Napló, 1989. szeptember (Veszprém, 45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

Mikor boldog az író? Beszélgetés Sarusi Mihállyal - Hogy vagy? - a szoká­sos kérdés. - Kitűnően, Tihanyban nya­ralok, semmi gondom. Ilyen ritkán van, évek óta nem volt egy hetünk, hogy a feleségem­mel egyhuzamban együtt let­tünk volna. És megint meg­­fürödhettem a csodálatos Ba­latonban. Mert nekem csodá­latos . .. Hoztam magammal egy csomó könyvet olvasni, s egy jegyzettömböt is, hogy be­fejezzem egyik írásomat. De­­hát, rá se nézek! Nem érde­kel. Csak így pihenheti ki magát az ember. Lám, a boldogság titka. Node, az író mikor érzi jól magát,­­ nem a pillanatban, hanem a történelmi időben? - Mit mondhatnék . .. Most jelent meg egyik könyvem, az Árva ima. Az ember azt hi­szi, ez a legnagyobb öröm, de mégsem az, mivel tizenöt éves késéssel jelent meg. Ha a megírás után egy-két évre kiadják, az csodálatos érzés lett volna ... Emlékszem, ami­kor az első könyvem, a Csa­bai Szajnán megjelent, az fantasztikus volt. Pláne, hogy ismeretlenül a kritika is agy­­ba-főbe dicsérte. - Szenzáció számba ment a Magyar Krisztus is! - jegy­zem meg. - Annak megjelenése szin­tén igazi öröm volt, mert ad­dig a mai Erdéllyel kapcso­latban hasonló könyv nem jött ki. Én ezt úgy írtam, hogy va­lószínű, elfektetik, majd a tör­ténelem igazságot tesz. Szó­val a Magyar Krisztus gyors megjelenése bomba volt.. . - Emlékszem, még veszpré­mi újságíró korobban ruc­cantál át évente az aradi vidékre anyagot gyűjteni, nagy nekifohászkodással... A többi könyveid közül melyiket írtad Veszprémben? — Az Árva imában megjelent egyik kisregényemet, a Jézus- Máriát 1972-ben írtam, egy dózsavárosi házacskában, ahol legényszállásom volt. A másikat, a Hadak­uttyi­k cí­műt pedig erdélyi alkalmával gyűjtöttem, nászutam éppen azon a Háromszéken, ahol a te szülőfölded van. A törté­net Ozsdolán és a közeli er­dőkben játszódik, katonaszö­kevény székely legények tra­gédiáját dolgoztam föl ben­ne. Az anyaggyűjtésben a fe­leségem is segített Sepsiszent­­györgyön. Én meg az ozsdo­­lai paptól érdeklődtem, ez az ember Páskándi Gézával együtt volt mivel 56-ot is börtönbe csukva, éltette, nem­csak az Istent. — És a Kutyakántor című kisregény hogyan született? — Veszprémi időszakomban Pécsen jártam főiskolára, ott véletlenül akadtam rá a for­rásra, és úgy éreztem, aktur­ális. Benne a kérdés: mi vár a hitújítóra? Persze, a marxis­ta „hitújításra", a reformra gondoltam. A politikában most tartunk ott... — Most milyen könyved „sajtolódik", a kiadónál, il­letve min dolgozol? — Tavaly írtam meg az Esz­ter berke című könyvemet, mely az alföldi parasztnép el­lenállását ábrázolja a török világban. A múlt században lejegyzett népi akadtam, szalontai, mondákra sarkadi, dobozi történetekre, ezeket elolvastam és egy regénnyé állt össze. Csodálatos embere­ket szült a török megszállás, elleni küzdelem. Ezt a köny­vemet a Szépirodalmi Kiadó 1991-re tervezi megjelentet­ni... Van egy másik köny­vem, mely jövő esztendőben kerül a boltokba, címe Ha­­nyattúszás. A második világ­háború körüli frontot, fogságot, eseményeket, hazatérést, kitelepítést dolgoztam föl. Amikor írni kezdtem, ez a té­ma még tiltott gyümölcs volt, mire megjelenik ... Sajnos, ez lesz. - És jelenleg mit gyűjtesz? - Az elmúlt ötven év dol­gait akarom könyvbe foglal­ni, a történet a német meg­szállással kezdődik és máig nyúlik. Ezt máris sürgeti a kiadó, de nem akarom el­kapkodni ... - Remélem, mi olvasók fog­juk elkapkodni a könyvpiac­ról. (B. O.) Sarusi Mihály Ebből az országból valaki­nek mindég futnia kell! Eb­ben az országban valakit min­dég vernek. Ebben az ország­ban mindég van kisebb, kit ülni lehet, mert nem bír vis­­­szavágni. Ebből az országból mindég kiűzik, ki másképp fát. Futnunk kell, ma még Meduá­­ba, holnap tán innest is to­vább, tán Napnyugatra, meg­lehet, valami új földre, hogy ott is legyen magyar. Hogy magyar mindenütt legyen, csak lassan otthon egy se. Árva magyar! Árva ima! Árvák Űt­­­tyik. Fatengőn, át Törökország­ba, hol rác­s­olás haza lenne, futás, futás Meduába, Medua sarkába. Hol még tán szabad lehet az ének. Egyelőre, va­­jd­ára. Csak elér a nép, a kaman­­ci nép, a csöndes, alig lakott tájba. Vloh vajda kínálja: ülj meg itten, i magyari nép! Un­­gur-bungur. Ápold a földet, kell a dolgos kezed! Tanítsd az én népem is. Jász meg Jenő között, ültesd szerémi venyigéd, erre vár e föld! Meglásd, itt senki Szólhatsz szabadon, se bánt, magya­rul, ez a nép úgy se ért. S ide Jakab se jő! Legföljebb a török vagy krími kán. Hát törd a földet, Moldova földjét, mint töri Tatáros, Sze­ret, Moldova, Milkó, Besz­terce, Prut, Tázló vize men­tén annyi csángó magyar. Jó föld, enni ád, s ha befogad, abóban jó fű terem rajta. Kamanc maradéka erős szál­lást épít. Azt hiheti, ez az ő vára! Végre valahára. Távol a hazától, de tán újabb másik magyar országban. Mert ha így fut a nép Erdélyből, más se lesz itt lassan, csak kato­­lik magyar. Egyházak tornyá­ról messze látszik, hogy a vi­zek mentiben végig­­épül Szö­­kevény-Magyarország! S ab­ban helye van az újhitű sze­rémi, szabolcsi, felföldi nép­nek is. Otthoni hatalomnál piszkosabb tán sehol sincs. Jobbágylelkek, kiskirályok pa­radicsoma, szabad csapat pokla. Fusson, ki merre lát, szana­szét! Legföljebb: holnapután meg azután: olyok leszünk. Mert most még: állunk. Most még: nincs vész, összefog: a hit. De ha a hitünket is el­veszik, semmivé foszlunk. Vagy­­ lármád Magyarország lesz it­­,en, vagy magyarság temető­je. Százezreké. Emberöltőn­ként százezeré. Míg futja mi­­bül. Isten Országa - e gyüleke­zet? Moldovába futott kamon­­ci gyülekezetbe szorult? Ez nem lehet. Mondj jobbat. Hir­desd az igazat! Fordítsd az írást. Kiknek? Mi maradt az eddigiekből is, tán zsarátnok emészti cseh földön, Szerém­­be! Mást nem lehet tenni, mint hinni. Hinni: kevés, ten­ni kell! Ha hiszel, már cselek­szel. Nékem ez kevés. Jön a terék, Jankó vajda se állítja meg, álljunk elébe, állítsuk meg! Egymagad? Igen, a hit­tel. A nép örül, hogy megmene­­kedett, Tamás örvend, Ursulyá­­nak meg az újra gyarapodó Magyar írásnak, Bálint deák útra kél. Hosszi útra­. Bé Törökországba. Bé Bol­gárországba. Bé a Ietiprott nándorok közé. Ordítja bol­gárnak, süvölti töröknek, kiált­ja tatárnak, vesszenek az el­nyomók, az uracskák: gazda­gok, papok, katonák! Ne bántsd a szegényt, mert a szegény: Isten választott né­pe! Szerte a világba! Azúrok hazudnak, mindenféle vezé­reink egytől egyig hazugok! Ne egymást gyilkoljátok, nép a népet, népek a népeket, csak a piszkát! Kik összeug­ratnak! Mert Egy az Isten. Hol Boga, hol Allah, hol meg Öregisten! Ne higgyétek, hogy egyik a más ellensége! Mind egy és ugyanazon Isten! Más nép, más szó, de az Isten mindenütt Isten! Az egyetlen! S ez az Isten: maga a Nép! így hát a nép fia: Isten fia! Ne bántsd a fiát! Ne kasza­bold, te isten fia, a másik is­tenfiát, csak elé a zászlóval, reá kereszt és félhold, s fegy­vertelen seregünk előtt min­den kapu kitárul! Van-e, ki így elénk mer állami? Va­­gyon-e földi hatalom, ki győ­zedelmeskedhetne az isteni se­regen?! Magán az Úron! A népek csak beállnak Ber­­csényi deák csapatába, mert úgy hiszi, mit mond, hogy hin­ni kell. Mert Bál­int kiállt a Balkánra, kitárta karját, elri­koltotta magát, hogy Nem! Ennek vége! Egymagam állt­ M­ár igen mulatnak. Még meg se kezdő­dött a lagzi, mert az igazi még csak eztán jön, mégis már minden a feje tetején áll­, a feje tetején áll az emberben minden. Hát, a pálinka, finom. A szentmár­toni úr azt mondi, fám­, a kur­­u­csi meg hogy bűn. Majd­nem mindegy. A fontos, hogy valóban jó legyen. Honnan való ez a pálinka, a pálinkafőzőnkből? Nem, Tömösvár alól. Hallja, ott vett a birtokot abbból a két jegyző szekér aranyból, amit a dédöreg­­apáméktól elszedett. Aláíra­tott velük, nem tudtak írni, körösztöt vetettek ki papírra, azon az állt, hogy az örök­séget mind a jegyzőre írják, így a jegyző a két szekér arannyal meglépett. Tömös­vár alatt van neki birtoka, most pártforma. Az mi. Olyan, mint nálatok az állami gazdaság. Pártforma, a ferma mint a farm, gazdaság, és az államé­ volt, nagybirtok. Régen birtok Magyaror­szágon nem így mondják? Hallja, az nem Románia. Mért, ez az? Azt mondta egy aradi ro­­mány, hogy ők kétezer éve vannak itt, félig-meddig a ro­konom, a húgom ura, sógor, mi meg csak tel­epe­sek va­gyunk! Na, akkor, hogy van az, hogy ezeréves határ?! Nem is hallottak ezek errül, asse tudják, hogy a Kárpá­tokban volt a magyar határ. Meg­magyaráztam neki, "tik vagytok a betolakodók! Asse tudjátok, ki csinált bennete­­ket, nem hogy kétezer év! A német anyádat megbaszta egy magyar legény, oszt most ve­red , mejjed, kétezer év! Káromkodott, szidta az anyá­mat, én meg az ű­tokos anyját, aki szülte, a többi ember csak nevetett. Hát. Hallja, úgy jár, mint Magyar Jóska, tudja, aki az még mindenkit elküldött előbb az anyjába, Annus néném bátyja, az a kürtösi kocsmákban egy­­huztomban azt ordítja, hogy Bocskor! Bocskor, ordít az öreg faszi: Bocskor! Csak ennyit bír kinyögni, már ak­kor nagyon részeg lehet, Bocs­kor! Hej, de sokszor elverték már ezért, mégse használt, most már együtt isznak, hagy­ják, ő fizet, hagyják, hadd bocskorozzon. Otthon romány menyecske, a gyerekek ma­gyarul csak gagyognak. Hall­ja, én nem ordítok, de az én gyerekem, az anyja úriste­nit! . . . Na, akkor igyunk. Tér még? Mért ne? Kinek nézel en­gem? A pap, ne félj, egy kortyot se fog inni. Kár lenne belé. Hallod ... Ereszd el a hajamat! Hát ez már kezd úgy fes­teni, pedig még csak Most kezdődik a most kezdődik a most kezdődik a tánc! Jól mondja! Mért, hogy hívják az aradi sógort? Kuruc, de Curutiunak mond­ja! Az anyja meg Snájder. Hát. Ez a Raskó úgy tesz, mint­ha beépített lenne, pedig ap­ja, anyja magyar a szeren­csétlenjének. Hallja, Forraiira­­toson a beépítettek megvan­nak? Négy ucca magyar, há­rom román sor, beépítették őket. Ne piszkáld, megint kezdi. Amikor gyüttek a tol­las csendőreik. Magyar bácsi előbújt, az ordítós Jani, valamit aludha­tott, megunta a dikót, kint tántorog a násznép között. Gyan ez is? Indul a menet. Kászálódnak, indíts! Sies­sünk, még a végén lekéssük. Ennyi nép. Apám, ezek románok? Hogy lennének azok. Ha a Gergő román, akkor én is az vagyok, meg te is! De hát ez nem Románia? Az, fiam, most az, de vala­mikor, amikor az apád itt született, már amikor se, ép­pen akkor húzták meg a ha­tárt, azelőtt, amikor a nagy­apád, a tatád született, még Magyarország volt! Akkor most mért nem Ma­gyarország? Hallja, ezt magyarázza meg neki. Ha tudja. Fiam, te ezt nem érted, a gyerek nem érti, mért ne ért­hetné. Az iskolában úgy ta­nulják, hogy ez Románia. Tudja, a Kárpátokon túl, az! A Regát, az Oláhország! Ne ordítson, Raskó meg­hallja. Baszok rá! Apám is tud románul, a katonával románul beszélge­tett! Azért engedték át az aján­dékot. Meg majd a borsot vissza. Tudja, nálunk nincs bors, disznótorra az ember bors nélkül marad, meg hát a húsleveshez is szeretjük, in­nen viszi az ember. Olcsóbb is. Hogy keresik, piper, piper! Hát, ennek a szegény or­szágnak ilyen jól még nem ment. Mindenkinek van mit ennie! Tudja, bátya,­ maga tudja, milyen szegénység volt in, a szegény ember nem tudott mit enni adni a gyere­kének, a gazda jól élt, de a napszámos, a zsellér, hajas! Akinek nem volt földje. A földet csak hadd el. Hát, nézze meg, bátya, vil­lanyunk is van, az első kör­te a faluban két éve gyulladt ki, így nyáron,, emlékszik, itt volt a családjával, az egész falu azt leste, na, hallja, meg­jött a villany! Ezt is a demok­ráciának köszönhetjük. Hallja, hagyja el a demok­ráciát, mert mindjárt meg­mondom, mit hozott! Halkabban mondja, Jani bátya ki nem állhatja őket, sajnálja a földjét. A szeren­­csétlennek pedig semmije se volt, mégis a gazdák mellé állt. Hát, ő is gazdalegény volt, kisgazda gyereke. Mit tett vol­na. Tudnivaló. A vér nem válik vízzé. Hallja, még jó, hogy idő­ben jöttem, mert nálunk még csak négy óra. Evésen négy óra, Iratoson meg öt, hát. Itt korábban kel a nap. El ne higgye. Az előbb a vőfény csak hangolt, próbálta a hangját, majd este hallgasd meg, hogy mondja! ügyes gyerek, az Anti fia. Pistával együtt van sor alatt. Minek házasodik ez ilyen hamar, megvárhatná a kato­naságot. Ma­jd ha leszerelt, másfél év nem a világ, ha addig hűséges marad a lány, megérdemli, addig semmi. Én addig meg nem házasodtam, míg le nem telt a három év a romány király seregében! Könnyű ezeknek, nekik csak másfél év. Hallja, amikor én öt évet szolgáltam, negyvennyolc hó­napot a Ferenc Jóska kato­nájaként! Hallja, az volt há­ború, nem ez a mostani. Ez már csak gyilkolás volt, hallja, mészárszék. Hadd el, beivott az öreg, hadd mondja. A messziről jött rokonság már evett, akkor indulás, még a menet végig a falun a templomba. Siess, nehogy megvárakoztasd a menyas­­­szonyt! Még mással áll oltár elé! Hahóba! Brubaha! Hallja, igyunk még egyet! Itt van, fogja, a templomig meg vissza tán elég! Ereszd el a hajamat! Iju­­juju-juju-ju! Megy a menet. Indul. Hall­ja, kászálódjon, megyünk! Többeknek nem tetszik az indítás, ha már ilyen jól leül­tünk, mert nem maradunk? Hallja, még egy pohárral. De az utolsó. A csinált virág az emberek mellén most megigazítandó, sorba minden, a nyakkendő, hallja, a nyakkendős paraszt­ja, némelyiken nyakkendő, nyakba való kendő, egész uras, hallja, nem a gazda, csak az aradi, az aradi gim­nazista fia, az, hogy az any­jába az istent, húzzad, édes muzsikásom! A muzsikás meg húzza. (Részlet a szerző Magyar Krisz­­tus című regényéből, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.) ÁRVA IMA­ tom meg a törököt! Kivel Eu­rópa nem bírhatik, ki a népe­ket lesöpri a földről, megtérí­teni! Húsz hitére, a magunk hitére! Lesz itt olyan ország! A népeké. A békéé. A fegy­verteleneké, kiknek legyőzhe­tetlen kardja maga a hit. A szabadság! (Részlet a Kutyakántor című kis­regényből, mely az Árva Ima kö­tetben jelent meg. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.) r - - • ■ v - • * t* ■ [UNK] -Mihály Megmagyaráztam neki... . Plugor Sándor: Székely család : ---------------------—­----------------------------------------------------------------------------­ NAPLÓ - 1989. szeptember 30., szombat - ^

Next