Napló, 1990. október (Veszprém, 46. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-31 / 255. szám

Az inotai Béke Művelődési Központ könyvtártermében kiállítást rendeztek Török János alkotásaiból. A tanyavilágot elénk táró képeken a naiv festészet sajátos látásmódjával ismerkedhettek meg a látogatók Csősz Sándor felvétele A Gyerekjáték című film 16 éven aluliaknak nem ajánlott, ami már mutatja, hogy nem gyerekeknek való játékot lá­tunk, hanem hátborzongató fil­met. Krimi ez, de nem hétköz­napi, hanem fantasztikus kri­mi, nélkülözve minden tudomá­nyosságot. Egyszerűen a for­gatókönyvíró teljes szabadsá­­gú fantáziájának terméke. S hogy ez a műfaj mit céloz meg azonkívül, hogy dereka­san hátborzongatja a nézőt ezt nehezen lehet kihüvelyezni belőle. Az angyali hatéves kisfiúnak születésnapja van. Anyjától hiába kap szép farmert meg társasjátékot, neki más vágya volt és ebből nem is csinál tit­kot. Ő, egy olyan babára vá­gyott, amelyiket a televízió képernyőjén látott, s amely egy csibészképű, „jódumájú” baba. S milyen a szülő, megszerzi neki a babát egy meglehető­sen gyanús külsejű utcai árus­tól. A baba remek pofa, szin­te akkora, mint a boldog gaz­dája, aki máris úgy tárgyal ve­le, mint egy eleven pajtással. Az ám, csakhogy kiderül, hogy ez a baba meg szokott elevenedni... És elkezdődnek GYEREK­JÁTÉK a vérfagyasztó jelenetek a család életében. Tom Holland rendező, pre­cízen vezeti végig a fantaszti­kus sztorit Chuchky (ejtsd Cse­­ki) baba tervezője, David Kirschner hathatós segítségé­vel. Ez a baba a jópofa mű­anyag fickóból egyb­e rútabb és gonoszabb pofává válik. Úgy tud verekedni, mint akár­­mely krimihős, jól forgatja a kést és közben a szemeit, ha­rap mint egy vámpír, és úgy ki képes hajítani valakit az ab­lakon, hogy holtan ér földet a szerencsétlen. Nem is csoda sem rútsága, sem gonoszsága, hiszen nem más ő, mint a hírhedett és so­káig körözött fojtogató gyilkos, akinek lelkét egy néger va­rázsló átplántálta a játékba­­bába. Ezek után nem csoda, hogy a rettenthetetlen nyomo­zónak, aki egyszer már végzett vele, most meggyűlik a baja a bosszúszomjas babával. A baba agyonlőve, elégetve, cafatokban és darabokban is működőképes gyilkos. A közön­ség néha nevet és néha bor­­zong. Persze mindenki szigo­rúan 16 éven felül... (kvázi) V­ annak városok, melyek este sokkal szebbek, mint nappal. Számomra Várpalota ilyen város. Különö­sen akkor, ha a Nagy Gyula Galériába érkezem, hogy részt vegyek egy születésnapi bulin. Az ünnepelt látszólag már el­­hullajtotta csikófogait, hiszen pont hetvenéves. Ám, hogy jogos a „látszólag”-osság, íme a bizonyíték: a Bányász Kó­rusról van szó. Melyben most, hetvenévesen is együtt énekel idős és ifjú. Már csak az a kérdés: hogyan? Tíz éve immár „fesztiválkó­­rus"-szinten. Minősítésük, me­lyet a Kórusok Országos Ta­nácsa adott nekik 1980-ban, eleve magas nívót ígér és kö­vetel, különösen akkor, ha ezt megtartani is kívánják. Kíván­ták — meg is tartották, mind a mai napig. Karnagyuk, aki igencsak jól ismert személyi­sége megyénk kórusmozgalmá­nak, G. Somos Margit (vajon mennyire „véletlen egybe­esés”?) az ünnepi estére is fesztiválszintű műsort állított pódiumra. Teszi ezt már 11 éve ! Remekül! Praetorius, Peuers, Kassier és Distler jelentették az első har­mad szerzőgárdáját; a művek lényegesen árnyaltabb, mele­gebb megszólaltatást igényel­nek, mint amik az önálló estek kezdetét jelenteni szokták. Né­miképp a jövő is karnagyi do­bogóra állt, hiszen Margitka helyébe előbb Schwarczinger­­né Köveskuti Zita, majd pedig Borbás Károly lépett dirigálni. A későbbiek során két Ko­­dály-mű (az Ének Szent István királyról és a Szép könyörgés) számomra némiképp billenést jelentett a műsorválasztás és a teljesítőképesség egyensú­lyában, ám Járdányi Árva ma­dara feledtette az előbbi „túl­vá­l­la­lásgyanút". Az egész kon­cert egyik legsikerültebb pro­dukciójává lépett elő. Mert a záró műsorszám, Karai Esték­ nótázása (zongorán Egyed Ist­vánná kísért) örökösen oda nem illő feszültségeket hordo­zott, és nem annyira nótázás­­ra, mint inkább műsorszámra emlékeztetett. Vendégkórusként az osztrák Arbeitergesanverein Frant­­schach vegyes kar közreműkö­dött, Hassler, Widman, Brahms -művekkel. Thomas Haudel karnagy láthatóan az együtt­éneklés örömét igyekszik első­sorban kórustagjaiban fenntar­tani, így a tiszta hangzásra, valamint a kori belső örömök kisugárzására (amit művészi hatásnak nevezhetnek — nagy­képűen) lényegesen kisebb gondot fordít. Lasso népszerű Zsoldosszerenádjára például csak a refrénben lehetett pon­tosan ráismerni az eltolt szó­lamarányok miatt. Ám amint osztrák népdalokat kezdtek énekelni, kinyíltak, felszaba­dultak - pompásak voltak. Nyitószámnak Bach Fest­­b­orját, zárásként pedig két művet is együtt énekelt az osztrák és a palotai kórus. Slusszpoénként Beethoven Kar­­fantáziáját. E mű igen nehéz zongoraszólóját kiválóan, va­lóban fantáziadúsan adta elő Nyírő Gábor, melyre G. Somos Margit keze alatt ámulatba ej­tően feleltek az énekesek. Dra­maturgiai mesterfogás volt így zárni az estet. A hatást foko­zandó begurult a hatalmas szül­i­na­pos torta, majd a kórus­barátság jegyében többen is virágcsokorral gratuláltak a várpalotai énekeseknek. Bár Csővári János, a város utolsó tanácselnöke még a program elején bejelentette, hogy a Jószerencsét Művelődé­si Ház által fenntartott Bá­nyász Kórus Várpalota váro­sért arany fokozatú (némi pénzmaggal is dúsított!) ki­tüntetést kapott, az „arany” ekkor, a gyertyafényben csillo­gott igazán selymesen. Az irigylésre méltóan nagyszámú közönség szívében is. (vs) Hetvenéves a Bányász Kórus Születésnapi koncert Várpalotán Lipcsey Attila felvételén a jubiláló kórus. Pont Danilo Kis, aki úgy halt meg tavaly, hogy nem kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, hasznos, de meg nem szívelendő taná­csokat adott kezdő íróknak, művészeknek. Ő, aki kényszerűség­ből Franciaország és Jugoszlávia között ingázott, mert nehezen viselték el amit és ahogy írt és mondott, kellett, hogy tudja: minden korban másra kell ügyelni a gondolkodóknak, alkotók­nak, mindig máshonnan várható a veszély. Amely van. S lesel­kedik. A mi tájékunknak bizonyosan legnagyobbjai közül való ő, csöppet sem véletlen, hogy hazánkban alig tudhattak róla az olvasók. Az pedig jellemző, hogy a szakmabeliek sem. És szak­mabelinek mondom most az újságírókat is, akiknek legalább olyan szükséges a nyelv, a mondatok, az összefüggések ismerete, mint az íróknak — de hát a gondolatiság megromlásával per­sze hogy szétzilálódik a nyelv is. Nyelvvédővé kell válnunk, még úgy is, hogyha tudomásul vesszük a napról napra sűrűsödő hí­rek, információk özönét. Könnyű bedőlni az események terror­jának, de kérem, higgyék el, a publicisztikusság már-már köz­­veszélyessé vált. Mert ez az, ami szakmán túlra is terpeszkedik, eluralja a művészeteket, a tudományokat, s az, hogy ott van köznapjainkban, már szót sem érdemel. A veszprémi fiatal alkotók egy szűk rétege — a Kör - oko­san és férfias gőggel ez ellen is lázong, látható volt augusz­tusi városi akciójukban, s most az ifjúsági ház kiállítótermében, ahol a nyárvégi demonstráció dokumentumaiból teremtettek időszakos összeállítást. Drukkolok nekik, mert ha több egyelőre nem is, de kiderül róluk: mások. Mások mint a felnőttebb fel­nőttek, bár meglehet, különböznek az életkoruk szerinti fiatalok­tól is. Igazuk van, hogy nem vesznek tudomást - nem tehetik! - az előttük járókról, hiszen értelmezésük szerint, előttük senki nem járt. Ennek a megyének, ennek a városnak nincs meg az a szellemi hagyománya, amely folytatandó lehetne. Amit annak mondhatnának egyesek, azok országosak készültek, vagy olyan mucsaiak, hogy még Mucsán sem szabad számolni velük. Érteni vélem, hogy miért hivatkoznak szüntelen Danilo Kisre. Azt pedig tudom, többségük nem ismeri Danilo Kist. Vagy nem eléggé. Hiszen Kis sosem lehet zászló, nem lehet kisajá­títani semmi közösségi szándékának, mozgalomnak, tervnek. Kis korán megtalálta magát, s nagyon tudta, hogy a műalkotás, a műegész létrehozásához mindenekelőtt individuum kell, olyan, aki csak az ént hiszi központi erejének. Az én nélkül nincs lehetőség semmire. Azaz, ha mégis, csupán rövid időre, amíg fölfüggesztődik, és csak annyi nyilvánul meg belőle, amennyit a mi engedélyez. A Kör alkotói éppen ebben a fázisban vannak. Nagyon kell magukra figyelniük, s nagyon kell őket segíteni. Például abban, hogy megértsék, könnyen a publicisztikusság felé térülhetnek. S hogy tudatosuljon bennük, nem kevesebbek és nem többek egy lehetséges csoportnál, amely egyáltalán nem azonos a kor­osztállyal, s nem egy esztétikai közösséggel. És csak akkor lesz esélyük a város elfoglalására, befolyásolására, ha előbb az or­szágot nyerik meg maguknak. Ne akarjanak vidékben létezni; lássák meg, elődeik éppen ebbe buktak bele. Nem nagy kunszt a helyi viszonylatban a legjobb szerkesztőnek, írónak, festőnek, síoktatónak lenni" - idézem Tömöry Pétert. Drukkolok nekik. És javaslom, minél többen nézzék meg a vár kapuja előtti épületben Pont című kiállításukat. Nem minden­napi élmény annak, aki nem gyakorlott látogatója Európa kisebb galériáinak, klubjainak. És örüljünk, hogy köztünk mernek lenni. Nem árt, ha szembesülünk hajdani magunkkal. Tanuljunk tőlük. S tanuljanak tőlünk ők, hogy olyanok ne legyenek, mint mi. Akar-e Veszprém egyetemi város lenni? Ha jól láttam a veszprémi önkormányzati képviselő-tes­tület alakuló ülésének szüne­teiben, egyetlen ember volt, aki a leköszönő tanácselnökkel és a megválasztott polgár­­mesterrel, alpolgármesterekkel egyaránt hosszabb ideig be­szélgetett. Nem öncélúan tet­te ezt dr. Liszi János, a Veszp­rémi Egyetem szeptemberben e tisztségében megerősített rektora. Hiszen alig másfél évnyi rektorkodása alatt több ízben elmondta már: a Veszp­rémi Egyetemet igazi univer­­sitasra akarják fejleszteni. A kérdés viszont mindig újból felvetődik: akar-e Veszprém egyetemi város lenni? Ottignies példája Veszprém és belga testvér­­városa Ottignies Louvain la Neuve ' sokban hasonlít egy­másra, mondják, akik jártak már ott. Ezek egyike, hogy Ottignies is egyetemi város. Amikor az egyetem építése el­kezdődött, 18 ezer körül volt lakosainak száma. Mára any­­nyian élnek ott, mint Veszp­rémben. De a belga kisvárost az egyetem tette naggyá. A rektor szerint a Veszpré­mi­­Egyetem is nagyobb sze­repet játszhatna a megyeszék­hely életében, de ehhez több feltételnek teljesülnie kellene. Tábla végre már jelzi, hol van Veszprémben az egyetem, de vajon az itt élők tudatába bevésődött-e: itt van egyetem? Egyetem, ahol hatalmas szelle­mi tőke halmozódott fel, csak eddig ebből a város - külön­böző okok miatt - viszonylag keveset profitált. Ottignies pél­dája talán ragadós lesz... Kétezer hallgató Már megkezdődött annak a­­hátránynak a leküzdése, ami az egyetem egykorúságából fakadt. Az idei ősztől műkö­dik a tanári kar, egyelőre angol—kémia szakos tanárokat képezve. Már megkapták az engedélyt a hároméves, egy­szakos nyelvtanári képzésre, is, amire a jövő évben lehet je­lentkezni. A nyelvtanárok ége­tő hiánya szülte ezt a­­kezde­ményezést, csakúgy, mint az orosznyelv-tanárok szeptember­ben megindult hároméves át­képzését A héten tartott egyetemi ta­nácsülésen a rektor másfajta elképzeléseket is felvázolt. Ezek a matematikai, számítás­­technikai, informatikai képzésre vonatkoznak elsősorban. Gon­dolom, másokra is a megle­petés erejével hat viszont, hogy előrehaladott tárgyalások foly­nak a hittanári képzésről, amit szintén nyelvtanárival párosíta­nak. Ennek a tanterve is el­készült első megfogalmazás­ban, s itt is a „szellemi tőke” gyűjtésével kezdtek munkához. Az egyház és az egyetem kö­zött a szándéknyilatkozat meg­született, de sok mindent tisz­tázni kell még. A rektor azon­ban bízik abban: legkésőbb 1992-ben e képzés is megkez­dődhet. S akkor még nem is említet­tem, hogy Székesfehérváron jövő ősszel indulhat a kihelye­zett tanári kar, s Pápa sem hiába reménykedik a főiskolát illetően. Mindkét helyen a Veszprémi Egyetem az anyain­tézmény. Megkeresték ugyan­akkor a veszprémieket Duna­újvárosból is, hogy az ottani főiskolával közösen indítsák meg az anyagtudományi szak­emberek képzését. Ha minden elképzelés meg­valósul, nem reménytelen a cél elérése: a Veszprémi Egye­temnek kétezer hallgatója le­gyen. (Most hatszázan vannak.) Mi lesz az ígéretekből? A kétezer hallgató, s a ré­­gi és új tanszéken oktató, ku­tató tanárok százai — óriási pezsgést hozhatnának a vá­ros életébe. De kollégium, la­kások, s nem utolsósorban ok­tatási helyiségek kellenének. Az egyetemnek van például telke kollégium építésére, nincs viszont hozzá pénze, ígéretben azonban nincs hi­ány. A volt pártiskolát, ahol tantermek és kollégiumi helyek is vannak, az egyetemnek ígér­­­­te az MSZP országos titkára. Ezt a célt szánta az épületnek a régi városi tanács is, ami­kor erről szavazott. Ma még azonban szállodaként üze­mel ... Van ígéret a volt szov­jet laktanya területére és épü­letére vonatkozóan is, de, hogy ennek teljesítése kín mú­lik, é­s főként mikor teljesül­het, arra a választ talán sen­ki nem tudja. A bizakodás egyelőre még él. A kérdés továbbra is az: akar-e Veszprém egyetemi vá­ros lenni? A választ az önkor­mányzatnak kell megadnia, s később tetteivel igazolnia. Azt mondta a rektor: ha Európába tartunk, akkor mér­­nökökre, tanárokra van szük­ség. A rektor azonban azt is megemlítette: december vé­gén, tíz napig szünet lesz az egyetemen. Költségvetésük ugyanis forintban egyezik a tavalyival, csak hát az inflá­ció ... A szünetet takarékos­ságból rendelik el, csak tem­­peráló fűtés lesz. Az elképze­lések után, ez a valóság. Horváth Éva SZABADON Gyermekkoromban volt egy visszatérő álmom: lassan-lassan felemelkedtem, aztán repültem, szálltam a levegőben, hegyek, mezők és tengerek felett, alattam ezüstkígyóként kanyarogtak a folyók, arrébb a házak apró ékszeresdobozok, suhantam súly­talanul, testetlenül. Felébredve csodálatos utazásaimból, sóvárogva néztem az égre — nem a gépcsodákon szállókat irigyeltem, hanem a ma­darakat. Azok közvetlenül érintkezhettek a levegővel, fürödhet­­tek a simogató, lágy szélben, szabadon, meghatározott irány nélkül repkedhettek a nap felé. Vágytam a magasba, fölfelé, vágytam utazni, világot látni, szabadon, korlátlanul. A madarak felfelé ívelő szárnysuhogása egyet jelentett a szabadsággal. Aztán - mint annyian mások — rátértem a magam által meg­rajzolt kényszerröppályámra. Sok helyen megfordultam, még több helyre soha nem jutok el. Közben elfeledkeztem egykori álmomról. Egyik nap, a szerkesztőségi folyosó egyik ablakának külső párkányán megpillantottam egy madarat Egy sárga hasú kis énekest. Hanyatt feküdt,­­mozdulatlanul, ég felé görbülő, merev lábakkal. Hogy került a kormos, füstös házak közé, mi érte, nem tudta senki. A rossz levegő okozta pusztulását vagy ösz­tönei kódrendszerében támadt zavar, tán rosszul vette az irányt, s az előtte tornyosuló falnak ütközött? — nem tudom. Elnéztem élettelenül lecsüngő szárnyait, s eszembe jutott a régi álom. Lám, itt fekszik előttem a szerencsés, a szárnyakkal megáldott, boldog, szabadnak született kis lény. Néztem, és rádöbbentem, hogy már rég nem vágyom repülni. Mert hiába a szárnyak, hasztalan, ha előttem a magas fal. Elég egy rossz mozdulat, elég, ha kevés az erő, elég, ha elvakít a nap, ha el­fogy a levegő... * * * Már tudom, hogy lehet béna a láb, lehet törött a szárny, ha a képzelet szárnyal, ha a ha­lhatatlan lélek és a gondolat szabad. E. Hargitai Márta NAPLÓ - 1990. október 31., szerda - 5

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék