Napló, 1976. április (Veszprém, 32. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-01 / 78. szám
600 Rába-Steiger A Magyar Vagon- és Gépgyár budapesti gyárában 1975-ben kezdték meg a nagy teljesítményű Rába—Steiger erőgépek gyártását. A 240 lóerős traktorokból az idén a tervek szerint már 600 darabot gyártanak. A Rába— Steiger erőgépeket nemcsal a hazai mezőgazdasági üzemek várják, hanem külföldről is jelentős az érdeklődés. (MTI Foto — Csikós Gábor felvétele — RS) Kevesebb gép , nagyobb teljesítmény Tanácskozás Veszprémben a mezőgazdasági üzemek eszközellátásáról Fontos tanácskozást kezdeményezett tegnap Veszprémben a megyei tsz-szövetség, az Agrártudományi Egyesület és az AGROKER Vállalat: mintegy 50 szakember a mezőgazdaság 1976. évi eszközellátásáról hallgatott meg tájékoztatót, amit később beható vitában „szembesítettek” az üzemi gyakorlattal, tapasztalatokkal. A résztvevőket Vándor József, az Agrártudományi Egyesület elnöke köszöntötte, majd dr. Kopácsi Ernő, az AGROTRÖSZT vezérigazgatója adott átfogó ismertetőt. A téma ugyanaz idei várható ellátás volt, de a tájékoztató és a vita egyaránt az V. ötéves terv főbb kérdéseit is érintette. A tanácskozás néhány elvi jelentőségű tapasztalata széleskörű figyelemre érdemes. A leglényegesebb, ami valamennyi termelő gazdaság számára alapvető jelentőségű: az idén és a következő években mennyi,ségben és minőségben egyaránt javul az eszközellátás, több kémiai anyagot és gépet kap a mezőgazdaság. A műtrágyaellátással kapcsolatban azonban elhangzott: visszás, hogy a gazdaságok egy része az áremelkedésre , vásárlása csökkentésével válaszol. Ez mindenekelőtt az elégtelen pénzfedezettel rendelkező gazdaságokra jellemző, így félő, hogy az erős, a kiegyensúlyozott és a gyengébb üzemek közötti különbségek tovább mélyülnek. A takarékosság ugyan alapkövetelmény, mégis felül kell bírálni magatartásukat az érintett üzemeknek. A gépellátás fő jellemzője, egyre inkább a nagyobb teljesítőképesség lesz. A gazdaságok mind nagyobb, 120, 150, 200, sőt 300 lóerős traktort igényelnek; a terméshozam emelkedése megkívánja a kombájnok áteresztő képességének növelését. Ez a minőségi változás viszont magával hozza a gépek árának emelkedését. A helyzet tehát az, hogy egyegy gazdaságban darabszámra kevesebb lesz a gép (napjainkban az 50 lóerős traktor az uralkodó) így az esetleges gépkiesés „felszorzott” következményekkel jár. Ilyen összefüggésben került előtérbe a gépek vezetőinek szakmai felkészültsége és ennek folytatásaként a gépek szervizelése, javítása, rendszeres karbantartása. Magyarán: az üzemen belüli háttér biztosítása. Ugyancsak több oldalú megvilágítást kapott az alkatrészellátás. Elhangzott, hogy Magyarországon a gépek árának 60 százalékát meghaladó alkatrészforgalom kíséri. (A nemzetközi átlag nem éri el a 40 százalékot!) Roppant nagy teher ez a gazdaságok számára, ami végsősoron önmagában is hozzájárul a pótalkatrészellátás ismételten visszatérő zavaraihoz. Az ugyanis a helyzet, hogy a gazdaságok önmagukat túlbiztosítva, különböző alkatrészekből szükségleteiket meghaladó menynyiséget gyűjtenek, miközben például a szomszéd gépei azok hiánya miatt sokszor heteken, hónapokon át állnak. Így vetődött föl a készletnyilvántartás rendszerének kialakítása, amely az elfekvő alkatrészek jelentős részét felszabadítaná. A tanácskozás során szóba került, hogy a gazdaságok nem élnek eléggé a gépvásárlást segítő hitellehetőségekkel, új gép vásárlása helyett az alapjában költségesebb és műszakilag bizonytalanabb javítgatást helyezik előtérbe. Ami a forrást illeti, dr. Kopácsi Ernő hangsúlyozta: a továbbiakban is a Szovjetunióból vásároljuk gépszükségletünk meghatározó részét — a szocialista országok gyártmányainak kiegészítésével. A magyar mezőgépipar ez évtől új szervezetben dolgozik, így várható, hogy az eddiginél nagyobb részt vállal a gazdaságok szükségletének kielégítéséből. Az mindenesetre alapvető, hogy a mezőgazdaság csak akkor képes növekvő feladatainak megfelelni, ha a csökkenő munkaerőt kiváló gépekkel, nagyhatású kémiai anyagokkal pótoljuk. És ez nem egyszerűen a mezőgazdaság érdeke. A KOOPERÁCIÓ-LÁNC HASZNA A munkaerőhiány akadályozza a szelektív fejlesztést is, vagyis, hogy kevesebb, de jól megválasztott célra összpontosítsák a munkaerőt, a beruházási lehetőségeket. A munkaerőhiány kétségkívül sok gondot okoz a vállalatoknak, zavarhatja a hatékonyság javítására kidolgozott fejlesztési tervek végrehajtását, a kapacitások jobb kihasználását. Érdemes azonban végiggondolni, hogy ezt a vészes munkaerőhiányt egy-egy vállalatnál végül is mi minden okozhatja, s ebből következően mivel ellensúlyozhatnák a leghatásosabban. Ne arról beszéljünk most, hogy ágazatonként és vállalatonként eltérőek lehetnek a kereseti viszonyok, vagy hogy az egyik gyárban jobbak a szociális létesítmények, s ezért az egyik helyen kevesebb az ember, a másikon pedig még kevesebb. Ez a helyzet ugyanis a termelőlétszámot mindenütt keveslik. Ezeket az okokat azonban egyre több szakember tartja másodlagosnak. Szerintük a munkaerőhiány egyik alapvető oka sokkal inkább az, hogy a vállalatok többsége rengeteg terméket gyárt, s méginkább, hogy ezek alkatrészeit, részegységeit, tartozékait a vállalat gyártja saját magának. A vállalatok nagy része így szervezi a munkáját, lehetőség szerint szemernyi külső kooperációt sem igénybe véve. A kohó- és gépipari vállalatok termelési értékének alig egyhatoda származik termelési együttműködés igénybevételéből. Ez az arány a fejlett ipari államokban lényegesen magasabb. Különösen a nagyobb vállalatok széles körben, nagy teljesítő képességű kooperációs gyűrűt szerveznek maguk köré: alkatrész-, tartozék- és félkésztermékgyártásra. A kisebb vállalatok e kooperációs gyűrűkben szakosodnak bizonyos főegységek gyártására, s ennek valamennyi gazdasági előnyét élvezi azután az összeszerelő nagy és az alkatrészt készítő kis üzem egyaránt. A lényege ennek az együttműködési formának, hogy a vállalatok nem aprózzák szét a kapacitást és a munkaerőt ezernyi feladatra, s ezért sokkal hatékonyabb a munkájuk. Itthon a közúti járműgyártás a legjobb — csaknem egyetlen — példája annak, milyen értékes előnyök rejlenek az összeszerelő nagy gyárak köré szervezett kisebb, önálló vállalatokból álló kooperációs láncban. A magyar gépiparnak ez az ágazata tekinthető jelenleg talán a legkorszerűbbnek, a termelési értékét, a népgazdasági súlyát tekintve, igen jó nemzetközi versenyképességgel. De itt valóban a kisebb és közepes gyárak egész sora az Ikarus gyár szerelő szalagjaira küldi termékeit. A magyar iparban azonban a vállalatok többsége még mindig abban látja a rangot és a biztonságot, ha készterméket szállíthat a piacra, ha egy-egy termelési lánc végén állhat, ha másképp nem hat úgy, hogy az egész termelési folyamatot — néha a vasöntéstől kezdve — beviszi a gyárába, teljes önellátásra rendezkedve be. Ezért, hogy legyen elég munkás is, a végtelenül megnyújtott termelési folyamathoz, most sok helyen más, kisebb vállalatok beolvasztására is szívesen gondolnak.. Ezzel az önellátás korszerűtlen, nehézkes és kevéssé gazdaságos gyakorlatát hosszú időre megmerevíthetik. Pedig az ágazati irányítással végrehajtott vállalatok közötti munkamegosztással is jobban kellene élni, hiszen ez a munka, a feladatok átcsoportosítása végső soron a munkaerő átcsoportosítását szolgálja, emellett kevesebb zökkenővel és kieséssel, gyorsabban végrehajtható, mint a kisebb-nagyobb vállalatok öszszevonása. Az ötéves vállalati tervek leghasznosabb célja lehetne, a távlati iparfejlesztés szempontjából is — a hazai vállalatok közötti munkamegosztás erőteljes kiépítése, a gyártmányválaszték jelentős szűkítésével együtt. A jól szervezett és jól működő termelési kooperációk, a részegység- és alkatrészgyártás szakosítása a szelektív iparfejlesztés egyik eszköze, módszere lehet. Gerencsér Ferenc Rafia helyén műanyag kapocs A hagyományos szőlőkötöző, a rafia mellett jól bevált és gyorsan alkalmazható a műanyag kötöző kapocs, mely egy mozdulattal összekapcsolható. Zalahalápon a Badacsony Tsz fröccsöntő üzemében Ádám Mártonná hat és fél ezer darabot készít egy műszak alatt. A termelőszövetkezetben már évek óta alkalmazzák saját gyártmányukat és természetesen a kereskedelem részére is gyártanak kötöző kapcsot. KINEK A FEJÉRE DŐL A HÁZ? Az Inotaújtelepi családi házakat az ötvenes évek közepén építették. A szövetkezetbe tömörült tulajdonosok a házakat kulcsra kész állapotban vették meg a kivitelezőtől, az ÉVM Dunaújvárosi Gyárkémény Építő Vállalattól, amely azóta már megszűnt. Húsz év távlatából derült ki, hogy a tulajdonosok nagyon rossz vásárt csináltak. A falak repedeznek, az épületek pusztulásnak indultak. — 1960-ban indul meg a házunk. Egyre nagyobb repedések támadtak a falon. Próbáltunk mi mindent. Cementeztünk, betonoztunk, hiába. Éjszakánként a csöndben mintha ezernyi szupercegett volna, úgy lehetett hallani, hogy tágulnak a repedések a falban. Féltem, egyszer összedűl a ház, odaveszünk mindannyian. Levelet írtam a bányavállalatnak, hogy segítsen rajtunk, mert azt hittem, alábányászás az oka a süllyedésnek. Hiába, írtam a Nehézipari Minisztériumnak. Tőlük sem kaptam választ. Már az idegösszeroppanás határán elhatároztam, felmegyek a minisztériumba, szóban kérek segítséget. Küldözgettek egyik emeletről a másikra, egyik szobából a másikba, de végeredményben senki sem állt szóba velem. Lejártam a lábam abban a nagy épületben. Elfutott a méreg. A minisztérium előcsarnokában van egy márvány bányász szobor. Előálltam. Ebben a nagy házban senki sem hallgat meg engem, de legalább neki elmondhatom a panaszomat. Úgyis mindegy. Mondtam, mondtam a magamét, míg egyszer megveregette valaki a vállamat. Egy magas barna ember volt máig sem tudom, hogy hívják. Bevitt az irodájába, egy darabig nyugtatott, megkínált egy pohár likőrrel. Neki is elmondtam a kálváriámat. Két percen belül előkerítette az illetékest. Kijavították a házunkat. Marcona Józsefné kicsit hitetlenkedő mosollyal mondja el történetét, mintha már maga sem hinné, hogy mindez annak idején megesett vele. Pedig szó szerint minden így történt, bárki tanúsítja Inota újtelepen. Azóta Marconáékéhoz hasonlóan több mint ötven ház süllyedt meg a telepen, öt esztendeje a lakók beadványokat gyártanak, s szinte minden lehetséges fórumtól segítséget kértek. A városi, a megyei tanácstól, a népfronttól, a pártbizottságtól, az illetékes minisztériumoktól, az országgyűlési képviselőtől, a biztosítótól, a rádiótól, a tévétől stb. És úgy látják, évek óta nem sok előrehaladás történt az ügyükben. — Nemrég azt javasolták a telep asszonyai, hogy menjünk fel újra ahhoz a szoborhoz. Talán megsegít másodszor is... Dévai Lajosék háza (Arany János utca 32.) hanyatt akar dőlni. Igaz, megtámogatták hátulról tíz-húsz jó vastag gerendával, de hát azok se tarthatnak ki a végtelenségig. Dévai néni vezet körbe a lakásban, mutogatja a repedezett falakat, amelyeken át lehet látni a másik szobába. Jártak itt szakértők, azt mondták, nem lehet már segíteni rajta. Megállapították, hogy nem megfelelő az alapozás, azért akar összedűlni. — És mi lesz most magukkal? — Azt én nem tudom fiam. Szabó Jánosék háza előtt asszonyok trécselnek. Nem kell kétszer kérdezni őket, maguktól is kipakolnak. — Annyian jártak már itt megnézni ezeket a házakat, hogyha mindegyik odébbtett volna egy téglát, már régen nem lenne semmi gondunk. — Ez az egész telep sülylyed. Nincs olyan ház, amelynek ne lenne hibája. — Kilopták az anyagot az alapozók. — A fenét. Amelyiknek jó az alapja, az is összedűl. — Ezekben a házakban nagyrészt idős, nyugdíjas bányászok laknak. Nincs pénzük a ház megerősítésére. Kifizették az árát, öregségükre meg a fejükre dől. Nagy Sándorné, nyolcgyerekes családanyától kérdezem. — A maguk háza is életveszélyes ? — Az, hát. Megállapította a hatóság. Most megtámogatták gerendákkal, de még így is nagyon nyamvadt. Ha egy éjszaka összedől, tíz embert üt agyon. — Azért nem lehet anynyira vészes a helyzet. — Magának nem, de én lakom benne ... A városi tanács vb-titkára, dr. Czeidli István: — A tanácsnak nincs pénze a házak rendbehozatalára. Úgy érezzük, ami anyagi lehetőségeinkből tellett, megtettük a lakókért. A városi karbantartási keretből aládúcoltuk az életveszélyesnek nyilvánított kilenc házat, és a főhatóságoknál évek óta kilincselünk, hogy végre pont kerüljön a régóta húzódó ügy végére. Véleményünk szerint országos központi keretből kellene megsegíteni a háztulajdonosokat. Hiszen az épületek nagy részét nem érdemes javítani már, újat kell építeni helyettük. — Tud valami biztatót mondani az újtelepi lakóknak? Egy jó vastag aktacsomót vesz elő. Legfölül Szilágyi Lajos építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes levele. Ebben az áll, hogy a szakértők véleménye szerint az épületek rongálódását — idézem: vis maior szerű okok idézték elő", tehát a lakókat nem terheli felelősség. A miniszterhelyettes azt ígéri, hogy néhány hónapon belül érdemi döntés születik a lakótelep további sorsára vonatkozóan. A levél január 26-án kelt. A tanácstitkár véleménye: — Valószínűleg a házak rongálódását elemi csapásnak tekintik majd és ennek megfelelően döntenek. Hosszú éveken át a levegőben lógott a kérdés az inotai újtelepen: kinek a fejére dől a ház? Kezdetben a bányát okolták a házak rongálódásáért, de a szakértők kiderítették, arrafelé sose bányásztak. Bebizonyosodott, hogy az építők annak idején — az ötvenes évek elején — nem végezték el a talajmechanikai vizsgálatokat, gyenge alapokat készítettek a laza szerkezetű talajba. Míg a szakértők egymás után ásták a gödröket a házak tövénél, az Építésügyi és a Nehézipari Minisztérium sűrű levélváltásokon keresztül vitatkozott azon, melyiküket terheli a felelősség. Közben persze tovább repedtek a falak, hatalmas értékek mentek veszendőbe, emberek élete forgott veszélyben. Az ötven repedezett házból kilenc életveszélyessé vált. Úgy látszik, az ÉVM most komolyan a kezébe vette az ügyet, s talán hamarosan meg is találja a megnyugtató megoldást. Mégis rossz marad az ember szájíze az ügy után. Mert eleve elhibázott a sorrend. Először segíteni kell, s aztán keresni a felelősöket, így kívánja meg az emberség, meg az ésszerűség is. Szigorúan ellenőrzik a termőföldek hasznosítását A jövőben szigorúan megkövetelik a termőföldek rendeltetésszerű hasznosítását, mert az utóbbi években meglehetősen sok termőföld megműveletlenül, parlagon maradt. Az arra illetékes szervek, intézmények sem teljesítik maradéktalanul a jogszabályban meghatározott hatósági ellenőrző feladataikat, a határszemleket esetenként felületesen, kellő alaposság nélkül végzik el. Nem kezdeményezik a jogszabályokban meghatározott szankciók alkalmazását a művelési kötelezettség elmulasztásáért felelős személyekkel szemben, és — a meglévő földvédelmi jogszabályok ellenére — számos esetben nem tesznek kínslatot a magántulajdonban lévő, műveletlenül hagyott földek állami tulajdonba vételére. Már most, a tavaszi mezőgazdasági munkák kezdetekor felhívják a földhasználókat a föld gondos megművelésére és hasznosítására. A jövőben lehet lemondani azoknak a földeknek a hasznosítására sem, amelyek kedvezőtlen természeti, üzemi vagy közgazdasági adottságok miatt maradtak eddig műveletlenül. A földhasználóknak ezeken a területeken az adottságokhoz legjobban igazodó művelési ág megválasztásával, a terület megfelelő rendezésével kell megteremteniük a gazdaságos hasznosítás feltételeit. Karcagi László NAPLÓ — 1976. április 1. csütörtök —