Napló, 1990. május (Veszprém, 46. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-19 / 116. szám

Csoóri Sándor - versek a lelkiismeret-furdalás küldöttei Pethő romániai létezésében fölfedez valami lényeges me­­tafóriát: a labirintus helyzetét. Az elveszettség közérzetének mitológiai állapotát, amelyből nem talál haza senki, amely­ben gyerekek sírása tombol, s minden vágy fojtogató és be­teges. Ciklusként összeálló Fú­gái (V. Fúga, VI. Fúga, Vili. Fúga, IX. Fúga) arra utalnak, hogy Pethő László már az al­kalmas formát is megtalálta a vergődő és az egymáson át­remegő érzelmek kifejezésére. De megint csak a biztatás, az irodalmi élet sarkalló ösztön­zése hiányzott hozzá. Versei magyarországi meg­jelentetésében én a magára találás drámai pillanatát sej­tem. A megjelenő versek, mint a lelkiismeret-furdalás küldöt­tei, szembesíteni fogják őt „letagadott" életével. A me­nekült talán ezzel a megren­düléssel érkezik majd haza az irodalomba is. Géczi János Nem nehéz megjósolni Pe­thő László első, anyaország­ban megjelent kötetének iro­dalmi és olvasói fogadtatását. Ennek sem a szerző, sem az irodalmat csinálók egy része, sem pedig az olvasók nem örülhetnek. Az olvasók legin­kább azért, mert maga a könyv, a teljesítmény lényegében el sem fog hozzájuk jutni. Ma Magyarországon nem cikk a vers. Nincsenek versolvasók. Nem fontos az irodalom. Nincs az a közvetítő, aki vállalná a teljes vagy akár csak a rész­értékek közvetítését — a cím­zett felé. Fontosabb dolgok­kal vagyunk elfoglalva? Igen, ha azt hisszük, az irodalom leválasztható az életünkről. Az elmúlt évtizedekben semmi mást nem tanulhattunk a mű­vészetekről, minthogy azok nem részei az életünknek. S ezt sugallják a hajdani irodal­mi-közéleti nagyságok éppen úgy, amint az egyre-másra szaporodó folyóiratok nagyobb részének nívótlan és enged­ményeket tevő szerkesztői. Hi­szen jóformán senki nem meri vállalni, kimondani, hogy bármely írásos megnyilvánulás mind az alkotó, mind a befo­gadó részéről luxus, de olyan, amely hozzásegít(het) életünk teljesebb megéléséhez. Hogy az Erdélyből áttelepedett Pe­thő László könyvét (is) a meg nem hallgatottság fogadja: er­ről az alacsony példányszám tehet, és hogy senki nem vál­lalta költőnk „reklámozását". Holott érdemes lenne rá. Az irodalmat „csinálók” többsége is fanyalogni fog. Tegyük hozzá: joggal. Ha ma­napság valaki küldetéstudattal volt megáldva, s elsődlegesen ezt a­­szándékát menti át a versekbe, ne hitetlenkedjék, ha mosolyogni fognak rajta és írásain - eme versírási szán­dék bizony kicsit ódivatú! De ami ódivatú, még nem biztos, hogy rossz, hogy értéktelen! És furcsa ellentmondás: a ha­gyományosnak mondott költé­szetnek látszólag nagyobb le­hetne az olvasóközönsége - de éppen ez az a réteg, amely számára kiüresedtek a szavak, a hitek; figyelmükre méltatla­nok a nagy kétségbeesések, az egyéni szenvedélyek, a sze­mélyes és megszenvedett sor­sok. Átértékelődött az ún. szociális és társadalmi elhiva­tottság, inkább látszik termé­kenynek az individuumból va­ló értékmentés. Úgy tűnik, mindezeket még ha nem is tudja, de sejti Pethő — jó­­ néhány írása mu­tatja az én­ felé közeledtét, s talán ez lesz az az irány, amelyből legtöbbet fog föl­mutatni elkövetkező kötete. Hiszen nagy tehertétellel ér­kezett: abból az erdélyi költé­szetből, ahol a­­néphez-nem­­zethez való kötődésről, a hely­ben maradásról és az elmene­külés okairól oly nagy költők, kortársak vallanak, mint Szilá­gyi Domokos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Farkas Ár­pád, Szőcs Géza, Markó Bé­la, Csíki László. Utánuk, mel­lettük megszólalni nehéz. Még akkor is, ha a kimondott szó hiteles. Ha tragikus is a szer­ző sorsa. Az Ajkán élő költő, kortársaihoz képest kevésbé tud (vagy kíván?) általános lenni, talán mert még nem fedezte föl, hogy tökéletes for­ma nélkül nincs tökéletes vers. Nem, nem kell szabályosnak lenni, sőt még hagyományok­nak se megfelelni - de a ma­gunk választotta formát belülről úgy ki kell tölteni, mint gumi­­ruháját a búvárnak, ha a nyelv mély vizébe ereszkedünk. Pethő költészete eredendően indulati. Ebben rejlik minden erénye és hibája. Szüntelen át-átcsúszik abba a prózai vi­lágba, ahonnan lírikusként ne­héz kikecmeregni, és ilyenkor föltornyozódnak a fals metafo­rák torlaszai, elerőtlenedik a verslendület, megfeneklik a gondolat. Kényszermegoldások tolulnak föl, amelyek rutinos technikával elkerülhetőek len­nének - ha szerzőnk erre vál­lalkozna. Mégis: miért hisszük, hogy költőről van szó? Azért, mert olyan valóságismerete és egyé­­nülésre hajlamos ■ versnyelve mutatkozik meg legjobb írá­saiban, amelyek arra enged­nek következtetni, egy kiforrott személyiség szert tud tenni ál­taluk arra a valóság- és köl­tészetismeretre, amelynek jó­voltából már nemcsak ő, nem­csak lehetséges olvasója, ha­nem a költészet is gyarapod­hat. Goromba mondat, ne ve­gyék mégse annak: Pethőnek leginkább a középszerrel mű­velt erdélyies műköltészet ha­tásaitól kell megszabadulnia úgy, hogy nem felejti el sem szülőföldjét, sem annak kultú­ráját, s legkevésbé pedig azt, hogy oda is tartozik. Nagyon sajátossá tud ő válni - ol­vasható ez kitűnő Fúgásban -, mihelyt megszabadul földhöz kötöttségétől, s fölül tud emel­kedni szorongató emlékein. Hi­szen ő nem a­­múlt (a saját múltjának) verssé fogalmazója — sokkal inkább lehet egy új, eddig ismeretlen versvilág megteremtője. A kései indulás mindenre magyarázat. De csak nekünk, kortársainak. Utódaink már csak a művet nézik, mert csak ez a dolguk. Pethő negyven­hat éves - s a költészetben nincs kor. Csak idő, amelynek benne kell lennie a versben, szilárd alapként, s amire oly sok mindent lehet építeni. Még akkor is, ha nincs hoz­zá olvasó, nincs befogadó iro­dalom. Hiszen elég a szerző. Miért ilyen szokatlanul szi­gorúak e sorok? Mert Pethő mindezt elviseli. Hiszen költő! (Pethő László: A gömb má­sik fele, Szépirodalmi Könyv­műhely, Budapest, 1990.) A gömb másik feléről Jegyzet egy ígéretes költészetről IRODALOM-MŰVÉSZET / Pethő László \ Ne felejtsétek! Ebből a kitartásból ebből­­a szemenszedett lóugratásból mi­­marad meg feleim ... ki folytatja­­ ki merevíti kötéltánccá az eget,--------­ebből a rátartiságból csak a szó veszíthet ebből a szűzmáriás csordulásból én leszek a te és te leszel az ő betűről betűre kialakul a hóra — ide a visszafelé fordítható átmenet (innen — oda?) az ódáktól az imáig a testetlen öleléstől a rémlátomásig. Ne felejtsétek: ebből a nyergéből a ló lesz a vesztes és a harangozó a kórus! Rejtegetlek A hóban didergő fejadag­ létben: át­járok hozzád hajnalonta gyertyacsonkos fenyőtoboz-házába omladozni látom a tested körüli tájat lásd kihűlt már ölelésem — csak a szorítás torokkaparó lüktetése visz tovább a csonkított szürkeségben és hull belőlem hull az utcákat mezőket boritó hólepel - így takarlak be téged is hóba 'fejtegetlek, hogy olvadáskor megtudd: e fagyott világban minden viszonylagos s akit a föld átölel szorításban ég majd el.________________ N - Feleségemnek - Sarusi Mihály­ék sírtak, mi sírtunk Németek vagyunk? Jobb erről nem beszélni. Ha a fiamat kérdezi, azt mondja: mind a kettő! Ma­gyar, német. De az unokám­nak eszébe se jut, hogy né­metnek vallja magát. L.. Józsefné tehet-e arról, hogy ősei az 1700-as években svábként idejöttek? Volt itt a környéken jó né­hány sváb község, ahol ha­marább, már a háború előtt magyarosodni kezdett a nép. Aztán mi bajuk van? Mi ér­telme ennek? Ezt olyan ember mondja, aki szereti a fajtáját. De ha innen kitelepítik a svábokat, akkor most nincs itt ez a szőlőkultúra, gyümölcs ... Ez a pincefalu, amit úgy meg­csodálnak. * Itt van ez a népszámlálás. ’41-ben az állampolgárság, a nemzetiség és az anyanyelv érdekelte őket. A sváb iparos mindenhová magyarnak írta magát, a módos paraszt se vallotta magát németnek, leg­inkább a szegények. Jól meg­jártuk, kitelepítették a fél fa­lut, úgyhogy most már kér­dezhetik! A ’80-as népszámlá­láskor senki se vallotta ma­gát németnek, még német anyanyelvűnek se. Lehetünk itt vagy ötezren. Azt mondják, a fele német. Több az, több a sváb szárma­zású, de egyre kevesebben ér­tenek svábul... A háborúig zárt közösségben eltűnik, ez őrizte a nyelvet. Hogy ’45-ben szét kellett futni, megváltozott minden. Az a véleményem, hogy még egy-két nemzedék, és ez a nemzetiség eltűnik! Már nem érdekli ezt a népet, hogy német származású-e! Tet­tek róla. Volt benne része, hogy ami korábban történt.... hogy tiltották nyelvünket, szár­mazásunkat. Hogy a háború után sokan szétszóródva, ma­gyar falvakban éltek éveken át. Sok magyar származású ke­rült ide, a gyerekeik az utcán, iskolában magyarul beszél­tek ... Ma már a sváb gyere­kek is. Őket már nem érdekli a nemzetiség. Más kérdés, hogy örülünk és tapsolunk a hagyományőrzésnek, a régi táncnak, régi ruhának, ének­nek. De az kevésbé izgat bár­kit, hogy németnek vallja ma­gát a népszámláláskor. Szóval, nem véletlen, hogy ’80-ban senki se vallotta ma­gát németnek. Sokan megkér­dezték a biztostól: Biztos úr, M. mit válaszolt a nemzetiség és az anyanyelv tekintetében? M. jómódú gazda fia, ma is hangadó a faluban, hát ő se írta be magát németnek. Úgy­hogy nem és nem, az egész falu. Ketten, két öregasszony. Azt mondják, két sváb öregasszony beírta, hogy német anyanyel­vű. Azok is ijedtükben hamar a községházára mentek, hogy lehetne törölni ... Féltek, az emberek rájuk ijesztettek, en­nek is kitelepítés lesz a vé­ge! Nézze. Az anyám nyolcvan­nyolc éves, csak svábul beszél velünk, az unokákkal is. A dédunoka, a fiam lánya ma­gyarul válaszol neki. Szót ér­tünk. Akinek nem tetszett, elment. A szövetség kérése volt, hogy minél többen német nemzeti­ségűnek vallják magukat. Csak hát nem felejtettük el, hogy a ‘41-es népszámlálás és a Volksbund névsora alapján te­lepítették ki a hajósiak nagy részét 1945-től 1948 február­jáig. Mi kitelepítésnek vesszük azt is, amikor például a ka­locsai uradalom egyik major­jába vitték az embereket. A kitelepítés: lakásból való kite­lepítés! Úgyhogy '80-ban, hogy teljesen magyarnak val­lotta magát Hajós, a szövet­ség újra próbálkozott. Onnan tudom, hogy a tanácsnál dolgozik az egyik unokatestvé­rem. A szövetség bizonyítani akar­ta a németség lélekszámait, ezért összeíratta a tanáccsal a sikertelen népszámlálás után a svábokat. Először név sze­rint kellett volna! Erre az egyik főnök, akinek csinálnia kellett volna, aki '46-ban végigcsinál­ta a kitelepítést, azt mondta: ő nem! Ezt nem. És az irodá­ban senki se vállalta. Mire név nélkül összeírták, és a számot közölték. De ha kitudódna, a nép megvadulna: megint visz­­nék miniket! Ezt ne írja meg. Tudja, több ezret kitelepí­tettek ... * A kitelepítéskor egyedül az egyházhoz fordulhattunk. A háború előtt vasárnap egy magyar és egy német mise volt. A diákmise nyolc órakor magyar. Iskolásak, leventék, fiatalok jártak. Tízkor volt a nagymise németül. Ma is ugyanígy van! Csak éppen most már akkor megy az em­ber, amikor ráér, ki hogy oszt­ja be a munkáját. Vasárnap fél kilenckor ma­gyar gyerekmise, tízkor német mise. Barát László esperes tu­dott németül. Hét éve van itt a mostani pap, itt tanult meg németül, csak az evangéliumot és a felajánlást németül ol­vassa könyvből, a prédikáción kívül minden német. Tizenegy­kor a nagymise, ezt a felvidé­kiek kérték. Nemrég szűnt meg, kevesen voltak, meg hát egy papnak sok. Este is van egy, most nyáron hétkor. Hét­köznap mind magyar, temeté­si meg felajánlási misék. Szeretjük, ha németül szól­nak hozzánk! Főleg az öregek. Én is, amikor iskolába men­tem, egy szót se tudtam ma­gyarul. Ja, így van ez. Amikor a szentmise végén a pap azt mondja, Menjetek bé­kével!, kifelé menet a temp­lomajtóban a szemközti kocs­mában mulató ifjúság muzsi­kája fogad bennünket. Veled is megtörténhet egyszer. . . A fiatalság nem akarja már a nyelvet. #1 Amikor nincstelenek voltunk, meg se mertünk szólalni. Pa­rasztok voltunk, nem foglalkoz­tunk politikával. A ‘30-as évek­ben alapítottak egy gazda­kört, de hogy politikáról lett volna szó .. . Volksbund . .. ? Nézze, jöttek, hogy ezt adnak, azt adnak. Hogy ha megnye­rik a háborút, aki nincstelen, kap földet! Tíz hold földet! A gazdák oda nem mentek. Ez­zel szédítették az embereket. Ugyanúgy, mint a­ hogy is mondjam, a kommunisták. Előbb földet osztottak, hogy aztán elvegyék. A falut a Volksbund ketté­osztotta, olykor a rokonok is szembekerültek egymással. A bund­ba­n a többség a szegé­­nyebbje, de volt néhány gaz­da is. Tudja, nehéz erről beszélni. Szokták mondani,­­ hogy a nép azért lépett be a Volks­­bundba, mert úgy könnyebben jutott rézgálichoz. Meg hogy csak táncoltunk, énekeltünk! Hát nem egészen így volt. Amikor jött ’42-től az önként SS-be lépés, ez már nemcsak kulturális volt... Hogy magyarellenes lett volna? A bundosok nem any­­nyira a magyarokat, például a kalocsaiakat, inkább az it­teni nem bundos németeket gyűlölték. Nehéz dolog ... A férjem apja már azért nem volt voltk bundista, mert tizenöt hold földje volt! Aki már meg tudott élni a saját­ján úgy is, hogy még részes munkát vállalt, nem ment. Csak akinek tényleg semmije se volt, pár hold, a legtöbbje. Meg néhány nagypofájú gaz­da ! Kapott is szegény apám. Először önként mentek, az­tán kidobolták: ennek és en­nek el kell menni! Töltésen is összehívták őket a gazdakör­be, és besorozták őket német katonának, így. Tehetnek ők róla, hogy német volt az anyanyelvük? Azt ígérték ne­kik, hogy ha vitézként jönnek haza, fölosztják nekik az ér­seki uradalmat. '43-ban már vitték őket, vitték a legénye­ket. A magyar hadseregbe is besorozták őket, sokan maguk kérték, hogy ne az SS-be ke­rüljenek. Főleg '44-ben. Sokan Inkább elbújtak, apám is mindig bujkált, hogy jön a fekete autó! A német katonaság, az SS meg a Wehr­macht. A férjem magyar ka­tona volt, tényleges katonának ment el ’43-ban, októberben vonult be. Akkor mi miiért va­gyunk bűnösök? '44 szeptem­berében halt meg Erdélyben, Kolozsvár mellett, Egerhegyen. Úgy éreztem én, miért? Miért vagyok én háborús bűnös?! És ha nekem majd összedőlt a házam, nem voltam háborús bűnös! Ház kellett nekik. Édesapámat elfogta az SS, majdnem agyonütötték. Ők azt hitték, hogy meghalt... Erre mondom, hogy megma­radt a szálka. Hogy éppen úgy kitelepítettek, mintha ő vitte volna a zászlót. Se az apám, se a férjem. Ha nagyon őszintén nézi az ember... Lelkük mélyén az öregek nem a náci politikával értettek egyet, hanem, hogy a német több! Több, mint a ma­gyar vagy a másik . .. Mert ezt látták: ők jobban gyara­podnak. Csak olyan rendszer ne le­gyen még egyszer, hogy a svábokat kifosszák.­­• (A fenti részletet az Ők sír­tak, mi sírtunk című beszélyből vettük. Sarusi Mihály, aki me­gyénkben évtizedeken át új­ság­íróskodott, s ez alatt a ba­konyi, Balaton-felvidéki német nemzetiség sorsával, gondjai­val, hagyományaival sok cikk­ben és riportban foglalkozott, a most megjelent Hanyattúszás című könyvében egész fejeze­tet szentel a nemzetiségi sors­nak, Fusson a svábja címmel. Itt olvasható a „Vinnék a le­ventéket” írás, melyben pulai történetet elevenít fel a '44— 45-ös évekből.) Talán nem sértő­i a magas művészetre, ha társaságában egy földön járó képet közlünk egy parasztházból, melyet az idő múzeummá „emelt". A városlődi tájház nagyszobája, hagyomá­nyos bútoraival, népművészeti kellékeivel. A képen dr. Lackovits Emőke,­­néprajzos-muzeológus, dr.­­Geiszt Jakabné, múzeumi nép­művelő és Kiss Adalbertné, bakonyjákói pedagógus. Mindhár­man sokat tettek­­azért,­­hogy­­a bakonyi­­német nemzetiség meg­őrizze saját népi arculatát. És örvendezzék! NAPLÓ - 1990. május 19., szombat 1 ^3

Next