly s humoros előadást tartottak, diákok szavaltak, szép, karcsú leányok énekeltek, egy szőkére festett hajú asz­­szony zongorázott, Chopint. És a város lakói, ezek a tiszt-­­viselők és iparosok és kereskedők rosszkedvet ültek egy­más mellett. Mindenki azt számította, hogy mi jogon ül az első sorban, aki az első sorban ül, s a második sorban, aki a másodikba jutott, s hogy ő mért ül a hetedik sorban, vagy a tizenhetedikben. Ebben a városban mindenki az első sor­ban akart ülni. És egész este alatt suttogtak az asszonyok a férjeik fülébe, s mind azt suttogta, hogy X-né hogy előre tolakodott: ő nem teszi ki ilyen inzultusnak magát többet... A második estén már csak azok jelentek meg, akik az első sorokban ültek, de ezek, ahogy hátrapillantotta­k, látták, hogy a terem üres, megfáztak és elkedvetlenedtek. Mit ér az első sor, ha nincs ötödik és tizedik és tizenhetedik. Karácsony másodnapjára volt kitűzve a harmadik iro­dalmi est. A polgármester azonban nagyon félt. Már érezte, hogy erre senki sem fog eljönni. Már kapott is lemondáso­kat. A gyógyszerész azt mondta: nincs értelme ezeknek az irodalmi estéknek. Az ember elővesz egy jó könyvet és sok­kal különbet olvas, mint amit a gimnáziumi tanárok mesél­nek nekik... De a polgármester tudta, hogy sohasem vesz elő semmi­féle könyvet, se jót, se rosszat, csak ott ül a patikában és várja, hogy valaki bejön hozzá egy kis diskurzusra, és egy pohár finom pálinkára. Most, hogy a hó esni kezdett, eszébe jutottak a gyö­nyörű otthoni téli éccakák. Otthon felséges hegyek vannak, azok már október végén megrakodnak hófehér hóval és haj­nalban, az alkonyatban csillognak és ragyognak és hideg van, és a hidegben csillognak és ragyognak az arcok és a szemek. Mintha a hó fénye szikrázna a tekintetben, s elha­tározta, hogy mégis megtartja a harmadik estét, de gondos­kodni fog valami olyan attrakcióról, hogy a város lakói mégis eljöjjenek. Éppen a püspöki palota mellett fordult be a Piac felé. A püspöki palota úgy volt építve, mint egy igazi úri kas­tély. Egy kis hercegi kastély. Barokk palota volt, dupla­tetős, nagy ablakos. Körül láncos oszlopok vették körbe s a láncokat tömör, kis, hósapkás kőgolyóbisok tartották. Meg fogja hívni a püspököt az estére. Ha ez sikerül, akkor azon­nal ki lehet­ adni a jelszót, hogy a püspök is megjelenik az estélyen. A közösségre enn­ek ellenállhatatlan hatása lesz. De hogy hívja meg a püspököt, aki nem érintkezett a várossal. Élt magánosan a nagy palotában, amelynek hullott lassan a vakolata. Már az is nagy dolog volt, ha a püspök egyszer-egyszer végigsétált a városon. Olyankor az ablakok­ban kinéztek az asszonyok, és az utcán megállottak a fér­fiak, a patika ajtajában kicsodálkoztak a notabilitások, s mindannyian megbeszélték, hogy a száraz, csöndes püspök, lassú léptekkel egyedül, vagy néha a koadjutorral kettesben sétál a főutcán. Mikor hazament a polgármester, azt mondta a felesé­gének : — Fiam, nagy tervem van, mondd meg, hogy lehet végre­hajtani? Elmondta a tervét a feleségének, aki előkelő családból való s nagyon finom asszony volt. — Édes fiam — mondta az asszony —, a gondolat na­gyon szép. És nagyon könnyen meg lehet a püspököt nyer­ni... Itt a szent karácsony. Ilyenkor karácsonyfát szoktak állítani a szegények számára a püspöki palota előcsarno­kában ... De hallottam, hogy a püspök kiadta a rendeletet, hogy a jövőben a karácsonyfára nem akasztanak selyem­papírba csomagolt cukrot, mert a püspök igen takarékos... Csinálunk tehát jó nagy csomó cukrot a karácsonyfára és azt felviszed ajándékul, és akkor a püspök meg fogja hall­gatni a tervedet és el fog jönni az estélyedre.. . A polgármester megörült, s bár neki is rosszul ment, majdnem olyan rosszul, mint a püspöknek, mégis hozzájá­rult a felesége tervéhez. Másnap reggel azonnal hozzáfogtak a cukorkészítéshez. A polgármester felesége és három lánya saját kezűleg ké­szítették a tömérdek selyemcukrot és maguk csomagolták a saját kezűleg nyírt selyempapírba és egy­­óriási dobozt töltöttek meg az édességgel. A polgármester boldog volt, most végre eljött a pillanat, mikor az ő önfeláldozó jóakarata meghozza a maga gyü­mölcsét. Nagy reménységében el is árulta egyik-másik barát­jának, hogy minden reménye megvan rá, hogy a püspök megjelenik az irodalmi estélyen. Mint a tűz futott végig a hír a városon, általános izgal­mat okozott és az első három sor jegyei rögtön el is fogy­tak előjegyzésben. A polgármester kihallgatást kért a püspöktől, amit meg is kapott. Szalonkabátját vette fel, s nagy, fekete, kissé ko­pott prémű bundájában ment fel a püspöki palotába. Mikor a püspök elé járult, az kézcsókra adta az ujjait. A polgármester megcsókolta a püspök gyűrűjét, aztán letette a püspök lába elé a nagy csomagot, amit a város kék egyenruhás hajdúja hozott fel s előadta a dolgot. A püspök jóváhagyóan mosolygott, s kegyesen így szó­lott: — Polgármester úr, mindez nagyon szép... Krisztus urunk azonban azt mondta: „ha pedig a te istenedet imádni akarod, zárd­d be a te ajtódat és magánosan imádd az­ urat”. Én­ tehát a karácsony szent ünnepén nem kívánom a pro­fán emberi szemeknek kitenni személyemet, hanem áldáso­mat adom mindarra a szép és nemes dologra, amit a pol­gármester úr itt előadott... Ezzel belenyúlt egy kicsiny papírskatulyába, ami ott volt a keze ügyében s kivett abból egy kicsi, kis szentképet, olyan filléres kis színes nyomatkát, amit osztogatni szoktak az­­egyházatyák a gyerekeknek, s egyet a polgármesternek nyújtott. — A mi urunknak, istenünknek nevében — mondta. A polgármester átvette a szentképecskét s elsápadt. A püspök újra a dobozába nyúlt, s még egy képet vett ki. — Ezt pedig a kedves feleségének küldöm, az én szerel­mes leányomnak­­— mondta a püspök, s átadta a második képet is. — A mi urunknak, istenünknek nevében, ámen. Mivel a polgármester erre sem mozdult meg, harmad­szor is belenyúlt a dobozba: — És ezt a polgármester úr leányának küldöm, a mi urunknak, istenünknek nevében, ámen. Erre a polgármester szerette volna azt mondani, hogy neki három leánya van, de nem szólt, átvette ezt is és meg­csókolta előbb a szent kezet, aztán a püspök gyűrűjét s el­távozott. Mikor kint találta magát az utcán, a püspöki palota előtt, keresztet vetett, s mély sóhajjal nézett az égre. (1933) 12 — NAPLÓ —­ 1975. december 25. csütörtök KÖNYVESPOLC Harminc év magyar irodalma F­elszabadulásunk 30. évfordulóját a ma­gyar könyvkiadás je­lentős művek megjelenteté­sével ünnepelte. Az antoló­giák, történelmi és irodalmi kiadványok sokaságából je­len alkalommal egy nagy je­lentőségű könyvsorozatra szeretnénk a figyelmet rá­irányítani. A Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó kö­zös vállalkozása keretében a felszabadulás óta eltelt 30 év szépirodalmának legjelen­tősebb alkotásai kerülnek újra kiadásra Illés Endre és Kardos György gondozásá­ban. A 100 kötetre tervezett sorozat első tíz-tizenkét kö­tete már el is jutott az ol­vasók kezébe. A művek többsége — fő­leg olvasmányi alapon — már régi ismerősünk, de olyanok is akadnak közöt­tük, amelyekkel a televízió jóvoltából színházi közvetí­tések, vagy filmalkotások formájában ismerkedtünk meg. Együttvéve az 5—6 év­re tervezett 100 kötetes so­rozat értékes része lehet minden magyar ember könyvtárának. A megjelent kötetek kö­­­­zül több is foglalkozik a fel­­szabadulással kapcsolatos eseményekkel. Ma már tör­ténelem az, ami Darvas Jó­zsef Város az ingoványon, Karinthy Ferenc Budapesti tavasz, Illés Béla Honfogla­lás című műve megírásakor a jelen, a kézzelfogható va­lóság volt. Nem mindenki előtt ismert azonban, hogy a felszabadulásnak milyen sok krónikása volt. Erről győz meg bennünket a sorozat el­ső két kötete: Magyar írók tanúságtétele (1944—45) és A hajnal színei (Magyar köl­tők tanúságtétele.) Az első kötet négy próza­író munkáját hozza 1944— 45-ből. Közülük legismertebb a már előbb említett Darvas mű: Város az ingoványon. Írója még „pincében, pislo­gó gyertyafény mellett kezd­te róni a sorokat”. Előszavá­ban azt írja könyvéről: „Ez nem regény, nem riport, nem napló, nem is történel­mi dokumentum”. Ez volt az első könyv, amely a felsza­badulás utáni könyvnapon megjelent az ellenforradalmi rendszer bírálataként, s­ a jövő reményét élesztve az emberekben. A kötetben megjelent Déry Tibor Alvi­lági­ játékok és Kassák La­jos Kis könyv haldoklásunk emlékére című műve, ame­lyek a háború utolsó hó­napjainak eseményeit keltet­ték életre. Nagy Lajos Pin­cenaplója a legnehezebb időkről, a pincében töltött hetekről szól naplószerűen, az óvóhelyek hangulatát idézve. Nem sorolhatjuk fel még név szerint sem azt a 48 költőt, akik A hajnal színe című kötet bizonysága sze­rint kifejezték a háború és fasizmus iránti gyűlöletüket, és a jövő szép hajnalának felvirradásán munkálkodtak. Radnóti Miklós Hetedik ec­­logájától Kassák Lajos ódá­jáig ível a költemények so­ra. A felszabadulás történelmi jelentőségét azonban — bár­mily értékesek is a fentebb ismertetett tanúságtételek — néhány nagyobb terjedelmű regény mutatta be igazán. A falu, a parasztság felszaba­dulásának költői szépségű történetét Szabó Pál írta meg Az Isten malmai című re­gényében. Karinthy Ferenc Budapesti tavaszának cse­lekménye 1944 karácsonyán, a főváros körülzárásával in­dul, és Pintér Zoltánnak, a fiatal tudósjelöltnek tétová­zásával, útkeresésével foly­tatódik, majd a szerelemben és az önként vállalt harcban való magára találásában tel­jesedik ki. Illés Béla Hon­foglalás című trilógiába be­olvasztotta korábbi művei egyes mozanatait, s a szov­jet hadsereg hőstetteit és a főváros felszabadítását ábrá­zolja az első magyar kor­mány megalakulásáig a sza­bad hazában. A felszabadulás történelmi jelentősége mellett az eddig megjelent kötetek fő monda­nivalója a kommunista helytállás: hűség a párthoz, hűség a néphez. Első hely­re kívánkozik ezek közül a művek közül Gyurkó László: Lenin, Október című köny­ve. A proletárforradalom ve­zérének, minden kommu­nista példaképének történe­­lemformáló személyiségét, az embert és a forradalmat idézte fel az író könyvében a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50 éves évfor­dulója alkalmából, 1967-ben. A kommunista helytállás a témája Mesterházi Lajos: Férfikor című regényének is, amelynek dramatizált válto­zatát a Csokonai Színház elő­adásából ismerjük. Egy for­radalmár életútját, 50 év eseményeit íveli át a regény cselekménye. A megpróbál­tatások hosszú során keresz­tül való helytállást példázza a közelmúltban elhunyt Len­gyel József életművéből ké­szült válogatás. Elejétől vé­gig. A kötet címe az író életútjának jelképe: ő maga is az emberi helytállás hő­se volt egész életében. A Vi­segrádi utca című történel­mi riportázs az egyik leg­jelentősebb könyv a magyar forradalmi munkásmozga­lom reális megismerése szempontjából. Csak azt ír­ta le benne, amit maga lá­tott, átélt és a mozgalom szempontjából fontosnak tar­tott. Sánta Ferenc két kisregé­nye is a néphez való hűség kérdését állítja középpontba. A filmre is sikerrel feldol­gozott Húsz óra cselekmé­nyében húsz év történetét sűrítette bele. Az áruló négy főszereplőjén keresztül azt bizonyítja, hogy az igazság annak az oldalán van, aki őszintén a népet szolgálja. A kötet terjedelme egyéb­ként megengedte volna, hogy Sánta novellatermésének leg­javából is kerüljön bele egy­néhány. A magyar novellaírás leg­jobb hagyományait folytat­ja Illés Endre kötete, örvé­nyek között. Személyes és családi élményeit dolgozta fel írásai egy részében, ame­lyek között vannak Mik­­száthra emlékeztető hangvé­telek (Skarlát, Kettős kör), de olyanok is, amelyek elő­remutatnak a modern no­vella irányában (A látoga­tás, Ostya nélkül). Jellemző novellaművészetére az euró­pai kultúra jelenléte és ha­tása (Olasz képeskönyv, Francia képeskönyv.) A felszabadulás utáni drámairodalmat Il­­­lyés Gyula négy drámája képviseli ez idő sze­rint a sorozatban, nagyon színvonalasan. A Fáklya­láng Kossuth Lajosa a bu­kás fölé magasodó forradal­mi hűséget jelképezi. A Ke­­gyenc nem átköltése Teleki László múlt századi drámá­jának, hanem új mű, amely­ben az író a személyi kultusz embertelenségével és önké­nyességével számolt le. A Tiszták az albigensek, egy elpusztult nép drámája, amely századokkal megelőz­te korát. A Testvérek a leg­nagyobb paraszti forradalom hevét tápláló testvéri szere­tet erejét mutatja meg.­­ Ebből a vázlatos ismerte­tésből is kitűnik, hogy a 30 év nem csupán egy a sok könyvsorozat közül, hanem felidézése a korunknak, a XX. század nagy történelem­formáló eseményeinek, s benne népünk, a magunk életének. Úgy is mondhat­nánk, hogy korunk enciklo­pédiája ez a nagy vállalko­zás, amelynek következő kö­teteit fokozott érdeklődéssel várjuk. Kovács Antal

Next