Napló, 1990. augusztus (Veszprém, 46. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-22 / 196. szám

Visszhangtalan­ul Új választások előtt lenni nagyszerű. Hihetjük és hisz­­szük, hogy kis környezetünk­ben azokat fogjuk oda juttat­ni, ahová akartuk már évek óta, akiket akarunk, akar­tunk. És hisszük, hogy mint ocsút szemtől, el tudjuk vá­lasztani az önjelölteket a mi jelöltjeinktől. S lesz igazság, becsület, munka és jog az élethez. Amely fogalmakról mind ez ideig gyanús tapasz­talataink voltak. — Itt elakad az Írás lendülete.­­ Forgatom magam előtt az odakerült iratot, s nem tudom, honnan ismerős az egyik név rajta. Az, akinek a vezetése alatt álló munkahelynek vala­mit teljesíteni kellett volna a bérházunkban. De nem teljesí­tette. Az előzmény egyszerű: la­káscsere­­a nagy leadva, a kisebb átvéve, igaz jobb he­lyen, szebbnek hitt környezet­ben, nem is olyan magasan, s abban a hitben, ha már a városban nem dolgozhatok, él­ni mégiscsak élhetek benne - immár nyolc könyvvel a há­tam mögött), majd az IKV-ból kivált csoport építkezése az udvaron, hercehurcák, zaj, mocsok, ivászatok, az udvar lassan nyilvános illemhely stb. Levél megy, tőlünk, a lakóktól, hogy meg akarjuk védeni a lépcsőházunkat a hívatlan vendégektől. Döntés jön: a hirtelen megalakult, s roha­mos gyorsasággal építtető cég feladata egy rácskapu feltevé­se a lépcsőház bejáratára. Közben éves garanciális be­járás, lambéria leszakadva, a kivitelező is elismeri a teljes burkolat felújításának szüksé­gét, amint a teázásokat, a rossz szigetelést és mind­mind silányul akkor elvégzett munkát tudomásul veszi. Talán meg is csinálja, ígéretet tett rá — bár még nem jelentke­zett. De azon a bejáráson született jegyzőkönyvön ott egy név a sok név között — az a bizonyos ismerős. Aztán rájövök. Ez az az úr, aki annak idején áldását adta előre egy nyilatkozatára — a négy számot megért, országos sajtóügyeimet keltett Vissz­hang általam is szerkesztett utolsó számában éppen -, hogy a lapnak lesz folytatása. Per­sze, a lapnak nem lett. Csak a nevét adták el — egy pesti vállalkozásnak. Aztán fölszá­­molódott a KISZ, az úr meg az IKV-n keresztül leejtőernyő­zött­­ hozzám! Pedig én ak­kor megfogadtam, hogy ezt a nevet soha, sehol... Kezdek már ettől is tartani, hogy a lakásom átmegy az Ingalorg tulajdonába. Ebben az ország­ban már annyi minden ván­dorolt át hirtelen innen - oda. Vagy onnan­­ ide. Az más kérdés, hogy közben egyik lakótársunknak egyéb gondja is támadt: az ablaka alá építik a szeméttárolót. Az Ingalorg üzleteinek szemét­­tárolóját. Ügy keletkezik­­, s végül kiegyezés, minősíthetet­len zsarolással. Igen, azzal! S már mozdulna a sajtó is­­, de szorgos kezek leállítják. Vagy leáll az magától is? A végeredmény: a lakótárs ígéretet kap a tetőtér beépí­tésére, a szeméttároló pedig fedett lesz. Nos, hát emiatt szakadt meg az első bekezdés írásá­nak a lendülete. Nem tudok dönteni. Értem én, hogy miért kell ilyen gyorsan építkezni a helyhatósági választások előtt. Értem, hogy egyéb indokokat illik ilyenkor mondani. Azt is, hogy mindenki készíti a jövő­jét. Mindenkinek élnie kell. Kell, hogy mindenkinek jusson életterep! De azt már nem, hogy miért nem készült el idejében a lépcsőházi ajtó? Hogy miért nem jelentkezett a lakáskivitelező, hogy kija­vítsa a garanciális hibákat? S miért kell nekem azzal az emberrel - vagy csak a ne­vével is! - találkoznom, aki többször becsapott. Amikor visszhangtalanított. Amikor... , / ! ~ (jLca. Azt mondod, augusztus 20. — azt értem, magyar nemzet. Azt mondod, nemzet — azt értem, múlt, jelen, jövendő. A megbűnhődött és a (még) meg nem bűnhődött. Veszprémben Antall József miniszterelnök a Szent István-i intelmekre emlékeztetett, kér­te az ország népétől, hogy legyen hite, türelme, megér­tése, szívóssága. Ez kell az áhított jövendőhöz. Hétvégénket a nagy — tör­­ténetiségében és bölcsessé­­gében egyaránt nagy — ma­gyar ünnep jegyében éltük meg, ünnepelni mentünk la­­kóhelyünk tereire, templomai­ba, és ünnep jött hozzánk, családi házainkba, a te­levízió jóvoltából. A Szent István-i országépí­tés miáltalunk folytatódik: a mai társadalom tapossa a jövendőbe vivő utat, vagy rakja a téglát téglára, házá­nak falát emelendő. Vasárnap, a HÉT-ben a tévériporter egy házépítőt kérdezett meg: mit gondol, Szent Istvánnak va­­jon tetszene-e, hogy az ün­nepén dolgozik? A válasz: Lehet, hogy nem tetszene, ám az is lehet, hogy így szólna: Jól csináljátok! Valóban, házat vagy ha­zát nem lehet ünnepléssel építeni. Csak kemény, céltu­datos munkával. Méghozzá úgy, ahogy a megkérdezett: „Reggel hattól estig, rokonok, testvérek, barátok, összefog­va ..." És aki megépíti a ma­ga házát, a maga otthonát, az egy kicsit a haza építésé­ben is részt vett. Persze, láttunk a műsorban olyan „ünneplőket" is, akik kocsmában, mulatóban vigad­tak, egyikük ezrest tűzött a harmonikába, a másik sörös­­poharat és százast lobogtatott, diadalmámorban, kijelentve: „100 forint nem pénz!" Lám, nem olyan részeg, hogy ezt ne tudná! Más helyszínen agrármér­nök, illetve pap beszélt, mond­ván: Ne a sérelmeket leltá­rozzuk, hogy kinek mi jár vissza, hanem azt kéne mon­danunk: „Emberek, hogyan jutunk előbbre­­ és együtt!” Persze, az augusztusi ün­nep sok látványosságot kínált. Katonai eskütétel, parádé, tör­ténelmi zászlólobogtatás, es­­ti tűzijáték a fővárosban. Szép, felemelő dolgok ezek, remé­lem, nem kápráztat el a tű­zijáték fénycsóvája, meglátjuk alatta földi gondjainkat, ten­nivalóinkat is. A hét riportere felkereste Ruffy Pétert, az ismert ripor­­tert, közírót. Ruffy arról be­szélt, hogy sok nagy embert adtunk a világnak. Milyen sok tehetség elment tőlünk, mert szűk volt az itthoni lehetőség, vagy fojtogatta a diktatórikus politika — és kint jó néhány­ból nagy ember lett. Neveket sorolt. És azt kívánta: olyan hazai viszonyokat kéne te­remtenünk a jövőben, hogy itt­hon tartsuk tehetséges embe­reinket, itthon alkossák meg találmányaikat, és akkor ez egy boldog, gazdag ország lesz. Igen, ez kéne. Másképp csak szó(zat) marad, hogy „ .. .még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imád­ság epedez .. Persze, mindezt csakis a munka hozza meg. Nem új harangkondulással jön. No­ha a németektől kapott nagy harang (90 mázsás), mely a fővárosi bazilikába került, an­nak elismerése, hogy az NDK- sokat tavaly nyáron kiengedte a magyar kormány a vasfüg­göny mögül, hadd menjenek Isten és Nyugat szabad me­zejére. Lám, ez a második ha­rangszó, melyet Európa adott. Az elsőt a pápa adományoz­ta, nem érőben, csupán érc­hangban, hogy hirdesse a nándorfehérvári diadalt. A másodikat Bonn küldte, hogy a kommunista zsarnokságra mért első csapás örömére mondjon „bimm-bonnt”. Szóval: van harangunk az új kor ébresztésére. Jól tud­juk, értünk is szól e harang. Az országépítésbe hívó: Balogh Ödön Augusztusi harangszó Nálunk a legolcsóbb! Palackozott soproni sörök vásárolhatók a bolti árnál olcsóbban raktárüzletünkben! Soproni Ászok 15 Ft/palack, soproni pasz­tőrözött Ászok 16 Ft/palack, Kinizsi 17 Ft/palack, Alpesi 19 Ft/palack, 700 éves 21 Ft/palack, Deák 22 Ft/palack, Pilsner Ur­­gell 26 Ft/palac. A legkisebb vásárolható mennyiség 1 rekesz. Nyitva tartás: hétfő­től péntekig. 7-13.30-ig. Cím: Jutás Vo­lán, Veszprém-külső, vasútállomás. A zsidóság gyökerei Pá­pán a XVII. századba nyúlnak vissza. A város életének már ekkor is érdekes színfoltját jelentették, s gaz­dasági életének századokon keresztül meghatározó ténye­zői voltak. Elsősorban mint boltosok, pálinkafőzők, ha­­muzsírgyártók írták be nevü­ket annak történetébe.. 1748- ban gróf Eszterházy Ferenc földesúr nagy létszámban tele­pített le zsidó családokat Pá­pa területén. 1749-ben ala­kult meg hitközségük, s 1869- „Amit a kemény sors összetépett...” Pápai zsidó emlékhelyek­ ben számuk már meghaladta a 3500 főt, ezzel a település lakosságának mintegy 25 szá­zalékát képviselték. Természe­tes, hogy szükségük volt hát imaházra, zsinagógára. Ez 1846-ban épült meg, felszen­telése Lő­­y Lipót rabbi idejére esett. A neoklasszicista stílus­ban épült templomot (1-2. számú kép), mely bizonyos elemeiben a florenszi rene­szánsz stílusjegyeit is magán hordozza, a második világhá­ború idején a németek lóis­tállónak használták. Ekkor a padokat felvágták, a padoza­tot felszedték és tüzelőnek hasznosították. Meggyaláz­ták a tóratekercseket is. A későbbiekben a Pápai Textil­gyár raktárává süllyedt. A vá­rosi tanács az 1970-es évek­ben vásárolta meg a hitköz­ségtől, de kiderült, sem reno­válni (ami közel 40 millió fo­rintba került volna az akkori költségvetések szerint), sem hasznosítani, sem fenntartani nem tudta, nem tudja ma sem. A romos állapotú, méltatlanul elhanyagolt műemlék meg­mentéséért összefogtak a vá­ros lakói. A pusztulás megál­lításához gondos kezek, terv, vállalkozó kedv, no meg ala­pítványok szükségesek. A pápai zsidó temetőt, amely augusztus 26-án emlékműavató ünnepség helyszíne lesz, a ta­vasszal a gondos diákkezek megtisztították a gaztól, meg­szépítették. A temetőben szá­mos művészettörténetileg is jelentős síremlék található, többek között ilyenek a 3. képen látható rabbisírok. A halottasház bejárata (4. kép) díszes héber feliratával hirdeti: „Ez egy Szent Hely, amely a Hevra Kadisa (Szent Egylet) szentélye. Akik meghal­nak, itt léphetnek be a túlvi­lágra." A feldíszítetlen, felöltözte­­tetlen emlékműre 26-án du. 2 órakor kerülnek fel a zsidó jelképek, a Dávid-csillag, a kőtáblák tízparancsolata, s a héber könyörgés: „Emlékezz!" Negyedszázad egy intézmény élén Az igazgatónő elköszönt Szakmailag mindent elért, amit egy peda­gógus elérhet Kitüntetései valósággal sorjáz­nak, a legbüszkébb azonban a Parlamentben 3 éve kapott Kiváló Pedagógus elismerésre. Editke, Wanderer Tiborné nemcsak kiváló pe­dagógus, jó kolléga, de mint ember is példa­képül szolgálhat. Ilyen tiszta erkölcsű, becsü­letes, korrekt nevelővel ,bizton állíthatom, még nem találkoztam. Tehetem ezt azért, mert jól ismerem. Amíg gyermekeim az általa vezetett iskolába jártak, mint szülői munkaközösségi tagnak, rendszeres volt a kapcsolatom vele. A Bán Aladár iskolában idén ünnepelték az intézmény fennállásának 25. évfordulóját. Az ünnep egyúttal Editke búcsúja is volt. A sok szép sikert megért iskolát az első pilla­nattól kezdve az ő irányításával ismerték meg először a megyében, később a megyehatáro­kon túl is. A gyökerekről, a kezdetről faggatom. - Édesapám kántortanító volt a szépséges Somló hegy tövében. Talán tőle örököltem a hűséget, a gyermekek szeretetét. Apám szin­tén 25 évet tanított egy helyen. A pápai taní­tóképző után végeztem a főiskolát; innen ke­rültem Mezőfalvára, majd 1961-ben Várpalo­tára. A rákóczitelepi iskolá­ban négy évet tanítottam. Itt ért az első komoly elismerés. Bartos Sanyi bácsi szakfel­ügyelő javaslatára külföldi ju­­talomútra küldtek. Az új város­rész, a Tési-domb 7-es isko­lájába pedig 25 éve kerültem, a kulcsátadást követően, és itt dolgozhattam egészen nyugdíjba vonulásomig. Na­gyon jó testület volt a miénk. Nemcsak igényelték az előre­lépést, megújulást, de tettek is érte, vállalkoztak a külön­féle kísérletekre, pályázatok­ra, amelyekért a minisztérium­tól rendre elismerést is kap­tunk. Sohasem vártuk ölbe tett kézzel, hogy jöjjön az a segít­ség,­­mindig azon igyekeztünk, érezzék a gyerekek, nevelők, szülők, érdemes összefogni, mert csak így tudunk előrelép­ni. Tizenkét évig lehettem a város és környéke igazgatói munkaközösségének a veze­tője, és ebből számtalan előnyt érezhettem a munkámban. Minden jót és újat átmenthet­tem a mi iskolánkba. Nagy volt a kitekintési lehetősé­gem, és ezt a köz számára — úgy érzem — sikerült is hasz­nosítani. Kaptunk felkérést, hogy lépjünk be a referencia­iskolák hálózatába. A testület persze vállalta, mint ahogy a megmérettetést a japán, len­gyel, finn, szovjet kartársak előtt is. Nagyszerű érzés olyan kollégákkal együtt tanítani, akik valamikor tanítványaink voltak. Horváth Tünde, Bakos Judit, Borbás Zoltán, Deák Istvánné is tanítványunk volt. Mint ahogy tanítványaink egyik-másikát visszahúzza ide a szíve. Ebből az iskolából szár­maztak az ő kis pozitív él­ményeik, bejönnek és mesél­nek. Mesélnek, és csak úgy dől belőlük vagy a bánat, ke­serűség vagy az öröm, az ember szíve belesajog. A múlt­kor is bejött egy sereg kö­zépiskolás, és azt mondták: — Igazgató néni, bemehetünk órákra? — Megnéztem, hol van olyan óra, mondjuk osz­tályfőnöki, ahol nem zavar­nak, élményt adnak-kapnak. Itt töltötték a délelőttjüket. **• Eljöttek a régiek a 25 éves ünnepségre is. A gyönyörűen sikerült irodalmi műsorunkra megtelt a Nagy Gyula Galé­ria, a sportbemutatóra a csar­nok. Az iskolától elköszönt, ezt a nyarat már nem követi az új tanév kezdete. Szeretné él­vezni a nyugdíjaséveket. Kívánunk ehhez jó egészsé­get! Csősz Sándor NAPLÓ - 1990. augusztus 22., szerda -5

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék