Napló, 1984. december (Veszprém, 40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-18 / 296. szám
Mádai, az „elmebajnok” A képernyőn kísértett a múlt: az Elmebajnokság C vasárnapi döntője ismételni látszott a tavalyit — két kiválóan felkészült verpír v vrsenyző fej-fej melletti küzdelme a „rendes játékidőben" döntetlenül végződött. A verseny végül a „hosszabbítás" utolsó pillanatában dőlt el úgy, hogy a vesztes hibázott. Tavaly ez a vesztes Mádai Péter volt. A siker kapujában történt botlás azonban nem törte le a most 44 éves, szakállas gépészmérnököt, az ajkai szénbányák üzemszervezőjét. Az idén is a döntőbe verekedte magát, s ezúttal az 1984- es év „elmebajnokaként" hagyhatta el a Magyar Televízió 2-es stúdióját. Volt alkalmam már személyesen is találkozni Mádai Péterrel, aki az életben éppolyan szimpatikus, szerény, ám tudása, felkészültsége révén érezhetően magabiztos ember benyomását kelti, mint a képernyőn. Elmondta, hogy bár Pesten született, gyermekkorában sokáig élt egy kis faluban. 1954-ben, a nyolcadik osztály után két hetet töltött Csillebércen, s ott sikerült megnyernie egy nagy vetélkedőt. Látván, hogy itt nincs előnye a nagyszájúaknak, oldódott fel addigi falusias félénksége. Azóta nagyon sok vetélkedőn indult: üzemin, vállalatin, a rádióban, a tévében... Kilencven százalékukat meg is nyerte. Egy-egy vetélkedő a résztvevők számára okvetlenül hasznos: aki nem akar „leégni", felkészül, olvas, gyarapítja tudását, műveltségét. Ám mit ad a tévés vetélkedő nekünk, nézőknek? Csak a szurkolás izgalmát vagy alkalmas ismereteink szaporítására, műveltségünk elmélyítésére is? Nos, „direktben" alighanem csak a drukkolás, az izgalmas verseny élménye hat. Jómagam például már megint nem tudnám megmondani, kinek a műveit tartalmazza a Hoboken-jegyzék. . . De azért egy-egy információ csakcsak megragad. Ám érdekesebb az a jelenség, amiről Mádai Pétertől hallottam: felkészülése közben az ajkai könyvtárosok mondták, hogy szereplései után „megugrott" a városban választott témái népszerűsége. Biztosan számíthatunk rá, hogy e napokban Illyés Gyula népszerűsége is megnő. Elsősorban Ajkán - s ez a másik pozitívuma a nyilvános vetélkedőnek. Akinek nincs más kötődése, pillanatnyi szimpátiája, benyomásai alapján választja ki, hogy kinek szurkoljon. Ám aligha akadt Ajkán és a bányászok több mint százezer fős „nagy családjában" olyan ember, aki nem Mádai Péternek szorított vasárnap. S ha ilyen közösségek összetartozásának érzése erősödik, az is kamatozik valahol... S Mádai Péter számomra azért is volt rokonszenves versenyző - túl azon, hogy megyebeliként eleve neki szurkoltam (lám, a közösségi érzés!) -, mert tudatosan választott olyan témákat, melyek révén tágabb közösségi érzelmeinket, magyarságtudatunkat kívánta erősíteni. A képernyőtől most egy időre búcsút vett Mádai Péter, jövőre nem indul az Elmebajnokságban, átadja a terepet újabb versenyzőknek. Ám a vetélkedőknek nem mond búcsút. Tegnap felhívtam, s elmondta: éppen indulóban van, mert az MSZBT helyi titkáraként egyik szervezője az ajkai bányák üzemrészei között a Szovjetunióról folyó vetélkedőnek. Indult is volna rajta szívesen, de meggondolta magát. Hiszen ki versenyezne egy „elmebajnokkal"? – Gy. G. ítt a mikrofon előtt. Szembenéz a fénnyel nyakon loccsantott közönséggel. Próbálom megfejteni az arcát. Hirtelen füst tör elő, s amire feloszlik, a magyar zenei élet legendás alakja már nincs a színpadon. Az a negyvenezer ember, aki bejutott Szörényi Levente búcsúkoncertjére, valószínűleg minden idők legszebb magyar popzenei hangversenyének volt a részese. Kik értették a „jelbeszédet”? A pásztázó fénycsóvákban azt méregetem: kik is jöttek el? Itt vannak-e az Erkel-díjas Szörényi „megbízói”, akiknek nevében és akikért él, dalol, zenét szerez? Akik helyett őt huligánozták le a hatvanas években, őt hurcolták meg, ellene írtak harcias cikkeket a napilapok, sőt még a társadalmi rendet is féltették tőle sokan.De ő soha nem tetszelgett a félreértett és félrelökött zseni mámoros pózában. Ismerte a történelmet, ismerte a filozófiát. Ahogy szerzőtársa, Bródy János megfogalmazta A jelenkor ítélete című szövegében: „A történelemből megtanultuk / hogy mindig ott állt a bírák előtt / ki meszszebbre látott mint a többi / és félreismerte az eljövőt." Igen, itt vannak a kortársak, és itt vannak utódaik is. Ki, mit érthet, érezhet meg a mai estéből? Mellettem Kati ül. Beethoven és Chopin muzsikáján felnőtt, 18 éves szépleány. Sokan a terem közepén tolongva, préselődve énekelnek együtt. Kati teljesen kizárja a külvilágot kettesben marad a zenével. Lelke, mint a legérzékenyebb »eizmográf, az érzelmek és gondolatok legkisebb „földrengése,»"«józanná felriad és megválaszol. Kell hát lenni valami állandó erkölcsi, esztétikai értéknek ezekben a dalokban, ha túlélnek divatokat és áthidalnak nemzedékeket. Míg a hőbörgő divatbandák egy-egy — többnyire deviáns, kiszolgáltatott — közönségréteg apostolaként tetszelegtek, addig Szörényi és az Illés, majd főleg a Fonográf nem ifjúsági rétegekben gondolkodott. Ők a korról adtak hiteles jelentést a saját formanyelvükön. Azt tették, amit más művészetek képviselői: a költő versben mond el önmagáról és az őt körülvevő világról valami lényegeset. A festő a vásznon „beszél". Az énekes dalban fogalmaz. A kor lényegét tiszta, izgalmas zenével, s megragadhatóan érzékletes „jelbeszéddel” az énekesek és együttesek közül Szörényi és Bródy, a Fonográf, valamint Koncz Zsuzsa mondta ki. Ezért hiszünk dalaikban. Ezért vagyunk mozgósíthatók általuk. Hat év után újra és utoljára színpadon a Fonográf. A hangulat szerint új kompozíciókba átmosódó Korga Sándor-i díszletháttér előtt először a legújabb nagylemez, a Jelenkor számai csendülnek fel. Komor hangulatú lemez ez. Komor, mint a század. De nem nyavalygás és nem fenyegetés. A nyolcvanas évek embere lelkületének méretarányos térképe. Egy mítosz pillanatai Aztán régebbi Fonográf-dalok fergeteges, virtuóz játékai következnek. Már sistereg a hangulat. Pedig ez a közönség nem a csápolva őrjöngő 15 évesek hevületével érkezett. Ők nem álmítoszt akarnak kiizzadni itt. Nekik valódi érték, valódi mítosz kell. S a pillanat, ahogy Koncz Zsuzsa a színre lép, már-már fennköltnek mondható. A Ha én rózsa volnék utolsó előtti versszakánál felhördül a Sportcsarnok közönsége. Egy közös dal Leventével, aztán piros-fehér-zöld színnel megvilágított füst lepi el a színpadot. Megszólal a dal, amit a Pápán forgatott Petőfi ’73 című filmben hallhatott a közönség. Petőfi verse: Európa csendes. Majd a Nemzeti dalt énekli tízezernél több ember a zenekarral. Újra a Jelenkor számai és — a szólóban is daloló — Bródy elköszön. Volt egyszer egy Fonográf a színpadon . . . Senki nem mozdul a helyéről. Három órája szól a zene szakadatlanul. S még vagy fél óra ráadás. Ez már önfeledt karnevál. Igen, így kell elbúcsúzni. A dobnál Szörényi 14 éves fia. A hangulat fokozhatatlan. „A show folytatódik” Éjjel két óra van. Beülünk harapni valamit az út menti Remetepuszta csárdába. A prímás a vonóért nyúl, és nyújtja a negédes magyar nótát. Szólhatunk-e, hogy kérem, mi az előbb még népdalok zenéjére fogant szöveget, népi ihletésű, mai zenét hallgattunk. Mondhatná a prímás: ha nem tetszik, álljanak odébb. De hát nincs nyitva több csárda. Körülnézek. Vad arcú, pityókás asztaltársaságok. Kati hirtelen énekelni kezd: „Megkötöm Igvamat. . Elhalkulnak az evőeszköz-koccanások. Még kéri csöndesen valaki. Népdalt hallgat és énekel a csárda. Milyen keveset is hiszünk mi az emberekről! Beülünk a kocsiba. A rádióban Fenyő Miki énekel. Nem tudok figyelni rá. Eszembe jut a Fonográf új dalának két sora: „Tudod a helyzet, az jó, de nem reménytelen / Tudod a show folytatódik, csak a dal lélektelen”. Hajba Ferenc Elbúcsúzott a „Jelenkor” dalos krónikása Szörényi Levente utoljára a színpadon Tanuljanak tovább aiatal fizikai dolgozók A Felvételi Előkészítő Bizottság és a Szakmunkásokat Előkészítő Tanács munkájáról tanácskozott a közelmúltban a FEBSZET Koordinációs Bizottság. Javasolták, a művészeti felsőoktatásban is induljanak fizikai dolgozók gyermekeinek főiskolai előkészítő tanfolyamok. Kísérletképpen két intézményben kezdődött előkészítő munka: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneiskolai tanárképző karán és az Iparművészeti Főiskolán. A SZÉT munkájáról szólva rámutattak, hogy a tehetséges fiatal fizikai dolgozók nincsenek közvetlenül érdekelve a főiskolai továbbtanulásban, hiszen például a közgazdasági felsőfokú tanulmányok után csak hosszú idő elteltével érik el eredeti jövedelmüket, a tanulás pedig rendkívüli erőfeszítéseket igényel tőlük. A felvételire előkészítő mozgalomban alapvető szerepe van a diáktanároknak, szakmai, pedagógiai felkészültségük rendkívül fontos, példamutatásuk és hozzáállásuk igen serkentően hathat a tanulókra. E kiemelten fontos társadalmi megbízás ellátásánál azonban gondok tapasztalhatók: nincs egységes „középiskolai anyag”, van olyan tantárgy, amit a különböző középiskolákban többféleképpen tanítanak. Nincs kellően differenciálva az egyes felsőfokú oktatási intézmények felvételi anyaga. Fontos, hogy az oktatói tevékenység megkezdése előtt minden diáktanár megismerje azokat a középiskolai tankönyveket, amelyekből leen-ődő „tanítványai” tanulnak majd. Ez azért is fontos, mert általában más szemlélet alapján kell tanítaniuk, mint ahogyan a tárgyat ők tanulták. Nélkülözhetetlen, hogy a legfontosabb problémák megbeszélése — szakember irányításával — rendszeressé váljon, s javítani szükséges a mozgalom anyagi feltételeit Huszonöt esztendős Nemrégen tartotta meg jubileumi táncműsorát a Berhidai Néptáncegyüttes. Telt ház, sok taps, örömtől kigyúrt tekintetek fogadták a műsort, melyben sorjázott a tánc, az emlékidézés, a köszöntés. Gyermekcsoport, legénytánc, lánycsokor, együttes össztánc — mindenből volt itt kóstoló, amit az ember el tud képzelni az ilyen együttestől. Mondom, nagy volt a lelkesültség fönn a színpadon és lent a nézőtéren. Érthető. A lent ülők jó része is valamiképp járta azt a táncot, lévén valamikor maga is hajladozó virága a berhidai tánccsokornak, avagy fia, lánya, unokája által köttetett abba bele. 1. Az újságíró, aki évtizede szemmel tartja a berhidai táncjárást, többször rácsodálkozott arra: vajon miért fakadt virága itt a néptáncnak? Miféle hagyománya van a nagyközségben a paraszti ősök táncának? És bárhol tudakozódott a tánckedv miértje után, az oknyomozásban nem jutott tovább egy házaspár kapujánál. Mondhatná — a divatos krimi sugallatában —, hogy a nyomok a Jeyney házaspárhoz vezettek. Kettőjük bűne a népi táncvigalom folytonos fölajzása. Bűne? Az elszólásban van egy csöppnyi igazság. Mert — hallomásból tudom — a néptánc makacs noszogatása miatt legalább annyi szidást kaptak, mint dicséretet. Huszonöt év alatt, ugye, sok minden megesett. Jeney Pál és Jeneyné Varga Mária köszönettel vett minden segítséget, de porolt, ha kellett, a tanáccsal, a kultúrházzal, az iskolavezetőkkel a néptánc érdekében. Tudjuk (sok településen így van), hogy a megszállott emberek időnként kellemetlen partnerekké válnak: követelőznek, okvetlenkednek, nem értik a „nincs !"-et, mivel ők a ..kell !”-re tették föl hitüket. A Jeney házaspár is gyakran ütközött falba a néptáncegyüttes jövőjét építendő. És hiába fújta-fújta a nótát, „kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát”..., a házfal nem dűlt ki, bármily rozoga volt. Legfeljebb a boka reccsent, a táncos láb sérült. Meg a lélek, a hit. Nos, ezért nagy dolog, hogy Berhidán évtizedeken át életben maradt az amatőr művészeti csoport. 2. Persze, van a néptáncnak Berhidán egy jó hátországé: az Áfész. Így, nagybetűvel. Mert ha netán másutt az ajtókat becsukták 25 esztendő valamely napján vagy évében a néptánc előtt, illetve időnként a segítő lelkek is be-becsukódtak (hol itt, hol amott), az áfésznél sosem kattant zárva a pénztárca. És az emberi együttérzés sem, ha a néptánc ügyéről volt szó. Valljuk be: a néptánchoz (és minden amatőr művészeti csoport létezéséhez) önmagában kevés a tehetség meg az akarás, ha hiányzik a pénzzel segítő mecénás. Mindezt — a jót és a roszszat egyaránt — azért említem csupán, hogy érzékeltessem: milyen nagy tett 25 éven át táncoltatni egy falu ifjúságát! A jubileumi műsor forró hangulata talán kárpótolja a Jeney házaspárt a hosszas és küzdelmes munkáért. De azért ne legyünk feledékenyek a közös örömben: a győzedelmes táncjárásból is lehet tanulságokat levonni arra vonatkozólag, hogy ami segítés helyett netán bántásként adatott, vajon mire volt jó? Számvetéskor érdemes mindezt mérlegelni legbelül, a lelkiismeret négyszemköztjében. 3- Kérdezhetjük újólag: mit is köszöntött az a jubileumi taps? A néptáncot csupán? Sokkal többet. Az együttes létezését csupán? Sokkal többet. Gondoljuk meg: mennyi dal, mennyi táncritmus vált a lábak és lelkek sajátjává a huszonöt esztendő alatt. És milyen dal, milyen tánc. A magyarság, a paraszti nép legmélyéből fakadó művészet. Nagy örökség ez, olyan lélekmező, melyet újból és újból be kell vetni tiszta búzával. Mondjam-e tovább? ... Aki érti a szót (lévén nemcsak füle, de lelke is hozzá!), enynyiből megérzi a néptánc balladás szépségét. Balogh Ödön: A gyermektánccsoport „Hej menyecske, menyecske, mért vagy olyan szépecske" — parádézik a lánycsokor A legények kanásztánca NAPLÓ - 1984. december 18., kedd -5