Napló, 1984. december (Veszprém, 40. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-18 / 296. szám

Mádai, az „elmebajnok” A képernyőn kísértett a múlt: az Elmebajnokság C­ vasárnapi döntője ismétel­ni látszott a tavalyit — két kiválóan felkészült ver­pír v vr­­­senyző fej-fej melletti küz­delme a „rendes játékidő­ben" döntetlenül végző­dött. A verseny végül a „hosszabbítás" utolsó pil­lanatában dőlt el úgy, hogy a vesztes hibázott. Tavaly ez a vesztes Mádai Péter volt. A siker kapujában történt botlás azonban nem törte le a most 44 éves, szakál­las gépészmérnököt, az ajkai szénbányák üzemszervezőjét. Az idén is a döntőbe verekedte magát, s ezúttal az 1984- es év „elmebajnokaként" hagyhatta el a Magyar Televízió 2-es stúdióját. Volt alkalmam már személyesen is találkozni Mádai Pé­terrel, aki az életben éppolyan szimpatikus, szerény, ám tudása, felkészültsége révén érezhetően magabiztos ember benyomását kelti, mint a képernyőn. Elmondta, hogy bár Pesten született, gyermekkorában sokáig élt egy kis faluban. 1954-ben, a nyolcadik osztály után két hetet töltött Csille­bércen, s ott sikerült megnyernie egy nagy vetélkedőt. Lát­ván, hogy itt nincs előnye a nagyszájúaknak, oldódott fel addigi falusias félénksége. Azóta nagyon sok vetélkedőn in­dult: üzemin, vállalatin, a rádióban, a tévében... Kilencven százalékukat meg is nyerte. Egy-egy vetélkedő a résztvevők számára okvetlenül hasz­nos: aki nem akar „leégni", felkészül, olvas, gyarapítja tu­dását, műveltségét. Ám mit ad a tévés vetélkedő nekünk, nézőknek? Csak a szurkolás izgalmát vagy alkalmas ismere­teink szaporítására, műveltségünk elmélyítésére is? Nos, „direktben" alighanem csak a drukkolás, az izgal­mas verseny élménye hat. Jómagam például már megint nem tudnám megmondani, kinek a műveit tartalmazza a Hoboken-jegyzék. . . De azért egy-egy információ csak­­csak megragad. Ám érdekesebb az a jelenség, amiről Má­dai Pétertől hallottam: felkészülése közben az ajkai könyv­tárosok mondták, hogy szereplései után „megugrott" a vá­rosban választott témái népszerűsége. Biztosan számíthatunk rá, hogy e napokban Illyés Gyula népszerűsége is megnő. Elsősorban Ajkán - s ez a másik pozitívuma a nyilvános vetélkedőnek. Akinek nincs más kö­tődése, pillanatnyi szimpátiája, benyomásai alapján vá­lasztja ki, hogy kinek szurkoljon. Ám aligha akadt Ajkán és a bányászok több mint százezer fős „nagy családjában" olyan ember, aki nem Mádai Péternek szorított vasárnap. S ha ilyen közösségek összetartozásának érzése erősödik, az is kamatozik valahol... S Mádai Péter számomra azért is volt rokonszenves versenyző - túl azon, hogy megyebeliként eleve neki szurkoltam (lám, a közösségi érzés!) -, mert tu­datosan választott olyan témákat, melyek révén tágabb kö­zösségi érzelmeinket, magyarságtudatunkat kívánta erősíteni. A képernyőtől most egy időre búcsút vett Mádai Péter, jövőre nem indul az Elmebajnokságban, átadja a terepet újabb versenyzőknek. Ám a vetélkedőknek nem mond bú­csút. Tegnap felhívtam, s elmondta: éppen indulóban van, mert az MSZBT helyi titkáraként egyik szervezője az ajkai bányák üzemrészei között a Szovjetunióról folyó vetélkedő­nek. Indult is volna rajta szívesen, de meggondolta magát. Hi­szen ki versenyezne egy „elmebajnokkal"? – Gy. G. í­tt a mikrofon előtt. Szem­­benéz a fénnyel nya­kon loccsantott közön­séggel. Próbálom megfejteni az arcát. Hirtelen füst tör elő, s amire feloszlik, a magyar ze­nei élet legendás alakja már nincs a színpadon. Az a negy­venezer ember, aki bejutott Szörényi Levente búcsúkon­certjére, valószínűleg minden idők legszebb magyar popze­nei hangversenyének volt a ré­szese. Kik értették a „jelbeszédet”? A pásztázó fénycsóvákban azt méregetem: kik is jöttek el? Itt vannak-e az Erkel-díjas Szörényi „megbízói”, akiknek nevében és akikért él, dalol, zenét szerez? Akik helyett őt huligánozták le a hatvanas években, őt hurcolták meg, el­lene írtak harcias cikkeket a napilapok, sőt még a társa­dalmi rendet is féltették tőle sokan.­­De ő soha nem tet­­szelgett a félreértett és félre­lökött zseni mámoros pózában. Ismerte a történelmet, ismerte a filozófiát. Ahogy szerzőtár­sa, Bródy János megfogalmaz­ta A jelenkor ítélete című szö­vegében: „A történelemből megtanultuk / hogy mindig ott állt a bírák előtt / ki mesz­­szebbre látott mint a többi / és félreismerte az eljövőt."­ Igen, itt vannak a kortársak, és itt vannak utódaik is. Ki, mit érthet, érezhet meg a mai estéből? Mellettem Kati ül. Beethoven és Chopin muzsiká­ján felnőtt, 18 éves szépleány. Sokan a terem közepén to­longva, préselődve énekelnek együtt. Kati teljesen kizárja a külvil­ágot kettesben marad a zenével. Lelke, mint a legér­zékenyebb »­eizmográf, az ér­zelmek és gondolatok legki­sebb „földrengése,»"­­«j­ózan­ná felriad és megválaszol. Kell hát lenni valami állan­­dó erkölcsi, esztétikai értéknek ezekben a dalokban, ha túl­élnek divatokat és áthidalnak nemzedékeket. Míg a hőbörgő divatbandák egy-egy — több­nyire deviáns, kiszolgáltatott — közönségréteg apostolaként tetszelegtek, addig Szörényi és az Illés, majd főleg a Fono­gráf nem ifjúsági rétegekben gondolkodott. Ők a korról ad­tak hiteles jelentést a saját formanyelvükön. Azt tették, amit más művészetek képvise­lői: a költő versben mond el önmagáról és az őt körülvevő világról valami lényegeset. A festő a vásznon „beszél". Az énekes dalban fogalmaz. A kor lényegét tiszta, izgal­mas zenével, s megragadha­­tóan érzékletes „jelbeszéddel” az énekesek és együttesek kö­zül Szörényi és Bródy, a Fo­nográf, valamint Koncz Zsuzsa mondta ki. Ezért hiszünk da­laikban. Ezért vagyunk mozgó­síthatók általuk. Hat év után újra és utoljá­ra színpadon a Fonográf. A hangulat szerint új kompozí­ciókba átmosódó Korga Sán­­dor-i díszletháttér előtt elő­ször a legújabb nagylemez, a Jelenkor számai csendülnek fel. Komor hangulatú lemez ez. Komor, mint a század. De nem nyavalygás és nem fe­nyegetés. A nyolcvanas évek embere lelkületének méretará­nyos térképe. Egy mítosz pillanatai Aztán régebbi Fonográf-da­lok fergeteges, virtuóz játékai következnek. Már sistereg a hangulat. Pedig ez a közön­ség nem a csápolva őrjöngő 15 évesek hevületével érkezett. Ők nem álmítoszt akarnak ki­izzadni itt. Nekik valódi érték, valódi mítosz kell. S a pilla­nat, ahogy Koncz Zsuzsa a szín­re lép, már-már fennköltnek mondható. A Ha én rózsa vol­nék utolsó előtti versszakánál felhördül a Sportcsarnok kö­zönsége. Egy közös dal Leven­tével, aztán piros-fehér-zöld színnel megvilágított füst lepi el a színpadot. Megszólal a dal, amit a Pápán forgatott Petőfi ’73 című filmben hall­hatott a közönség. Petőfi ver­se: Európa csendes. Majd a Nemzeti dalt énekli tízezernél több ember a zenekarral. Új­ra a Jelenkor számai és — a szólóban is daloló — Bródy el­köszön. Volt egyszer egy Fo­nográf a színpadon . . . Senki nem mozdul a helyéről. Három órája szól a zene szakadatla­nul. S még vagy fél óra rá­adás. Ez már önfeledt karne­vál. Igen, így kell elbúcsúzni. A dobnál Szörényi 14 éves fia. A hangulat fokozhatatlan. „A show folytatódik” Éjjel két óra van. Beülünk harapni valamit az út menti Remetepuszta csárdába. A prí­más a vonóért nyúl, és nyújtja a negédes magyar nótát. Szól­hatunk-e, hogy kérem, mi az előbb még népdalok zenéjére fogant szöveget, népi ihletésű, mai zenét hallgattunk. Mond­hatná a prímás: ha nem tet­szik, álljanak odébb. De hát nincs nyitva több csárda. Körülnézek. Vad arcú, pityó­­kás asztaltársaságok. Kati hir­telen énekelni kezd: „Megkö­töm Igvamat. . Elhalkulnak az evőeszköz-koccanások. Még­­ kéri csöndesen valaki. Nép­dalt hallgat és énekel a csár­da. Milyen keveset is hiszünk mi az emberekről! Beülünk a kocsiba. A rádió­ban Fenyő Miki énekel. Nem tudok figyelni rá. Eszembe jut a Fonográf új dalának két sora: „Tudod a helyzet, az jó, de nem reménytelen / Tudod a show folytatódik, csak a dal lélektelen”. Hajba Ferenc Elbúcsúzott a „Jelenkor” dalos krónikása Szörényi Levente utoljára a színpadon Tanuljanak tovább a­iatal fizikai dolgozók A Felvételi Előkészítő Bizott­ság és a Szakmunkásokat Előkészítő Tanács munkájáról tanácskozott a közelmúltban a FEB­SZET Koordinációs Bi­zottság. Javasolták, a művé­szeti felsőoktatásban is indul­janak fizikai dolgozók gyer­mekeinek főiskolai előkészítő tanfolyamok. Kísérletképpen két intézményben kezdődött előkészítő munka: a Liszt Fe­renc Zeneművészeti Főiskola zeneiskolai tanárképző karán és az Iparművészeti Főiskolán. A SZÉT munkájáról szólva rá­mutattak, hogy a tehetséges fiatal fizikai dolgozók nincse­nek közvetlenül érdekelve a főiskolai továbbtanulásban, hiszen például a közgazdasági felsőfokú tanulmányok után csak hosszú idő elteltével érik el eredeti jövedelmüket, a ta­nulás pedig rendkívüli erőfe­szítéseket igényel tőlük. A felvételire előkészítő moz­galomban alapvető szerepe van a diáktanároknak, szak­mai, pedagógiai felkészültsé­gük rendkívül fontos, példa­­mutatásuk és hozzáállásuk igen serkentően hathat a ta­nulókra. E kiemelten fontos társadalmi megbízás ellátásá­nál azonban gondok tapasz­talhatók: nincs egységes „kö­zépiskolai anyag”, van olyan tantárgy, amit a különböző középiskolákban többfélekép­pen tanítanak. Nincs kellő­en differenciálva az egyes fel­sőfokú oktatási intézmények felvételi anyaga. Fontos, hogy az oktatói te­vékenység megkezdése előtt minden diáktanár megismerje azokat a középiskolai tan­könyveket, amelyekből leen-ő­dő „tanítványai” tanulnak majd. Ez azért is fontos, mert általában más szemlélet alap­ján kell tanítaniuk, mint ahogyan a tárgyat ők tanul­ták. Nélkülözhetetlen, hogy a legfontosabb problémák megbeszélése — szakember irányításával — rendszeressé váljon, s javítani szükséges a mozgalom anyagi feltételeit Huszonöt esztendős Nemrégen tartotta meg ju­bileumi táncműsorát a Berhi­­dai Néptáncegyüttes. Telt ház, sok taps, örömtől kigyúrt te­kintetek fogadták a műsort, melyben sorjázott a tánc, az emlékidézés, a köszöntés. Gyermekcsoport, legénytánc, lánycsokor, együttes össztánc — mindenből volt itt kóstoló, amit az ember el tud kép­zelni az ilyen együttestől. Mondom, nagy volt a lel­­kesü­ltség fönn a színpadon és lent a nézőtéren. Érthető. A lent ülők jó része is vala­miképp járta azt a táncot, lé­vén valamikor maga is haj­ladozó virága a berhidai tánccsokornak, avagy fia, lánya, unokája által köttetett abba bele. 1. Az újságíró, aki évtizede szemmel tartja a berhidai táncjárást, többször rácsodál­kozott arra: vajon miért fa­kadt virága itt a néptáncnak? Miféle hagyománya van a nagyközségben a paraszti ősök táncának? És bárhol tu­dakozódott a tánckedv miért­je után, az oknyomozásban nem jutott tovább egy házas­pár kapujánál. Mondhatná — a divatos krimi sugallatá­ban —, hogy a nyomok a Jey­ney házaspárhoz vezettek. Ket­tőjük bűne a népi táncviga­lom folytonos fölajzása. Bűne? Az elszólásban van egy csöppnyi igazság. Mert — hallomásból tudom — a nép­tánc makacs noszogatása miatt legalább annyi szidást kaptak, mint dicséretet. Hu­szonöt év alatt, ugye, sok minden megesett. Jene­y Pál és Jeneyné Varga Mária kö­szönettel vett minden segít­séget, de porolt, ha kellett, a tanáccsal, a kultúrházzal, az iskolavezetőkkel a néptánc ér­dekében. Tudjuk (sok telepü­lésen így van), hogy a meg­szállott emberek időnként kel­lemetlen partnerekké válnak: követelőznek, okvetlenked­­nek, nem értik a „nincs !"-et, mivel ők a ..kell !”-re tették föl hitüket. A Jeney házaspár is gyakran ütközött falba a néptáncegyüttes jövőjét épí­tendő. És hiába fújta-fújta a nótát, „kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát”...,­ a házfal nem dűlt ki, bármily rozoga volt. Legfeljebb a boka reccsent, a táncos láb sérült. Meg a lélek, a hit. Nos, ezért nagy dolog, hogy Berhidán évtizedeken át élet­ben maradt az amatőr művé­szeti csoport. 2. Persze, van a néptáncnak Berhidán egy jó hátországé: az Áfész. Így, nagybetűvel. Mert ha netán másutt az aj­tókat becsukták 25 esztendő valamely napján vagy évében a néptánc előtt, illetve időn­ként a segítő lelkek is be-be­­csukódtak (hol itt, hol amott), az áfésznél sosem kattant zárva­­ a pénztárca. És az emberi együttérzés sem, ha a néptánc ügyéről volt szó. Vall­juk be: a néptánchoz (és minden amatőr művészeti cso­port létezéséhez) önmagában kevés a tehetség meg az akarás, ha hiányzik a pénzzel segítő mecénás. Mindezt — a jót és a rosz­­szat egyaránt — azért emlí­tem csupán, hogy érzékeltes­sem: milyen nagy tett 25 éven át táncoltatni egy falu ifjúsá­gát! A jubileumi műsor forró hangulata talán kárpótolja a Jeney házaspárt a hosszas és küzdelmes munkáért. De azért ne legyünk feledékenyek a közös örömben: a győzedel­mes táncjárásból is lehet ta­nulságokat levonni arra vo­natkozólag, hogy ami segítés helyett netán bántásként ada­tott, vajon mire volt jó? Szám­vetéskor érdemes mindezt mérlegelni legbelül, a lelkiis­meret négyszemköztjében. 3- Kérdezhetjük újólag: mit is köszöntött az a jubileumi taps? A néptáncot csupán? Sokkal többet. Az együttes lé­tezését csupán? Sokkal töb­bet. Gondoljuk meg: mennyi dal, mennyi táncritmus vált a lábak és lelkek sajátjává a huszonöt esztendő alatt. És milyen dal, milyen tánc. A magyarság, a paraszti nép legmélyéből fakadó művészet. Nagy örökség ez, olyan lélek­­mező, melyet újból és újból be kell vetni tiszta búzával. Mondjam-e tovább? ... Aki érti a szót (lévén nemcsak fü­le, de lelke is hozzá!), eny­­nyiből megérzi a néptánc balladás szépségét. Balogh Ödön: A gyermektánccsoport „Hej menyecske, menyecske, mért vagy olyan szépecske" — pa­rádézik a lánycsokor A legények kanásztánca NAPLÓ - 1984. december 18., kedd -5

Next