Napló, 1990. május (Veszprém, 46. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
Csoóri Sándor - versek a lelkiismeret-furdalás küldöttei Pethő romániai létezésében fölfedez valami lényeges metafóriát: a labirintus helyzetét. Az elveszettség közérzetének mitológiai állapotát, amelyből nem talál haza senki, amelyben gyerekek sírása tombol, s minden vágy fojtogató és beteges. Ciklusként összeálló Fúgái (V. Fúga, VI. Fúga, Vili. Fúga, IX. Fúga) arra utalnak, hogy Pethő László már az alkalmas formát is megtalálta a vergődő és az egymáson átremegő érzelmek kifejezésére. De megint csak a biztatás, az irodalmi élet sarkalló ösztönzése hiányzott hozzá. Versei magyarországi megjelentetésében én a magára találás drámai pillanatát sejtem. A megjelenő versek, mint a lelkiismeret-furdalás küldöttei, szembesíteni fogják őt „letagadott" életével. A menekült talán ezzel a megrendüléssel érkezik majd haza az irodalomba is. Géczi János Nem nehéz megjósolni Pethő László első, anyaországban megjelent kötetének irodalmi és olvasói fogadtatását. Ennek sem a szerző, sem az irodalmat csinálók egy része, sem pedig az olvasók nem örülhetnek. Az olvasók leginkább azért, mert maga a könyv, a teljesítmény lényegében el sem fog hozzájuk jutni. Ma Magyarországon nem cikk a vers. Nincsenek versolvasók. Nem fontos az irodalom. Nincs az a közvetítő, aki vállalná a teljes vagy akár csak a részértékek közvetítését — a címzett felé. Fontosabb dolgokkal vagyunk elfoglalva? Igen, ha azt hisszük, az irodalom leválasztható az életünkről. Az elmúlt évtizedekben semmi mást nem tanulhattunk a művészetekről, minthogy azok nem részei az életünknek. S ezt sugallják a hajdani irodalmi-közéleti nagyságok éppen úgy, amint az egyre-másra szaporodó folyóiratok nagyobb részének nívótlan és engedményeket tevő szerkesztői. Hiszen jóformán senki nem meri vállalni, kimondani, hogy bármely írásos megnyilvánulás mind az alkotó, mind a befogadó részéről luxus, de olyan, amely hozzásegít(het) életünk teljesebb megéléséhez. Hogy az Erdélyből áttelepedett Pethő László könyvét (is) a meg nem hallgatottság fogadja: erről az alacsony példányszám tehet, és hogy senki nem vállalta költőnk „reklámozását". Holott érdemes lenne rá. Az irodalmat „csinálók” többsége is fanyalogni fog. Tegyük hozzá: joggal. Ha manapság valaki küldetéstudattal volt megáldva, s elsődlegesen ezt aszándékát menti át a versekbe, ne hitetlenkedjék, ha mosolyogni fognak rajta és írásain - eme versírási szándék bizony kicsit ódivatú! De ami ódivatú, még nem biztos, hogy rossz, hogy értéktelen! És furcsa ellentmondás: a hagyományosnak mondott költészetnek látszólag nagyobb lehetne az olvasóközönsége - de éppen ez az a réteg, amely számára kiüresedtek a szavak, a hitek; figyelmükre méltatlanok a nagy kétségbeesések, az egyéni szenvedélyek, a személyes és megszenvedett sorsok. Átértékelődött az ún. szociális és társadalmi elhivatottság, inkább látszik termékenynek az individuumból való értékmentés. Úgy tűnik, mindezeket még ha nem is tudja, de sejti Pethő — jó néhány írása mutatja az én felé közeledtét, s talán ez lesz az az irány, amelyből legtöbbet fog fölmutatni elkövetkező kötete. Hiszen nagy tehertétellel érkezett: abból az erdélyi költészetből, ahol anéphez-nemzethez való kötődésről, a helyben maradásról és az elmenekülés okairól oly nagy költők, kortársak vallanak, mint Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád, Szőcs Géza, Markó Béla, Csíki László. Utánuk, mellettük megszólalni nehéz. Még akkor is, ha a kimondott szó hiteles. Ha tragikus is a szerző sorsa. Az Ajkán élő költő, kortársaihoz képest kevésbé tud (vagy kíván?) általános lenni, talán mert még nem fedezte föl, hogy tökéletes forma nélkül nincs tökéletes vers. Nem, nem kell szabályosnak lenni, sőt még hagyományoknak se megfelelni - de a magunk választotta formát belülről úgy ki kell tölteni, mint gumiruháját a búvárnak, ha a nyelv mély vizébe ereszkedünk. Pethő költészete eredendően indulati. Ebben rejlik minden erénye és hibája. Szüntelen át-átcsúszik abba a prózai világba, ahonnan lírikusként nehéz kikecmeregni, és ilyenkor föltornyozódnak a fals metaforák torlaszai, elerőtlenedik a verslendület, megfeneklik a gondolat. Kényszermegoldások tolulnak föl, amelyek rutinos technikával elkerülhetőek lennének - ha szerzőnk erre vállalkozna. Mégis: miért hisszük, hogy költőről van szó? Azért, mert olyan valóságismerete és egyénülésre hajlamos ■ versnyelve mutatkozik meg legjobb írásaiban, amelyek arra engednek következtetni, egy kiforrott személyiség szert tud tenni általuk arra a valóság- és költészetismeretre, amelynek jóvoltából már nemcsak ő, nemcsak lehetséges olvasója, hanem a költészet is gyarapodhat. Goromba mondat, ne vegyék mégse annak: Pethőnek leginkább a középszerrel művelt erdélyies műköltészet hatásaitól kell megszabadulnia úgy, hogy nem felejti el sem szülőföldjét, sem annak kultúráját, s legkevésbé pedig azt, hogy oda is tartozik. Nagyon sajátossá tud ő válni - olvasható ez kitűnő Fúgásban -, mihelyt megszabadul földhöz kötöttségétől, s fölül tud emelkedni szorongató emlékein. Hiszen ő nem amúlt (a saját múltjának) verssé fogalmazója — sokkal inkább lehet egy új, eddig ismeretlen versvilág megteremtője. A kései indulás mindenre magyarázat. De csak nekünk, kortársainak. Utódaink már csak a művet nézik, mert csak ez a dolguk. Pethő negyvenhat éves - s a költészetben nincs kor. Csak idő, amelynek benne kell lennie a versben, szilárd alapként, s amire oly sok mindent lehet építeni. Még akkor is, ha nincs hozzá olvasó, nincs befogadó irodalom. Hiszen elég a szerző. Miért ilyen szokatlanul szigorúak e sorok? Mert Pethő mindezt elviseli. Hiszen költő! (Pethő László: A gömb másik fele, Szépirodalmi Könyvműhely, Budapest, 1990.) A gömb másik feléről Jegyzet egy ígéretes költészetről IRODALOM-MŰVÉSZET / Pethő László \ Ne felejtsétek! Ebből a kitartásból ebbőla szemenszedett lóugratásból mimarad meg feleim ... ki folytatja ki merevíti kötéltánccá az eget,--------ebből a rátartiságból csak a szó veszíthet ebből a szűzmáriás csordulásból én leszek a te és te leszel az ő betűről betűre kialakul a hóra — ide a visszafelé fordítható átmenet (innen — oda?) az ódáktól az imáig a testetlen öleléstől a rémlátomásig. Ne felejtsétek: ebből a nyergéből a ló lesz a vesztes és a harangozó a kórus! Rejtegetlek A hóban didergő fejadag létben: átjárok hozzád hajnalonta gyertyacsonkos fenyőtoboz-házába omladozni látom a tested körüli tájat lásd kihűlt már ölelésem — csak a szorítás torokkaparó lüktetése visz tovább a csonkított szürkeségben és hull belőlem hull az utcákat mezőket boritó hólepel - így takarlak be téged is hóba 'fejtegetlek, hogy olvadáskor megtudd: e fagyott világban minden viszonylagos s akit a föld átölel szorításban ég majd el.________________ N - Feleségemnek - Sarusi Mihályék sírtak, mi sírtunk Németek vagyunk? Jobb erről nem beszélni. Ha a fiamat kérdezi, azt mondja: mind a kettő! Magyar, német. De az unokámnak eszébe se jut, hogy németnek vallja magát. L.. Józsefné tehet-e arról, hogy ősei az 1700-as években svábként idejöttek? Volt itt a környéken jó néhány sváb község, ahol hamarább, már a háború előtt magyarosodni kezdett a nép. Aztán mi bajuk van? Mi értelme ennek? Ezt olyan ember mondja, aki szereti a fajtáját. De ha innen kitelepítik a svábokat, akkor most nincs itt ez a szőlőkultúra, gyümölcs ... Ez a pincefalu, amit úgy megcsodálnak. * Itt van ez a népszámlálás. ’41-ben az állampolgárság, a nemzetiség és az anyanyelv érdekelte őket. A sváb iparos mindenhová magyarnak írta magát, a módos paraszt se vallotta magát németnek, leginkább a szegények. Jól megjártuk, kitelepítették a fél falut, úgyhogy most már kérdezhetik! A ’80-as népszámláláskor senki se vallotta magát németnek, még német anyanyelvűnek se. Lehetünk itt vagy ötezren. Azt mondják, a fele német. Több az, több a sváb származású, de egyre kevesebben értenek svábul... A háborúig zárt közösségben eltűnik, ez őrizte a nyelvet. Hogy ’45-ben szét kellett futni, megváltozott minden. Az a véleményem, hogy még egy-két nemzedék, és ez a nemzetiség eltűnik! Már nem érdekli ezt a népet, hogy német származású-e! Tettek róla. Volt benne része, hogy ami korábban történt.... hogy tiltották nyelvünket, származásunkat. Hogy a háború után sokan szétszóródva, magyar falvakban éltek éveken át. Sok magyar származású került ide, a gyerekeik az utcán, iskolában magyarul beszéltek ... Ma már a sváb gyerekek is. Őket már nem érdekli a nemzetiség. Más kérdés, hogy örülünk és tapsolunk a hagyományőrzésnek, a régi táncnak, régi ruhának, éneknek. De az kevésbé izgat bárkit, hogy németnek vallja magát a népszámláláskor. Szóval, nem véletlen, hogy ’80-ban senki se vallotta magát németnek. Sokan megkérdezték a biztostól: Biztos úr, M. mit válaszolt a nemzetiség és az anyanyelv tekintetében? M. jómódú gazda fia, ma is hangadó a faluban, hát ő se írta be magát németnek. Úgyhogy nem és nem, az egész falu. Ketten, két öregasszony. Azt mondják, két sváb öregasszony beírta, hogy német anyanyelvű. Azok is ijedtükben hamar a községházára mentek, hogy lehetne törölni ... Féltek, az emberek rájuk ijesztettek, ennek is kitelepítés lesz a vége! Nézze. Az anyám nyolcvannyolc éves, csak svábul beszél velünk, az unokákkal is. A dédunoka, a fiam lánya magyarul válaszol neki. Szót értünk. Akinek nem tetszett, elment. A szövetség kérése volt, hogy minél többen német nemzetiségűnek vallják magukat. Csak hát nem felejtettük el, hogy a ‘41-es népszámlálás és a Volksbund névsora alapján telepítették ki a hajósiak nagy részét 1945-től 1948 februárjáig. Mi kitelepítésnek vesszük azt is, amikor például a kalocsai uradalom egyik majorjába vitték az embereket. A kitelepítés: lakásból való kitelepítés! Úgyhogy '80-ban, hogy teljesen magyarnak vallotta magát Hajós, a szövetség újra próbálkozott. Onnan tudom, hogy a tanácsnál dolgozik az egyik unokatestvérem. A szövetség bizonyítani akarta a németség lélekszámait, ezért összeíratta a tanáccsal a sikertelen népszámlálás után a svábokat. Először név szerint kellett volna! Erre az egyik főnök, akinek csinálnia kellett volna, aki '46-ban végigcsinálta a kitelepítést, azt mondta: ő nem! Ezt nem. És az irodában senki se vállalta. Mire név nélkül összeírták, és a számot közölték. De ha kitudódna, a nép megvadulna: megint visznék miniket! Ezt ne írja meg. Tudja, több ezret kitelepítettek ... * A kitelepítéskor egyedül az egyházhoz fordulhattunk. A háború előtt vasárnap egy magyar és egy német mise volt. A diákmise nyolc órakor magyar. Iskolásak, leventék, fiatalok jártak. Tízkor volt a nagymise németül. Ma is ugyanígy van! Csak éppen most már akkor megy az ember, amikor ráér, ki hogy osztja be a munkáját. Vasárnap fél kilenckor magyar gyerekmise, tízkor német mise. Barát László esperes tudott németül. Hét éve van itt a mostani pap, itt tanult meg németül, csak az evangéliumot és a felajánlást németül olvassa könyvből, a prédikáción kívül minden német. Tizenegykor a nagymise, ezt a felvidékiek kérték. Nemrég szűnt meg, kevesen voltak, meg hát egy papnak sok. Este is van egy, most nyáron hétkor. Hétköznap mind magyar, temetési meg felajánlási misék. Szeretjük, ha németül szólnak hozzánk! Főleg az öregek. Én is, amikor iskolába mentem, egy szót se tudtam magyarul. Ja, így van ez. Amikor a szentmise végén a pap azt mondja, Menjetek békével!, kifelé menet a templomajtóban a szemközti kocsmában mulató ifjúság muzsikája fogad bennünket. Veled is megtörténhet egyszer. . . A fiatalság nem akarja már a nyelvet. #1 Amikor nincstelenek voltunk, meg se mertünk szólalni. Parasztok voltunk, nem foglalkoztunk politikával. A ‘30-as években alapítottak egy gazdakört, de hogy politikáról lett volna szó .. . Volksbund . .. ? Nézze, jöttek, hogy ezt adnak, azt adnak. Hogy ha megnyerik a háborút, aki nincstelen, kap földet! Tíz hold földet! A gazdák oda nem mentek. Ezzel szédítették az embereket. Ugyanúgy, mint a hogy is mondjam, a kommunisták. Előbb földet osztottak, hogy aztán elvegyék. A falut a Volksbund kettéosztotta, olykor a rokonok is szembekerültek egymással. A bundban a többség a szegényebbje, de volt néhány gazda is. Tudja, nehéz erről beszélni. Szokták mondani, hogy a nép azért lépett be a Volksbundba, mert úgy könnyebben jutott rézgálichoz. Meg hogy csak táncoltunk, énekeltünk! Hát nem egészen így volt. Amikor jött ’42-től az önként SS-be lépés, ez már nemcsak kulturális volt... Hogy magyarellenes lett volna? A bundosok nem anynyira a magyarokat, például a kalocsaiakat, inkább az itteni nem bundos németeket gyűlölték. Nehéz dolog ... A férjem apja már azért nem volt voltk bundista, mert tizenöt hold földje volt! Aki már meg tudott élni a sajátján úgy is, hogy még részes munkát vállalt, nem ment. Csak akinek tényleg semmije se volt, pár hold, a legtöbbje. Meg néhány nagypofájú gazda ! Kapott is szegény apám. Először önként mentek, aztán kidobolták: ennek és ennek el kell menni! Töltésen is összehívták őket a gazdakörbe, és besorozták őket német katonának, így. Tehetnek ők róla, hogy német volt az anyanyelvük? Azt ígérték nekik, hogy ha vitézként jönnek haza, fölosztják nekik az érseki uradalmat. '43-ban már vitték őket, vitték a legényeket. A magyar hadseregbe is besorozták őket, sokan maguk kérték, hogy ne az SS-be kerüljenek. Főleg '44-ben. Sokan Inkább elbújtak, apám is mindig bujkált, hogy jön a fekete autó! A német katonaság, az SS meg a Wehrmacht. A férjem magyar katona volt, tényleges katonának ment el ’43-ban, októberben vonult be. Akkor mi miiért vagyunk bűnösök? '44 szeptemberében halt meg Erdélyben, Kolozsvár mellett, Egerhegyen. Úgy éreztem én, miért? Miért vagyok én háborús bűnös?! És ha nekem majd összedőlt a házam, nem voltam háborús bűnös! Ház kellett nekik. Édesapámat elfogta az SS, majdnem agyonütötték. Ők azt hitték, hogy meghalt... Erre mondom, hogy megmaradt a szálka. Hogy éppen úgy kitelepítettek, mintha ő vitte volna a zászlót. Se az apám, se a férjem. Ha nagyon őszintén nézi az ember... Lelkük mélyén az öregek nem a náci politikával értettek egyet, hanem, hogy a német több! Több, mint a magyar vagy a másik . .. Mert ezt látták: ők jobban gyarapodnak. Csak olyan rendszer ne legyen még egyszer, hogy a svábokat kifosszák.• (A fenti részletet az Ők sírtak, mi sírtunk című beszélyből vettük. Sarusi Mihály, aki megyénkben évtizedeken át újságíróskodott, s ez alatt a bakonyi, Balaton-felvidéki német nemzetiség sorsával, gondjaival, hagyományaival sok cikkben és riportban foglalkozott, a most megjelent Hanyattúszás című könyvében egész fejezetet szentel a nemzetiségi sorsnak, Fusson a svábja címmel. Itt olvasható a „Vinnék a leventéket” írás, melyben pulai történetet elevenít fel a '44— 45-ös évekből.) Talán nem sértői a magas művészetre, ha társaságában egy földön járó képet közlünk egy parasztházból, melyet az idő múzeummá „emelt". A városlődi tájház nagyszobája, hagyományos bútoraival, népművészeti kellékeivel. A képen dr. Lackovits Emőke,néprajzos-muzeológus, dr.Geiszt Jakabné, múzeumi népművelő és Kiss Adalbertné, bakonyjákói pedagógus. Mindhárman sokat tettekazért,hogya bakonyinémet nemzetiség megőrizze saját népi arculatát. És örvendezzék! NAPLÓ - 1990. május 19., szombat 1 ^3