Napló, 1976. április (Veszprém, 32. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-01 / 78. szám

600 Rába-Steiger A Magyar Vagon- és Gép­gyár budapesti gyárában 1975-ben kezdték meg a nagy teljesítményű Rába—Steiger erőgépek gyártását. A 240 ló­erős traktorokból az idén a tervek szerint már 600 da­rabot gyártanak. A Rába— Steiger erőgépeket nemcsal­ a hazai mezőgazdasági üze­mek várják, hanem külföld­ről is jelentős az érdeklődés. (MTI Foto — Csikós Gábor felvétele — RS) Kevesebb gép , nagyobb teljesítmény Tanácskozás Veszprémben a mezőgazdasági üzemek eszközellátásáról Fontos tanácskozást kezdeményezett tegnap Veszprémben a megyei tsz-szövetség, az Agrártudományi Egyesület és az AGROKER Vállalat: mintegy 50 szakember a mezőgazdaság 1976. évi eszközellátásáról hallgatott meg tájékoztatót, amit később beható vitában „szembesítettek” az üzemi gyakorlat­tal, tapasztalatokkal. A résztvevőket Vándor József, az Ag­rártudományi Egyesület elnöke köszöntötte, majd dr. Ko­pácsi Ernő, az AGROTRÖSZT vezérigazgatója adott átfogó ismertetőt. A téma ugyan­­az idei várható ellátás volt, de a tájékoztató és a vita egyaránt az V. ötéves terv főbb kér­déseit is érintette. A tanácskozás néhány elvi jelentőségű tapasztalata széleskörű figyelemre érdemes. A leglényegesebb, ami valamennyi termelő gazda­ság számára alapvető je­lentőségű: az idén és a következő években mennyi­,­ség­ben és minőségben egy­aránt javul az eszközellátás, több kémiai anyagot és gé­pet kap a mezőgazdaság. A műtrágyaellátással kapcso­latban azonban elhangzott: visszás, hogy a gazdaságok egy része az áremelkedésre , vásárlása csökkentésével válaszol. Ez mindenekelőtt az elégtelen pénzfedezettel rendelkező gazdaságokra jel­lemző, így félő, hogy az erős, a kiegyensúlyozott és a gyengébb üzemek közötti különbségek­ tovább mélyül­nek. A takarékosság ugyan alapkövetelmény, mégis felül kell bírálni magatar­tásukat az érintett üzemek­nek. A gépellátás fő jellemzője, egyre inkább a nagyobb tel­jesítőképesség lesz. A gazda­ságok mind nagyobb, 120, 150, 200, sőt 300 lóerős trak­tort igényelnek; a termés­hozam emelkedése megkí­vánja a kombájnok áteresz­tő képességének növelését. Ez a minőségi változás vi­szont magával hozza a gé­pek árának emelkedését. A helyzet tehát az, hogy egy­­egy gazdaságban darabszám­ra kevesebb lesz a gép (nap­jainkban az 50 lóerős trak­tor az uralkodó) így az eset­leges gépkiesés „felszorzott” következményekkel jár. Ilyen összefüggésben került előtérbe a gépek vezetőinek szakmai felkészültsége és ennek folytatásaként a gé­pek szervizelése, javítása, rendszeres karbantartása. Magyarán: az üzemen belü­li háttér biztosítása. Ugyancsak több oldalú megvilágítást kapott az al­katrészellátás. Elhangzott, hogy Magyarországon a gé­pek árának 60 százalékát meghaladó alkatrészforgalom kíséri. (A nemzetközi átlag nem éri el a 40 százalékot!) Roppant nagy teher ez a gazdaságok számára, ami végsősoron önmagában is hozzájárul a pótalkatrész­­ellátás ismételten visszatérő zavaraihoz. Az ugyanis a helyzet, hogy a gazdaságok önmagukat túlbiztosítva, kü­lönböző alkatrészekből szük­ségleteiket meghaladó meny­­nyiséget gyűjtenek, mi­közben például a szomszéd gépei azok hiánya miatt sok­szor heteken, hónapokon át állnak. Így vetődött föl a készletnyilvántartás rend­szerének kialakítása, amely az elfekvő alkatrészek je­lentős részét felszabadítaná. A tanácskozás során szóba került, hogy a gazdaságok nem élnek eléggé a gépvá­sárlást segítő hitellehetősé­gekkel, új gép vásárlása he­lyett az alapjában költsége­sebb és műszakilag bizony­talanabb javítgatást helyezik előtérbe. Ami a forrást illeti, dr. Kopácsi Ernő hangsúlyozta: a továbbiakban is a Szovjet­unióból vásároljuk gépszük­­ségletünk meghatározó ré­szét — a szocialista országok gyártmányainak kiegészítésé­vel. A magyar mezőgépipar ez évtől új szervezetben dol­gozik, így várható, hogy az eddiginél nagyobb részt vál­lal a gazdaságok szükségle­tének kielégítéséből. Az mindenesetre alapvető, hogy a mezőgazdaság csak akkor képes növekvő feladatainak megfelelni, ha a csökkenő munkaerőt kiváló gépekkel, nagyhatású kémiai anyagok­kal pótoljuk. És ez nem egy­szerűen a mezőgazdaság ér­deke. A KOOPERÁCIÓ-LÁNC HASZNA A munkaerőhiány akadályozza a sze­lektív fejlesztést is, vagyis, hogy kevesebb, de jól megválasztott célra összpontosítsák a munkaerőt, a beruházási lehetőségeket. A munkaerőhiány kétségkívül sok gondot okoz a vállalatoknak, zavarhat­ja a hatékonyság javítására kidolgozott fej­lesztési tervek végrehajtását, a kapacitások jobb kihasználását. Érdemes azonban végig­gondolni, hogy ezt a vészes munkaerőhiányt egy-egy vállalatnál végül is mi minden okozhatja, s ebből következően mivel ellen­súlyozhatnák a leghatásosabban. Ne arról beszéljünk most, hogy ágazaton­ként és vállalatonként eltérőek lehetnek a kereseti viszonyok, vagy hogy az egyik gyárban jobbak a szociális létesítmények, s ezért az egyik helyen kevesebb az ember, a másikon pedig még kevesebb. Ez a helyzet ugyanis­ a termelőlétszámot mindenütt ke­veslik. Ezeket az okokat azonban egyre több szakember tartja másodlagosnak. Szerintük a munkaerőhiány egyik alapvető oka sokkal inkább az, hogy a vállalatok többsége ren­geteg terméket gyárt, s méginkább, hogy ezek alkatrészeit, részegységeit, tartozékait a vállalat gyártja saját magának. A vállalatok nagy része így szervezi a munkáját, lehetőség szerint szemernyi külső kooperációt sem igénybe véve. A kohó- és gépipari vállalatok termelési értékének alig egyhatoda származik termelési együttműkö­dés igénybevételéből. Ez az arány a fej­lett ipari államokban lényegesen magasabb. Különösen a nagyobb vállalatok széles kör­ben, nagy teljesítő képességű kooperációs gyűrűt szerveznek maguk köré: alkatrész-, tartozék- és félkésztermékgyártásra. A ki­sebb vállalatok e kooperációs gyűrűkben sza­kosodnak bizonyos főegységek gyártására, s ennek valamennyi gazdasági előnyét élvezi azután az összeszerelő nagy és az alkatrészt készítő kis üzem egyaránt. A lényege ennek az együttműködési for­mának, hogy a vállalatok nem aprózzák szét a kapacitást és a munkaerőt ezernyi fel­adatra, s ezért sokkal hatékonyabb a mun­kájuk. Itthon a közúti járműgyártás a leg­jobb — csaknem egyetlen — példája annak, milyen értékes előnyök rejlenek az össze­szerelő nagy gyárak köré szervezett kisebb, önálló vállalatokból álló kooperációs lánc­ban. A magyar gépiparnak ez az ágazata tekinthető jelenleg talán a legkorszerűbb­nek, a termelési értékét, a népgazdasági sú­lyát tekintve, igen jó nemzetközi verseny­­képességgel. De itt valóban a kisebb és kö­zepes gyárak egész sora az Ikarus gyár sze­relő szalagjaira küldi termékeit. A magyar iparban azonban a vállalatok többsége még mindig abban látja a rangot és a biztonsá­got, ha készterméket szállíthat a piacra, ha egy-egy termelési lánc végén állhat, ha más­képp nem hat úgy, hogy az egész termelési folyamatot — néha a vasöntéstől kezdve — beviszi a gyárába, teljes önellátásra ren­dezkedve be. Ezért, hogy legyen elég munkás is, a vég­telenül megnyújtott termelési folyamathoz, most sok helyen más, kisebb vállalatok be­olvasztására is szívesen gondolnak.. Ezzel az önellátás korszerűtlen, nehézkes és ke­véssé gazdaságos gyakorlatát hosszú időre megmerevíthetik. Pedig az ágazati irányí­tással végrehajtott vállalatok közötti mun­kamegosztással is jobban kellene élni, hi­szen ez­­ a munka, a feladatok átcsopor­tosítása végső soron a munkaerő átcsopor­tosítását szolgálja, emellett kevesebb zökke­nővel és kieséssel, gyorsabban végrehajt­ható, mint a kisebb-nagyobb vállalatok ösz­­szevonása. A­z ötéves vállalati tervek leghasz­nosabb célja lehetne, a távlati ipar­­fejlesztés szempontjából is — a ha­zai vállalatok közötti munkamegosztás erő­teljes kiépítése, a gyártmányválaszték je­lentős szűkítésével együtt. A jól szervezett és jól működő termelési kooperációk, a részegység- és alkatrészgyártás szakosítása a szelektív iparfejlesztés egyik eszköze, mód­szere lehet. Gerencsér Ferenc Rafia helyén műanyag kapocs A hagyományos szőlőkötö­ző, a rafia mellett jól be­vált és gyorsan alkalmazható a műanyag kötöző kapocs, mely egy mozdulattal össze­kapcsolható. Zalahalápon a Badacsony Tsz fröccsöntő üzemében Ádám Mártonná hat és fél ezer darabot készít egy műszak alatt. A termelőszövetkezetben már évek óta alkalmazzák saját gyártmányukat és természe­tesen a kereskedelem ré­szére is gyártanak kötöző kapcsot. KINEK A FEJÉRE DŐL A HÁZ? Az Inota­újtelepi családi házakat az ötvenes évek közepén építették. A szö­vetkezetbe tömörült tulaj­donosok a házakat kulcs­ra kész állapotban vették meg a kivitelezőtől, az ÉVM Dunaújvárosi Gyár­kémény Építő Vállalattól, amely azóta már meg­szűnt. Húsz év távlatából derült ki, hogy a tulajdo­nosok nagyon rossz vásárt csináltak. A falak repedez­nek, az épületek pusztulás­nak indultak. — 1960-ban indul meg a házunk. Egyre nagyobb re­pedések támadtak a falon. Próbáltunk mi mindent. Ce­menteztünk, betonoztunk, hi­ába. Éjszakánként a csönd­ben mintha ezernyi szu­per­­cegett volna, úgy lehetett hallani, hogy tágulnak a re­pedések a falban. Féltem, egyszer összedűl a ház, oda­veszünk mindannyian. Leve­let írtam a bánya­vállalat­nak, hogy segítsen rajtunk, mert azt hittem, alábányá­­szás az oka a süllyedésnek. Hiába, írtam a Nehézipari Minisztériumnak. Tőlük sem kaptam választ. Már az ideg­­összeroppanás határán elha­tároztam, felmegyek a mi­nisztériumba, szóban kérek segítséget. Küldözgettek egyik emeletről a másikra, egyik szobából a másikba, de végeredményben senki sem állt szóba velem. Lejár­tam a lábam abban a nagy épületben. Elfutott a méreg. A minisztérium előcsarnoká­ban van egy márvány bá­nyász szobor. Előálltam. Eb­ben a nagy házban senki sem hallgat meg engem, de legalább neki elmondhatom a panaszomat. Úgyis mind­egy. Mondtam, mondtam a magamét, míg egyszer meg­veregette valaki a vállamat. Egy magas barna ember volt máig sem tudom, hogy hív­ják. Bevitt az irodájába, egy darabig nyugtatott, megkí­nált egy pohár likőrrel. Ne­ki is elmondtam a kálváriá­mat. Két percen belül elő­kerítette az illetékest. Kija­vították a házunkat. Marcona Józsefné kicsit hitetlenkedő mosollyal mondja el történetét, mintha már maga sem hinné, hogy mindez annak idején meg­esett vele. Pedig szó szerint minden így történt, bárki tanúsítja Inota újtelepen. Azóta Marconáékéhoz ha­sonlóan több mint ötven ház süllyedt meg a telepen, öt esztendeje a lakók beadvá­nyokat gyártanak, s szinte minden lehetséges fórumtól segítséget kértek. A városi, a megyei tanácstól, a nép­fronttól, a pártbizottságtól, az illetékes minisztériumok­tól, az országgyűlési képvi­selőtől, a biztosítótól, a rá­diótól, a tévétől stb. És úgy látják, évek óta nem sok elő­rehaladás történt az ügyük­ben. — Nemrég azt javasolták a telep asszonyai, hogy men­jünk fel újra ahhoz a szo­borhoz. Talán megsegít má­sodszor is... Dévai Lajosék háza (Arany János utca 32.) ha­nyatt akar dőlni. Igaz, meg­támogatták hátulról tíz-húsz jó vastag gerendával, de hát azok se tarthatnak ki a vég­telenségig. Dévai néni vezet körbe a lakásban, mutogatja a repe­dezett falakat, amelyeken át lehet látni a másik szobá­ba.­­ Jártak itt szakértők, azt mondták, nem lehet már se­gíteni rajta. Megállapították, hogy nem megfelelő az ala­pozás, azért akar összedűlni. — És mi lesz most ma­gukkal? — Azt én nem tudom fi­am. Szabó Jánosék háza előtt asszonyok trécselnek. Nem kell kétszer kérdezni őket, maguktól is kipakolnak. — Annyian jártak már itt megnézni ezeket a házakat, hogyha mindegyik odébb­tett volna egy téglát, már ré­gen nem lenne semmi gon­dunk. — Ez az egész telep süly­­lyed. Nincs olyan ház, amelynek ne lenne hibája. — Kilopták az anyagot az alapozók. — A fenét. Amelyiknek jó az alapja, az is összedűl. — Ezekben a házakban nagyrészt idős, nyugdíjas bá­nyászok laknak. Nincs pén­zük a ház megerősítésére. Kifizették az árát, öregsé­gükre meg a fejükre dől. Nagy Sándorné, nyolcgye­rekes családanyától kérde­zem. — A maguk háza is élet­­veszélyes ? — Az, hát. Megállapította a hatóság. Most megtámo­gatták gerendákkal, de még így is nagyon nyamvadt. Ha egy éjszaka összedől, tíz em­bert üt agyon. — Azért nem lehet any­­nyira vészes a helyzet. — Magának nem, de én lakom benne ... A városi tanács vb-titkára, dr. Czeidli István: — A tanácsnak nincs pén­ze a házak rendbehozatalá­ra. Úgy érezzük, ami anya­gi lehetőségeinkből tellett, megtettük a lakókért. A vá­rosi karbantartási keretből aládúcoltuk az életveszélyes­nek nyilvánított kilenc há­zat, és a főhatóságoknál évek óta kilincselünk, hogy végre pont kerüljön a rég­óta húzódó ügy végére. Vé­leményünk szerint országos központi keretből kellene megsegíteni a háztulajdono­sokat. Hiszen az épületek nagy részét nem érdemes ja­vítani már, újat kell építe­ni helyettük. — Tud valami biztatót mondani az újtelepi lakók­nak? Egy jó vastag aktacsomót vesz elő. Legfölül Szilágyi Lajos építésügyi és város­­fejlesztési miniszterhelyet­tes levele. Ebben az áll, hogy a szakértők vélemé­nye szerint az épületek ron­gálódását — idézem: vis maior szerű okok idézték elő", tehát a lakókat nem terheli felelősség. A minisz­terhelyettes azt ígéri, hogy néhány hónapon belül ér­demi döntés születik a lakó­telep további sorsára vonat­kozóan. A levél január 26-án kelt. A tanácstitkár véleménye: — Valószínűleg a házak rongálódását elemi csapás­nak tekintik majd és ennek megfelelően döntenek. Hosszú éveken át a leve­gőben lógott a kérdés az inotai újtelepen: kinek a fe­jére dől a ház? Kezdetben a bányát okolták a házak rongálódásáért, de a szakér­tők kiderítették, arra­felé sose bányásztak. Bebizonyo­sodott, hogy az építők annak idején — az ötvenes évek elején — nem végezték el a talajmechanikai vizsgála­tokat, gyenge alapokat­­ ké­szítettek a laza szerkezetű talajba. Míg a szakértők egymás után ásták a gödröket a há­zak tövénél, az Építésügyi és a Nehézipari Minisztérium sűrű levélváltásokon keresz­tül vitatkozott azon, melyi­küket terheli a felelősség. Közben persze tovább re­pedtek a falak, hatalmas ér­tékek mentek veszendőbe, emberek élete forgott ve­szélyben. Az ötven repede­zett házból kilenc életveszé­lyessé vált. Úgy látszik, az ÉVM most komolyan a kezébe vette az ügyet, s talán hamarosan meg is találja a megnyug­tató megoldást. Mégis rossz marad az em­­ber szájíze az ügy után. Mert eleve elhibázott a sorrend. Először segíteni kell, s aztán keresni a felelősöket, így kí­vánja meg az emberség, meg az ésszerűség is. Szigorúan ellenőrzik a termőföldek hasznosítását A jövőben szigorúan meg­követelik a termőföldek ren­deltetésszerű hasznosítását, mert az utóbbi években meglehetősen sok termőföld megműveletlenül, parlagon maradt. Az arra illetékes szervek, intézmények sem teljesítik maradéktalanul a jogsza­bályban meghatározott ha­tósági ellenőrző feladataikat, a határszemleket esetenként felületesen, kellő alaposság nélkül végzik el. Nem kez­deményezik a jogszabályok­ban meghatározott szank­ciók alkalmazását a művelési kötelezettség elmulasztásáért felelős személyekkel szem­ben, és — a meglévő föld­védelmi jogszabályok elle­­­­nére — számos esetben nem tesznek kínslatot a magán­­tulajdonban lévő, műveletle­nül hagyott földek állami tulajdonba vételére. Már most, a tavaszi me­zőgazdasági munkák kezde­tekor felhívják a földhaszná­lókat a föld gondos meg­művelésére és hasznosításá­ra. A jövőben lehet le­mondani azoknak a földek­nek a hasznosításá­r­a sem, amelyek kedvezőtlen termé­szeti, üzemi vagy közgazda­­sági adottságok miatt ma­radtak eddig műveletlenül. A földhasználóknak ezeken a területeken az adottságok­hoz legjobban igazodó mű­velési ág megválasztásával, a terület megfelelő rendezésé­vel kell megteremteniük a gazdaságos hasznosítás fel­tételeit. Karcagi László NAPLÓ — 1976. április 1. csütörtök —

Next