Napló, 1978. szeptember (Veszprém, 34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-12 / 215. szám

Tévéjegyzet Állati botrány Egy jámbor teve hallgatja csak az állatkert meghibbant igazgatójának szónoklatát egymás segítéséről, emberségé­ről... A maga mulasztásainak, vétségeinek, kudarcának, ne­vetségessé válásának okairól prédikál szenvedélyesen, míg a felesége haza nem tuszkolja. Az elefánt­nak e záró képsora szánalmas mosolyt fakaszt. Hiszen saját becsvágyának és ostobaságának áldozata az ösz­­szeomlott férfi. Szenvedő hős? Dehogy. Hiú kis karrierista, görcsösen túlbuzgó. A fontoskodás, kicsinyesség, úrhatnám­­ság megannyi divatos jegyével ábrázolta jellemét a vasár­nap este sugárzott szatirikus filmkomédia. Remek alapötletre épült a történet. A kisváros állatkertjé­nek büszkesége, Jumbó, az elefánt zárva a közönség előtt. Ugyanis valaki lemoshatatlan festékkel az oldalára pingál­­ta: „Haje az igazgató”. Épp akkor, amikor hosszú évek erő­feszítéseit bekoronázandó — az igazgató számára pedig rég­várt főbeszerzői státust ígérő — nemzetközi zoológus konfe­rencia résztvevőit várják. Állati a botrány. Őrjöng az igaz­gató, futkosnak a rendőrök, fontoskodik az írásszakértő, hogy kiderítsék, ki követte el a gyalázatot. Az elefánt volt öreg ápolója bevallja, hogy ő követte el bosszúból, mert a rovarházba helyezték. Ugyanis a Jumbó melletti rangos hely egy protekciósnak kellett, aki melles­leg titokban pénzért mutogatja a megcsúfított jószágot. Az öreg ápolót fogcsikorgatva megköveti az igazgató. Erre ő föl­kutatja a háború előtti festék szenilis föltalálóját. Oldószer híján befestik az egész állatot, hogy eltűnjön a csúf felirat. Erről mit sem tud az igazgató, a megérkezett külföldi vendé­gek előtt betegnek mondja Jumbót. Vesztére, a csoport gyó­gyító szakértőjének segítségét lehetetlen visszautasítani. De­­hát semmi baja az elefántnak. A főnöke az igazgatót véli be­tegnek. Fuccs a főbeszerzői állásnak, összeomlott minden . .. Az események sodrát le-lefékezték olyan kitérők, mint az írásszakértő hosszadalmas vizsgálódásai, a megyei lap mun­katársának — a tévészatírák unottan ismételt szereplőjének — érdeklődése, a festékfeltaláló, sőt az egykori inasból lett vezérigazgató nyögdécselései... Vagyis indokolatlanul elnyúj­tott a film, ami bágyasztotta hatását. Saját lehetőségei alatt maradt, mert nem eléggé feszesen pattogtatta a szatíra osto­rát. Meg-megingott a bohózati és tragikomikus elemek egyen­súlya is. Eleven társadalmi fonákságokat és emberi gyengeségeket vett pedig célba. Az igazgató azt se tudja például, hány mun­katársa van, mert ő állatokkal foglalkozik, nem emberekkel. Vagy a megyei főtisztviselők munkalátogatása az elefánt ketrecénél dím­omdánommá fajul. Az öreg ápoló csak a bosz­­szúállás árán jutott be az igazgatóhoz. A lázas készülődés a vendégek fogadására, és sok más vígjátéki helyzet érvénye­sítése dicséri a rendező Szálkai Sándort, aki Messiinger István­nal közösen írta a forgatókönyvet. Emlékezetes Őze Lajos az igazgató és Páger Antal az öreg ápoló szerepében. Szívesen látnánk a képernyőn hasonló vállalkozásokat gyakrabban és tömörebben, remélve, hogy a játék minőségé­től és nem a terjedelmétől függ alkotóinak honoráriuma. (I. I.) Kulturális vetélkedő a szocialista brigádoknak A Bakonyi Bauxitbánya Vállalat gazdaságii és társa­dalmi vezetése meghirdette a szocialista brigádok kulturá­lis vetélkedőjét amelynek le­bonyolítására november—de­cemberben kerül sor. A kollektívák tagjai egyé­ni, illetve csoportos kategó­riáiban mérhetik össze tudá­sukat, fel­készültségüket. A csoportos­ és az egyéni verseny első három helye­zettjét pénzjutalomban, része­sítik. Útra bocsá­jtó Négy pályakezdő színész Veszprémben Négy friss diplomás szí­nész szerződött Veszprémbe a Petőfi Színházhoz. Osztály­társak voltak a Színház- és Filmművészeti Főiskolán és együtt is indulnak a művészi pályán. Többfelé hívták őket a mai színészinséges világ­ban, ők Veszprémet válasz­tották. A jelek szerint nem bánják meg. Mind a négyen komoly feladatot, illetve fel­adatokat kaptak már az idei évad elején. Molnár Zsuzsa a Színház cí­mű Molnár Ferenc-i vígjáték­ban két karakterszereppel mutatkozik be, majd a já­tékszínben Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok kétsze­mélyes drámájában játssza a lányt. Valószínű, hogy Dóczi Lajos—Fényes Szabolcs: Csók című zenés vígjátékában is láthatjuk. Zsolnay András a Színház­ban próbálja az egyik szere­pet. Molnár Zsuzsa partnere lesz a Gellérthegyi álmokban és a Csók című zenés vígjá­tékban is kap feladatot. Sár­vári Győző Sütő András Káin és Ábel-jében az egyik fősze­repet, Ábelt próbálja. Em­őd György pedig, akit színész­diplomával a zsebében föl­vettek a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskola rendezői szakára . Lázár Ervin: A hétférfi tündért, az idei gye­­rekelőadást rendezi és az egyik epizódszerepet játssza. Nézzük mit mondanak ön­magukról, eddigi sikereikről a pályakezdő színészek. Molnár Zsuzsa: — Eredetileg fog­orvos szerettem­ volna lenni. Szol­nokon jártam a gimnázium második évfolyamába, amikor véletlenül éle­tem fordulópontjához érkeztem. Lor­ca Vérnászába keresett Székely Gá­bor rendező egy kislányt, sokunkat meghallgattak, végül a legnagyobb meglepetésemre, rám esett a válasz­tás. Akkor még egyáltalán nem volt számomra vonzó a kulisszák mögötti világ. Érettségi előtt mégis jelent­keztem a színművészetire. Nem vet­tek fel. Az utolsó rostán estem ki. Akkor nyáron érlelődött bennem az elhatározás: színésznő leszek. A Nemzeti Színház stúdiójában készül­tem a pályára, majd három év múl­va felvettek a főiskolára. Most itt vagyok tele játékvággyal. — Milyen szerepekhez vonzódik? — A nagy tragikus, drámákhoz. Shakespeare, Lorca, O’Neill, Arthur Miller, stb. női alakjaihoz.­­Több tévéfilmben szerepelt. Emlé­kezetes maradt számomra az Érett­ségi bankett után című tévéjáték diáklánya, amelyben Sárvári Győző vett az egyik partnere. Játszott a Franciska című tévéfilmben is.) — A Madách Színházban voltam gyakorlatos, ahol több beugrással edzettek a pályára. Játszottam a Holt lelkek-ben, az Isten nem sze­­rencsejátékos-ban. Nagyszerű érzés fiatalon a nagyokkal együtt játszani. Rám Mensáros László volt a legna­gyobb hatással. Zsolnay András: — Mindig szeret­tem „belebújni” valakinek a bőrébe, társaságban, utánzással, humorral feltűnni és játszani, játszani. Tizen­hat évesen láttam Fellini Ország­úton című filmjét. Azután úgy érez­tem, hogy nem lehetek más, csak színész. Persze erről beszélni nem igen mertem a gimnáziumban. (Bu­dapesten a Petőfibe jártam.) Negye­dikes voltam amikor első lettem Kiskőrösön az országos Petőfi sza­valóversenyen. Ez meghozta az ön­bizalmamat. Jelentkeztem a főisko­lára. Nem vettek fel. Ezután jött a kálvária... A Nemzeti stúdiójában voltam három évig, majd a Madách Színház fellépti díjasa egy évadon át. Ötödszörre vettek fel a színmű­vészetire. (A tévében néhányszor feltűnt nyúlánk alakja, jellegzetesen hosz­­szúká­s, mosolygós arca, így a Ne­gyedik forduló­ban, ahol felvételiző fiatalok konfliktusát játszották el. Játszott a Cigánykerék című tévé­filmben is, most nyáron pedig Her­nádi Gyula és Szinetár Miklós tévé­drámájában forgatott. A Madách­­ban volt gyakorlatos színész. Ját­szott a Hamlet­ben, a Régimódi tör­ténetben és a Mahagóniban.) —­ Úgy érzem itt jó kezekbe ke­rültem. Nemcsak papíron, hanem a szakmában és a közönség számára szeretnék elismert színésszé válni. Sárvári Győző: — Püspökladány­ban nőttem fel, ott érettségiztem. Onnan nagyon távolinak, tűnt a pes­ti főiskola. Aztán mégis jelentkez­tem. Másodszori nekirugaszkodásra vettek fel. Egy évig a szolnoki szín­háznál voltam. — Hogy miért lettem színész? Er­re valami szépet, okosat kéne mon­danom. Nekivágtam, megszerettem, csinálom. A színész szerintem ép­pen olyan nehezen beszél munkájá­ról, mint a festő a képeiről. Ha mégis, többnyire nem sok jó sül ki belőle. A Nemzetibe kerültem gya­korlatra. Egyedül a Különcben volt nagyobb lélegzetű szerepem, de ját­szottam a Téli regében, a Nem él­hetek muzsikaszó nélkülben is. (Sárvári Győzőt sokan a Hunyadi László című tévéoperából ismerték meg, amelyben a címszereplőt ját­szotta Simándy József hangjával. A filmet osztályfőnöke, Vámos László rendezte. Mint már említettük az egyik főszerepet alakította az Érett­ségi bankett után című tévéjáték­ban. Az idén áprilistól augusztusig Jókai Mór regényéből a Mire meg­­vénülünkből hatrészes tévéjáték ké­szült, amelyben a főhőst Áronffy Lorándot forgatta. Kisportolt, erő­teljes testalkatú, férfias megjelené­sű színész. Nem véletlen, hogy Hu­nyadi Lászlót és Jókai hőst játszott tévéfilmen.) — Veszprémben Sütő András Ábe­lével mutatkozom be. Hatalmas sze­rep, nagy megtiszteltetés, hogy rám bízták. Em­őd György: — Félig-meddig színészcsaládból származom. Anyám az operettszínházban dolgozik. Apám ősei között is akad színész. A leg­híresebb rokon Anday Piroska ope­raénekes, aki világkarriert futott be. A középiskola elvégzése után meg­fordult a fejemben, hogy rendezői szakra jelentkezem, de akkor még nem éreztem magam eléggé felké­szültnek. A színészszakra másod­szorra vettek fel. Egy évig a közgaz­dasági egyetemen voltam hallgató, de közben a Nemzeti stúdiójába is jártam. A főiskolán minden lehető­séget megragadtam, hogy rendezői ambíciómat kiélhessem. Hárman je­lentkeztünk végzős színészek rende­zőire. Kettőnket felvettek, de csak jövőre indul osztály. Itt A hétfejű tündért rendezem, de színészi feladatot is szívesen vállal­nék. A József Attila Színháznál vol­tam gyakorlatos, ahol Shakespeare Vízkeresztjében az egyik főszerepet, Orsinót játszhattam. Zsolnay And­rással játszottam a Negyedik fordu­ló­ című tévéfilmben. — Színész—rendező, vagy fordítva elsősorban rendező és csak azután színész szeretne-e lenni? — Szívesen játszom, de a színház egésze foglalkoztat, amit a rendező képes igazán átfogni. Ebből követ­kezik, hogy a rendezés izgat, érde­kel jobban. Most itt Veszprémben úgy érzem, hogy nem vaktölténnyel kell lőnöm (mint a főiskolán), ha­nem igazival, élessel, teljes felelős­séggel ... Horváthy György (Fotó: Borbás) I o ■ •/) $ 3 9 isj £ í o I — ! I o 2 E-D "o 9$ c 1 < 1 >• ü o 2 c i goi I M 9 # N i I *4 I 'O I >» I ! ° -o I > I ! *5 í </) íj | >. cn a . o 9 T3 & :o I E | LU Két nap a három csillag­­vizsgáló A veszprémi csillagász szakkör kétnapos kirándu­lást szervezet­t, s meglátogat­ta a most éppen százéves kalocsai Haynald Obszerva­tóriumot, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia Csillagvizs­gáló Intézetének bajai csil­lagdáját, és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat pécsi természettudományos műhelyét. A szakkör tagsá­gának mindhárom­ helyen az intézet vezetői adtak tájékoz­tatást az alapítás körülmé­nyeiről, s az intézet munká­járól. A csillagász szakkörök vezetői tájékoztatták egy­mást szakköreik munkájáról s terveiről. Végül a pécsi­­természettudományos mű­helyben a csoport tagjai pla­­netáris műsort néztek meg. A tanulmányút tapaszta­latait a veszprémi csillagász szakkör a saját tevékenysé­gében hasznosítani fogja. Olvasók, könyvek Tapolcán A bauxitvárosiban: a könyv­­állomány eléri az 51 ezret. A fel­nőttolvasók száma ma már 3048, a mun­kás olvasóké eb­ből: 1602. Az általános isko­lások hetven százaléka rend­szeres látogatója a könyvtár­nak. Az olvasás biztosítására, az olvasottság növelésére a ke­leti városrészben ideiglenes könyvtárat nyitottak. A ■könyvtár nyolcvan szocialista brigáddal alakított ki rend­szeres kapcsolatot és közülük többel szocialista megállapo­dást is kötött. A munkásol­vasók, elsősorban az ismeret­­terjesző és a mai társadalmi viszonyokkal foglalkozó köny­veket keresik a tapolcai könyvtáraikban. Betűk a falon Az ember tárgya — maga az ember! Környezetünk ró­lunk beszél, igényeink, lehe­tőségeink, vágyaink hű kife­jezője. Vesszük-e észre? Ott­honunkban bizonyosan, hi­szen a legszűkebben vett élettérnek valóban minden­napjainkat kell szolgálnia: munkát, pihenést, jó közér­zetet. Közös mozgásterületünk azonban ugyanígy tükrözi a társadalmi tudatot: utcák, közterek, házak, parkok ró­lunk tudósítanak, bár a meg­szokás ezt már gyakran el­takarja. Külföldön járva a legnagyobb nyitottsággal igyekszünk magunkba szívni az apró benyomásokat is itthon gondolatainkba me­rülve rójuk az utcát, tárgya­it díszletnek tekintve. Ki­sebb változásaira ki figyel­ne oda? Például a betűkre! A kü­lönböző feliratokra, amelyek ott díszlenek a falakon, ki­rakatokon, házak homlokza­tán, transzparenseken. Cél­juk nyilvánvaló: valamiről a lehető legrövidebben tájé­koztatni akarnak bennünket, készítőik számára csak ez a fontos. Külső megjelenésük­kel, színeikkel azonban vá­rosképi elemet alkotnak, s ami ennél fontosabb, elárul­ják készítőik ízlését. Egyút­tal persze azt is, hogy ők milyennek tartják a miénket, az utcát járó embereket, hi­szen ránk akarnak hatni az írás erejével. S ha a betű­halmazt egységes egészként szemléljük, akkor már a kor tükörképét kapjuk. Ilyenkor az sem számít, ha a plakát egy-két hónapja fa­kul a falon, sőt éppen így mérhetjük fel, hogy mond­juk fél év alatt miről akar­tak tájékoztatni bennünket, hová hívogattak, hogyan akartak a szívünkhöz, agyunkhoz, pénzünkhöz férkőzni. Ezt figyelve kóboroltam mostanában az utcákon, nem minden tanulság nélkül. Iga­zán csak azt sajnáltam, hogy nincs mód az évtizeddel ezelőtti hasonló betűtenger felidézésére. Azzal összevet­ve volna igazán izgalmas ta­núja korunknak ez a mos­tani. Itt van például a kis rek­lámszöveg : „Építkezik ? Ren­delkezésére állunk! OTP”. Nem is a pénzkínálat, az építésre való ösztönzés a lényeges. Jól tudjuk, a ta­karékpénztár a betétekből adja a kölcsönöket. A felirat szavai mögött a lakosság megnövekedett bankbetétje húzódik meg. S a jólét má­sik kis tükre annak az üz­letnek, amelyet nagy színes tábla népszerűsít éppen át­­ellenben a szerkesztőség be­járatával : „Díszállatkereske­dés hátul az udvarban.” Er­re is futja, s az sem baj, ha még hátul van. S még mi mindenre teliki Óriási plakáton az írás: „Trapperfarmer”. Már ezt is lehet reklámozni! Mezőgaz­daságunkat dicséri a két nyálcsordító — sokfelé lát­ható — plakát, amelyeken tej és vajaskenyér fogyasz­tására buzdítanak bennün­ket. Persze, ha akarom, ak­kor ennek kapcsán a ma­gyarság népbetegségét, a helytelen táplálkozást is fel­idézhetem. S erről mindjárt eszembe jut a hírlapbolt gaz­dag kirakata, s benne a „torna” feliratú színes ma­gazin, amelyről csak közel­ről nézve derül ki, hogy rejtvény tornára invitál. Bi­zony nagy többségünknek ez marad csupán. Mellette a Rejtvényes autózás feliratú, ugyancsak fejtörése csábító címlap. Bizony ma már töb­ben jutnak igazi autóhoz, mint ahányan igazi tested­zésre adnák a fejüket. Lesz-e valaha csodafelirat, ami segít megfordítani a dolgot? Persze nem az autók szá­mának csökkentésére gondo­lok, hanem egészséges élet­módra. Az autó különben is ál­landóan jelen van a fal be­tűiben, leginkább persze a sorok között. Hová hívnak bennünket ízléses csalogató­­ikkal a kultúra munkásai? Az itteni színház, mozi, ki­állítások mellett például a következő helyekre: Őszi BNV, Budapesti Nemzetközi Kisplasztikai Kiállítás, szom­bathelyi Fal- és Tértextil Biennálé, kaposvári mező­­gazdasági tájkiállítás és vá­sár, Szabady Veronika sza­badtéri szoborkiállítása, Szé­kesfehér, Gorsiumi Játékok, Tác, Sabaria ünnepségek, Szombathely. Mindez veszp­rémi falakon azt példázza, hogy a mai ember mozgé­konyságával a kultúra, mű­vészet terén is számolni kell, a gépkocsi tényleg minden­napjaink része lett. Eszem­be juthat persze a tömeg­­közlekedés, a busz, a vasút alacsony ára is. Az utóbbi pár évben-évtizedben mér­hetetlenül kitágult az átlag­ember mozgástere. Így a feliratokat is sokfelé keresheti. A pápai gyógy­szertár ajtaján láttam az írást! „Kamilla nincs!”. S ebből nemcsak arra követ­keztetek, hogy a kamilla hi­ányzik, hanem, hogy fontos árucikk (gyógyszer?) lehet, ha olyan sokan keresik, hogy a tömeget jobb egy felirat­tal kívül tartani. Egyébként az ipar is érzi, hogy szük­séges a kamilla. Ezt abból a plakátból gondolom, ami a gyógyszertártól száz mé­terre lévő háztartási bolt ki­rakatában van: „Új készít­mény: kamillacsepp!” Itt nincs — ott reklámozzák! Ez is hozzátartozik mai életünk­höz. S ha az ember ezzel a kí­váncsisággal sétál, akkor to­lakodnak a beszédes betűso­rok. A természet védelméről, arról, hogy a mosatlan gyü­mölcs életveszélyes, szóval csupa természetes dologról, amikről nemigen jutna eszünkbe, hogy fél évszáza­da elképzelhetetlenek lettek volna. A legbántóbbat Veszp­rémben láttam, egy augusz­tus 20-át éltető feliratot, szeptember elején. Kint fe­lejtették a nagy piros betű­ket, az évforduló elteltével már nem fordított a válla­lat annyi figyelmet az ün­nepre, hogy levegye a transzparenst. Pedig, ami­lyen fontos a méltó ünnep­lés, annyira groteszk, bán­tó, visszájára forduló, már­­már csúfolódó az idejét múl­ta éltetés. Ez a kintfelejtett írás arra figyelmeztet, hogy a megemlékezés nem admi­nisztratív feladat — a de­koratőr elkészíti, a hivatal­­segéd kiteszi a feliratot — hanem teljes életünk része. S az eset kivételessége iga­zolja, hogy lassan ezt is megtanuljuk. ABBA, ifjúsági park, Gladsaxe-i kiállítók, külföl­di filmözön árulkodik nyi­tottságunkról, életünk sok­színűségéről, a mai ember lehetőségeiről. Egy távolról idecsöppenő elámulhatna ezen a gazdagságon. Nekünk természetes. Észre sem vesz­­szük. Czingráber János NAPLÓ — 1978. szeptember 12. kedd —5

Next