Napló, 1989. július (Veszprém, 45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-14 / 164. szám
Megmaradt szerénynek Egy politikai vezetőt a tettei alapján az utókor rangsorol. A vele való személyes találkozások, az emberi benyomások a politikai életpályát nem minősítik - „csak” az embert. De létezhet egyáltalán a kettő egymástól függetlenül? Aligha. Mi mindenesetre az embert kerestük, azt, aki a magánbeszélgetésekben bizalmasan megnyilatkozik, azt, aki érzelmeit, hangulatait sem leplezi, és aki ilyen helyzetekben sem lepleződik le. Megkérdeztük Gubicza Ferencet, az MSZMP Központi Bizottságának tagját, a nemesvámosi Balatonfüredi Csopak Tája Termelőszövetkezet elnökét, hogy milyen benyomásokat hagytak benne Kádár Jánossal való személyes találkozásai. - Kapcsolatról csak ’85-től beszélhetünk, mert ekkortól lettem kb-tog. A testület ekkor választotta Kádárt főtitkárrá. (Addig első titkár volt.) Szólt pár mondatot a megválasztott, új kb-tagokhoz. Azt mondta, ezután is legyünk olyan emberek, mint eddig voltunk. Akit eddig tegeztünk, azt ezután is tegezzük, és akit magáztunk, azt magázzuk továbbra is. Ezek a mondatai engem nagyon megütöttek, mert a kialakult magyar gyakorlat sajnos nem ezt igazolta. - Szívesen tegeződött a főtitkár? - Nem. Állítólag csak a legközelebbi, legrégebbi munkatársait tegezte. A közvetlensége az igazi, nem protokolláris odafordulásaiban volt érzékelhető. - Emlékszik ilyen helyzetre? - Az ülések szüneteiben gyakran megszólított embereket, és helyzetükről, körülményeikről érdeklődött. Egyszer említettem neki, hogy az én édesapám is 1912-ben született, mint ahogy ő is. Mikor jóval később megint megállt mellettem pár szóra beszélgetni, megkérdezte, hogy van az édesapám. Emlékezett rá. — Csak a kb ülésein találkoztak? — Nem. Egyszer együtt voltunk Balatonaligán, a pártüdülőben. Soha nem lehetett érezni rajta, hogy ő az ország első embere. Köszönésben szinte nem lehetett megelőzni. A 16 éves lányomnak előre köszönt, kézit csókolommal. Úgy érzem a szavaiból, hogy ön tisztelte a szerénységéért. Általános volt ez a megítélés? - Vezető politikusaink közül nagyon kevésről alakult ki ilyen egységesen pozitív vélemény. Hogy ez az utóbbi időben némileg megváltozott, azt nem az ő személye, hanem az országban kialakult helyzet idézte elő. A szocialista országok általános gyakorlatának megfelelően, aki évtizedekig volt vezető, annak az útja a személyi kultuszba torkollott. Hogy Magyarországon nem ez történt, abban meggyőződésem szerint kiemelkedő szerepe volt Kádár Jánosnak. A nemesvámosi tsz vezetőinek körében, 1973-ban. Csak utólag tudtam meg... Az ötvenes évek legvégén az egyik szomszéd fiú meghívott, menjünk el a Bp. Vasas népligeti sportpályájára (ma az Építőké a komplexum) focitoborzóra. Ő beleillett a meghirdetett korba, én nem. Mivel azonban csak huszonegyen voltunk, s tudvalevőleg a labdarúgást egyszerre huszonketten játsszák, engem állítottak kiegészítő emberként az egyik csapat bal szélére. Eltelt egy-két év, s - nagy jutalomként - a serdülő II., majd utána a serdülő I. játékosa lettem. Ebben a „minőségben" néha eljutottam a Vasas SC belvárosi, az Eötvös utcában lévő klubjába. Társaimmal boldogok voltunk, ha egy-egy üdítőt elszopogathattunk az akkor „nagymenők”, Bundzsák, Berendi, Sárosi és a többi válogatott játékos társaságában. Később jöttek a fiatalabbak: Mészöly, Farkas, Ihász Kálmán. Szabadidejükben a fiatalabbak kártyáztak, biliárdoztak, rexeztek. Az idősebbek többnyire sakkoztak. Mi természetesen illő távolból figyeltük a történéseket. Az azonban nekem feltűnt, hogy még a legidősebb sakkozók — egykori neves Vasaslabdarúgók, vezetők - is megkülönböztetett tisztelettel bántak egy náluk jóval fiatalabb, karcsúbb, hátrafésült hajú társukkal. Figyelni kezdtem: mi lehet a különleges figyelem oka? Megtudtam a többiektől, hogy ő Kádár János, de ez a mi korosztályunk számára akkor nem mondott semmit. Egyszer észre is vehette érdeklődésemet, mert megsimogatta a fejemet, s megkérdezte: — Nem akartok sakkozni? Majd egy már fel is állított, bábukkal megrakott, pepita táblát tolt elém, s az akkori kapus, Kamarás Mihály fia elé . . . Jóval később, amikor apám egyszer az újságot olvasta, akkor tudtam meg, hogy a párt első titkára biztatott bennünket erre a játékra. K. D. Már korábban is megkíséreltem. Eladni. Kínáltam, mint egy portékát. Meg is szóltak érte. Mégis! Árulom és árulni fogom. Mr. Kádárt. A könyvet. Róla. Róla, akiről a múltban — de különösen a közelmúltban és a minap bekövetkezett halála óta - annyi ellentmondásos vélemény hangzott el. Kritikusai között vannak tárgyilagosak, szenvedélyesek, hétköznapiak. Megnyilatkozott az utca népe is. Ezek hallatán néha magam is elbizonytalanodtam. Egy leckét azonban már jól megtanultam: Emberek vagyunk. Halandók. Érzőek, vérzőek. Ki sebből,, ki ráhulló vértől. A színe úgy is, így is ugyanaz. A fájdalom, a szenvedés színe. Jelkép volt. Az is marad. A vörös szín. Persze, nem mindegy, hogy kié. Kinek a vére és hogyan esett. Hullhat többször is. A halál azonban egyszeri dolog. Valami végérvényesen bevégeztetett. Megfordíthatatlanná vált. Múlt lett. Elmúlt. Temetéskor csak a kegyelet hangján lehet szólni. Csak így illik. Emberhez méltóan — az emberről. Hogy ki volt ő — politikusként, államférfiúként, az majd a történelem leckéje lesz. Mondja meg az utókor! Nekünk — egy együtt élő generációnak — az életet jelentette. Az élet minőségét. Az élet milyenségét. Érzelmeket is. Fiatalságunk korát. Hitünk korát. A bizalmat. A beletörődést. Kádár János számára, a már megállapodott Jani bácsinak a népszerűséget, egyszerűségének, bölcsességének szólóan a szeretetet, az emberek rokonszenvét. Amit tudtunk róla (amit „tudhattunk!”) az is a bizalmat erősítette. Sokat kibírt szervezete nem tört meg a kínzásokban, lelki terrorban. Azt hittük. A rendszer, amit szolgáltunk, vagy elleneztünk, vagy tűrtünk — embere válogatja, azonban egyféle reakciót viselt el: az alkalmazkodást. Mindenki azzá lett, amivé lehetett. Aki belül volt, az belül volt. Lépett, ahova lehetett. Mr. Kádár nagy táblán játszott, nagy ellenfelekkel. Kis ország, kis népének nagykövete volt. Ki nem tudja ezt? A könyvben — amit a nyugati sajtóorgánumok írásaiból összegyűjtöttek róla - egyértelműen kiderül: a dolgok távolról nézve sokkal színesebbek. Az élet - a fekete-fehér sakktáblára nem is hasonlít. A két pólus között színes a paletta. A jó és rossz sokféle átmenettel, kitérővel kínál meg bennünket. Eligazodni köztük, megítélni: egyedül, ismereteik nélkül — keserves dolog. Pedig a sírhoz oda kell állni ! Akit temetünk, nem akárki volt. A jelzők ugyan sokféle tónust kaptak még életében is - egy biztos nem kopik le róla. Mondják: a kompromisszumok kovácsa volt. Jómagam is ezt hiszem leginkább. Elmondtam ezt róla sokszor. Ki is kaptam. Érte. Megszidtak. Mondtam ilyent is, olyant is. Mint legtöbb ember. Érzelmeset, értelmeset - meggondoltat, de szégyellnivalót is. Olyant, amit a tapasztalat igazolt, de olyant is, ami nem állta meg a helyét. Kegyeletből nem hamisíthatunk. Vannak jóvátehetetlen dolgok. Aki sakkozik, az tudja: lépés után nincs pardon! Nincs visszakozz! Amit léptünk, léptünk. Ezt ő is tudta. Hogyne tudta volna! Talán jobban, mint mi. Mostanában időzavarban volt. Nem volt hova lépnie. Az óra meg sürgette. Halogatott.. Hallgatott. Legalábbis nem azt mondta, amit vártak tőle. Meg akarom védeni. Én?! Ki vagyok én? Honnan a beképzeltség, hogy pont nekem kell? Honnan a személyes vélemény tolakodó túlhangsúlyozása? Mi keresnivalóm itt, ahol egy ország nem nagyon tud mit kezdeni a múltjával? Tőle vártak választ - valami olyant, ami azért igazol valamit. A kényszert — ami talán (?) felmentést adhat, kibúvót. Tőle várták, hogy árulkodjon! Tőle!? Ugyan, hiába. Tőle ugyan hiába. Most már tudjuk. Hallgatott. Sírba vitte. Amit csak ő tudott. Nekem viszont mondott valamit. Igen, nekem. Beképzelt vagyok? Talán. Egy napon születtünk. Május 26-án. Közös a születésnapunk. Ennyi jogom van hozzá. Meg egy beszélgetés, meg egy-két levélváltás. A dokumentumokat megőriztem. Magánügy - mondhatják mások. Talán igaz. De én túlfűtve voltam egy közéleti hitvallás elkötelezettségével. Azt képzeltem, mások helyett is kérdezek. Akkoriban ilyen idők jártak. Az ember könnyen hitte magát kiválasztottnak. Tettek róla. Közelébe kerültem. Előadtam magamat. Mások nevében is. Élénk, érdeklődő volt. Tudott kérdezni. A lényeget: Hisznek-e még nekem a gyermekeim? Ne higgyenek. Ne higgyenek senkinek, járják a saját útjukat, üzente. Velem. Nekik. NEKTEK. Eladom őt. Mr. Kádárt árulom továbbra is. Ez a könyv nem nekrológ. Több is, kevesebb is. Előbb íródott. A korabeli nyugati sajtó válogatás nélküli tükörképe. Hol támadó, hol védelmező. Kemény írások gyűjteménye. Mások személyes véleményét közvetíti. Felerősíti. Nem tehetek róla — nekem is van véleményem. Személyes. Érzelmes is. Egy napon születtünk. Én még élek. De már sok mindent nem úgy hiszek. Mert nem úgy tudok. RÓLAD azonban azt hiszem. Nagy egyéniség voltál. Történelmi. Nagy pályát futottál be. Küzdelmeset. Tragikusat. De az óra leesett. Nincs több lépés. Nem nyerhettünk. Jani bácsi, nyugodjál békében! Hornok Zoltán ,,Élőkről élők között nincs igazságos ítélet” Széchenyi István ír El akarom adni őt Találkozásaink Kádár Jánossal Ma temetik a 77 éves korában elhunyt Kádár Jánost, az MSZMP egykori főtitkárát, elnökét. Életművét, politikai pályáját ma meglehetősen ellentmondásosan ítélik meg világszerte, de országon belül is. Egyetértve egyik alább közölt írásunk gondolatával, erre a megítélésre a történelem lesz majd leginkább hivatott. Véleményünk, gondolatunk személyéről, politikai törekvéseiről, sikereiről, kudarcairól, persze mindannyiunknak lehet. Hiszen szerepénél fogva valamennyiünk sorsának keretét adták az elmúlt harminc-egynéhány évben az elgondolásai, politikai céljai. Egy biztos, az egyszerű emberek körében népszerű volt. Egyszerűsége, emberi tisztessége bizalmat, rokonszenvet keltett. Az alábbi összeállításunkban azokat a mozzanatokat, emlékeket idézzük fel, amelyek Kádár Jánost Veszprém megyei látogatásai idején hozták közelebb az itt élőkhöz. A megyében vagy másutt történt találkozások során róla, politikai pályájáról kiváltott gondolatokkal tisztelgünk temetése napján emléke előtt. Ami köztük leesik... Talán 1973-ban történt. Kádár János a szokásos országjárása közben a nemesvámosi termelőszövetkezetbe is ellátogatott. A Baboscsárda (ma vámosi Betyár csárda) udvarán fejeződött be a program, ahol a párt első titkára felgyűrt ingujjal - júniusi kánikulában, éppen egy jókora szendvicset fogyasztott, amikor egy fiatal újságíró kolléga a következő kérdést intézte hozzá: - Kádár elvtárs, ön már nem tartozik a tinédzser korosztályhoz. Mi az oka annak, hogy ennek ellenére ilyen fáradhatatlanul dolgozik a béke ügyén? Kádár János végigmérte a kérdezőt, lassan az asztalra tette a szendvicset, és nagy komolyan csak annyit mondott: - Nézze, fiatal kolléga! Ennek az az oka, hogy ha ez a két nagyhatalom fölöttünk összeveszekszik, akkor az, amiköztük ide lehullik, az nekünk sok lesz . . . P. E. 1962 januárjában járt Kádár János a révfülöpi Béke Tsz-ben, ahol köszöntötte a szövetkezet tagságát. A munka tette híressé a várost. Partnerek, üzletfelek itthonról és a világ több tucatnyi országából, mindazok, akik megfordulnak a Pápai Húskombinát központjában, láthatják, immár történelmi tabló tanúsítja, hogy a vállalat vendége volt 1973. július 5-én Kádár János. A találkozó emlékét sokan őrzik. Akkor is tikkasztó hőség volt, a vendég mégis sorra járta a részlegeket, és nemcsak a gyártás folyamata iránt érdeklődött megkapó figyelemmel, hanem a dolgozókkal is szót váltott. Lendvay Miklósné idézi föl, hogy a látogatás idején a szocialista brigádok nevében ő köszöntötte az MSZMP vezetőjét, hogy a vendég távozta után heteken át téma volt a látogatás. Közvetlensége, derűje, érdeklődése, az, hogy természetes munkásmagatartás jellemezte. Munkásból lett vezető volt ő. Boros Jenő, az Állatforgalmi és Húsipari Vállalat igazgatójából lett a korszerű kombinát vezérigazgatója, nem fakuló emlékként idézi a kereken 16 évvel ezelőtti eseményeket. Kádár János akkor járt első ízben Pápán. Elmondta, hogy sokat hallott a vállalatról, de más hallani, mint látni valamit. — A munka tette híressé a várost, — mondta, majd arra utalt: tud a vállalat fejlesztő terveiről, támogatja azokat. Az üzemlátogatás után Kádár Jánosközös ebéden vett részt a vendéglátókkal. Nem szűkkörű, protokollebéd volt, alig fértek be a bemutatóterembe, lehettek vagy százan. Néhányan a vendéggel érkeztek, de főleg a vállalat dolgozói. Az ebéd előtt Kádár Jánossal végigkóstoltatták az exportüzem konzervjeit — jó alkalom volt számára a munka dicséretére -, nem igazán kívánta a felszolgált ételt. Boros Jenő nem is a menüre emlékszik, hanem arra a figyelemre, hogy Kádár János félrevonta, és arra kérte, kísérője, meglehet, a gépkocsivezetője volt, diétázik, valami könnyebb étel kellene neki. A „húsos vállalatnál” hamarosan diétás ételt kreáltak neki. A Pápai Húskombinát nagy utat tett meg a látogatás óta eltelt több mint másfél évtized allatt. Boros Jenő a húsipar veterán nemzedékéhez tartozik, egykori fizikai dolgozóból lett állami díjjal elismert szakemberré. Kádár János betegségét és halálát személyes megrendüléssel fogadta, azóta újra és újra nézi, kutatja a munkahelyi szobájától néhány lépésre lévő tablót. Egy sor munkatársa távozott az élők sorából, többen nyugdíjba mentek. Ilyen pillanat juttatta Boros Jenő emlékezetébe. Az a városi párttitkár, Jelinek Géza, aki '73 júliusában ott volt a vendég fogadásakor, tavaly áprilisban sokadmagával kitüntetést kapott, és az elismerést a Parlamentben adták át. Az ünnepi eseményen jelen volt Kádár János is. Gratulált a párttitkárnak, és halkan megjegyezte: Mi már találkoztunk, üdvözlöm a pápaiakat, legjobbakat Boros elvtársnak . . . Kádár János temetése sokak személyes gyásza Pápán. T. L. Kádár János látogatása a Pápai Húskombinátban NAPLÓ - 1989. július 14., péntek -