Napló, 1980. augusztus (Veszprém, 36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-09 / 186. szám
Múzeum a Deák téren Ha valaki megérkezik a Keleti vagy a Déli pályaudvarra, s metróval folytatja útját, a Deák téri állomás modern üvegcsarnokából kilépve, szembetalálkozik a múlttal, a főváros egyik legjellegzetesebb klasszicista épületével, az evangélikus templommal és a hozzátartozó épületrészekkel, melyeket Krausz János késmárki építőmester kezdett tervezni és építeni 1793 és 97 között. A mester korai halála miatt azonban a tervek befejezését és a munkálatok irányítását már a fiatal tanítvány, a klasszicista építőművészet későbbi vezéregyéniséget Pollack Mihály végezte, akinek ez volt az első alkotása. Ebben az épületben nyílt meg nemrégiben az Állami Egyházügyi Hivatal, a Kulturális Minisztérium múzeumi főosztályának, az Egyházügyi Gyűjtemények szakfelügyelőségének, valamint a Központi Múzeumi Igazgatóság támogatásával, Havassy Pál építészmérnök, az Országos Műemléki Felügyelőség műszaki igazgatójának tervei alapján az elmúlt századok egyház- és kultúrtörténeti emlékeit kegyelettel őrző Evangélikus Országos Múzeum. A boltíves falak között, a történelmi korokat idéző múzeumban található Luther Márton 1518-ból származó kézirata, egy zsoltár magyarázata és az 1542-ben kelt végrendelete csakúgy, mint a héber feliratú ezüst kehely, melyet a szomszédos Dohány utcai izraelita hitközség elnöke, Lőwy Hermann ajándékozott az 1838-as, nagy pesti árvíz után Lang lelkésznek, mert a környékbeli lakosok közül sokan találtak menedéket ezen a hömpölygő árból kiemelkedő szigeten, miközben egyre-másra roppantak derékba a városnegyedet körülvevő, görnyedt hátú, öreg házak. De régebbi korok emlékeit is őrzi ez a múzeum. 1836- ban, a szomszédos iskola alapozási munkálatai közben bukkantak rá például egy harmadik századból megmaradt fogadalmi oltárra, melyet Silvanusnak, az erdők és ligetek istenségének tiszteletére emelt egy bizonyos természetimádó Secundinius Sabinianus. Járjuk azonban sorra a múzeum termeit. Az első helyiségben a tizenhatodik és tizenhetedik század becses emlékei találhatók, huszita kelyhek, oltárterítők, és míves, fedeles kancsók. Az emberek mindig, minden korban igyekeztek megőrizni a régmúlt idők gyertyák hagyományait, a fogyóillanó fénye éledő fantázia alkotta mellett remekeket, melyek túlélik a múló időt. Erről tanúskodik, a Thököly-Rákóczi-szabadságharc éveit idéző második terem, ahol többek között kiállításra került a rózsahegyi zsinat eredeti jegyzőkönyve, az 1791-es pesti zsinat több tárgyi emléke, valamint az ón-ötvösművészet, a korabeli kőedény- és majolikakészítők egyedi munkái, melyek a sok harc, üldöztetés és bujdosás után mégis megmaradtak az utókornak. A harmadik terem anyaga nagy történelmi ívet ölel át a reformkortól a felszabadulásig. Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor és Kossuth relikviái láthatók itt, s a közvetlen közelmúlt drámájára figyelmeztetnek. Távoli kis falvak eklézsiáinak féltve őrzött ereklyéi éppúgy gazdagítják ennek a múzeumnak anyagát, mint az országosan ismert értékek, melyek az egyház- és kultúrtörténet nemes hagyományait őrzik. Ágh Tihamér Evangélista a XVIIII. századból -------------------------— Böröcski Mihály DAL Jajra Jaj, már elvesztettem, meg sem is találtam, megláttam magamban, talán sose láttam. Elibém piroslik, szaladok utána, tornyos feketében utamba ki állna? Futok mozdulatlan, rozmaringfehéren, hajnalhasadáskor, csillagtalan éjben. Szép lovam habosra csapkodja a vérem, szaladok utána, és sohase érem. Táncra körül is táncolom, érek derekához, illetem szívemmel, nem ereszt magához. Kezem, lábam, testem pörgő őrületben, nem lehet megállnom, nem ereszt el engem. Látásom sötétül, gyöngül szorításom, százszor abbahagynám, sebesebben járom. Belőle szakított jajjal rogyok térdre, szerelmetes ingem colotokra tépve. Kettő szál virágra Engem szárít szomjad, engem már éhséged, rakott asztalomtól ki taszít el téged? Mögéd igazítok súlyos tölgyfaszéket, ételem, italom, italod és étked. Hozzád sürgök-forgok, elibéd kínálom minden szegénységem, minden gazdagságom. Korsómban ott diszlik kettő szál virágom, fekete életem, liliomhalálom. Botár Attila: Egy tétel visszavétele Várnék sokáig. Visszatértem fejem körül elosztó cigarettafüsttel, zenékkel, a nincs-volt-idő puskás-gránátos katonaszobraival szememben. Párafák alatt várnék: tavaszi vad búcsúzások diákhimnuszai érkeznek-e a dzsungellé díszített osztályterembe, ahol egy álomi tételt visszaadtam: Elnök Úr, Az Emlékek Gyarmatosítása fura és aljas lecke, ha hallott hirosimai öregekről, elajándékozott népekről, nekünk már nem szerelmünk a fehérvérű város. Masinás Peer Cynt, visszatértem. Eső bontja ki májusi haját s matrózblúzok fölé, Solvejg-szemekbe néznék Lefényképezném azt a percet mint utolsót e dzsungel-törvényű békés korban. Se jó, se rossz, se nem érdem, azóta is magamat húztam . Most itt vagyok. Most visszatértem. ORWO-film, hosszú, homályos dögcédulája vár a gépben. Mondják, sok pénz a múlt, sok alku, kevés jó vásár, leszegényedsz - vélekednek az idő tanárai, életükben is koszorúsan. De állva-aludva is várnék, mint a fák: rebbenve szélre, tűzfényre, bagoly neszekre, mint az őrtornyok legényei a haza körül. Várnék: övig, hónaljig, torkomig indázó lojtó ifjúságban A Marionett Vészeli Lajos rajza • Utolsó címem volt aznapra, csak nehéz volt megtalálni. Rám sötétedett az Óbudai lakótelepen. Szitált a hűvös őszi eső. A toronyházak ablaksorai kékes fénnyel villóztak, az összlakosság a Felügyelőt nézte, szinte csak én csatangoltam az utcán. Sokáig nem találtam meg a 42-es számot. Volt negyvenes és negyvennégyes, és nem akadt senki, aki megmondhatta volna nekem, miért van ez így. Aztán addig keringtem a házak és a zománcosan fénylő autók között, míg megtaláltam: a szomszéd utca sarkán volt, és onnan tizenhetesnek számított, mindkét utcanév és házszám ki volt rá írva, nagy betűkkel. Becsöngettem, és pillanatok múlva láttam, hogy ha valami cifrán indul, akkor az később sem mehet simán. Csöngetésem nyomán hatalmas rohangálás kezdődött az előbb még csöndes lakásban. - Ki az? - kiabált egy rémült férfihang, valami nehéz tárgy a földre zuhant, egy ajtó csapódott. Nem válaszoltam, mert mit üvöltözzek a folyosón, majd kinyitják, és akkor megmondom, hogy a televízió kérdezőbiztosa vagyok. Néha nem a legjobbkor érkezem a kérdőívemmel, ezzel magam is tisztában vagyok. Esküvőt, családi leszámolást és kibékülést zavartam már meg, nem beszélve az intimebb helyzetekről. De nem tehetek mást. Kiadják a központban a címet, oda kell mennem. Ha előre bejelenteném egy udvarias telefonnal, hogy jövök, feleannyian sem állnának rá a beszélgetésre, és úgyis kevés embernek van telefonja. Tíz év körüli, borzas kissrác nyitotta résnyire az ajtót. - Mit akar a bácsi? - kérdezte rémülten. - A papádat keresem — mondtam szigorúan, és akar Mózes Lajos: tanról felolvastam a kérdezendő nevét. - Nincs itthon a papám — nyögte a srác, láttam rajta, felemás neveltetése lehetett, még nem tanult meg hazudni rendesen. - Mondd meg, hogy a televíziótól jöttem. A fiú becsukta és kulcsra a zárta az ajtót. Ismét hallottam sutyorgást, jövés-menést. Éreztem, hogy most már kijön a papa, tudja, hogy egyedül vagyok, hacsak nem éppen most darabolják a nagymamit, a kíváncsiság kihozza. A kartonjáról tudtam, hogy egyidős velem, harmincon túli, pesti születésű, az is lehet, hogy együtt rúgtuk a labdát sráckorunkban. Ismét csikordult a kulcs nyílt az ajtó. A férfi kilépett elém a folyosóra. Ha nem tudom, hogy egyidősek vagyunk, igazán nem mondtam volna meg. Krumpliorrú, sörhasú férfi állt előttem, vadonatúj farmernadrágban, még lógott róla az árcédula. Az arcán pedig az a gyanakvó, zárt kifejezés, amiről egészen addig azt hittem, hogy csak az ötvenen felüliek sajátja. Kezet nyújtottam. Jól megszorítottuk, megráztuk. - A tévétől jöttem, egy rövid kis kérdőívre. Néztük egymást. - Most nem a legalkalmasabb - vakarta a fejét -, mert rokonok vannak nálunk. - Bent közben nem lazsáltak, hallottuk mindketten az őrült rohangálást, ajtócsapkodást. - Tíz perc az egész - mondtam cinkos mosollyal. Olyan volt, mintha bent bujkálna a negyven rabló, de legalább harminckilenc. Ha ezek tényleg a nagymamit darabolják, akkor én sem úszom meg szárazon, és egyre kevesebb kedvem volt megkérdezni a pasast, hogy tetszett neki a „Hosszú, forró nyár", mennyit nézi a televíziót, és miből vette a lakást. - Hát jöjjön be - mondta, mintha csak megérezte volna, hogy egyre kevesebb az egészhez a kedvem. Az előszobában nem volt semmi különös, eltekintve attól, hogy pár perccel ezelőtt még legalább öten futkároztak benne, néptelen volt, olyan rendes előszoba, fogassal, Lehel hűtőszekrénnyel és Munkácsy-olajnyomattal a falon. - Talán menjünk be az én szobámba -, mondta, miután alaposan körülnézett. Szerintem azon törhette a fejét, a többiek hol lehetnek. A szobában öt farkasarcú férfi gubbasztott a fotelekben. - A rokonaim - mondta, ők pedig felálltak, mint a kisiskolások, ha az igazgató úr belép a terembe. - Az elvtárs a televíziótól jött, interjút készít velem. Ti menjetek ki a konyhába. Szépen, libasorban kivonultak. Ismét körülnéztem, feltűnt, hogy annyi farmernadrág van a szobában, mintha konkurrenciaharcra készülnének a Corvin áruház ellen. Csak a heverőn lehetett vagy száz darab, földön a szekrény mellé felstóntolva pedig talán még több. Leültünk az asztalhoz. Elrakosgatott előlem vagy öt üveg whiskyt, mire maradt annyi hely, hogy letegyem a kérdőíveimet, mert volt még úgy öthat kiló szex-magazin is. - Szódával, szóda nélkül? - kérdezte finomkodva. Bólintottam, hát legyen szódával. Töltött, jégkockát is rakott bele. - Milyen cigarettát parancsolsz? Gitane, Philipp Moris, Kent, Malboro, vagy egy jó Burns szivart inkább? Körülnéztem, mint aki csak azért teszi, hogy legyen ideje dönteni. Volt minden, amit felsorolt, kartonszám állt a szekrény tetején. - Kentet, mondtam, és igyekeztem nem számolni a farmereket. - Rövid vagy hosszú Kentet kívánsz inkább? Nevetnem kellett. Olyan volt az egész, mint egy hülye angol film, leszámítva azt, hogy tegeztük egymást. Együtt nevettünk, mint két kölyök a grundon, Jean-vicceket mesélve. A rövid Kentet szeretem , válaszoltam, felállt, keresgélt a kartonok között, de csak hosszú Kentet talált. Addig legalább nyugodtam számolhattam a farmernadrágokat, de végül mindig belezavarodtam. Kinyitotta az ajtót, kikiabált az előszobába: — Józsi! Hozzál be rövid Kentet, de ne hosszút, rövidet! - visszaült, büszkén nézett. Egymás egészségére emeltük a poharunkat. Józsi pár pillanat múlva érkezett, egy bőröndöt cipelt. Letette elénk, kinyitotta, tele volt rövid Kenttel. Kicsit meghajolt felénk, és visszavonult a konyhába. Erre inni kellett. Elképzeltem, mennyire tele lehet ez a lakás cuccal, ha mi éppen ebben a szobában beszélgetünk. Tudod, kamionosok vagyunk, ritkán nézek tévét — mondta halkan, és szégyenlősen mosolygott, amikor itthon vagyok akkor sem érek rá. Kint lenne rá időnk, csak a magyar adás nem jön be. De azért töltögettem a kérdőívet. Az ugyan szorgos televíziónézőkre készült, de az ilyen csodabogarakra is volt egy rovata. Majd a következő utamról hozok egy képmagnót, és az asszony felveszi nekem a legjobb műsorokat — mentegetőzött, mert azért látta, hogy oldalszám csak nullát írok a kérdésekhez, Közel-Keletre járunk, még a Kossuth rádió sem jön be. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy mijük van, mikor vették, ott már azért kellett dolgoznom. Mindenük volt, kivéve az üdülőtelket, de megígérte, hogy jövőre vesz egyet a Dunakanyarban. Mindent azóta vettek, hogy kamionos lett. Azelőtt Szentendrén az anyós sufnijában laktak. Ha akarszt egy farmert venni, neked nyolcszázért odaadok egyet — mondta, amikor végeztem a kérdésekkel, és pakoltam össze az íveket. Fáradt volt, a legtöbb embert kikészíti a kérdezgetés, sok minden eszükbe jut, kénytelenek emlékezni. Nem kell, ez az utolsó farmer, ami rajtam van, ezt még elhordom. És hány ilyet kell naponta megcsinálni? Vártam már a kérdést, megszoktam, hogy a magabiztosabbak visszakérdeznek, ők is meg akarnak tudni valamit cserébe. - Hármat-négyet naponta — válaszoltam az igazsághoz híven. — És mennyire jön ki a suska? - mutatta az ujjával. — Darabonként hatvan forint. Mosolygott, csóválta a fejét. Gondolom, összehasonlította a saját keresetével. Megköszöntem, hogy időt szakított rám, és kifelé indultam. A farkasarcú rokonok a konyhaajtóból leskelődtek. Köszöntem nekik is. Kinyitotta előttem az ajtót, egy karton Kenttel gyengéden hátbavágott, és a kezembe nyomta. - Szívd el az egészségemre haver - mondta nevetve, és mondd meg a televíziónak, hogy mi, kamionosok, keresünk, nem érünk rá pénzt a műsort bámulni! Hónom alá kaptam a kérdőívek mellé a Kentet, kezet ráztunk. A rokonok egymás után jöttek elő a konyhából és mentek a szoba felé. Már nem törődtek velem, hiszen én is a nagy osztás részese lettem. Hazafelé menet még mindig esett az eső. Arra gondoltam, lám, milyen mulya vagyok, hogy nem vettem nyolcszázért farmert, holnap eladhatnám a duplájáért, és még boldog is lenne, aki megvehetné. Talán azért nem vettem, mert olyan sok volt belőle a szobában. De lehet, hogy azért, mert valamikor régen azt hittem, hogy a farmer valami egészen más - nemcsak egyszerűen egy nadrágféleség, hanem több. Egy azok közül a dolgok közül, amelyek majd - mint a holdutazás és a beatzene — megváltoztatják az életünket, és minden más lesz, nem pedig ugyanaz. A fehér Kent NAPLÓ - 1980. augusztus 9., szombat — "J